38. Fejezet

Hello!!!

A szokásomhoz híven, kicsit későn, de itt van a fejezet! :) Valószínűleg sok mindenkinek örömet szerzünk azzal, hogy végre fény derül Robert ajándékára... És! Még mindig Robert szemszöge, szóval izgulhatunk Tiáért! Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön a fejezet, tőletek pedig minél több komment!!! :P

Jó olvasást! :)

38. fejezet - Rob szemszöge

Reggel, elég kipihentnek éreztem magam. Tiszta fejjel át tudtam gondolni mindent.

Nem akarom elveszíteni Tiát és küzdeni fogok azért, hogy velem maradjon. Nem érdekelt mások véleménye, a legfontosabb most csak a szerelmem volt.

Gyorsan el akartam intézni pár telefont… ám mikor megláttam mennyien kerestek, ledöbbentem. A legtöbb hívás Ashleytől érkezett, majd az ügynökömtől. Először Ash számát tárcsáztam, de ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Befejeztem a hívást és lassan az ajtó felé indultam. Kinyitottam és velem szemben Ashley állt.

- Robert Thomas Pattinson! Mi az istenért… Sajnálom, sajnálom! - Az arckifejezése hirtelen megváltozott és szorosan megölelt.

Mikor elváltunk egymástól, becsuktam az ajtót, majd átmentünk a nappaliba.

Ashley nagyon jó barátom és kimondhatatlanul hálás voltam neki, hogy most itt van velem.

- Köszönöm. – fogalmaztam meg szavakban a gondolataimat.

- Micsodát? - nézett rám kissé értetlenül.

- Hogy, itt vagy! - mondtam halkan, egy pillanatra sem elengedve a tekintetét.

Az ajkai apró mosolyra húzódtak.

- Ó… tudod, én borzasztóan aggódtam értetek. Mi van Tiával?

- Nincs jól, nagyon nincs jól. Tegnap este kómába került és az orvosok sem tudnak semmi bíztatóval szolgálni.

- Sajnálom, viszont nem szabad kétségbe esnünk. Minden a legnagyobb rendben lesz.

"Esnünk" - csupán csak egy szó, mégis mennyi minden van benne. Tudtam, hogy Ashley mellettem áll és ez még több erőt adott nekem.

Míg én egy kicsit rendbe szedtem magam, addig Ash készített nekem ennivalót. Nem volt nagy étvágyam, de azért elfogyasztottam a reggelimet.

Elintéztem az elmaradott telefonbeszélgetést, Chrisel – a manageremmel. Nem volt túlságosan elragadtatva az ötletemtől, miszerint egy ideig biztosan mellőznie kell engem. Végül belement egy pár hetes "szabadságba". És persze minél többet meg akart tudni a baleset körülményeiről, nehogy valami rossz pletyka kezdjen terjedni a bulvár lapokban.

Elindultunk a kórházba. Ash is velem akart jönni, nekem pedig semmi kifogásom nem volt ellene. Örültem, hogy van mellettem valaki.

Az út közben Peter hívott:

- Van valami hír? - kérdeztem. Éreztem, hogy egyre izgatottabb leszek.

- Igen, megvannak a vizsgálat eredményei. Be tudsz most jönni?

- Mindjárt ott leszek!

Peter nem mondott semmit Tia állapotáról és ettől, valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Azt hiszem félelmet éreztem, ismét…

Ash leparkolt, majd gyorsan felmentünk, az osztályra, ahol Tia fekszik. Lauren épp az orvossal beszélt, mi pedig Peterhez léptünk.

- Sziasztok. - üdvözölt mindkettőnket.

- Szia. - köszöntem, Ashleyvel szinte egyszerre.

- Szóval, mi a helyzet?

- Tia szervezete felmondta a szolgálatot, ezért állt meg a szíve. A kómának, pedig valószínűleg az ütközés okozta fejsérülés lehet az oka… de azt nem tudják, mennyi ideig maradhat ebben az állapotban.

- Legyünk optimisták! Tia nagyon erős, tudom, hogy harcolni fog! Nem adhatja fel.

- Köszönöm Ashley. Jól esnek a szavaid, és remélem igazad lesz! - megölelték egymást.

- Bemehetünk hozzá? - kérdezte Ash.

- Igen, szerintem biztosan.

Egyetlen szót sem szóltam. Elmerülve figyeltem Peter és Ash beszélgetését.

Csak akkor eszméltem föl, mikor Ash megfogta a kezem, majd együtt elindultunk annak a szobának az irányába, ahol Tia fekszik.

Odabent semmi nem változott és újfent elszomorított a látvány, ahogy Tia mozdulatlan testét figyeltem. Ash közelebb ment, majd Tia keze után nyúlt. Belekulcsolta a sajátjába, aztán leült az ágy mellett lévő székre.

- Szia. – suttogta. – Tia tudom, hogy hallasz engem! Muszáj felkelned. Annyian várunk itt rád, nem hagyhatsz csak így el minket… - hosszasan beszélt még hozzá.

Ahogy figyeltem őt, akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Néhányszor rám pillantott, én csak olykor-olykor mosolyogtam vissza rá.

Egy hosszabb szünetet tartott a mondandója közben. Kihasználva ezt, elvettem az ablak előtt álló másik széket és halk mozdulattal Ashley mellé helyeztem. Leültem rá, majd a tenyeremet Ashley-ére raktam. Tekintetét az összekulcsolódott kezeinkre szegezte, majd felém fordult.

- Rob, mi történt pontosan?

A kérdése váratlanul ért. Az emlékek hirtelen leperegtek a szemeim előtt. Vettem egy mély levegőt, aztán belekezdtem:

- A buli után, mikor hazafelé jöttünk… Úr Isten! – a felfedezés villámcsapásként ért.

Ashley értetlenül meredt rám, de én már mindent világosan láttam.

- Csak magamat okolhatom a történtek miatt! Jaj, Ash! Ha tudnád milyen lehetetlenül viselkedtem.

- Ebből semmit nem értek! Légy szíves avass be engem is! – vont kérdőre.

- Szóval, a bulin Tia és Alex nagyon jól elbeszélgettek… Én pedig, azt hiszem, egy kicsit túlreagáltam az egészet. A kocsiban aztán hozzá sem szóltam, ő próbált faggatni, hogy ’mi ütött belém’. Amikor utoljára hozzám szólt, azt kérdezte, hogy miért nem bízom benne… aztán csak sírt! De én, mint egy őrült, csak mentem előre… túl gyorsan hajtottam és nem is figyeltem abban a kereszteződésben. Az én hibám. – hajtottam le a fejem és hatalmas bűntudatot kezdtem érezni.

- Rob! Én nem hiszem, hogy bárki is téged okolna a történtek miatt! – próbált vigasztalni, holott mindketten tudtuk ezen nincs mit szépíteni. Én voltam túlságosan felelőtlen.

Hirtelen felpattantam a székről, mire Ash furcsálló pillantásokkal mért végig. Egy apró puszit nyomtam az arcára, majd sietősen az ajtó felé indultam.

Kint Peter után kezdtem kutatni, és hamar összetalálkozott a tekintetünk. Még mindig ott ült – a szoba előtt lévő váróban – ahol Ashleyvel magára hagytuk. Mellette megpillantottam Laurent is, aki a jobb vállára hajtotta a fejét. A szeme csukva volt.

Közelebb érve hozzájuk, leültem a Peter melletti szabad helyre.

- Beszélnünk kell. Nagyon fontos! - mondtam halkan, ha netán Lauren aludna.

- Rendben. Mond csak!

- Úgy értem, valami nyugodtabb helyen.

- Ó, oké. Akkor esetleg menjünk le a kocsihoz.

- Remek. – végül is elég ideális helynek számított, ha az ember csendet szeretne maga körül.

Beszálltunk a Mercedesbe, és én belekezdtem a mondandómba. Peter végig, csendben hallgatott. Nem szólt közbe, megvárta, míg a végére nem érek.

- Robert, tudnod kell, hogy én egyáltalán nem foglak felelősségre vonni. Köszönöm az őszinteségedet. – mondta, miközben a vállamra rakta egyik kezét. – Számomra, Te mindig is a család tagja leszel, és bízzunk benne, hogy Tia teljesen fel fog épülni.

- Köszönöm… Peter. – mindössze ennyit tudtam kipréselni magamból. A szavai nagyon meghatottak. – És most mi lesz Tiával? – bukott ki belőlem, pár perc múlva.

- Úgy gondoltuk Laurennel, hogy átszállítatnánk egy magánklinikára. Itt, Vancouverben van egy ismerősöm. Ott kényelmesebb szobát kaphat és állandó orvosi felügyeletet biztosítanak.

Magamba merülve gondoltam végig, az imént előtérbe helyezett lehetőséget.

A tekintetem Peterre emeltem, aki bíztató mosolyra húzta ajkait.

- Rendben van, úgy értem biztosan jobb lenne ott Neki. – mondtam, miközben az én arcomon is megjelent egy halvány mosoly. – Mikor kerül sor erre?

- Már minden el van rendezve, csak az orvosi beleegyezésre várunk. – bólintottam, Peter pedig az ajtó felé nyúlt. – Visszamegyünk?

A szobába léptem, ahol Ashley még mindig Tia ágyánál ült. Ám már nem volt egyedül. Lauren az ablaknál állt. Peter közelebb ment hozzá, én Ash mellett helyezkedtem el.

- Hazaviszlek, jó? – fordult felém.

- Nem akarom itt hagyni! – néztem Tiára.

- Rob, pihenned kell és ma még alig ettél! – váltott fenyegetőbb hangnemre. – Holnap reggel, majd bejössz hozzá. Most pedig, gyere! – karolt belém.

- Jól van! – adtam meg magam.

Elbúcsúztunk Peteréktől, majd hazafelé vettük az irányt.

- Csináltam Neked pár szendvicset! – jött be Ash a nappaliba.

Elvettem tőle a tányért, de egyből az asztalra is raktam. Közben Ash birtokba vette a kanapét.

- Nem eszel? – kérdezte.

- Nincs étvágyam. – feleltem közömbös hangon.

Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Lehunytam a szemem, melynek hatására emlékek hada lepte el az elmém. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Egy gyors mozdulattal eltüntettem, majd kinyitottam a szemem Ash türelmetlen szólongatására. Kíváncsian fürkészte az arcom.

- Tudod, van valami, amit eddig még senkinek nem meséltem el. – Ashley közelebb húzódott hozzám. Mikor végre, sikeresen összeszedtem a gondolataimat, folytattam: - Aznap este a kórházban, mihelyst Tiával egyedül maradtam, beszélt hozzám… szaggatott és erőtlen volt a hangja, de én mégis tisztán értettem. Azt mondta: „Szeretlek”. Fogtam a kezét, miközben Tia már a legapróbb jelét sem mutatta az életfunkcióinak. Abban a pillanatban éreztem, hogy mennyire fontos dolgot vesztettem el az életemből…

Ash még közelebb húzódott és szorosan magához ölelt. Az eddig elnyomott érzelmek most felszínre törtek és én nem tudtam gátat szabni a kitörő könnyeimnek.

- Rob, én megértem, hogy magad alatt vagy! – váltunk szét. – Fel fog épülni és minden olyan lesz, mint régen. – megjelent egy halvány mosoly az arcán.

Annyira hálás voltam Ashleynek, hogy ezekben az időkben mellettem áll. Még órákig itt volt velem, aztán végül mindketten átadtuk magunkat az egyre jobban gyötrő fáradságnak. Ő hazament, én úgy döntöttem megpróbálok pihenni. Ám egy gyors tusolás után már semmi jele nem mutatkozott az előbbi álmosságomnak. Visszamentem a nappaliba, aztán befészkeltem magam a fotelba. Nem bírtam ezt a tétlenséget, minden egyes pozíció kényelmetlennek bizonyult. Percekig fészkelődtem, mígnem a tekintetem a zongorára tévedt. A tetején jól kivehetően ott díszelgett az ajándékom, amit Tiától a születésnapomra kaptam. Leültem a hangszerhez és fellapoztam az albumot. Telis-tele volt a közös képeinkkel és alatta egy-két vicces megjegyzéssel. Kimondhatatlanul hiányzott… a gyönyörű szemei, a mosolya, a hangja, az érintése, egy szóval minden. A hiányérzet egy percre sem csillapodott és közben újfent eluralkodott rajtam a fáradtság. Ledőltem a kanapéra, majd lassan utolért az öntudatlanság.

Reggel első utam a konyhába vezetett. Gyorsan főztem egy kávét, mert nem épp egy zökkenőmentesen alakult éjszaka után úgy éreztem, már csak a koffein segíthet. Egy frissítő fürdő után menetkész állapotba kerülve indultam el a lakásból. Kilépve, tekintetem a tömérdek levéltől roskadozó postaládára tévedt. Egy villámgyors szelektálás után – az érdektelennek tűnőket leraktam a konyhaasztalra – meglepve tartottam a kezemben egy Tiának címzettet. Az egyetemről kapta, ahova az érettségi előtt nyújtotta be a jelentkezését. Nem tudtam mi tévő legyek, de úgy határoztam, beviszem magammal és átadom a szüleinek.