43. Fejezet

Sziasztok!

Máris péntek, ugye milyen gyorsan telnek a napok? :) Ezen a meleg nyáris estén remélem felfrissülést hoz a következő fejezet... :D
Részben választ kaphattok a nagy kérdésre, hogy miért sétált ki Rob azon a bizonyos szombaton a kórházi szobából és talán Tia életéből is... lehet, hogy örökre?! Az is könnyen előfordulhat, hogy újabb kérdések merülnek fel bennetek. Ha igen írjátok le, vagy kaptok rá kielégítő választ Ivcsitől, vagy nem... ez nem rajtam múlik :P
Azt hiszem eleget szaporítottam a szót, úgyhogy már csak annyi, hogy: jó olvasást kívánok!
Sziasztok.


43. Fejezet

Türelmetlenül vártam, hogy végre kiszabadulhassak innen. Néhány napig még itt kell lennem megfigyelés alatt is gyógytornára is kell járnom. Dr. Adams mindent készségesen elmagyarázott nekem: az emlékezetkiesésem a kóma miatt van. Megértette velem, hogy az lenne a legjobb, ha magamtól sikerülne visszaemlékeznem a történtekre. Nem szabad túlzottan megerőltetnem a szervezetemet sem szellemileg, sem pedig fizikailag. Az utóbbiban sokat segített nekem Mary. Viszont azzal csak nehezen békéltem meg, hogy senki nem mond nekem semmit a múltamról. Apu és anyu, hogy kicsit elviselhetőbbé tegyék az itt töltött időt, hoztak nekem könyveket és gyakran sétáltunk együtt a korházhoz tartozó parkban.

A mai délutánt főleg olvasással töltöttem – Maggie Stiefvatertől a Borzongást vettem a kezembe. Teljesen belemerültem a könyvbe és csak egy erőteljes kopogásra eszméltem fel. Pillantásom az ajtó irányába tévedt, s meglepődve néztem a velem szemben álló – hozzám hasonló korú – két fiatalt. Elindultak felém, ám én még mindig szótlanul bámultam őket.

- Szia. – köszönt a lány, mikor közvetlenül az ágyamhoz ért.
- Szia… sztok. – mondtam bizonytalanul, miközben tekintetem ide-oda járt köztük.
- Hogy vagy? – kérdezte a fiú.
- Jól… bár sejtésem sincs róla, kik is vagytok pontosan. – sóhajtottam. – Sajnálom! – tettem hozzá látva megrökönyödött arckifejezésüket.
Döbbent csend telepedett ránk, aztán az ajtó újra kinyílt.
- Ó, sziasztok, nem tudtam, hogy látogatóid is vannak! – mosolygott hármunkra apa.
- Helló, Mr. Facinelli! – köszöntek a számomra még mindig idegen látogatók.
Segélykérően néztem apára. Egy pillanatig értetlenül meredt rám, majd mint aki hirtelen megvilágosodott, beszélni kezdett:
- Kate, Daniel, azt hiszem valamiről tudnotok kell. Tia a kóma miatt nem emlékszik semmire, még rátok sem.
- Értem. – törte meg Daniel a lassan kínossá váló csendet.
- De talán sokat segítene, ha mesélnétek nekem egy kicsit. – próbáltam menteni a helyzetet.

Mindketten leültek mellém, és hosszas beszélgetésbe kezdtünk az eltelt iskolaévről. Szigorúan csak ez került szóba, apu sokszori figyelmeztetése végett. Néhány kép halványan derengeni kezdett a múltamból: „egy parkban sétáltam. Egyszer csak egy ismerős alak tűnt fel mellettem. Nem ismertem fel. Beszélgettünk, vagyis inkább vitatkozásféle lehetett. Próbálta rájönni, ki lehet az, de képtelen voltam rá. Aztán már csak arra eszméltem föl, hogy hirtelen felém fordul, majd megcsókol.”

Gyorsan elhessegettem a képet és minden erőmmel Katere figyeltem. Nem akartam tudomást venni arról a csókról, amit Danieltől kaptam. Igen, most már biztosan tudtam, hogy ő volt. Mikor találkozott a pillantásunk… most is ugyanazzal a csillogó tekintettel nézett rám, mint akkor. Ám a kíváncsiság csak győzedelmeskedett az akaratom felett és a kérdés kibukott belőlem:

- Dan! Lehet egy eléggé abszurd kérdésem?
- Igen, Tia! – bólintott.
- Húú! Szóval eszembe jutott valami… - mindketten kíváncsian meredtek rám, úgyhogy kicsit bátrabban folytattam: - Mi együtt voltunk??

Daniel arcára ráfagyott a mosoly. Majd hirtelen erős fájdalomba torzult. Valószínűleg a kérdésem zaklatta fel ennyire. De mire összeszedtem a gondolataimat, ő felállt és egy szó nélkül kisétált a szobából. Megbabonázva néztem a távolodó alakot, majd Kate felé fordultam.

- Tia, sajnálom, de Daniel teljesen jogosan viselkedett! Ne aggódj, mihelyst lehiggad vissza fog jönni…
- Tudni akarom, mi történt! – vágtam a szavába, kissé ingerülten.
- Jó, nyugalom! Ígérem, hogy elmondok mindent, csak nyugodj meg, rendben?
- Oké, hallgatlak! – mondtam, már sokkal higgadtabban.

Elképedve hallgattam Kate minden egyes szavát, ám még így is az volt az érzésem, hogy egy cenzúrázott változatot adott elő. Nem akartam nagyon felfújni a dolgot, ezért inkább elfogadtam, amit mondott.

Nem sokkal később már újra egyedül élveztem a könyv társaságát.
„Nem hagytam abba a gitározást, csak óvatosan dúrba váltottam. Először az évben hangosan énekeltem. A legvidámabb és legegyszerűbb nóta volt, amit valaha írtam.” – ezeket a sorokat olvasva, egy újabb emlék villant be. Két srác játszott gitáron, az egyik nagyon ismerős volt. Mikor megpillantottam az arcát, egyből felismertem: Robert mosolygott rám.

A következő pillanatban a könyv hangos puffanással földet ért. Üveges tekintettel meredtem magam elé, mikor észrevettem, nem vagyok egyedül. Valaki a nevemet hajtogatta. Megráztam a fejem, mintha ezzel képes lennék kitisztítani a gondolataimat, majd felnéztem Dr. Adamsre.

- Tessék? – eszméltem fel.
- Tia, minden rendben? Olyan rémült arcot vágsz.
Hirtelen nem tudtam, mit válaszolhatnék.
- Persze. Minden rendben. - szedtem össze magam. - Hová megyünk? - kezdtem kikászálódni az ágyból.
- Te haza, én pedig folytatom a munkám. - húzta széles mosolyra ajkait.
- Ez most komoly? Tényleg haza mehetek?
- Teljesen. Itt a zárójelentésed! - nyújtott felém egy papírt a könyvemmel együtt.
- Köszönöm… - habogtam.
- Azért még néhányszor vissza kell jönnöd kontrollra és a továbbiakban sem hanyagolhatod el a gyógytornát! De mivel fizikailag rendben vagy… leszámítva az amnéziád, nincs okom bent tartani téged.
- Mindent, nagyon szépen köszönök! Sokat tett értem, amiért örökké hálás leszek. – közelebb léptem hozzá, majd óvatosan megöleltem, amit ő kedvesen viszonzott.
- A legjobbakat kívánom Neked, Tia! – búcsúzott, azzal kiment a szobából.

Ám alig, hogy Dr. Adams eltűnt, apu jelent meg az ajtóban.
Csendben pakoltuk össze a ruháimat, majd búcsút véve, a bő két hónapig otthont adó szobámtól, haza indultunk. Ez volt az első alkalom, hogy a kórház óta valami ismerős dolgot fedeztem fel: a kocsink. Hatalmas boldogság töltött el, mikor megpillantottam a fekete Mercedest. A hazafelé vezető utat mindketten szótlanul tettük meg. Mikor apa leállította a motort, majd az ajtót kinyitva kisegített az autóból, kíváncsian néztem körül.

Kedves, barátságos házat fedeztem fel egy kisebb füves terület mögött. Az épület mellett, - beton feljárón - egy tűzpiros Volvo parkolt. Hirtelen meg sem tudtam mozdulni. Ledermedtem néztem az autót, melynek hatására apa is megtorpant.

- Tia, mi az? - kérdezte, az arcomat fürkészve.
- Semmi, semmi. Menjünk! - indultam a ház irányába.
Benyitottam az ajtón, ahol egyből anyu megnyugtató mosolyával találtam szemben magam.
- Jaj de jó, hogy végre itt vagytok! - ölelt meg jó szorosan.
- Én is örülök, hogy itthon lehetek… és főleg, hogy veletek! - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Készítek valami vacsorát, te addig rendezkedj be. Pet, te gyere velem! - mondta anya, majd mindketten eltűntek - feltételezhetően - a konyhában.

Mihelyst magamra maradtam, hatalmas érdeklődéssel szemléltem a lakás minden apró szegletét. Körülnéztem a nappaliban, megtaláltam a fürdőszobát és még egy ajtót, ami anyuék szobájába nyílt.

Aztán az emeleten folyattam felfedező utam. Fent mindössze, két helységre lettem figyelmes. Először a fürdőbe nyitottam, majd kissé bátortalanul, de beléptem a szobámba.
A közepén egy nagy francia ágy. A tekintetem tovább siklott a falra, amik csupaszon álltak. Furcsa, de úgy éreztem, mintha hiányozna valami. Egy-egy polc tele volt mindenféle apró figurával és könyvekkel. A szekrény előtt megállva, óvatosan kinyitottam. Szépen egymás mellett sorakoztak a ruháim és minden, tökéletesen volt behajtogatva.
Hiába mondták, hogy ez az otthonom, valahogy nem akartam elfogadni. Minden olyan idegen volt számomra. A Los angelesi házunk összes részletére emlékeztem, ám már ahhoz sem kötött túl sok emlék. Kell, hogy legyen egy harmadik variáció… De fogalmam sincs, róla mi lehet az.
Az ablakhoz léptem és a pillantásom egyből megakadt egy fehér Audin. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, de nem törődtem vele. Leroskadtam az ágyra, az arcomat a kezembe temetve. Pár perc múlva, az ajtó kinyílt és apu lépett be rajta.

- Minden rendben? - kérdezte, és lerakta a táskámat, amibe a kórházból hozott holmijaim voltak.
- Persze… - válaszoltam reflexből, felnézve rá. Persze, hogy semmi sincs rendben! - tettem hozzá magamban. - ... Kicsit barátkozom az új dolgokkal.
- Rendben kicsim. Csak azért jöttem, hogy szóljak, körülbelül egy óra múlva lesz vacsi. Ha gondolod, addig itt maradhatnál!
- Igen, azt hiszem, szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
- Akkor… később. - mondta és sietősen az ajtó felé indult.

Még hallottam, ahogy lemegy a lépcsőn, aztán próbáltam kizárni a fejemből a felszűrődő zajokat… Nem túl sok sikerrel. Borzasztó nagy kíváncsiság férkőzött a gondolataim közé. Csendesen mentem ki a szobámból, majd a lépcsőfordulóba érve megtorpantam. Ismerős hangokat fedeztem fel a nappali irányából. Leültem az utolsó fokra, ahol biztos lehettem benne, hogy senki nem vehet észre.

- Elhoztam a maradék ruháit is.
- Köszönjük, Rob. Tudom, hogy nem könnyű és hidd el nekünk sem az! - mondta anya, majd a léptek hallatán arra jutottam, hogy visszament a konyhába.
Hosszú csend következett, végül apa szólalt meg:
- Robert! Kérlek, ne gyötörd magad! - sejtelmem sem volt, miről maradhattam le. Próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát.
- Hát nem érted?! Megérdemeltem, ami történt. Ne, ne is mondj semmit. Ettől nem tudsz eltántorítani!
- Gondolkodj már egy kicsit! Senki sem okol téged, akkor te, miért tennéd? - emelte fel kissé a hangját apu.

Robert nagyon magabiztosnak tűnt, bár nem tudtam mi lehet a vitájuk tárgya. Tovább beszélgettek, de az én gondolataim teljesen másfelé kalandoztak:
''A kocsi, amiben ültünk egy fekete… Volvo. Aztán a további események filmszalagként peregtek le a szemem előtt. Valaki a nevemen szólít, de én már nem tudtam válaszolni. ''

Szóval akkor ezért volt ismerős nekem a kint álló Volvo. Mert a balestünk is egy ilyen kocsival történt. És hirtelen beugrott, kihez tartozik, a hang: Robert.

Ez egyre furcsább lesz!
Miért kötődik minden emlékem, ő hozzá? Mi történt a balesetkor? Vajon miért okolja magát Robert és mi volt előtte? Abban teljesen biztos voltam, hogy velem volt, de, hogy miért, arra nem tudtam rájönni.

Gyorsan ki akartam rekeszteni a végeláthatatlan kérdéssorozatot az elmémből, de nem voltam rá képes. Ott motoszkáltak megválaszolatlanul és egy csepp nyugalmat sem engedtek nekem.



Az ismerős autó :)