37. Fejezet

Sziasztok!
Igen, meghoztam a fejezetet. Egyrészt, mert valaki hosszasan rágta a fülem, hogy ne legyek ilyen gonosz, mégis csak vakáció van :) legalábbis nekünk ma megvolt az évzáró :) Másrészt pedig megvan a kilenc komment, ha szemet hunyok a felett az egy felett, amit Ivett írt ;) Az előző fejezet vége, valószínűleg mindenkit felcsigázott, bár ez a kommentek számát, alig növelte… Na mindegy, nem is ez a lényeg! Jöjjön a jövő és a „változás szele”! Merthogy nem egy szokványos fejezetet fogtok olvasni! Reméltük, hogy nem jöttök rá, és ez így is lett! :P
A 37. fejezetben Rob gondolatai, érzései és félelmei jelennek meg! Nem lesz egy könnyed hangvételű rész, de azért nagyon jó olvasást kívánunk hozzá!!!


37. Fejezet - Rob szemszöge

- Tia, Tia! Hallasz engem?

Nem válaszolt. Ájultan feküdt mellettem és rajtam egyre jobban kezdett eluralkodni a pánik. Egy gyors mozdulattal kiszálltam a kocsiból, az én oldalam szinte sértetlen volt, de a Tia felőli teljesen összeroncsolódott. Előkerestem a telefonomat, majd tárcsáztam a segélykérőt…

A karambolt okozó autó sofőrje elindult felém, ám mikor odaért, mintha lefagyott volna. Pár másodpercre beletelt, mire világossá vált, hogy miattam lett ilyen zavart. Ebben a pillanatban gyűlöltem azt, hogy híres személy vagyok.

Nem törődtem semmivel és senkivel, egyszerűen most csak Tia volt fontos. Teljesen össze voltam zavarodva. Soha nem éreztem még ennyire tehetetlennek magam. Fogalmam sem volt, mi lenne a helyes, mit kéne tennem.
Átmentem az anyósülés oldalára, miközben észrevettem a körülöttem álló rengeteg embert és felfigyeltem a szirénázó mentő hangjára. Valahogy megkönnyebbültem, de mikor megláttam a még mindig eszméletlen Tiát, egyáltalán nem éreztem jól magam. Féltem… de megpróbáltam nem gondolni erre.
Pár perc múlva már mindketten a mentőben voltunk. Tia a hordágyon feküdt, én pedig végig fogtam a kezét. Egy percre sem akartam távol lenni tőle. A mentőorvos kifaggatott a történtekről, majd a figyelmét Tiának szentelte. Ő egyáltalán nem volt jó színben.
Még a kórházba érve sem tért magához, emiatt kezdett nagyon rossz előérzetem lenni.
Engem egy orvosi szobába vittek. Hosszú percekig egyedül ültem és elpazarolt időnek éreztem ezt a várakozást.
- Jó estét! Én Dr. Brian vagyok, Ön az autóbalesetes. Igazam van? – lépett be az ajtón egy orvos, de nem nézett rám.
- Igen. A barátnőm, hogy van?
- Tia Facinelli?
- Igen, ő az! – a hangom türelmetlenül csengett, mire az orvos tekintete rám tévedt. Az arca meglepett volt, de nem mondta ki mi jár a fejében.
- Nem túl jól. Az állapota elég súlyos, épp most vizsgálják. Nemsokára pontosabb képet fogunk kapni. Ígérem, hogy minél előbb közölni fogom a fejleményeket.
- Köszönöm.
- Értesítsük a lány szüleit? – kérdezte, közben közelebb lépett hozzám.
- Nem, köszönöm. Majd én szólok nekik.
- Rendben, most viszont először Magát kell megvizsgálnom!
Pár kisebb karcolásnál nem szenvedtem nagyobb sérüléseket. Elég szerencsés voltam, ellentétben Tiával…
El kellett árulnom néhány fontosabb személyes adatot, ám mivel Dr. Brian mindent rendben talált, semmi oka, nem volt arra, hogy bent tartson.
A váróteremben ültem és vártam a legújabb híreket Tia állapotáról. Az idő gyorsan telt és fogalmam sem volt, hogy mi lehet vele!
Amíg várakoztam, felhívtam Kellant. Mindent elmondtam neki és megkértem, hogy intézze el a kocsival való teendőket. Aztán betárcsáztam Peter számát:
- Szia, Robert vagyok. – köszöntem, de a hangom nagyon erőtlen volt. Még én is meglepődtem rajta, és próbáltam összeszedni magam.
- Szia!
- Peter, az a helyzet, hogy Tiának és nekem… - kis szünet után folytattam:… autóbalesetünk volt.
Mindketten hallgattunk.
- De ugye nincs, semmi komoly bajotok? – kérdezte végül, kissé feszülten.
- Ami azt illeti, de igen. Kórházban vagyunk és Tia nagyon nincs jól…
- Melyik kórházban? – vágott a szavamba, ijedten.
Lediktáltam a címet, majd hátradőltem a székben és lehunytam a szemem. Próbáltam rendezni a gondolataimat, de egy cseppet sem voltam nyugodt, sőt egyre idegesebb lettem, ahogy telt az idő.
Magam előtt láttam az egész balesetet. Kezdett hatalmába keríteni a bűntudat, holott tudtam, nem én vagyok az, akinek hibásnak kéne érezni magát. Mégis, sosem tudnám megbocsájtani magamnak, ha Tiával történne valami…
Egy fél órán belül megérkeztek Peterék. Mindent elmondtam nekik, és kissé meglepett, hogy egyikük sem tart hibásnak, pedig én nagyon nem voltam kibékülve magammal.
Nem sokkal később Dr. Brian megjelent, de nem szolgált túl jó hírekkel:
- Sajnálom, hogy ennyit kellett várni, de Tiát súlyos belső vérzései miatt, sürgősen meg kellett műtenünk. Az állapota azonban még mindig életveszélyes, viszont az operáció közben nem léptek fel komplikációk. A következő 24 óra kritikus lehet és valószínűleg ma már nem fog magához térni.
Ledöbbenve hallgattam az orvost. Egyszerűen nem akartam tudomást venni arról, amiről beszélt. Azonnal látni akartam Őt!
- Azért bemehetünk hozzá? – kérdezte Lauren.
- Természetesen. Megmutatom a szobáját.
Jó jelnek számított, hogy Tia nem az intenzív osztályon fekszik. Beléptünk egy kis szobába. Minden csupa fehér volt, borzasztóan ridegnek éreztem a látványt.
Lauren és Peter közelebb mentek az ágyhoz, amiben Tia feküdt. Én csak távolról figyeltem őket. Tia mozdulatlan testét, a karcolásokat az arcán és a kézfején. Különféle gépek vették körül. Elszomorított az, hogy Lauren mennyire kétségbeesett, és én is az voltam.
Hosszú ideig mindannyian hallgattunk, majd Peter odalépett hozzám, megveregette a vállam, végül kiment a szobából. Hamarosan Lauren is követte én pedig egyedül maradtam Tiával. Elindultam felé, miközben hallottam, hogy az ajtó becsukódik mögöttem. Fájdalommal töltött el a tudat, hogy semmit sem tehetek érte. Azt akartam, hogy ez az egész csupán csak egy rossz álom legyen, és végre felébredjek belőle. Mindent meg nem történté szerettem volna tenni!
Egyre jobban éreztem, hogy eluralkodik rajtam a félelem. Féltem, mi lesz akkor, ha már nem kel fel – gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot és próbáltam valami közös emlékbe kapaszkodni, hogy ne érezzem annyira a hiányát.
Leültem az ágy mellett elhelyezett székre és Tia keze után nyúltam. Az érintése puha és meleg volt. Percekig csak néztem, ahogy békésen alszik. Vártam… és ekkor, mintha egy pillanatra megremegett volna a szája, aztán az ajkain át hangok szűrődtek ki.
- Sze-ret-lek. – szaggatottan, erőtlenül beszélt.
- Tia, kérlek! Nem hagyhatsz itt! Velem kell maradnod… - egy furcsa sípolás zavart meg.
Az egyik gép jelzett. Tia szíve leállt.
Gyorsan a vészjelző gomb után nyúltam és pillanatokon belül bent termett két ápoló. Kiparancsoltak a szobából és közben Dr. Brian is megérkezett.
Percek teltek el. Egyre idegesebben várakoztam az ajtó előtt. Peter és Lauren sem voltak túl nyugodtak. Kibírhatatlannak éreztem ezt a tehetetlenséget. Örökkévalóságnak tűnt ez az idő… Nem tudtam mire számíthatok, mi lesz most Tiával. Csak arra tudtam gondolni, hogy szeretem őt és nem volt kételyem afelől, hogy ő is így érez irántam.
Az orvos kilépett a szoba ajtaján. Mindnyájan izgatottan vártuk, milyen hírekkel fog szolgálni.
- Tiánál beállt a klinikai halál állapota. Szerencsésen vissza tudtuk őt hozni, de kómába került. – vázolta a helyzetet.
- És Ön szerint meddig marad, ebben az állapotban? – kérdezte Peter.
- Sajnálom, de ezt én sem tudhatom. Talán napok, hetek, hónapok… Holnap mindenképpen el kell végeznünk egy pár vizsgálatot, hogy pontosabb képet kapjunk. Akkor többet tudok majd mondani.
Megdöbbenve álltam a hallottak előtt. Fogalmam sem volt mit tehetnék, egyszerűen nem akartam tudomásul venni, hogy ez megtörtént.
- Jobb lenne, ha most hazamennének. Itt már nem sokat tudnának tenni. – szakította félbe gondolatmenetemet, Dr. Brian.
- Rendben, mindent köszönünk. – búcsúzott Peter, majd felém fordult: - Rob, velünk jössz?
- Nem köszönöm, azt hiszem jót fog tenni, ha egy kicsit kiszellőztetem a fejem.
Még megvártam, hogy Lauren és Peter elhagyja az épületet, aztán én is elindultam.
Nem laktam túl messze a kórháztól, ám most mégis nagyon hosszúnak tűnt az út. Fogalmam sem volt mennyi lehet az idő. Az éjszaka, ma különösen csendes volt. Egy-két autó járt az utcákban.
Otthon betelepedtem a nappaliba. Semmit sem csináltam. Igazából úgy gondoltam, talán majd itthon könnyebb lesz. De nem. Mindenfelől Tia dolgai vettek körül és még elkeserítőbbnek éltem meg ezt a magányt.
Éreztem, hogy a telefonom rezegni kezd a zsebemben, de nem törődtem vele…
Lehunytam a szemem és megpróbáltam elaludni.