41. Fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a következő fejezet, szám szerint a 41.! Igen, egy nappal előbb, de azt hiszem ez Nektek csak jó… :)

Ezzel a résszel egy olyan fordulóponthoz érkeztünk, amit már régóta vártatok! A szemszög még mindig Roberté, de váratlan eseményekben ez a fejezet sem szűkölködik! :)

Annyit még hozzáfűznek, hogy bár nem egy könnyű hangvételű rész lesz, mindkettőnknek ez „szívűnk csücske” fejezet!

Ja! És nem utolsó sorban, van egy új szereplőnk! A képét is megtekinthetitek a modulok között! :)

Most már csak annyi van hátra, hogy jó olvasást kívánjunk… és kommentekre fel!!!!!!!!!

41. Fejezet - Rob szemszöge

Egy újabb hónap telt el, és Tia még mindig kómában fekszik. Az orvos régóta nem tud semmilyen változásról beszámolni, Tia állapotát illetően. Ez egyre jobban kezd frusztráló lenni. Az aggodalom, melyet iránta érzek, egyetlen percre sem hagy nyugodni, mégsem tudok ellene semmit sem tenni. Türelmesnek kell lennem…

Pontosan holnap lesz két hónapja, hogy megtörtént a balesetünk.

Minden egyes szabad percemet Tiával töltöttem és az utóbbi időben folyamatosan vele voltam.

"Tia. Képzeld, Happy egyre jobban hallgat rám, ahogy napról-napra nagyobb lesz. Teljesen beletanult a szobatisztaságba és nagyon hiányol Téged… ahogy én is!" - az emlék felidézése, mosolyt csalt az arcomra. Épp Happyt figyeltem, ahogy össze-visszaugrándozott, szaladgált a nappaliban.

Sokszor - mikor bent voltam Tiánál - hosszan meséltem neki egy-egy napomról. Ezekre a 'beszélgetésekre' szó szerint emlékszem. Semmit nem akartam elfelejteni, ami Tiához köt.

Egy titkos helyen őriztem a naplóját és úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére. Azon a bizonyos délelőttön - mikor rátaláltam - vettem elő, először és egyelőre utoljára is.

"Egy nagyon nehéz forgatási napon vagyok túl. Már alig vártam, hogy végezzünk, és újra láthassalak…" - gyorsan elhessegettem a hirtelen rám törő emléket. Most nem akartam a munkával foglalkozni.

Míg én a kanapén ülve, merengtem a múlt eseményein, Happy - valószínűleg megunva a sok szaladgálást - végignyúlt a szőnyegen és nagy lihegés közepette próbált kissé megnyugodni. A konyhába indultam, hogy egy kis vizet hozzak neki, ám mire kitöltöttem a tálba, már a hátam mögött leskelődve várta, mit fog kapni. Hálás pillantásokkal köszönte meg, majd gyorsan el is tüntette a tálka tartalmát. Készítettem egy adagot az eledeléből és még egy teli tál vizet is leraktam elé.

Miután végeztem, egyből az előszobába mentem, hogy minél előbb beérhessek a kórházba.

Leültem az ágy szélére, majd percekig csak csendben néztem Tia mozdulatlan arcvonásait.

Az ajtó nyitódása ébresztett rá, hogy milyen régóta bámulom őt.

- Jó napot! Robert, ugye? - kérdezte, az imént belépő orvos.

- Üdv… igen!

- Meg kell vizsgálnom a hölgyet. Ha addig lenne olyan szíves kifáradni.

Természetesen, de… utána beszélhetnék?

- Persze, semmi akadálya.

A várakozás borzasztóan idegőrlő tevékenység. Mintha az idő lefagyott volna. Aztán végre Dr. Adams kilépett a szoba ajtaján.

- Bemehetünk az irodámba. Megfelel? - lépett oda hozzám.

- Tökéletesen. - bólintottam, majd követtem őt.

- Tehát, mit akar tudni?

- Tia állapotáról szeretnék több információt. Már két hónapja kómában van, de ön már egy jó ideje nem mond semmit. Se rosszat, se jót! Mi van vele? - miközben beszéltem, éreztem, hogy egyre feszültebb leszek.

- Ne aggódjon. A szervezete napról-napra erősödik, és egyre jobban reagál a környezetére. Hamarosan, akár fel is ébredhet. - válaszolt Dr. Adams, teljes nyugodtsággal.

- Köszönöm. - mondtam közben felálltam és már az ajtó felé hátrálva köszöntem el.

Reménnyel telve léptem újra Tia kórtermébe. A szavai igazán megnyugtatóak voltak. Bíztam benne, hogy minden zökkenőmentesen alakul.

- Tia, tudom, hogy hallasz engem. Fel kell ébredned! Minden olyan lesz majd, mint régen… Persze, ha majd egyszer meg fogsz tudni nekem bocsájtani.

Nagyon szeretlek! Nem akarlak elveszítni! Kérlek… térj magadhoz! - szorítottam meg a kezét, ezzel megakadályozva gyengeségem apró jeleinek előbukkanását.

Az idő csak úgy repült, ám nekem semmi kedvem nem volt hazamenni. Nem akartam egy percre sem magára hagyni…

Hazaérve, gyorsan túlestem az esti rutinon, majd bedőlve az ágyba, rögtön mély álomba merültem.

Reggel miközben készülődtem Tiához, különös érzés tört rám. Megmagyarázhatatlan okokból, de úgy éreztem a mai nap, merőben más lesz, mint a többi, ám azt nem tudtam megmondani, hogy miért. Hamar izgatottság lett úrrá rajtam és siettem be hozzá… ma van a születésnapja.

Peter és Lauren is a kórházban voltak, és még mielőtt bementem volna Tiához, leültem velük egy kicsit beszélgetni.

Egy óra múlva, lassan felsétáltam az osztályra majd beléptem a szobába. Semmi sem változott tegnap óta. A függöny résein halványan beszűrődött a fény, a gépek halk, monoton hangon jelezték a beteg állapotát, ám a szoba rideg, "kórházillata" volt a legszembetűnőbb. Az ablakhoz léptem és beengedtem a nap melegét, majd kicseréltem a megszáradt virágot és frisset helyeztem a vázába. Aztán leültem Tia ágya mellé, egy székre. A keze után nyúltam - ami tegnap este óta nem változtatta meg helyzetét, ahogyan Tia sem. A kezembe kulcsoltam az övét.

- Boldog születésnapot! - suttogtam, miközben az arcát figyeltem.

Ebben a pillanatban mintha az ujjai megmozdultak volna a kezemen, gyorsan lenéztem mire azok újra megmozdultak. Egy hosszú percig csak vártam, hátha történik valami… De semmi.

- Tia! - mondtam, közben végigsimítottam az arcán.

Az ajkai remegni kezdtek és nagyon lassan kinyitotta a szemeit. Körbenézett majd találkozott a tekintetünk, és nem bírtuk elengedni egymást.

- Hol vagyok? - kérdezte.

- Kórházban.

- Mi történt? És miért te vagy velem? A szüleimet akarom látni!

A hangja egyre erőteljesebb lett. Megpróbált felülni, de a vállára raktam a kezem és finoman visszanyomtam a párnára.

- Engedj el! Hol vannak a szüleim?!

- Tia, te nem tudod, hogy ki vagyok? - kérdeztem, de igazából már tudtam a választ.

Az előttem fekvő lány lassan megrázta a fejét, teljesen idegen voltam számára. Megijedtem, borzasztóan féltem ettől és most mégis bekövetkezett. Nem tudtam mit is kéne tennem.

- Egyáltalán nem emlékszel semmire?

- Nem… Sajnálom. - a hangja már sokkal nyugodtabb volt.

Hosszú percekig csak csendben néztem őt. Az életem értelmét, akit soha nem akartam elveszíteni és most az élet valóra váltotta azt, amitől a leginkább féltem.

Fogalmam sincs, hogy mikor láthatom újra, ha még egyáltalán fogom ezek után… de úgy éreztem ezt még meg kell tennem, enélkül nem tudnám itt hagyni. Lassan odahajoltam hozzá – figyelve arra, hogy ha úgy érzi, el tudjon hajolni - és megpusziltam a homlokát. Becsuktam a szemem, és élveztem addig a pár másodpercig is a közelségét, amíg még magam mellett tudhattam…

Hónapok óta vártam erre a percre, de valahogy soha nem így képzeltem. Próbáltam minden egyes apró részletet elraktározni magamnak az arcából, az illatából. Fájt, hogy itt kell hagynom… és talán örökre!

Majd összeszedtem minden erőmet és a szoba ajtaja felé indultam, mielőtt azonban kimentem volna, visszafordultam, hogy utoljára még lássam őt és halljam a hangját.

- Ég veled, Tia! És… Boldog születésnapot!

- Köszönöm.

Kiléptem a folyosóra, óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. Aztán elindultam a kórházi kávézó felé, ahol nemrég Petert és Laurent hagytam. Hamar megtaláltam őket. Leültem hozzájuk és összeszedtem a gondolataimat:

- Felébredt. - mondtam alig hallhatóan, miközben az asztalt fixíroztam.

- Micsoda?! Hogy van… - Lauren majd kiugrott a bőréből.

Egyáltalán nem figyeltem a kérdéseire és ezt valószínűleg nem díjazta, mert hirtelen felállt és otthagyott minket.

- Mi történt?

- Ezt, hogy érted? - kérdeztem, felnézve Peterre.

- Rob, látom, hogy valami nincs rendben. Nekem elmondhatod!

- Tudom és köszönöm, de nehéz erről beszélni.

- Ráérünk!

- De hiszen, most ébredt fel a lányod… Nem kéne inkább vele lenned?

- Szerintem, ugyanezt megkérdezhetném én is: Te miért nem vagy mellette? Szóval?

- Tia… - kisebb nehézséget okozott a neve kimondása - nem emlékszik rá, mi történt. A balesetre, Rám… Egyszóval semmire. Csak titeket akart látni.

- Uram Isten! Rob, én sajnálom! Nem tudom, mit is mondhatnék… Biztos vagy te ebben?

- Teljesen, nem tudja, hogy ki vagyok! Jobb lenne, ha Te is felmennél hozzá.

- És te? Gyere velem, meglátjuk, mit tehetünk.

- Nem, köszönöm. Inkább, hazamegyek. Majd… találkozunk a forgatáson. Viszlát, Peter!

- Szia, Robert!

Gyors léptekkel megindultam a kijárat felé, minél előbb szabadulni akartam innen. Nem szerettem volna ha, hogy bárki felismerjen, bár elég gyakori látogató voltam mostanában.

Beültem az autóba, és lehunytam a szemem. Egyszerre több emlék öntött el.

Olyan sokszor elképzeltem, milyen lesz majd, ha Tia felébred, és én…

A kezem, mintha "külön életet élne", belenyúlt a nadrágzsebembe - annak ellenére, hogy erre, egyáltalán valamilyen engedélyt adtam volna - és megtalálta a kis bársonydobozkát…

Utószó!

Még pár gondolatot szeretnék megosztani Veletek…

Most, hogy a végére értetek, elképzelhető, hogy felmerült bennetek a kérdés: MIÉRT?

Az ötlet Ivcsi fejéből pattant ki! (Nem kell mindjárt rá haragudni!!!) Bár először én nem támogattam annyira, de aztán átgondoltam és közösen úgy döntöttük, megbonyolítjuk a szálakat…

Nagyon kíváncsiak vagyunk a reakciókra!

Kérlek, írjátok le, ha csak pár mondatban is, hogy mit váltott ki belőletek a fejezet, és legfőképp, hogy mire számítotok most?!?!?!

Egy szóval lehet, találgatni! :)