48. fejezet

Sziasztok!



A szokásostól eltérően ismét én hozom a fejezetet, viszont pénteken, ha minden jól megy Ivcsi fog frisselni. Bocsi, hogy csak most, hozom, de kicsit "lent ragadtam a parton"...

A lényeg, amit Ivcsi is megkért, hogy emeljek ki: az egyik elvarratlan szál ebben a részben rendeződni fog, akinek, hiányzott a jóképű Adams doki, az most örülhet :)

Az előző fejezetet gonosz módon pont egy kérdéssel hagytuk abba, vajon hogy reagál rá Tia és mi lesz a válasza? És az előzetesben említett levélben mi állhat? Mennek családlátogatóba vagy nem? :)

Nem húzom tovább az idegeket, jó olvasást! Sziasztok!





48. Fejezet

Pontosan tudtam, miért akar Rob Londonba utazni. Semmi értelmét nem láttam annak, hogy nemet mondjak, mégis minden porcikám tiltakozott az utazás ellen. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém! Talán csak féltem, mert őszintén szólva, a családjával való első találkozás nem sült el a legjobban. És most? Beállítunk hozzájuk, úgy, hogy már nem csak a barátnője, hanem a mennyasszonya vagyok.
Leraktam a kezemből az evőeszközt, majd a tekintetemet Robertre emeltem.
- Komolyan gondolod?
- Persze Tia! De azt reméltem, örülni fogsz. - látszott rajta, hogy mélyen megbántottam a kérdésemmel.
- Én örülök is, csak… félek.
- Mégis mitől? - kérdezte.
Nem válaszoltam. Elképzelésem sem volt, miért kezdtem kifogásokat keresni, miért lettem ilyen hirtelen feszült és ideges.
- A szüleimet már ismered, a nővéreim pedig imádni fognak! Bocsáss meg, de nem értem, mi lehet a baj!
- Talán, hogy… Tudod, már nem csak egy lány vagyok, aki a fiúkkal együtt van. Ez annál sokkal több…
- Mert Te nemcsak egy lány vagy, hanem a Lány, aki a mennyasszonyom! És ez zavar? Az a baj, hogy pont emiatt akarom meglátogatni a szüleimet?
- Nem, dehogy! Ez nem baj, pont ellenkezőleg! Csak megijedtem… De tudod mit? Felejtsük el ezt az egészet és töltsünk egy remek hétvégét a családoddal. - mosolyogtam.
- Köszönöm. - mondta halkan, majd szorosan magához ölelt.
Most már teljes nyugodtsággal fejeztük be az ebédünket.
Az iméntibeszélgetés, előhozott belőlem egy csomó, furcsa érzést. Izgatott voltam, de legfőképp boldog. Most tudatosult bennem igazán, hogy hamarosan férjhez fogok menni. Borzasztó nagy kíváncsiság lett úrrá rajtam.
- Rob! - emelkedtem fel az öléből.
- Tessék?
- Van valami elképzelésed, az… - de már nem tudtam befejezni. A telefonom hangos sípolása zavart meg. Egy sms-t kaptam, anyutól.
- Jesszus! Teljesen kiment a fejemből… Ma kell pszichológushoz mennem!
- Pszichológushoz? - Rob értetlenül meredt rám.
- Igen. Tudod, teljesen magamba zárkóztam. Szükségem volt egy kis segítségre!
Robert nem faggatott tovább. Sőt még fel is ajánlotta, hogy eljön velem.
A kórházig vezető úton, elmondtam Neki, mi volt az oka, az összeomlásomnak, és hogy miért vittek a szüleim orvoshoz.
Épp időben érkeztünk. Bejelentkeztem a recepción, majd a pszichiátria felé vettük az irányt. Robert végig mellettem volt és ez sok erőt adott nekem. Ám most mégis úgy éreztem, egyedül kell beszélnem Dr. Adamsszel. Bár kissé feszült voltam és lehet, hogy ez látszott is, megpróbáltam összeszedni magam.
- Bemenjek veled? - kérdezte, amint az ajtó elé értünk.
- Inkább ne! Szeretném egyedül csinálni, rendben?
- Persze. Itt megvárlak. - egy apró puszit, nyomot a számra, majd leült az egyik székre.
Bekopogtam, és amint meghallottam az ismerős hang, hívogató szavát, beléptem az ajtón.
- Helló.
- Szia Tia. Örülök, hogy itt vagy. Sok mindent meg kéne beszélnünk.
- Ezzel én is egyetértek! - kényelembe helyeztem magam a kanapén.
Míg Michael valami papírokkal vacakolt, addig én össze tudtam szedni a gondolataimat. Végül leült velem szembe és én belekezdtem:
- Először is borzasztóan sajnálom, amiket mondtam. Egyáltalán nem gondoltam komolyan, de abban a helyzetben… Túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy tiszta fejjel gondolkodjak. De azóta minden megváltozott! Az emlékeim visszatértek és újra teljes és boldog életet élhetek.
- Tehát, akkor mindenre emlékszel? Hiszen ez nagyszerű! Mikor történt?
- Mindössze két napja.
Fogalmam sincs mennyi ideig voltam bent nála, de teljesen felszabadultam. Biztos voltam benne, hogy jóval meghaladtuk az egy betegre kiszabott időt. Már nem úgy beszélgettünk, mint egy orvos a betegével, hanem sokkal inkább hasonlított két jó barát eszmecseréjére.
Felajánlotta, hogy bármikor meglátogathatom, ha valami problémám lenne. Kedvelem Michaelt, de azért őszintén reméltem, nem fogok gyakran megfordulni ezen a helyen.
Robert - ahogy azt ígérte - még mindig kint várt rám. Szótlanul sétáltunk ki a kocsihoz. Aztán Rob törte meg a csendet:
- Tia. Ha nem szeretnéd elmondani, nem muszáj, de azért én mégis kíváncsi lennék valamire. - mondta, miközben beszálltunk az autóba.
- Nem szeretném, ha lennének titkaink egymás előtt. Szóval? - bíztattam egy mosollyal.
- Úgy vettem észre, mintha egy kicsit vonakodnál ettől a találkozástól. - ez inkább hangzott egy kijelentésnek, mint kérdésnek.
- A múlt alkalommal, mikor itt voltam, kicsit összevesztünk. Vagyis inkább, én reagáltam túl a dolgot.
- Mi volt az? - kérdezte, kissé bátortalanul.
- Volt egy álmom… Te és én voltunk a főszereplők. De akkor még nem emlékeztem Rád, mégis mindenhol ott voltál. Aztán, mikor ezt elmondtam Michaelnek… - Rob értetlenül fürkészte az arcom. - ... Dr. Adamsnek, azt mondta, ha ennyire szenvedek, talán jobb lenne, ha elfelejtenélek… végleg! Én pedig megmakacsoltam magam és kiabáltam is vele, majd egyszerűen otthagytam. - zártam le gyorsan.
Közelebb húzott magához és hosszú percekig tartott a karjai közt. Csak élveztem ezt a közelséget, minden pillanatát kihasználva.
- Nagyon szeretlek, Tia!
Rob az állam alá nyúlt és megemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. Az egyik ujjával lassan cirógatta végig az arcom, majd a szám körvonalát, miközben az ajkaink egyre közelebb kerültek egymáshoz… végül megcsókolt.
- Mit szólnál, ha most azonnal elrepülnénk Londonba?
- Mi ez a nagy lelkesedés? - kérdezte egy félmosoly kíséretében.
Nem találtam megfelelő indokot a felindultságomra, de amilyen hamar jött az ötlet, olyan hamar be is láttam, hogy nem megvalósítható tervvel rukkoltam elő. Az utazás előtt még sok elintéznivalónk van.
Egyszerűen csak Roberttel szerettem volna lenni. A tudat, hogy nemsokára a felesége leszek, mérhetetlen boldogsággal töltött el.
- Ez tényleg nem túl jó ötlet. Még a szüleimmel is beszélnem kell… - merengtem.
- De esetleg holnap? Akár már indulhatnánk is.
- Rendben. Te intézd el a jegyeket, én addig benézek anyuékhoz.
Robertnek semmi kifogása nem volt, egyenesen a szüleim felé vettük az irányt. Egy hosszabbra sikeredett búcsúzkodás után, végre elváltunk egymástól, ám mihelyst Rob végez, ide jön.
Senki sem volt otthon. Beljebb érve, megpillantottam egy fehér borítékot a konyhaasztalon. Felvettem és elolvasva a címzettet, gyorsan kinyitottam a levelemet. Őszintén meglepett, amit benne láttam: felvettek az egyetemre…
Leültem az egyik székre, bízva abban, hogy egy kicsit nyugodtabban át tudom gondolni a lehetőségeimet.
De egyetlen értelmes gondolat sem fogalmazódott meg bennem. Semmire nem tudtam koncentrálni. Borzasztó nagy dühöt éreztem!
Mikor akartak egyáltalán nekem erről szólni? Vagy ez a levél csak véletlenül került a szemem elé, meg sem akarták mutatni?! - ezernyi kérdés kavargott a fejemben.
Mi van, ha ehhez az egészhez Robertnek is köze van? Nem! Az ki van zárva! Ő elmondta volna, vagy… - már én sem tudtam, mit gondoljak.
Tulajdonképpen, teljesen össze voltam zavarodva. Becsapottnak éreztem magam. Már lassan három hónapja, hogy megküldték ezt a levelet. Válaszokat akartam, méghozzá minél előbb!
Az ajtó nyitódása zökkentett ki az elmélkedésemből.
Egyből felpattantam és az előszobába indultam.
- Helló.
- Szia, kicsim. Mi járatban? - kérdezte anyu.
- Beszélnünk kell! - mondtam, majd egy hirtelen mozdulattal már a nappaliban vártam a szüleimre.
Apu gyorsan kapcsolt, és leült a kanapéra. Pár perc múlva anya is megérkezett. Kíváncsian meredtek rám.
Elhelyezkedtem velük szembe, aztán kissé lenyugtatva magam, belekezdtem:
- Ezt találtam. - raktam a kis asztalra a kezemben tartott levelet. - Mikor akartatok nekem erről szólni?
- Szívem! Nem úgy van, ahogy gondolod.
- Ó, igen. Akkor légy szíves magyarázd meg!
- Amikor a levél megérkezett, Te még kómában feküdtél…
- Kösz. Ezt én is tudom! - vágtam közbe, egy cseppet sem kedvesen. Mérges voltam és sehogy sem tudtam túllépni ezen az egészen. - De azóta már majdnem három hét telt el, hogy felébredtem. Bőven lett volna alkalmatok elmondani!
- Igen, igazad van. - vette át anyu a szót. - Csak olyan hirtelen történt minden. Te nem emlékeztél semmire, aztán az emlékeid visszatértek és már csak a költözés körül forgott minden. Na, meg az eljegyzésetek… Őszintén szólva teljesen megfeledkeztünk az egyetemről.
Most, hogy így végig gondoltam, talán anyunak van igaza. Mindenki elfelejtett valamit… Nem kellett volna ennyire túlreagálnom ezt a dolgot.
- Sajnálom! Igazatok van. - öleltem meg anyut, majd aput.
- Semmi baj, Tia. Mostanában eléggé feszültek vagyunk. - mosolygott rám apa, amivel engem is jobb kedvre derített.
- Már csak egy kérdésem lenne. Robert tudott a levélről?
- Igen, Õ hozta be a kórházba. Viszont azt senki sem tudja mi áll benne! - célozgatott óvatosan anya.
- Felvettek. - sóhajtottam.
Nem töltött el nagy örömmel, hogy New Yorkban tanuljak. Az volt az álmom, hogy híres, jól kereső ügyvéd lehessek, de mostanra ez teljesen megváltozott. A jövőmet már nem tudtam és nem is akartam elképzelni Robert nélkül.