34. Fejezet

Sziasztok!
Szeretnék Nektek valamit jelezni! A kommenteket olvasva, örömmel láttam, hogy nagyon is képben vagytok a történetben és nagyon izgultok, hogy alakul Tia és Rob kapcsolata...

Úgy vettem észre leragadtunk a négy megjegyzésnél! Folyamatosan csak az a négy emberke ír nekünk! Na nem mintha nem örülnénk neki, sőt külön köszönjük Nektek! (Minä, Hanna, Ancsx, Anikó)
Nem fogunk kommenthatárt szabni, de nagyon örülnénk, ha megosztanátok velünk az érzéseiket, gondolataitokat ha jó, ha rossz egyaránt!
Jó olvasást! puszi, Ivett és Csillu

34. Fejezet

Kellan és én a reptéren várakoztunk. Árgus szemekkel meredtünk a menetrendre, hogy végre megtudjuk, mikor érkezik meg az olaszországi járat, amin Robert is utazik. A gép vagy már egy órát késett és én egyre türelmetlenebbül vártam, hogy egy hét után végre újra láthassam Robertet. Ráadásul ma május 13-a van, vagyis Rob 23. szülinapja. Egy bulit szerveztem neki, amiben nagy segítségemre voltak a srácok és Ashley is. Ő volt a beavatott személy azok közül, akik Olaszországban forgattak. Már minden elő volt készítve, csak az ünnepelt hiányzott és nagyon nem jött jól ez az órás csúszás. Ekkor a kijelzőn megjelent, hogy a gép öt percen belül megérkezik. Kellannal egyből a kiírt terminál felé vettük az irányt és egyre izgatottabban figyeltem, mikor tűnik fel Rob. Az utasok lassan, egyesével lépkedtek. Végre megláttam Asht és a mögötte előbukkanó férfit. Gondolkodás nélkül a karjaiba vetettem magam és hosszan, jó szorosan megöleltem.
Borzasztóan hiányzott ez az érzés, a közelléte.
- Szia kicsim! – váltunk el egymástól, majd megcsókolt.
- Szia. El sem tudom mondani, mennyire hiányoztál!
- Igen, te is nekem! De most már induljunk! – karolta át a derekam.
Kellan és Ashley már jóval előttünk jártak. Robertet a parkolóba vezettem, ahol beszálltunk Kellan kocsijába és már indultunk is.
Az út elég hosszú volt, míg a külvárosból átértünk Vancouver központjába, de addig sem tétlenkedtünk: alaposan kifaggattuk Robertéket, milyen volt Olaszország és csak másodsorban érdekelt minket a forgatás. Robert kíváncsian figyelte merre tartunk.
- Hova megyünk? - kérdezte Rob, felém nézve.
- Épp elrabolunk téged! - vigyorgott Kellan.
- Jaj, olyan lökött vagy! - korholta le Ash.
- Van egy kis meglepetésünk! - pillantottam Robertre, aki még mindig kíváncsian fürkészte az arcom.
Úgy gondoltam Rob nem fogja beérni ennyivel, ám mégsem kérdezgetett tovább. Pár perccel később Kellan leparkolt és mi sietősen kiszálltunk az autóból.
Hála Ashleynek remek helyszínt kaptunk, hogy meg tudjuk szervezni a bulit. Hatalmas segítséget kaptam Jacksontól és Kellantől is. Jack zenekara egyből felajánlotta, hogy elintézik a zenei részét a dolognak.
Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpantam. Megcsókoltam Robertet, majd a fülébe suttogtam:
- Boldog születésnapot!
Hirtelen mozdulattal kinyitottam az ajtót és ugyanazzal a lendülettel beljebb húztam. Bent hatalmas kiabálás és hangzavar fogadott minket. A vendégek meghívását leginkább Kellan intézte, ezért én kevés ismerős arcot tudtam felfedezni. Robert állítólagos barátai, munkatársai, szóval a hozzá leginkább közel álló emberek voltak a meghívottak.
- Boldog születésnapot!!!!! - harsogták szinte egyszerre.
- Nagyon köszönöm. Igazán kedvesek vagytok! - szólalt meg Robert.
A zenekar elkezdte játszani a 'Happy Birthday' című számot, Robert pedig felderítette a vendégeket, és mindenki üdvözölt.
Én a konyha felé vettem az irányt, hogy ellenőrizzem a vacsora előkészületeit. Egy elég jó nevű étteremből rendeltem és természetesen egy kéttagú személyzetre is szükségem volt, egy tizenöt fős vendégsereghez. Szerencsére Ash otthona igen tágas, hogy mindenki kényelmesen elférjen.
Mire visszaértem a nappaliba, Rob épp birtokba vette a szintetizátor billentyűit, majd a "közönség" elcsendesedett és megszólalt a leggyönyörűbb dallam a világon. Az én zeném volt, amit nekem írt. Csodálattal hallgattam a játékot. A zene véget érése után, tapsvihar söpört végig a szobán. Robert tekintette az enyémet kereste, én pedig egy széles mosollyal jutalmaztam őt.
A fiúk újra elkezdtek játszani, ezzel elterelve a figyelmet Robról, aki gyors léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot. Aztán magához ölelt és hosszan megcsókolt. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat, de mint házigazda, kötelességemnek éreztem, hogy figyeljek a vendégeinkre.
Eltoltam magam Roberttől, aki nem éppen volt elragadtatva a mozdulatomtól, de belátta, hogy mégsem ez a legmegfelelőbb időpont és helyszín…
A buli eseményei ezután gyors fordulatot vettek. A vacsorát svédasztal szerűen tálaltuk fel. Majd megérkezett a torta is. Egy csokis csodát választottam ki, úgy gondoltam ez lesz a legmegfelelőbb. Tényleg mindenkinek az ízlésére volt, de nekem csak Rob véleménye számított.
Sokat táncoltunk és a hangulat is remek volt. Igazán nagy boldogság töltött el, hogy láttam Rob arcán az örömöt. Sort kerítettünk az ajándékok átadására is, de én nem „álltam be a sorba”. Későbbre tartogattam a meglepetést.
Miután az utolsó vendégek is hazaindultak, még segítettem Ashleynek a pakolásban, Rob pedig a nappaliban élvezte Kellan társaságát. Aztán mi is elindultunk, haza, vagyis inkább Roberthez - bár ha minden a terv szerint halad, hamarosan az én otthonom is lesz.
Mindketten hulla fáradtak voltunk, úgyhogy hamar az ágyban találtuk magunkat és mély álomba merültünk…
Mikor felébredtem a nap már magasan járt az égen és teljesen bevilágította a picike szobát. Robert egyenletesen vette a levegőt, biztos voltam benne, hogy még alszik. Felé fordultam az ágyban és hosszan elidőztem az arcának feltérképezésével. Az ajkai tökéletes rózsaszínes árnyalata, remekül illett az arca halvány bőréhez. A szája szegletében egy apró mosolyt véltem felfedezni. Csak azt sajnáltam, hogy mellőznöm kell azokat a gyönyörű kék szempárokat, amik még most is rabul ejtenek.
Lassan végigsimítottam az arcán az ujjaimmal és megcsókoltam. Robert azon nyomban felébredt és karjai a testem köré kulcsolta, ám a szemei még mindig csukva voltak.
- Szia. - mondtam két csók között.
- Szia! - köszönt Ő is, majd kinyitotta a szemét és lazított a szorításán.
Visszagördültem a térfelemre, de jó szorosan Roberthez bújtam.
- Mit szólnál, ha egész nap csak lustálkodnánk? - kérdeztem, egy ásítás kíséretében. - Mennyi lehet az idő?
- Hosszú volt a tegnap este, kisasszony? Ó… Már dél is elmúlt! - pillantott a telefonjára.
- Mit mondhatnék… Igen! - nevettem. - De azért élvezted, ugye?
- Életem, legjobb születésnapja volt. Köszönöm!
- Nagyon szívesen.
- Szerintem ideje lenne beszélnünk a szüleiddel a költözésről. - váltott hirtelen témát Rob.
- Igen, azt hiszem, igazad van.
Jövő héten elkezdődnek az érettségi vizsgák és én is szeretnék már Robert közelében lenni. Minden reggel mellette ébredni, hazavárni a munka után, együtt eltölteni az estéket… Mindennél jobban vágytam erre!
- Még ma délután? - bátorodtam fel.
- Rendben. De előtte igazán ehetnénk valamit, korog a gyomrom!
Amíg Rob elkészült én valami ebéd után néztem. Sajnos be kellett érnünk egy pár szendviccsel, mert nem volt túlságosan gazdag Robert élelmiszer raktára. Az "ebéd" után én is összeszedelõzködtem és már indultunk is, hogy minél előbb túl legyünk azon a bizonyos beszélgetésen…
A házba érve, az az érzésem támadt, mintha csak ránk vártak volna. A nappaliban ültek és mindketten nagyon hallgatagok voltak.
- Sziasztok! - ültünk le a velük szemben lévő kanapéra.
- Sziasztok! - üdvözöltek kissé meglepetten.
- Szóval… - kezdtem. - ... Robertnek és nekem, lenne egy bejelenteni valónk.
Rob bátorításként megfogta a kezem, én pedig egy gyors pillantást vetettem felé, egy mosoly kíséretében. Aztán visszanéztem anyuékra, ahol két kíváncsi tekintettel akadtam össze.
- Nyugalom, nem olyan vészes a helyzet! - szólalt meg Rob is.
- Csak azt szeretném mondani, hogy az érettségi után Roberthez fogok költözni!
Láttam apán, hogy egyáltalán nem könnyebbült meg a hallottak alapján, ahogyan anya sem. Percekig egyikük sem szólalt meg. Végül én vetettem véget a kínos hallgatásnak:
- Nem hiszem, hogy semmi hozzáfűzni valótok nincs a dologhoz!
A pillantásom Robertre tévedt, aki ugyanolyan meglepett arcot vágott, mint én. Lehet, hogy talán én voltam a hibás és nem fogalmaztam elég világosan.
- Nos, gyerekek, akkor úgy látom, nem sok kifogásunk lehet a dologgal kapcsolatban. Úgyhogy részünkről rendben. És sok boldogságot!
- Jaj, apu! Ez még nem az esküvőnk. - öleltem meg.
- Az én kicsi lányomból, felnőtt nő lett! - bújt hozzám anya, miközben egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában.
- Nem örökre megyek el és amúgy is a közelben maradok.
Rob és én felmentünk az emeletre. Egyből az íróasztalfiókomhoz léptem és kivettem a gondosan becsomagolt ajándékot.
- Erre, tegnap nem volt alkalmam! – nyújtottam Rob felé.
- Köszönöm. – ölelt meg, anélkül, hogy megnézte volna mit is kapott.
- Nyisd ki! – mutattam a dobozszerű, valami felé.