42. Fejezet

Sziasztok!

Megérkezett az új fejezet! :)

Egy ideig mellőznötök kell Robertet… legalábbis ebben a fejezetben biztosan. Ugyanis újra visszatérünk Tia szemszögére, akinek története nem kis bonyodalmak árán folytatódik tovább!

Tudom, hogy sokatokat megrázta a hír, miszerint Tia nem emlékszik túl sok mindenre az elmúlt egy évből, és biztosan kíváncsiak vagytok Robert miért ennyire tehetetlen.

Ezzel a fejezettel több, eddig megválaszolatlan kérdésre kaptok választ.

Már csak annyi hozzáfűzni valóm van, hogy tudom – a kommentek olvasása alapján – menyire nem értitek Robert reakcióját! Pedig, ha belegondoltok, ennek egészen nyilvánvaló oka van… Ha valaki így sem jön rá, ígérem, beavatom a következő fejezetben!!! :P

Jó olvasást!!!

42. Fejezet

Értetlenül dőltem vissza a párnámra, és próbáltam visszaemlékezni mi is történt velem. Miért vagyok a kórházban?

Ám úgy éreztem, mintha mindent kitöröltek volna. Tudtam, hogy valami nagyon fontosat felejtettem el, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet az.

Gondolataimból, az ajtó nyitódása zökkentett ki.

- Tia, minden rendben? - lépett a szobába.

- Anyu! De jó, hogy itt vagy!

- Szívem, el sem tudod képzelni, én mennyire örülök annak, hogy újra láthatlak… - ölelt meg.

- Miről beszélsz? - kérdeztem.

- Kicsim! - jött be apu is és szorosan magához ölelt.

- Most már egyáltalán nem értek semmit! Kérlek, valaki magyarázza el!

- Tia! Mindent el fogok neked mesélni, de most először is, meg kell, hogy vizsgáljon egy orvos! - mondta apa.

- Rendben.

Pár perccel később egy kisebb orvosokból álló csoport szállta meg a picike szobát, és nagyon alaposan megvizsgáltak.

Néha sikerült elcsípnem egy-egy szót, és kezdett bennem összeállni a kép: kómában voltam, több mint két hónapig, de hogy pontosan mi történt, arról még mindig nem voltak tiszta emlékeim.

Mikor újra a szüleim társaságát élveztem, feltűnt, hogy anyu már nem vág olyan meglepett arcot, mint mikor apu bejött hozzánk. Valószínűleg apu neki már elmagyarázta a dolgokat, én pedig egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre engem is beavasson.

Míg apu beszélt, én nem szóltam közbe, pedig több kérdésem is lett volna:

- Szóval, Robert és te, igen csúnya autóbalesetet szenvedtetek. Rob elég szerencsésen, megúszta pár kisebb-nagyobb karcolással az egészet, de te… - hosszú csend után, folytatta:… sajnos, súlyos sérüléseket szenvedtél és kómába kerültél.

- Mennyi időre?

- Több mint két hónap.

Egyre jobban kezdett kitisztulni a kép a baleset körülményeiről.

- Akkor ma…

- Ma, augusztus 8-a van.

- A születésnapom - jegyeztem meg, szinte csak magamnak. - Akkor azért mondta az fiú, hogy…

- Kicsoda? - szakított félbe anyu.

- Igazából nem tudom. Mikor felébredtem itt volt, egy férfi és… Elég furcsán viselkedett. Ismerem őt, igaz? - néztem apu felé kétségbeesetten.

A könnyeim záporozni kezdtek és most éreztem csak igazán, milyen fontos dolgot felejtettem el.

- Igen, kicsim. Ismered. De az lenne a legjobb, ha magad jönnél rá, ki Ő.

- Most pihenj! Holnap talán hazamehetünk! - búcsúztak el.

Nem tudtam egy pillanatig sem megnyugodni. Egész éjszaka csak forgolódtam. Próbáltam visszaemlékezni, a baleset előtti időkre, de mindössze a Los angelesi életemből tudtam emlékeket előidézni.

Rémlett valami, amit még apu mondott. Egy név: Robert. Vele voltam, mikor történt a karambol. Igen, most már kezdett derengeni: egy autóbalesetünk volt, Roberttel. Mégis, a név kiejtése, egyáltalán nem idézet fel bennem semmilyen emléket. Nem tudtam, hogy ki Ő és miként került az életembe…

Ha az ember nem alussza át az éjszakát, akkor az elég hosszúnak tűnhet. Így voltam ezzel én is. Sehogy sem akart az álmosság megtalálni.

Hirtelen ötlettől vezérelve, óvatosan kimásztam az ágyamból és lábra álltam. Megpróbáltam pár lépést tenni és még magam is meglepődtem, mennyire könnyűnek bizonyul a járás. Talán mégsem volt olyan sok idő, ez a két hónap…

A lábaim szépen engedelmeskedtek a "parancsaimnak". Fel-alá járkáltam a szobámban és próbáltam helyre rakni az elfeledett dolgokat. Nem jártam túl nagy sikerrel, viszont nagyon elálmosodtam. Visszafeküdtem az ágyba és pillanatokon belül elhatalmasodott rajtam a fáradtságom.

Reggel arra lettem figyelmes, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Óvatosan kinyitottam a szemem és felültem. Anyu és apu az ablak előtt álló kanapén ültek. Annyira elmerültek a beszélgetésben, észre sem vették, hogy időközben felébredtem.

- Sziasztok! - köszöntöm egy pár perc után.

- Ó, kicsim! Jó reggelt. - üdvözölt apu és leült mellém az ágyra.

- Szia. - mondta anyu is.

- Hogy telt az éjszakád? - érdeklődött apa.

- Hosszan… Nem sokat aludtam.

- Sajnos még egy pár napig itt kell maradnod, megfigyelés alatt.

- Ez nem túl jó hír. - szomorodtam el. - Látogatókat azért fogathatok, ugye?

- Persze, ez csak természetes! - lépett a szobába egy orvos. - Nos, Miss. Facinelli! Itt az ideje a gyógytornának. Megkérném a kedves Szülőket, hogy addig hagyjanak magunkra, míg a Kisasszony elkészül.

Apuék kimentek a szobából, én pedig a doktorhoz fordultam. Igazán jóképű, fiatal orvos volt.

- Akkor, Miss. Facinelli, indulhatunk? - kérdezte, fel sem nézve a kórlapomból.

- Lehetne, hogy hanyagoljuk ezt a magázódást? Csak Tia, rendben? - érdeklődtem, miközben kimásztam az ágyból.

- Ahogy szeretnéd, Tia! - mosolygott.

Elkísért egy teremhez, majd magamra hagyott. Míg vártam a gyógytornászomra, alaposan szemügyre vettem a különféle tornaszereket.

- Szia! Tia, ugye? - találta meg a tekintetem.

Fiatal, hibátlan külsejű, sportos nő állt szemben velem.

- Hello.

- Az én nevem: Mary. Elõször is kezdjük egy állapot felméréssel, oké? Semmi komoly, csak szeretném, ha egy kicsit sétálnál.

Felálltam a székemből és elindultam a szemben lévő fal felé, aztán vissza Maryhez.

- Ez rendben, úgy látszik, igen erős szervezeted van, azért két hónap, az nem semmi...

- Igen, főleg, hogy majdnem semmi emlékem nem maradt.

- Ne keseredj el! Minden rendben lesz.

Kezdtem megkedvelni Maryt. Igazán megtetszett benne, az, ahogy az életről gondolkodik. A vele töltött egy óra nagyon hamar véget ért, de őszintén reméltem, fogunk még találkozni.

Mindent rendben talált a fizikai állapotommal kapcsolatban, úgyhogy már csak az orvosi vélemény hiányzott a hazamenetelemhez.

Mikor visszaértem a szobámba, Dr. Adams már várt rám. Feltett nekem pár egyszerű kérdést: legfőképpen nevekre volt kíváncsi, amikre én kitűnően emlékeztem, kivéve egyet:

- Van esetleg barátod, mármint komoly kapcsolatod egy fiúval?

- Én… Nem tudom! Azt hiszem, nincs. - de amint kimondtam, belül - mintha a testem jelezni próbált volna - majd megszakadt szívem. Most éreztem csak igazán az emlékezet kiesésem nagy súlyát…

A vizsgálatok után, csak apa jött vissza, azt mondta anyunak sürgősen el kellett mennie, valami munka miatt.

- Apu, szerinted Tom eljönne hozzám, látogatóba?

- Ezt most, hogy érted, kicsim?

- Hát tudod a szakításunk után…

- Várj csak! Tia, te tudod, hogy most hol vagyunk?

- Kórházban! – mosolyogtam.

- Ez nem túl vicces! Úgy gondoltam, hogy emlékszel-e arra, hogy elköltöztünk Los Angelesből?

Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Nagyon meglepett az, amit az imént hallottam.

- Őszintén szólva, nem igazán. – szedtem össze magam.

- Szívem, hidd el, olyan szívesen elmondanék Neked mindent, de félek, hogy bajod származna belőle. Talán előbb beszélnünk kéne egy szakemberrel!

- Rendben, de minél hamarabb, mert nem akarok úgy élni, aki nem emlékszik élete legfontosabb szakaszára.

- Ó, ha tudnád, mennyi igazság van ebben a mondatodban! Jól van akkor, most megyek és beszélek az orvosoddal.

Míg várakoztam – hogy apu visszajöjjön – egy örökkévalóságnak éreztem azt az időt. Egyre jobban aggasztott a tudat, hogy fontos dolgok, csak úgy eltűntek az életemből.