51. fejezet

Sziasztok!

Kicsit foglaljuk össze, hogy állnak a dolgok, szóval:
- jeles nap: már ki van tűzve, az idő pedig szorít
- menyasszonyi ruha: pipa, hála érte Robnak (és a szemének) :)
- a helyszín pedig adott
Úgyhogy irány haza! Az úton Tiát utoléri az esküvői láz, délután pedig, hogy ne unatkozzon barátlátogatóba indul. Ahol viszont nem csak ő lep meg, hanem őt is meglepik a legújabb fejleményekkel.
Ez eddig mind szép és jó, de túl sok a nyugalom... nem?! Vajon mi történik, ami ezt meg tudja bolygatni? Komolyan gondolják? Meddig fog tartani? Annyit megsúgok, hogy az előzetes erre utalt :)
Mozgalmas fejezetnek nézhettek elébe. Nem marad más hátra, minthogy kellemes olvasást kívánjak.
Sziasztok!


51. Fejezet

Dél körül szállt le a gépünk a vancouveri reptéren. Az egész út során be nem állt a szám. Csak úgy ontottam Robertre a jobbnál-jobb ötleteimet. Ő csendben végighallgatott, és teljes figyelmét próbálta rám irányítani. Néha több, néha kevesebb sikerrel.
Robertnek délután volt egy kis munkája, így, hogy addig se legyek egyedül kitaláltam: átmegyek Katehez.
Hazaérve gyorsan készítettem Robertnek egy szendvicset, aztán Ő el is ment. Én még kipakoltam, majd egy hosszasabb kutakodás után megtaláltam a kocsi kulcsom.
Negyed órán belül már Kate-ék előtt parkoltam le. Becsöngettem és meglepve tapasztaltam, hogy Daniel nyitott ajtót.
- Tia? Hát, Te?
Egy szó nélkül a nyakába vetettem magam. Egyáltalán nem gondolkodtam.
- Szia! - került elő Kate is.
- Sziasztok! - köszöntem. - El sem fogjátok hinni mennyi minden történt velem!
Mindketten kíváncsiak, ám ugyanakkor nagyon boldogok is voltak. Türelmetlenül várták, hogy mindenbe beavassam Őket.
- Először is - kezdtem, már a nappaliban ülve - újra emlékszem rátok, sőt mindenre, amit elfelejtettem! Megint az a Tia vagyok, akit majdnem egy éve megismertetek. - mosolyogtam. - Sajnálom, hogy nem szóltam előbb, de csak ma jöttünk vissza Londonból.
- Ez fantasztikus! Úgy örülök. De miért voltál Londonban? Ezek szerint Roberttel együtt vagytok?
- Igazság szerint, pont ezért jöttem, hogy mindent elmeséljek, ami az utóbbi egy hétben történt. De előbb, - fordultam Danielhez - szeretnék bocsánatot kérni, azért, ami a kórházban történt. Most már tudom, hogy milyen idiótán viselkedtem.
- Rendben, felejtsük el! De igazán beavathatnál minket, mi ez a nagy titkolódzás! Mesélj! - csillant fel a szeme.
- Jól van! Tehát, pontosan hat napja tértek vissza az emlékeim és még aznap Rob, megkérte a kezem! Tulajdonképpen a szüleit látogattuk meg, azért voltunk Londonban. - próbáltam oldani a feszültséget, ám mindketten ledermedten ültek velem szemben. - Hahó, srácok! Minden rendben?
- Persze! Hisz ez szuper, de bevallom, nagyon megleptél! - tért magához először Dan.
- Ahogy engem is! Gyűrűd van? - vetette le Kate magát mellém.
Felemeltem a bal kezem, amit aztán öt percig forgatott, méregetett, végül csak ennyit mondott:
- Egyszerűen tökéletes! Robert nagyon jól választott, gratulálok! – ölelt meg.
- Köszönjük! Na de most már elmondom, hogy miért is jöttem… Az esküvő egy hónap múlva lesz, pontosabban: október negyedikén. Természetesen mindketten meg vagytok hívva, de Kate – fordultam vissza hozzá – szeretném, ha a koszorúslányom lennél!
Kate szótlanul meredt rám, mint aki nem beszéli a nyelvünket…
Daniel eszmélt föl először, de döbbent arca láttán egyáltalán nem nyugodtam meg.
- Tia! Terhes vagy? – kérdezte csendesen, a hangja kétkedően csengett.
- Micsoda? Dehogy is!
- Akkor mi ez a korai időpont? – szólalt meg Kate.
- Csak arról van szó, hogy szeretnénk egy emlékezetes dátumhoz kötni… Október negyedikén találkoztunk először! – mosolyodtam el, mire Kate hirtelen a nyakamba borult.
- Kate, Te sírsz? – simítottam végig a hátán.
- Igen, de csakis örömömben! Szívesen leszek a koszorúslányod! – szipogta, egy halvány mosollyal. – Tudod, nem mindennap mehet az ember egy híresség esküvőjére! – nevetett felszabadultan és már semmi jelét nem mutatta az eddigi gyengeségének.
Én is vele nevettem. Megkönnyebbültem a hallottak alapján, már kezdtem valami rosszra gondolni.
Kate ezek után egy szusszanásnyi időt nem engedett nekem. Mindenre kíváncsi volt, de mivel még én sem voltam tisztában mindennel az előkészültetekkel kapcsolatban, nem tudtam túl sok információval szolgálni. Persze, azért bőven volt mit mesélni: a ruhám, Rob családja, az én szüleim reakciója, a tanuk kérdése… Órákig beszélgettünk, az idő múlásáról végképp megfeledkezve. Csak arra eszméltem fel, hogy Dan megköszörüli a torkát. Ekkor tudatosult bennem, hogy róla teljesen megfeledkeztünk.
- Azt hiszem, ideje lenne hazamennem. Jó kis délután volt. – erőltettet egy mosolyt az arcára. Felállt, majd elbúcsúzott tőlem, Kate pedig kikísérte.
- Tulajdonképpen miért volt itt? – kérdeztem, az éppen visszaérkező barátnőmtől.
- Hát… izé, tudod mi… - amíg a szavakat keresgélte, úgy változott az arca paradicsom vörösbe.
- Kate! Mi van veletek? – kérdeztem egy bíztató mosoly kíséretében.
Visszaült mellém a kanapéra, majd egy nagy sóhaj után, a szemembe nézett.
- Megint együtt vagyunk! Én azóta sem bírtam kiverni a fejemből, Dan pedig egyre jobban belém habarodott!
- De hisz ez remek! Úgy örülök Nektek!
- Én is… csak egy kicsit félek ettől az egésztől. Mi van ha…
- Ezt sürgősen verd ki a fejedből! Ha pedig, tényleg csak játszik Veled, velem gyűlik meg a baja! – nevettem el magam, aminek hatására Kate is elmosolyodott. – És mi lesz a sulival?
- Itt maradok, Vancouverben. Na és Te? Úgy tudom, vannak egészen más terveid.
- Voltak. Mióta Rob és köztem ilyen komolyra fordultak a dolgok, már nincs más vágyam, csak Vele lenni.
Lassan én is elindultam haza. Holnap sok mindent kell elintéznünk és úgy éreztem rám férne egy kiadós alvás is.
A lakásba érve, Robbal találtam szemben magam.
- Szia! – ölelt magához szorosan.
- Örülök, hogy örülsz, de azért hagyhatnál levegőhöz is jutni!
- Ó, bocsi. – engedett el gyorsan.
Megpusziltam az arcát, majd a konyhába mentem, hogy valami vacsora után nézzek. Eléggé megéheztem. Miközben a hűtőben matattam, Rob átkarolta a derekam, majd maga felé fordított és hevesen megcsókolt.
- Így már rendben. – húzta féloldalas mosolyra az ajkait, mikor elválltunk egymástól. – Csak nem gondoltad, hogy beérem egy puszival, miután egész délután nem láttalak! – csóválta a fejét, megjátszva a sértődöttet.
- Jól van, na! Kiengesztelhetnélek, mondjuk egy…
Nem tudtam befejezni, mert újfent rabul ejtette az ajkaimat. Hosszas csókokat váltottunk egymással, miközben lassan araszoltunk a nappali felé. Ennyit a kiadós alvásról…

Másnap reggel, - kis késéssel ugyan – de elindultunk az esküvőszervezőhöz. Rob tegnap megbeszélt egy időpontot és állítólag a legjobb ügynököt sikerült megkapnunk, bár ezen én annyira nem csodálkoztam, ismerve a kapcsolatait.
Útközben feltűnt, de mikor az épületben kerestük a megfelelő irodát, már biztosra vettem, hogy Rob nagyon is rutinosan mozog itt. Ezt a gondolatot akaratlanul is megmosolyogtam.
- Itt is vagyunk. – fordult felém. – Mi ilyen mulatságos?
Megráztam a fejem, mert tudtam, ha bármit is mondok, kitör belőlem a nevetés.
Lehorgasztott fejjel léptem be az előttem kitárt ajtón. Miután Rob egy kedves „sziával” köszönt, összeszedtem minden erőmet és a tekintetemet az előttem álló magas nőre emeletem, majd egy kézfogás közben kinyögtem egy „hellót”.
- Örülök, hogy megismerhetlek. Foglaljatok helyet! – mutatott az íróasztala felé. – Rob már említette, hogy a ruhád megvan, szóval ezt ugorhatjuk is. Van valamilyen konkrét elképzelésetek az esküvő dizájnjával kapcsolatban?
Én csak bambán meredtem magam elé. Egyetlen szó sem jutott el a tudatomig. ROB?! – csak ez zakatolt a fejemben.
Tehát ismerik egymást… Hirtelen minden összeillet: hogy miért kaptuk pont Őt, hogy Robert miért tájékozódik ilyen jól, és hogy tud a ruhámról…
Akaratlanul is túlkombináltam ezt a helyzetet, de úgy éreztem, tudnom kell, mi folyik itt!
- Tia, kicsim? – simított végig a kezemen Rob.
- Hmm? Micsoda? – eszméltem fel. – Sajnálom, egy kissé elkalandoztam. Mit is kérdeztél? – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Csak arra vagyok kíváncsi, milyen stílus illik Hozzád jobban. – fordította felém a monitort.
- Nekem a vörös jobban tetszik. Te mit gondolsz? – néztem Robertre.
Bólintott, úgyhogy ezt a pontot pipálhattuk is. A következő néhány órát próbáltam teljes koncentrációval végigülni. Szerencsére elég jól bírtam, bár, amikor Sarah egy-egy mosolyt villantott Robert felé, nehezen tudtam türtőztetni magam.
Egészen gyorsan és szerintem remek döntéseket hoztunk az esküvőnket illetően. Már csak a vendégek listájának elkészítése, Kate és Jessica ruhájának kiválasztása van hátra.
- Ezen is túl vagyunk. – szálltam be az autóba.
- Azért nem volt olyan szörnyű! Én még élveztem is.
- Azt nem csodálom! – fordítottam el a fejemet és egy fát kezdtem fixírozni.
- Ezzel most mire célzol? – vont kérdőre Rob, miközben gyengéden visszafordította a fejem.
- Mi közöd volt ehhez a Sarahoz? – szegeztem Neki a kérdést.
- Nem tudom, mire gondolsz!
- Robnak szólított, na és azok a mosolyok! Ez csak jelent valamit.
- Nem, Tia. Félreérted! Én nem ismertem, Ashley mutatott be minket egymásnak. Ugye nem gondoltad, hogy van köztünk valami?
Hevesen megráztam a fejem, ám tudtam, hogy Robertnek képtelen lennék hazudni.
- Tia! Nekem csak Te számítasz, érted?
- Igen, csak… elbizonytalanodtam.
- Erre nincs semmi okod! Szeretlek.
- Én is szeretlek! Sajnálom.
Az állam alá nyúlva húzott közelebb magához, majd gyengéden megcsókolt. Minden kétségem azonnal elszállt és azt sem értettem, miért gondoltam ilyeneket Robertről.
Gyorsan hazaértünk. Míg Rob lehozta a laptopját az emeletről, addig én kitöltöttem egy pohár üdítőt és valami nassolni való után néztem.
- Nem szeretnék nagy vendégsereget! Csak a legszűkebb családi kört és a barátainkat hívjuk meg, rendben? – ültem le a kanapéra.
- Én sem rajongok a nagy felhajtásért. Szóval megegyeztünk. – nyomott egy apró puszit a számra, majd a tekintetét újra a képernyőre szegezte.
Nem telt sok időbe a lista összeállítása. Mindketten pontosan tudtuk, hogy mit akarunk és szerencsésen meg is egyeztünk. Csupán egyetlen személy okozott kisebb fennakadást, mégpedig: Tom.
Én nem tartottam a legjobb ötletnek, visszagondolva a májusban L. A-ban történtekre. Robert viszont nagyon is pártolta a dolgot, mondván: „Egykor igen fontos szerepet töltött be az életedben!” Rob igazán meggyőző érvelésének köszönhetően, végül sikeresen döntöttem. Már csak el kellett küldeni a kész listát Sarahnak, aki majd a többit elintézi.

A meghívó(t) - ne vegyétek személyesnek... tudjátok, nem szerettek volna nagy felhajtást, de ígérjük beszámolunk róla :P