44. Fejezet

Sziasztok!

Meghoztam Nektek egy újabb fejzetet, amit úgy vettem észre már nagyon vártatok!

Ebben a részben, többek között egy rövid utazást teszünk Álomvilágban... aminek talán egy egész életet meghatározó következményei lesznek! Na de mielőtt még bárkit belekavarnék a fejezetbe, inkább olvassátok el! :)

Nekem, személy szerint ez a kedvenc fejezeten, éppen ezért őszíntén remélem, hogy a Ti tetszésetket is elnyeri majd, és ezt minél több kommentben fejtitek ki Nekünk!

Nincs is más hátra, mint, hogy jó olvasást kívánjak!

44. Fejezet

Még hallottam, ahogy Rob elmegy, aztán én is elindultam a földszintre anyuékhoz. Épp a konyhában beszélgettek, mikor megérkeztem.

- Gyere csak. Itt a vacsorád! - mondta anyu.

Leültem az egyik székre. Most tudatosult bennem igazán mennyire éhes is vagyok. Jóízűen fogyasztottam el az ételt, majd fáradságra hivatkozva visszamentem a szobámba. Nem volt még késő és az igazat megvallva, csupáncsak egyedül akartam lenni. Egy gyors zuhany után felvettem a pizsamámat, majd befészkeltem magam a puha ágyamba. Magam elé meredve vártam, hogy történjen valami. Órákig ülhettem mozdulatlan. Nem is tudom mire számítottam! Talán arra, hogy majd egyszeriben minden eszembe jut! Fogalmam sincs, egyszerűen csak úgy éreztem, tönkretette az életemet az amnéziám. Már semmi sem olyan, mint régen volt és ezt az emlékeim nélkül is biztosra vehettem.

Hirtelen egy kérdés villant be: Vajon mi lehet Robert vezetékneve? Ezen eltöprengtem… ám bárhogy erőlködtem, nem tudtam rájönni a válaszra.

Mióta ismerem őt? Miért nem tudom, hogy hívják? - egyre több mindenre lettem kíváncsi, de egytől-egyig megválaszolatlanul kavarogtak fejemben a kérdések.

A tekintetem megállapodott az íróasztalom egyik fiókján és erős késztetést éreztem az iránt, hogy megtudjam, mit rejt magában. Lassan kihúztam és a legfelső tárgyon megakadt a szemem. Mintha pontosan erre lett volna szükségem! Kivettem a fiókból, majd a tokot felnyitottam és a CD-t behelyeztem a lejátszóba. Aztán vártam, hogy végre felcsendüljön a dallam. Visszafeküdtem a takaróm alá és lehunyt szemmel hallgattam a nyugtató zenét. Mivel a borítója nem árult el túl sok mindent, nem tudtam mi szólalt meg. Viszont az ének, egyre ismerősebbé vált és biztosan éreztem, hogy már hallottam a zenét és a férfi hangját egyaránt. Így merültem el az öntudatlanságba…

Mikor kinyitottam a szemem, egy gyönyörű réten találtam magam. Tudtam, hogy álmodom, mégis minden annyira valóságosnak tűnt. A sötétzöld pázsitot, vékony kis ösvény szelte ketté. A szegélyét fehér rózsák rajzolták ki.

Egy tétova lépést tettem előre, s csak ekkor vettem észre, hogy mezítláb vagyok, mégsem okozott fájdalmat az apró kövek érzése a bőrömön. Egy hosszú, fehér ruhát viseltem. A lágy szellő kecsesen játszott a vékony anyaggal. Lágyan omlott le a testemen, egészen a földig.

Kissé bátrabban tettem újabb és újabb lépéseket, míg az út, véget nem ért. Egy tisztás terült el előttem, amit még több rózsa díszített. Majd egy alakra lettem figyelmes. A mező túloldaláról lassan közelített felém. A fehér öltöny - amit viselt - vakított a ragyogó napsütésben. A lábaim önkéntelenül is elindultak az irányába. Egy karnyújtásnyira egymástól, mindketten megtorpantunk. Csak néztem őt, de nem tudtam rájönni ki lehet. Legbelül éreztem, hogy ismernem kéne, mégis olyan volt számomra, mint egy idegen.

A nap vöröses árnyalattal színezte meg, az égbe meredező tincseit. A hosszú szempillái mögül, a legszebb szempár nézett vissza rám, amit valaha is láttam. Egyetlen pillantásától nagyot dobbant a szívem és úgy éreztem a lábam már képtelen megtartani engem. Mintha megérezte volna, mire gondolok, mert óvatosan megérintette a karom, majd közelebb húzott magához. A pillantása rabul ejtette az enyémet és én nem is akartam levenni róla a szemem. A kezemet rásimította a vállára, a sajátját pedig a derekam köré kulcsolta. Nagyon lassú, apró lépésekkel mozogni kezdett, ezzel kényszerítve engem is, minden mozdulatára. Nekem egyáltalán nem volt ellenemre a közelsége, sőt még közelebb simulva hozzá táncoltunk a tisztás közepén. Teljesen belefeledkeztem ezekbe a percekbe. Semmi más nem számított csak õ és én.

- Tia…- suttogta a fülembe. A lehelete forrón siklott végig a fedetlen bőrömön. Megremegtem a karjai közt, de próbáltam a szavaira koncentrálni. - ...Ég veled!

Kivált az ölelésemből, majd egyre gyorsabban lépkedett hátra, míg végül teljesen eltűnt a szemem elől.

Szólni akartam, de nem tudtam. Ordítottam volna fájdalmamban. Ám a sírás fojtogatott és nem engedte, hogy egyetlen hang is elhagyja a számat. Egy könnycsepp gördült le az arcomon…

Felébredtem. A könnyeim sűrűn patakzottak, ezzel eláztatva a párnámat. Pecekig csak görcsösen sírtam, elfojtva egy-egy feltörni készülő sikolyt. A fájdalom, amit éreztem leírhatatlan volt.

Pontosan tudtam, hogy álmomban Robertet láttam. Ugyan azokkal a szavakkal búcsúzott, mint a kórházban. Még mindig nem tudtam, mi közünk volt egymáshoz, mégis a szívem majd meg hasad, ha csak rá gondolok.

Mikor kicsit sikerült megnyugodnom és tiszta fejjel voltam képes gondolkodni, észrevettem, hogy túl világos van ahhoz, hogy még éjszaka legyen. Aztán eljutott a tudatomig a zene, ami a lejátszóból halkan szólt. Erőt véve magamon, kikászálódtam az ágyból. Nem lehettem túl óvatos, mert hirtelen megszédültem. Visszahuppantam az ágyra. Pár perc pihenés után újból próbálkoztam, sikeresen.

Lekapcsoltam a magnót, majd a CD-t - a tokkal együtt - a helyére raktam. Összeszedtem pár ruhát és a fürdőbe indultam.

A tükörben szörnyű látvány fogadott: az arcom lángolt a sok sírástól, a szemeim vörösen csillogtak…

Mikor végre elfogadható külsőt varázsoltam magamra, lemerészkedtem a földszintre. Senkit nem találtam otthon, de ennek most igazán örültem.

Készítettem magamnak egy teát, és egy tál müzlit, majd birtokba vettem a nappalit. Leheveredtem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét, ám inkább csak a nyomasztó csöndet akartam megszüntetni. Egyáltalán nem figyeltem a képernyőre. A teámat lassan elfogyasztottam, de az ételhez még csak hozzá sem nyúltam. Semmi sem érdekelt, egyelőre csak az volt a fontos, hogy túléljem a napot.

Valószínűleg elaludhattam, mert mikor újra magamhoz tértem, már az ágyamban feküdtem…

***

Napok teltek el a tehetetlenségemmel. Olyan voltam, mint egy élőhalott. Alig ettem, alig mozdultam ki a szobámból, teljesen megfeledkeztem a külvilágról. Anya és apa aggódva figyelték, hogyan roskadok össze, de az okát nem tudhatták, mert az utóbbi időben nem sokat beszéltem velük. Senkit nem akartam látni! Teljesen magamba zárkóztam.

- Tia! Ez így nem mehet tovább! Muszáj beszélned valakivel. - a hang irányába fordultam, ahol apu és anyu állt. Mindketten eléggé meggyötört arcot vágtak.

- Mit szeretnétek, mit csináljak? - kérdeztem, egy csöppnyi gúnnyal a hangomban.

- Elviszünk egy orvoshoz! - húzott fel apa az ágyról.

- Nem, nem, nem! Erre nincs semmi szükség. Inkább hagyatok egyedül! - makacsoltam meg magam.

Kirántottam a karom apa szorításából, majd karba font kézzel visszaültem az eddigi helyemre. Kizártam minden szót, amivel próbáltak jobb belátásra téríteni. Ám én hajthatatlan voltam és ezt szerencsére anyuék is észrevették. Egyszerűen kisétáltak a szobából.

Üveges tekintettel meredtem a semmibe, majd hamar rájöttem: talán mégis igazuk van. Ez így nem mehet tovább! Én sem voltam kibékülve saját magammal, főleg nem az utóbbi napokban tanúsított viselkedésemmel.

Csendben lementem a földszintre. Apu és anyu a nappaliban beszélgettek. Vettem egy mély levegőt, aztán gyorsan eléjük léptem, nehogy meggondoljam magam.

- Sajnálom! Igazatok van. Nagyon rosszul kezelem ezt a helyzetet és szükségem van a segítségetekre.

- Nincs semmi baj! Tudjuk, milyen nehéz lehet, de mi támogatunk téged! Csak mondj el mindet! - ölelt meg anya.

- Köszönöm.

- Esetleg elmehetünk az orvoshoz? - kérdezte apa.

- Mehetünk. - mosolyodtam el.

Tudtam, hogy mindannyian csak a javamat akarják és ez ellen nekem semmi kifogásom nem volt. Szeretném, ha az életem visszatérne a normális kerékvágásba és, ha ehhez külső segítségre van szükség, akkor én azt is vállalom.

Egyetlen szó nélkül követtem őket a kocsiig. Az egész utat csendben tettük meg. Kifelé bámulva az ablakon, elmerültem szemléltem a mellettem elsuhanó várost, mígnem az autó megállt és mi mind kiszálltunk. Kíváncsian indultam az előttem lévő épület felé…

Tia álombéli ruhája: