45. Fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a szám szerint 45. fejezetet. Az előző részben Tia egyik álmába csöppenhettetek bele és megtudhattátok, hogy mennyire kiborította az. Végül azzal lett vége, hogy belátta orvosi segítségre van szüksége. A mai frissben egy elég komoly döntésre próbálják rábírni, de vajon mi lesz az ő véleménye ezzel kapcsolatban? Aztán pedig eszébe jut valami, ami lehet, hogy mindent megváltoztat... és mint azt az előzetesből is láttátok képbe kerül Happy. Ez a fejezet az eddigieknél mozgalmasabb annyit elárulhatok :) remélem, hogy élvezni fogjátok, a kommentekkel pedig továbbra se szükölködjetek!
Kellemes olvasást, sziasztok!

45. Fejezet

A bejáratnál mégis hirtelen megtorpantam… Teljesen elbizonytalanodtam. Biztos, hogy ez jó ötlet? Kell ez nekem? Lehet, hogy csak rosszabb lesz… Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak bennem. Végül vettem egy nagy levegőt, s elindultam anyuék után, akik értetlenül néztek rám.
A recepciónál bejelentkeztünk, s meg sem lepődtem rajta, hogy már vártak ránk. Az ismerős folyosókon kanyarogtunk, majd pár percen belül meg is találtuk a szobát, ahová mennünk kellett.
Belépve az ajtón, meglepődve ismertem fel Dr. Adamst.
- Sziasztok! - köszönt mosolyogva.
- Jó napot! - üdvözöltem én is csendesen.
- Akkor mi nem is zavarunk. - mondta apu, majd felém fordult. - Kint megvárunk.
- Rendben. - bólintottam, azzal helyet foglaltam a kanapén. – Szóval… Maga lesz az orvosom? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
- Úgy tűnik. - mosolygott. - De ha lehet, hanyagoljuk ezt a magázódást. Valószínűleg sok időt fogunk együtt tölteni.
Egy apró fintort vágtam erre a kijelentésére, majd rendezve az arcvonásaimat újra Adamsre emeltem a tekintetem.
- Akkor megtudhatom a keresztnevét… neved?
- Michael. Michael Adams. - nevetett. - Esetleg el is kezdhetnénk! Miről szeretnél beszélni?
- Én… Nem is tudom. Az utóbbi napokban magamba zárkóztam és talán ezért döntöttek úgy a szüleim, hogy segítségre van szükségem.
- De hát mi történt? Mi okozhatta ezt a befelé fordulást?
Kicsit haboztam, hogy mit és főleg miként mondhatnék el.
- Volt egy álmom. - csúszott ki a számon. Még csak időm sem volt átgondolni, hogy akarom kezdeni…
- Ez gyakran megesik az amnéziás betegekkel. Álmok útján jutnak el az elfelejtett emlékek a tudatba.
- Nem… - ráztam meg a fejem hevesen. - ... Ez nem olyan álom volt. Inkább, mintha… hmm… jelezni próbált volna valamit.
- Mégis mit? - kérdezte kíváncsian, Dr. Adams.
- Van egy fiú, aki valószínűleg fontos szerepet játszott a múltamban, de nem emlékszem rá. Ő jelent meg álmomban. Minden annyira valóságosnak tűnt. - kezdtem beszélni olyan hévvel, mintha csak olvastam volna. - Az álmomban nem ismertem fel, de legbelül éreztem, hogy ki Ő. Együtt táncoltunk, aztán… egyszerűen csak eltűnt. Elbúcsúzott tőlem, de ami a legfurcsább, hogy ugyan azokat a szavakat használta, mikor én felébredtem a kómából és nem emlékeztem rá. Akkor is ezt mondta: ég veled… - mondtam félhangosan, szinte csak magamnak. Éreztem, hogy újra elgyengülök. A szemeim elfátyolosodtak, végül a könnyeim a felszínre törtek. Az arcomat a kezembe temetve próbáltam megnyugodni.
A kanapé egy pillanatra megremegett, majd egy kezet éreztem a vállamon.
- Tia, nyugalom. - csendült fel, közvetlenül mellőlem Dr. Adams hangja.
Gyorsan letöröltem a könnyeimet, majd a doki irányába fordultam.
- Minden rendbe fog jönni. - csitítgatott és egy zsebkendőt nyújtott felém.
- Kö-szö-nöm. - dadogtam.
- Úgy veszem észre, nagyon fontos lehetett ez a személy neked. - merengett.
- Nem tudom. Nem emlékszem rá. - ráztam a fejem.
- De biztos, hogy nem véletlenül álmodtál vele. Viszont, ha emiatt fordultál ennyire magadba és ekkora fájdalmat okoz neked… Talán végleg el kéne felejtened Őt.
- Nem! - csattantam fel, bár magam sem tudtam miért tiltakozom ilyen hevesen. Már nem tartozik az életemhez… mégis, úgy érzem, nélküle nincs értelme semminek. - Ezt nem kérheted tőlem. Lehet, hogy nem emlékszem rá, de attól még tudom, hogy fontos nekem. - közöltem már sokkal nyugodt hangnemben.
Michael kissé meglepett képével találtam szembe magam, mikor az ajtóhoz érve visszafordultam hozzá.
- Viszlát. - mondtam ridegen, azzal kiléptem a szobából.
- Szia! - köszönt, alig hallhatóan.
Nem is figyeltem arra, merre megyek. Egy fél órát is bolyonghattam a kórház folyosóin, mikor végre megpillantottam anyuékat.
- Mehetünk. - léptem eléjük.
- Mégis merre jártál?! Dr. Adams már vagy egy fél órája mondta, hogy végeztetek. - kérdezte apa, mellesleg teljes joggal.
- Én… Eltévedtem. Indulhatnánk?
- Persze, szívem! - vette át anyu a szót, mielőtt még apa, bármit is mondhatott volna.

Hazafelé próbáltak faggatni, hogy mi történt, ám én csak tőmondatokban feleltem a véget nem érő kérdéseikre. Alig vártam már, hogy otthon legyünk. Kitaláltam valamit, amire eddig nem gondoltam, most viszont hirtelen nagyon jó ötletnek tűnt.
Amint felértem a szobámba, előhúztam a zsebemből a telefonom és gyorsan a telefonkönyv nevei között kezdtem kutatni. Hamar rá is bukkantam, a keresett személyre. Önkéntelenül is elmosolyodtam azon, hogy erre senki sem gondolt…
Egy sms-t írtam, majd kis habozás után elküldtem azt.
Lerobogtam a földszintre.
- Anyu, elmegyek egy kicsit sétálni.
- Rendben, de ne maradj túl sokáig.
Az előszobában felvettem a cipőmet, másra nem is volt szükségem, kint ragyogó idő volt. Céltudatosan, a park felé vettem az irányt.
Minden csendes és nyugodt volt.
Elmerengve sétáltam az ösvény mentén. Még mindig nem hagyott nyugodni a tudat, hogy az elmúlt egy évből szinte semmire nem emlékszem. Folyamatosan azon agyaltam, mi az, ami nem jut eszembe, de olyan volt, mintha mindent kitöröltek volna.
Egyszer csak egy kutya ugatására lettem figyelmes. Fogalmam sem volt, hogy miért, de nagyon ismerősen csengett. A hang egyre közelebbinek tűnt, majd hirtelen megpillantottam az alakját. Hamarosan már a lábamnál állt egy kis Yorkie. Lehajoltam hozzá, hagytam, hogy megszagolja a kezem, aztán lassan megsimogattam az apró fejét.
Perceken belül megjelent a gazdája is, én pedig alig hittem a szememnek. Egyből felismertem Robertet. Örültem, hogy nem hagyott cserben és eljött ide.
Felegyenesedtem, de a kutyus nem mozdult a lábam mellől. A pillantásunk Roberttel egy pillanatra találkozott, ám hosszú percekig egyikünk sem szólalt meg. Aztán végül Ő törte meg a csendet:
- Szia. - köszönt halkan, miközben mélyen a szemembe nézett. A tekintete várakozással és ugyanakkor fájdalommal volt teli.
- Szia. - zavart voltam. Frusztrált, hogy nem tudom, mi köze lehet az életemhez… Mégis, egy próbát megér a találkozásunk. Talán ki tudok szedni belőle valamit. - Aranyos kutya, hogy hívják?
- Happy.
- Ismernem kéne, mint ahogy téged is, igaz? - szegeztem neki a kérdést kissé bizonytalanul.
- Igen. - bólintott. - Miért akartál találkozni?
Vettem egy mély levegőt és visszatartottam a kitörni készülő könnyeimet.
- Gyere, beszélgessünk egy kicsit. - javasoltam, majd elindultunk egy közeli padhoz. Leültünk, de mindketten hallgatásba burkolóztunk. Úgy éreztem semmi értelmeset nem tudnék mondani. Én kértem, hogy jöjjön ide, tehát előbb-utóbb kénytelen leszek megszólalni.
- Hogy vagy? - kérdezte pár perc múlva.
- Jól, leszámítva azt, hogy még mindig nem emlékszem semmire… hogy ismerkedtünk meg? - felé fordultam, de Ő lehorgasztotta a fejét.
- Sajnálom Tia, de nem mondhatom el. Neked kellene rájönnöd…
- Apuék is ezt mondják! - vágtam be a durcát.
- És igazuk is van. - még mindig a földet nézte.
- Tudni akarom, mi közünk volt egymáshoz! Akármennyit töröm az agyam, nem jut eszembe semmi! Pár részletre tisztán emlékszem a balesetből, de más semmire. Érzem, hogy valami nagyon fontosat felejtettem el, és… senki nem ért meg… fogalmuk sincs arról, hogy milyen most nekem… Kérlek! - fakadtam ki és már nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek.
- El sem tudom mondani, mennyire örülnék, ha mindenre emlékeznél! Sajnálom, de megígértem, hogy hallgatok. Idővel eszedbe fog jutni… Remélem. Ne sírj… - letörölte az arcomról a könnyeket.
- Csak… pár részlet… könyörgöm! - néztem fel rá, a könnyeimmel küszködve.
- Nem tehetem.
- Akkor, annyit árulj el, miért van bűntudatod!
Robert arca eltorzult a fájdalomtól. Majd kis hezitálás után végre megszólalt:
- Szóval, azt mondtad, hogy a baleset részleteire emlékszel. Tehát, tudod a választ a kérdésedre. - felelte, de úgy láttam, minden erejét össze kellett szednie, hogy nyugodt maradjon.
- Te nem tehetsz semmiről. Nem a Te hibád volt!
- Figyelmen kívül hagytam azt a kereszteződést. Igenis én vagyok a hibás!
- Rob… - megakadtam. Nagyon ismerősen csengett ez a megszólítás. Ám mielőtt Rob bármit és észrevehetett volna, gyorsan folytattam: -… Őszintén, mit szeretnél? Én megbocsájtok Neked, mi más kell még? Én ültem ott veled az autóban. Pontosan tudom mi történt! Kérlek, bocsáss meg magadnak! Én már megtettem! - váltottam lágyabb hangnembe.
- Köszönöm. - éreztem, hogy a szavai őszinték. Talán végre sikerült ráébresztenem, hogy Ő semmiről sem tehet. - De te honnan tudsz erről?
- Hát… Tudom, hogy nem szép dolog, de meghallottam a hangod, mikor nálunk jártál és hallgatóztam.
- Jól tetted! - mosolygott. - Legalább helyreráztál az önsajnálatból.
- Örülök! Ha gondolod… esetleg találkozhatnánk máskor is…
- Remek lenne! Most viszont mennem kell… Szeretlek, ezt soha ne felejtsd el! - mondta, majd homlokon csókolt és felállt. - Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!
- Ígérem… - helyeseltem, de a hangom elcsuklott.
- Szia! - búcsúztunk egyszerre.
Néztem az egyre távolodó alakját, mígnem teljesen eltűnt, Happyvel együtt…