47. fejezet

Sziasztok!

Kicsit késve ugyan, de meghoztam a mai frisst. Ebben a részben: egy édes ébredés; aztán valami, amitől Tiának lehetne akár de javou érzése; váratlan látogatók, akik nincsenek teljesen tisztában a kialakult helyzettel; valamint egy meglepő javaslat vagy inkább kérés Rob részéről... izgalmakban nem lesz hiány :)
Örömmel olvastuk, hogy milyen kreatívak vagytok. Ami pedig az előzetest illeti: nem kell mindig a legrosszabbra gondolni.
A kommentekre én sajnos nem tudok válaszolni - a mobilinternet nem teszi lehetővé :( - szóval, amint Ivcsi újra köztünk lesz, megválaszolja mindegyiket :) köszönjük, azoknak, akik írtak!
Jó olvasást, sziasztok!


47. fejezet

Nem sokkal később Rob is mocorogni kezdett, majd egy megadó sóhaj kíséretében kinyitotta a szemét.
- Jó reggelt! – mosolyogtam rá.
- Meg voltam győződve róla, hogy a tegnapi napot csak álmodtam… úgy látszik mégsem! – közelebb húzott magához, majd megcsókolt.
- Nekem is ez volt az érzésem, amíg meg nem pillantottam ezt. – mutattam felé a bal kezem. Megfogta, majd egy apró puszit nyomott rá.
- Szeretlek! – suttogta a fülembe.
- Én is szeretlek, nagyon!
Nem tudom, mennyi ideig fekhettünk egymás karjaiban a másikat figyelve, de jó érzés volt. Ismét önmagam voltam, a baleset óta először…
Lassan rászántuk magunkat és felkeltünk. Majd a reggeli teendők után lementünk a konyhába, ahol meglepődve szembesültem azzal, hogy anyuék nem mentek dolgozni.
Együtt reggeliztünk meg aztán mi ismét felvonultunk a szobámba. Előkeresetem a bőröndömet, majd kinyitottam a szekrényajtót. Épp kezdtem volna neki a pakolásnak, mikor Rob megfogta a derekam és szembefordított magával.
- Szabad lesz megtudnom, hogy mégis mit csinálsz? – kérdezte.
- Igen. Költözök. – villantottam rá egy angyali mosolyt.
- Nem, Neked még pihenned kell! – mondta szigorúan és az ágy felé tolt.
- Ugyan, Rob! Semmi bajom…
- Akkor is! – vágott a szavamba. – Te szépen leülsz ide, én majd bepakolok.
- Köszönöm. – nyögtem ki végül, mivel láttam, hogy hajthatatlan.
Figyeltem, ahogy a ruháim fogynak a szekrényből, és közben remekül szórakoztam Roberten. De el kell ismernem, egész ügyesen vitte véghez a feladatot.
Délre már „be is fejeztük”. Ebéd után hosszasan beszélgettünk anyuékkal. Majd olyan négy óra tájékán Rob felment a csomagjaimért és kivitte őket a kocsiba. Én pedig búcsúzkodásba kezdtem a szüleimtől. Mind a ketten könnyes szemekkel néztek rám.
- Jajj, nem a világ végére megyek! Ha nem is találkozunk minden nap, telefonon tartjuk a kapcsolatot. – mosolyogtam rájuk.
- Hiányozni fogsz! – ölelt meg apa.
- Gyere, amikor csak szeretnél! Tudod, ránk mindig számíthatsz! – húzott magához anya szorosan.
- Szeretlek titeket! Sziasztok. – köszöntem el tőlük, majd beszálltam a kocsiba.
Negyed órán belül már otthon is voltunk, ahogy bementünk az ajtón, Happy egyből ugrándozni kezdett körülöttem.
- Sokat nőtt. – jegyeztem meg, miközben simogattam. – Hiába, két hónap azért két hónap.
- Nagyon hiányolt, mint ahogy én is. – mondta. – A baleset után egy ideig Ashley vigyázott rá… - kezdte, s a szemeiben mélységes fájdalmat véltem felfedezni. – Mikor hazahoztam, az volt az első, hogy körberohanta a házat, Téged keresve.
Ez elgondolkodtatott! Most döbbentem csak rá igazán, Robertnek milyen gyötrelmes lehetett ez az idő…
Lassan besétáltam a nappaliba, Robertet követve, majd leültem mellé a kanapéra és vállára hajtottam a fejem.
- Gondolom rengeteg mindenről lemaradtam… Tudod… eddig a napjaim nagy részét az tette ki, hogy azon gondolkoztam ki vagy és mi közünk van egymáshoz! Most viszont arra lettem kíváncsi, mi történt veled, amíg kómában voltam.
Egy szót sem szólt, csak éreztem, ahogy megrázza a fejét!
- Azt hittem őszinték leszünk egymáshoz! – húztam ki magam és mélyen belefúrtam a tekintetem az övébe!
- Rendben! – sóhajtotta, én pedig csak vártam a folytatást.
Rob egy hosszú percre lehunyta a szemét, majd még mindig csukott szemmel beszélni kezdett:
- Hetekig teljesen használhatatlan voltam. Steph elintézett nekem egy kis „pihenőt”. Az első pár napban itt volt Ashley. Úgymond a gondomat viselte, nem hagyott magamba zuhanni, tartotta bennem a lelket… Aztán felajánlotta, hogy vigyáz Happyre… Én pedig minden nap bent voltam nálad. Azt hiszem, két hét után visszamentem dolgozni. Munka után pedig első utam rendszerint hozzád vezetett. Estére legtöbbször már nagyon kimerültem, mégsem tudtam elaludni… amikor nálad voltam, ez most furán fog hangzani, de mindig elmeséltem a napomat. Iszonyatos volt látni, ahogy ott fekszel, a tested pedig nem reagál semmire… - mesélte megtörten. Csendesen figyeltem, ő pedig folytatta, immáron rabul ejtve a tekintetemet: - Egyszer hazamentem anyuékhoz hétvégére, de végig azt vártam, hogy újra melletted legyek. Aztán azon a reggelen… éreztem, hogy valami történni fog… és tessék. Nagyon örültem, hogy felébredtél és teljesen le is döbbentem… az elmúlt idő, egészen tegnapig maga volt a pokol. De tudtam, hogy megérdemeltem.
- Ez nem igaz! Ezt a hülyeséget sürgősen verd ki a fejedből! Nem akarom még egyszer meghallani! – dörrentem rá.
- Köszönöm – egy rövid pillanatra birtokba vette az ajkaimat, majd hirtelen témát váltott: - Hogy jutott eszedbe minden?
- Igazából fogalmam sincs. Egyszer csak bevillant egy kép.
- Micsoda? – jelent meg egy halvány mosoly a szája szegletében.
- Karácsony. Egész pontosan az, amikor a nyakláncot akasztod a nyakamba. A parkban is rajtam volt. Levettem és megnéztem, aztán sorba lepergett előttem minden. Majd egyből hozzád indultam.
Egy őszinte mosoly jelent meg az arcán.
- Rob, kérdezhetek valamit?
- Persze, kicsim!
- Mióta van meg a gyűrű?
- Már egy ideje. Rá kellett, hogy jöjjek, képtelen vagyok élni nélküled. Akkor döntöttem el, hogy meg fogom kérni a kezed. El is mondtam Kellannak, de nem nagyon akarta elhinni. Aztán másnap elrángattam egy ékszerboltba, akkor jött rá, hogy tényleg komolyan gondolom.
- Szeretlek! – bújtam hozzá közelebb, ám ez nem tartott túl sokáig, mert Happy ugatni kezdett.
- Adok neki enni. – álltam fel.
- Rendben. Én addig felviszem a táskákat.
Gyorsan adtam eledelt és vizet is Happynek, bezártam az ajtót, majd elindultam Robhoz.
Épp kezdte volna kipakolni az egyik bőröndöt, mikor felértem. Nem vett észre, így halkan mögé osontam és átkaroltam.
- Hagyd, ráér az! – suttogtam a fülébe.
Megfordult az ölelésemben és rám mosolygott. Egy ideig csak így álltunk, aztán megcsókolt. Először csak gyengéden, majd egyre mohóbban…

*

Reggel az első értelmes gondolatom ez volt: Roberten és a szüleimen kívül senki nem tudja, hogy visszatértek az emlékeim és mindenkire pontosan emlékszem: Katere, Danielre, Ashleyre, Kellanra, Jacksonra…
Egyből a telefonom után nyúltam, és megdöbbenve láttam, hogy mennyire elaludtam. A gondolataimból a csengő hangja zökkentett ki. Ismerős zajok szűrődtek fel. Míg azon töprengtem, kik lehetnek azok, rá kellett jönnöm, a beszélgetés egyre inkább vitatkozásba csap át.
Csendesen mentem le a lépcsőn, miközben végig figyeltem, miről beszélgetnek.
- Ash, kérlek…
- Nem, Robert! Engedd meg, hogy befejezzem!
Kicsit kínosnak éreztem a helyzetet. Mostanában túl sokat hallgatózom és ennek nem igazán voltam a híve.
Úgy döntöttem, nem leszek az „új szokásom” rabja és éppen ezért, egyből el is indultam, hogy teljes szem és fültanúja legyek a beszélgetésnek. Ám mikor megpillantottam őket, gyorsan vissza is bújtam a „rejtekembe”. Őszintén szólva elbizonytalanodtam…
Ashley nagyon határozottan beszélt Roberthez, aki egy csöppet értetlenül állt az események előtt.
Kellan a háttérből szemlélte őket… ahogy én is.
- Igazán mellőzhetnéd ezt a szörnyű önsajnálatot! Nem jársz dolgozni, nem beszélsz senkivel. Ez így nem mehet tovább, valamit kezdened kell magaddal! Én el tudom képzelni, mennyire nehéz lehet most neked, de mégis…
- Ash… - kezdte sokadszorra is Rob, ám Ashley most sem hagyta szóhoz jutni.
Aztán hosszas csend következett. Kilestem, mert egyre idegőrlőbbé vált ez a hallgatás. Már nem voltak az előszobában. Lejjebb merészkedtem a lépcsőn, mígnem a nappaliból felfigyeltem a hangokra.
- Ne Ash-ez itt nekem! Rob szedd össze magad!
- De hisz, én…
- Nincs semmi de! eljössz velünk ebédelni, aztán pedig… majd kitalálunk valamit!
- Szerintem hagyhatnád, hogy Robert is szóhoz jusson! – vette védelmébe Kellan a barátját.
Ezeket a szavakat önkéntelenül is megmosolyogtam. Örültem, hogy talán végre Rob mindent elmagyarázhat.
- Köszönöm. – mindössze ennyit mondott. Percekig csend telepedett rájuk. Hirtelen ötlettől vezérelve elindultam a nappali irányába. Beérve először egyikük sem vett észre. Közelebb léptem Roberthez, majd leültem mellé. Erre már mindannyian felkapták a fejüket. Ashley értetlen, majd Kellan mindig mosolygós arckifejezésével találtam szembe magam.
- Tia… - hebegte Ashley. - … Te? Itt?
- Ezt próbáltam elmondani. – közölte Rob teljes nyugodtsággal, miközben a kezünket egymásba kulcsolta.
- Én… újra a régi vagyok! Sajnálom, hogy nem szóltunk, de mindez csak két napja történt és azóta még csak levegőt venni sem volt időnk! – keltem gyorsan a védelmünkbe.
Ash egy cseppet lenyugodott. Kellan pedig hirtelen felállt, majd szorosan magához ölelt.
- Olyan boldog vagyok, hogy felismersz engem, hugi! Feltéve, ha tényleg emlékszel! – nevette el magát.
- Persze, hogy emlékszem rád! Te vagy az én lökött, de a világ legjobb bátyja, akit valaha is kívánhattam volna. – mosolyogtam mire ő – kissé meghatottan – egy puszit nyomott az arcomra.
Közben Ashley is megérkezett, hogy most ő ölelgessen agyon.
- Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál! Úgy örülök, hogy újra velünk vagy!
- Hát még én. – feleltem, kibújva az ölelésünkből. Ash a tenyerébe fogta mindkét kezem, s így folytatta tovább.
- Talán Neked, majd… Várjunk csak! Ez az, amire gondolok? – nézett mélyen a szemembe. Én egyből éreztem, mire céloz, mert a bal kezem gyűrűs ujját szorongatta.
Robertre pillantottam, de sem ő, sem pedig Kellan nem értette, mit akarhat Ash.
- Ez… - mutatta fel a gyűrűt.
- Ó, igen! – hallottam Kellan örömteljes sóhaját.
- Igen, Ash! Ez pontosan az, amire gondolsz. – karolta át Rob a vállam, közelebb húzva magához.
A következő pár óra azzal telt, hogy mindent – a legapróbb részletekig – elmeséltünk Ashleynek, aki látszólag kifogyhatatlan volt a kéréseiből. A kíváncsisága egy percre sem lankadt.
Mikor végre betelt az előző két napunk eseményeivel, eszembe jutott valami, amire talán pont ez a legmegfelelőbb alkalom.
- Tudom, hogy még semmi sincs letisztázva, és még csak az időpont sincs meg az esküvőre, mégis szeretnélek megkérdezni – fordultam Ashleyhez – vállalnád-e a tanúm szerepét?
- És Kellan, Te lennél az enyém? – csatlakozott Robert.
- Persze! – érkezett a válasz mindkettőjüktől szinte egyszerre.
- Én a koszorús lánynak is örültem volna, de ez sokkal jobb! – borult a nyakamba. – Köszönöm!
- Reméltem, hogy legalább annyira boldog leszel, mint én vagyok. – adtam egy puszit a homlokára, de láttam a szemében, hogy már rég nem figyel rám. Teljesen másfelé kalandoztak a gondolatai…
Nem sokkal később megint egyedül voltunk a lakásunkban. Készítettem egy gyors ebédet, majd nekiláttunk az elfogyasztásának. Én farkaséhes voltam, ám Robert még csak hozzá sem nyúlt az ételhez. Folyamatosan engem nézett és nagyon gondolkozott valamin.
- Mi az? – kérdeztem, mikor már nem bírtam a kíváncsiságommal.
- Tia, mit szólnál, ha elutaznánk Londonba?