36. Fejezet

Hello!!! :)
Amint azt észrevettem, van pár ötletetek a fejezettel kapcsolatban! Igérjük, hogy néhány dologra fény derül, némelyikre pedig nem...
Ezt a fejezetet csak pár szóval jellemezném, aztán nem is húzom tovább az idegeket, mert már nagyon vártátok:
Pár doboz; egy meglepetés; egy buli; egy ismerős idegen; és egy döntő pillanat, ami talán mindent megváltoztat...

Jó olvasást!!! :D

u.i.: Lenne még egy hozzáfűzni valónk: Elvileg a történet 26 rendszeres olvasóval rendelkezik, ezért szeretnénk, ha többen tisztelnétek meg minket a véleményetekkel! A kommenthatárunk 9, ha ez meglesz akkor pénteken jön a friss, ha nem akkor egy kicsit gondolkodunk rajta...

36. Fejezet

Már egy hete, hogy Roberthez költöztem, de még mindig van pár doboz, ami érintetlenül áll vagy itt, vagy még anyuéknál.
Egész nap a cuccaimat pakoltam. Nem volt semmi más dolgom, mert Robert nincs itthon. Eléggé meguntam a folytonos „dobozba be, dobozból ki” effektust. Úgy döntöttem, elmegyek anyuékhoz a maradék cuccokért.
Apu segített lehozni a szobámból és beraktuk az autóba. Mire visszaértem Rob kocsija a felhajtón parkolt. Az ajtó nem volt bezárva, de mihelyst beléptem a házba kutyaugatásra lettem figyelmes.
Hamarosan a hang elhallgatott, Robert épp lejött az emeletről és vele együtt megjelent egy pici kutyus is.
- Ő kicsoda? – kérdeztem és hatalmas mosoly ült ki az arcomra.
- Ő, egy kis meglepetés!
Egy pár hónapos Yorkie futott oda hozzám. Az ölembe vettem. Olyan picike volt, hogy majd elveszett a tenyeremben.
- Hogy szeretnéd elnevezni? – lépett hozzánk közelebb.
Rápillantottam a kezem között fekvő kutyára. Olyan volt, mintha engem nézne a szemeivel, és ettől boldogság töltött el.
- Legyen Happy!
- Hmm! Nekem tetszik. – értett egyet, majd megcsókolt.

***

Happy érkezése eléggé felforgatta az életünket. Mikor Rob sokáig dolgozott, örültem, hogy van velem valaki. Sok örömet csempészett a mindennapjainkba. A kajlaságával, a bolondozásaival maga volt a tökély.
Egyik este sétálni vittem a parkba. Észre se vettem, hogy már milyen későre jár. Robert egész délután nem volt otthon, így valószínűleg nem tudja, merre lehetünk. Gyorsan hazafelé vettem az irányt. Igazam volt, Rob már türelmetlenül várt ránk.
Majdnem éjfél volt, mire az ágy közelébe kerültünk.
Reggel, mikor felébredtem Robert nem volt mellettem, így a keresésére indultam. A nappaliból beszélgetés szűrődött fel. Lecsoszogtam a lépcsőn, s meglepődtem, hogy Ashleyt találtam a kanapén (Happyvel az ölében).
- Jó reggelt! Hát te ilyen korán? – köszöntem.
- Szia! – üdvözöltek egyszerre, miközben Rob odajött és adott egy csókot.
- Tudod Tia, én a tíz órát nem nevezném korainak.
- Azt hiszem, kicsit elaludtam. – mosolyogtam rá.
- Jókor jöttél… most próbálom rávenni Robertet, hogy gyertek át ma hozzám.
- Sajnálom, de még mindig maradt pár doboz, amit ki kell pakolnom…
- Ugyan, ráér az! – szakított félbe Ash. – Délután grillpartit szervezek, nagyon örülnék, ha eljönnétek. Légy szíves! – nézett rám „kiskutya szemekkel”.
- Mikorra menjünk? – adtam meg magam. Egyrészt, mert még álmos voltam az alkudozáshoz. Másrészt pedig ismertem már annyira, hogy tudjam, nincs sok esélyem vele szemben.
- Kettő-három körül. Szuper! Én most nem is zavarok tovább, még rengeteg dolgom van addig. Akkor délután! – hadarta, miközben megölelte először Robertet, majd engem és már indult is az ajtó felé. – Sziasztok!
- Szia! – mondtuk egyszerre.
- Hogy aludtál? – mosolygott rám Rob.
- Remekül. – feleltem, majd egy apró csókot leheltem az ajkára. – Csak mikor felébredtem, sehol sem voltál. Ez igazán nem szép! – méltatlankodtam.
- Sajnálom! Reggelit készítettem Neked, mikor Ash csöngetett. Gyere, együnk! – húzott a konyha felé.
Szépen, lassan, kényelmesen megreggeliztünk. Majd felmentünk a hálóba, átöltöztem s úgy döntöttem, ideje folytatni a pakolást. Újabb és újabb doboz tartalmát raktam el, a számomra megfelelőnek vélt helyre. Az idő csak úgy repült…
Robert már indulásra készen várt, míg én még csak a megfelelő toppot kerestem. Végül nagy nehezen csak sikerült összeszednem magam.
Mire odaértünk már sokan voltak ott. Az asztal körül alig volt szabad hely. Rengeteg ismerős arcot véltem felfedezni, többek között: Nikkit, Kellant, Jacksont, Taylort és Kristent. Voltak olyanok, akiket csak látásból ismertem, mint például Anna és Elisabeth. És még pár számomra ismeretlen személyt, akik feltehetőleg a New Moonban játszanak. Ashley kitörő lelkesedéssel fogadott minket.
- Sziasztok! Már kezdtem azt hinni, mégsem jöttök el.
- Sziasztok! – köszöntünk Robbal egyszerre.
- Belefeledkeztem a pakolásba és Robert későn szólt… megígértem és itt is vagyunk. – mosolyogtam rá.
- Hugi! – ölelt meg Kellan. – Te még élsz?! Azt hittem elnyeltek a dobozok! – nevetett fel.
- Nincs akkora szerencséd…
- Hát nincs… - kuncogott tovább.
A délután remek hangulatban telt. Robert bemutatott mindenkit, akit eddig még nem ismertem. Kristennel is egész jól elbeszélgettünk:
- Szia. Hogy vagy? – jött oda hozzám.
- Hello. Köszi, remekül. Te?
- Én is. – mosolygott. – Jó rátok nézni, csak úgy sugárzik belőletek a boldogság.
- Ööö… köszi! – mondtam meglepetten.
- Tudod… elhamarkodottan ítéltelek el. Mentségemre szóljon, hogy akkor még éreztem valamit Rob iránt, bár tudtam, hogy ő koránt sem szeret annyira. De már túltettem magam rajta… és… szóval… bocs, ha bunkó voltam veled.
- Kezdjünk tiszta lappal, rendben?
- Rendben!
Sokáig beszélgettünk mindenféléről. Mesélt magáról, és én is meséltem Los Angelesről. Meglepően sok közös témánk volt… s a végére kölcsönösen kezdtük megkedvelni egymást. Egy idő után Ash is bekapcsolódott, és ahogy láttam az arcán, csodálkozott rajtunk.
Ahogy telt az idő, a hangulat fokozódott, s hamarosan a gitárok is előkerültek. Először Jackson majd Robert, utánuk pedig egy számomra ismeretlen srác játszott. Elmerengve figyeltem őt, aztán a tekintetünk találkozott egy pillanatra. Zavarba jöttem és gyorsan elnéztem. Egy ideig a földet fixíroztam, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni és visszanéztem a srácra.
Még mindig az arcomat fürkészte…
Végül egy remek rögtönzött koncert alakult ki. Mindenki jókedvűen csevegett valakivel.
- Na, hogy érzed magad? – érdeklődött Robert.
- Nagyszerűen! Ugye maradunk még?
- Persze… - mosolygott, majd egy apró puszit nyomott a számra.
- Nem is mondtad, hogy ennyire jól gitározol…
- Mert eddig nem jött szóba… kérdezhetek valamit?
- Igen.
- Ugye nem veszekedtetek Kristennel? Láttam, hogy beszélgettek.
- Úgy néztünk ki?
- Nem… vagyis nem tudom. Szóval?
- Bocsánatot kért, és megegyeztünk, hogy tiszta lappal kezdünk mindent. Elég sokáig beszélgettünk… én is félreismertem.
- Hűha!
- Először én is meg voltam lepődve.
- Mondtam én, hogy tud kedves is lenni, ha akar. Örülök, hogy jóba vagytok!
- Aha, én is.
Aztán jött Kellan és magával rángatta Robertet. Én pedig magamra maradtam, de nem élveztem túl sokáig a magányomat. Valaki rám köszönt:
- Szia, én Alex vagyok!
- Szia, az én nevem Tia.
- Jó láttam, hogy elnyerte a tetszésed a játékom?
- Igen, remek volt. – válaszoltam kissé zavartan.
- És te tudsz gitározni?
- Nem, csak zongorázni.
- Szeretnéd, hogy megmutassam?
Nagyon látványosan flörtölt velem, de úgy döntöttem belemegyek a játékba.
- Persze, szívesen.
Elindultunk az egyik félreeső helyen lévő padhoz és Alex a kezembe nyomta a gitárt. Megmutatta, hogy kell helyesen fogni, aztán megszólaltattam egy pár hangot. Nem éreztem túl nehéznek, mivel már volt zenei képesítésem.
Nagyon élveztem a dolgot és egyáltalán nem törődtem az idő múlásával. Alex kedves fiú és még azt is megtudtam, hogy a New Moonban ő alakítja Embryt.
Egyik pillanatról a másikra valaki hirtelen előttem termett.
- Tia, mehetünk? – kérdezte.
- Áh, hello Robert!
- Szia, Alex. – köszönt ridegen. – Tehát?
- Rendben, felőlem. Mindent köszönök, Alex. Szia!
- Viszlát Tia! Remélem, még látjuk egymást!
Robert egyetlen szót sem szólt hozzám. Gyorsan elköszöntem Ashleytől, majd követtem Robertet a kocsihoz. Beültem az autóba és már indultunk is, talán a kelleténél jóval, nagyobb sebességgel vezetett, mint általában.
- Miért vagy ilyen feszült? – kérdeztem kissé zavartan.
Nem válaszolt, a szemét az útra szegezte.
- Robert! Ugye nem vagy féltékeny?! – döbbentem rá. Ez megmagyarázná, miért viselkedett olyan furcsán, mikor meglátott engem Alexszel.
- Nem! – vágta rá azonnal. – Rendben, talán egy kicsit.
- De hát pontosan tudod, hogy erre egyáltalán nincs okod!
- Lehet.
- Robert, mondd, miért nem bízol meg bennem? – a hangom elcsuklott és a könnyeim záporozni kezdtek.
Néma csend telepedett ránk. Ő nem volt hajlandó válaszolni, én pedig már nem értettem semmit.
S rám tört egy különös érzés, kezdett nagyon rossz előérzetem lenni. Viszont azt is tudtam, - valahol belül – hogy ez nem a veszekedésünknek volt betudható. Biztos voltam benne, hogy amint megbeszéltük a dolgokat, minden rendeződni fog. Csakhogy, most én voltam a „sértett”. Türelmesen vártam, mikor lesz hajlandó végre megszólalni és belátni, hogy alaptalanul vádolt meg.
Az ablakon bámultam kifelé, a tájat figyeltem. Az eget a lassacskán lenyugvó nap a narancs ezer árnyalatába burkolta. A tekintetem először Robra, majd az útra tévedt.
Egy útkereszteződésen haladtunk keresztül, hirtelen egy személyautó vágódott ki oldalról és hatalmas sebességgel közelített felénk. Robert félrerántotta a kormányt, de hiába, a kocsi már csak centikre volt tőlem. Egy hatalmas csattanást hallottam. A fájdalom nagy erővel nyilallt belém. Nem bírtam megmozdulni. A szemem lecsukódott, olyan volt, mintha már nem is tudnám kinyitni.
Halottam egy ismerős hangot, mely a nevemen szólongat, de bármennyire is akartam, nem tudtam válaszolni.
Aztán hirtelen minden elsötétült, és semmit nem érzékeltem a külvilágból…

Happy :)