46. Fejezet

Sziasztok!

Azt hiszem már nagyon vártátok ezt a fejezetet! Nem is húzom tovább az idegeiteket! :P Úgy gondolom, kellőképpen elhúztuk a történetet, de most végre elérkeztünk erre a pontra is! Remélem hasonló meglepettséget fogtok érezni, mint Tia a mai rész elején, közepén és végén... Talán most véget ér a melankolikus kedélyállapot és Tia újra rátalál a szerelemre, vagy tovább gyötri a kínzó üresség és az egy-egy felvillanó emlékkép???
Mindez kiderül a fejezetből! Szóval, nagyon jó olvasást kívánok Nektek, Magunknak meg jó sok kommentet!! :D [ by: Ivcsi ]

Hmm, azt hiszem ehhez az előszóhoz, csak annyi hozzáfűznivalóm lenne, hogy nagyon megleptetek ezzel a rengeteg kommentel, és lám lám nem is kell kommenthatár egy fejezethez, hogy ennyi véleményt kapjunk :) azt hiszem részemről ennyi elég is, jó olvasást!

puszi: Csillu

46. Fejezet 

Talán még egy órát ülhettem a parkban. Elmerülten gondolkodtam az imént történteken. Egyre inkább biztos lettem benne, hogy Robert fontos szerepet töltött be a múltamban…
Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Már csak arra eszméltem fel, hogy egyre sötétebb lesz.
Gyorsan felpattantam a padról, ám ugyanabban a pillanatban vissza is ültem oda. Hirtelen bevillant egy kép: Karácsony van és Robert egy nyakláncot akaszt a nyakamba…
A kezeim önkéntelenül megtalálták a nyakamban lógó láncot. Kikapcsoltam, majd alaposabban szemügyre vettem. Tudtam, hogy az „R” betű Robertet, a „T” betű pedig engem szimbolizál.
Lepergett előttem az összes elfelejtett emlék: az első csók, mikor összejöttünk. A karibi utazás; a filmbemutató az együtt töltött éjszaka. A közös Karácsony és Szilveszter; Robert születésnapja; a ballagásom. Majd következett életem legnagyobb döntése: a költözés. Happy érkezése, a grillparti Ashleynél és… a baleset, amiben elvesztettem az eszméletemet. A legutolsó kép: a kórházban fekszem, Robert az ágyamnál ül. Azt mondtam neki, hogy szeretem, aztán újra sötétség…
Automatikusan cselekedtem, gondolkodás nélkül. Haza indultam. Haza és nem anyuékhoz! Tudnia kellett, hogy mindenre emlékszem, hogy mennyire szeretem…
Az ajtóhoz érve, azonban egy csöppet elbizonytalanodtam. Mi van, ha ő már nem úgy gondol rám, mint régen? Ha ő már elengedett engem, ha most ő felejtett el. Akkor mihez kezdenék? Én még most is ugyanúgy szeretem, mint a baleset előtt.
Megpróbáltam kizárni a negatív gondolatokat és egy határozott mozdulattal becsengettem… Percek teltek el és én épp indulni készültem, mikor bentről zajokra lettem figyelmes, majd az ajtó kinyílt.
- Tia?! Hogy kerülsz Te ide? – kérdezte zavartan.
- Én… - azt sem tudtam, mit mondhatnék. Annyi minden tódult egyszerre a nyelvemre, de fogalmam sem volt, hogy kezdhetnék bele.
- Te? – szólalt meg végül, miközben a tekintete a kezemre tévedt, amiben még mindig a nyakláncot szorongattam.
- Szertelek! - mondtam, majd megöleltem.
Viszonozta az ölelésem, sőt még szorosabban vont magához. Ettől a közelségtől minden kételyem elszállt, és biztosan tudtam, hogy még mindig szeret engem.
- Emlékszel? – váltunk el egymástól.
- Igen… - bólintottam, de nem engedte, hogy befejezzem, mert hosszasan megcsókolt.
Aztán beljebb húzott a lakásba, ám egy percre sem engedett el.
Az ujjai lassan végigsimították arcom, aztán keze - folytatva felfedező útját - tovább siklott a vállamra, le egészen a csuklómig. Végül ujjainkat összekulcsolva merültünk el egymás tekintetében. Majd egy hirtelen mozdulattal közelebb húzott magához és a szabadon maradt kezét az állam alá helyezve, finom csókot lehelt ajkaimra.
Beleborzongtam az érintésébe, ám nagyon kellemes és ismerős érzéseket ébresztett bennem.
- Ne finomkodj ennyire. - suttogtam, visszahajolva hozzá. - Hiányoztál! - mondtam elhaló hangon, majd Roberttel forró csókban forrtunk össze… Végül ő vetett véget, az egyre hevesebbé váló csókoknak. Egy szó nélkül elindult a nappali felé, engem is magával húzva. Óvatosan leültettet az egyik fotelba, ő pedig a zongorához lépett. Levett valamit a tetejéről, majd pár perc után ismét felém fordult. Lassan közelített hozzám, ám hirtelen megtorpant - egy fél méterrel előttem és fél térdre ereszkedett…
Értetlenül néztem rá, de legbelül éreztem, mire készül, mert a szívem egyre hevesebben kezdett verni.
- Tia! - ahogy kimondta a nevem, minden értelmes gondolat eltűnt a fejemből. Semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak rá. A pillantásomat rabul ejtették a gyönyörű kék szemek. - Az elmúlt két hónap ráébresztett arra, mennyire fontos vagy nekem! Ha nem vagy mellettem, minden olyan üres… nincs rá szó, mit éreztem akkor, mikor nem emlékeztél arra, ki vagyok! Szeretlek és borzasztóan hiányoztál! Én soha többé nem akarom ezt érezni! Nem tudom elképzelni nélküled az életemet. Azt szeretném, hogy mindig velem légy! Tia… Lennél a feleségem? - miután a mondandója végére ért, felnyitotta a kezében tartott fekete doboz fedelét.
Egy pillanatig meg sem tudtam szólalni a meglepettségtől. A tekintetem ide-oda cikázott a gyűrű és Robert között. Tudtam mit akarok válaszolni, ám valahogy egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Viszont Robert arcvonásain gyorsan megjelentek a bizonytalanság apró jelei, majd egyre kétségbeesetten várta a reakciómat.
- Igen, igen, igen! Persze, hogy a feleséged leszek! - mondtam és letérdelve hozzá, a nyakába borultam. Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon, majd ezek egyre sűrűbbé válva, áztatták el az arcomat. Ám most örömömben sírtam…
- Szeretlek! – mondta, majd a tenyere közé fogva a bal kezem az ujjamra húzta a gyűrűt.
- Én is szeretlek! – csókoltam meg.
Soha nem éreztem még ilyet. Életemben nem voltam még ennyire boldog.
Rob aggódó pillantások közepette felemelt a földről, majd mindketten leültünk a kanapéra. A mellkasára vont, én pedig kezdtem teljesen lenyugodni.
Azt akartam, hogy semmi és senki ne tehesse tönkre ezeket, pillanatokat. Életem legcsodásabb perceit töltöttem a karjai közt.
Megszólalt a telefonom, és bár kelletlenül, de feltápászkodtam Robert öleléséből, majd felvettem.
- Tia! - a hangjában érezni lehetett, mekkora kő esett le a szívéről. - Szívem, ugye nincs semmi baj? Már nagyon rég elmentél! Hol vagy?
- Nyugi anyu, semmi bajom. - nyugtattam. - Már itthon vagyok! - mosolyogtam Robertre.
A vonal másik felén síri csönd lett. Gondoltam, hogy nem kis meglepetést fogok okozni, de hogy ennyire. Próbáltam még menteni a menthetőt és gyors helyzetismertetésbe kezdtem:
- Nyugalom anyu! Mindjárt elmagyarázok mindent! Tíz perc és ott vagyunk.
Még le sem raktam a mobilt, Rob már indulásra készen várt az előszobában.
Nem sokkal később már a házunk előtt parkoltunk le. Rob kisegített az autóból, majd kézen fogva indultunk az ajtó irányába.
- Várj! - mondtam, mielőtt Rob még a kilincsre tehette volna a kezét.
Felém fordult és várt, hogy végre megszólaljak.
- Elmondjuk a szüleimnek? - kérdeztem és a gyűrűre pillantottam.
- Te mit szeretnél? - nem válaszoltam, így folytatta: - Bárhogy döntesz is, én melletted állok! - mosolygott rám magabiztosan.
- Köszönöm! - lábujjhegyre emelkedtem, hogy az arcunk egy magasságba érjen, majd apró puszit nyomtam az ajkára. - Menjünk.
Beléptünk az előszobába, ahol egyből anyával találtunk szembe magunkat. Ledöbbenve állt előttünk. Először Robertre, majd rám helyezte át a tekintetét.
- Anyu, nyugi. - öleltem meg. - Apa itthon van?
- Igen. - habogta.
Elindultam, ezzel anyut is magammal húztam. Éreztem, hogy Robert is követ engem, úgyhogy magabiztosan léptem a nappaliba. Apu a kanapén ülve meredt a tévére.
- Szia. - adtam egy puszit az arcára, közben eleresztve anyu kezét, aki rögtön le is ült apa mellé.
- Szívem… - kezdte, de azonnal be is fejezte a mondatot, mikor meglátta a nyomomban lévő Robertet.
Nem törődve az értetlenkedő pillantásokkal, ráérősen elhelyezkedtem, a szüleimmel szemben. Robert is hasonlóan cselekedett, majd egy széles mosollyal kezdtem bele:
- Légy szíves ne nézzetek már így. Higgyétek, el minden a legnagyobb rendben van.
Kissé nyugodtabbá vált az arckifejezésük, de még mindig türelmetlenül várták a magyarázatomat.
- Mikor a parkban voltak összefutottam Roberttel. - oldalra pillantottam és a keze után nyúltam. - Aztán amikor egyedül maradtam, az emlékeim egytől-egyig visszatértek. Tudom, hogy már rég Roberthez költöztem, hogy mi volt és még most is van köztünk. Köszönöm, amit értem tettettek! Nem lehetett könnyű újra előteremteni ezt a környezetet. Nagyon sok munkátok volt vele. - mindkettőjüket szorosan magamhoz öleltem.
- Tia, el sem tudom mondani mennyire boldogok, vagyunk. Örülünk, hogy mindenre emlékszel. - mondta anyu, és már semmi jelét nem mutatta az iménti megdöbbenésének.
- Szóval akkor veletek is minden újra a régi? - kérdezte apa, nem leplezve kíváncsiságát.
Rob rám nézett, én pedig egy mosoly kíséretében rákacsintottam. Értette a célzást és most õ vette át a szót:
- Ami azt illeti, sokkal több van már köztünk, mint ezelőtt. Peter, Lauren! Megkértem a lányotok kezét. Tia már a menyasszonyom
Félve tekintettem apára, majd anyára… De azt hiszem, én sokkal jobban meglepődtem, mint ők. Őszinte boldogság ült ki vonásaikra. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogadják majd az eljegyzésem bejelentését. Ha jobban belegondolok, azt sem képzeltem soha, hogy egyszer valakinek a felesége leszek.
- Gratulálunk Nektek! - kaptunk két-két puszit.
Az előbbi feszült hangulatom egyszeriben elpárolgott és úgy vettem észre Robert is felengedett.
Anyut leginkább a gyűrűm izgatta. Még sokáig beszélgettünk, aztán Rob és én elvonultunk a szobámba. Még mindig sokat kellett pihennem, ám most nem jött álom a szememre. Robert karjaiban feküdtem és biztosra vettem, hogy õ sem alszik.
- Én vagyok a világ legboldogabb embere. - mondtam neki, majd hosszasan megcsókoltam, nyomatékosítva a szavaimat.
Nem tudom mikor és miként, de elaludtam. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, a szoba fényárban úszott. Első dolgom az volt, hogy megbizonyosodjak, arról a tegnapi napot biztosan nem álmodtam. De nem kellett csalódnom: Robert még mindig mellettem feküdt. Majd óvatosan felemeltem a bal kezem, ahol a gyűrűmet kezdtem vizsgálni.
A fehérarany karikát egy gyönyörű gyémántkő díszítette. Tökéletesen illett az ujjamra. Áhítattal szemléltem a legcsodálatosabb dolgot, ami mostantól az életem részét képezte, Roberttel együtt…


Újra a gyűrű, csak hogy még egyszer megcsodálhassátok! :D