40. Fejezet

Sziasztok!

Ez a fejezet még mindig Rob szemszögéből írodik, remélem azért sokak örömére! Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy jó, hogy Tia kómában van, mindössze annyit: remélem még senki nem unta meg Mr. Pattinsont! :P

Ebben a fejezetben, két ember jut igazán nagy szerephez és nem mellesleg, fontos döntések meghozatala elé állítja egyiküket a sors... De hogy mi az és kinek kell ezt a feladatot véghezvinni, az a történetből kiderül!!! :)

Melinda! Külön Neked, itt a kedvenc fejezeted! :D

Jó olvasást kívánunk!!!

40. Fejezet - Rob szemszöge

Gyors iramban hazafelé indultam. Otthon aztán lepakoltam, majd úgy döntöttem, benézek Ashleyhez. Nem érte váratlanul a megjelenésem, mivel volt okom meglátogatni Őt.

Míg én az utóbbi két napot Londonban töltöttem, Ő vigyázott Happyre.

- Szia. - viszonoztam az üdvözlését, amint beljebb léptem az ajtóból. - Nem akarok sokáig zavarni, csak Happyért jöttem.

- Rendben, mindjárt előkerítem! - kacsintott, majd a kutyám keresésére indult.

A nappaliban hamar meg is találtuk. Lustán nyújtózkodott a kanapén, de amint elérte a tudatát, hogy ki érkezett ragyogó szemekkel rohant hozzám. Megsimogattam, majd a figyelmemet újra Ashleyre irányítottam.

- Tia hogy van? - kérdezte Ash.

- Sajnos, semmit sem változott az állapota. - feleltem, miközben a tekintetemet elfordítottam és a lábamnál ugrándozó kutyusra szegeztem. Nagyon hálás voltam Ashleynek, de még tőle sem bírtam elviselni a sajnálkozó pillantásokat.

- Szeretnéd, hogy vigyázzak még rá? - törte meg Ashley a már-már kínossá váló csendet, az ölemben fekvő kutyára nézve.

- Köszönöm, őszintén hálás vagyok mindenért, amit értem tettél! - nyomtam egy puszit az arcára, mire õ egy széles mosollyal jutalmazott. - De jobb, ha otthon van velem. Legalább leköti egy kicsit a figyelmemet.

- Ahogy gondolod, de nyugodtan szólj, ha bármiben segíthetek, rendben?

- Persze, megígérem! Azt hiszem, mi akkor megyünk is!

Ash készségesen kikísért.

Útközben elterveztem a délutánom további részé: Happyt megetetem, aztán elviszem a parkba sétálni. Igazából rám is rám fér egy kis friss levegő, és talán egy kicsit ki tudom szellőztetni a fejemet. Annyi minden kavarog bennem mostanában.

Amint beértünk a lakásba, Happy vidáman rohant körbe, feltehetőleg Tiát keresve…

- Kénytelen leszel velem beérni, Tia kórházban van. - mondtam neki, miközben leraktam elé egy tálat, az eledelével együtt. Az volt az érzésem érti, amit mondok: szomorú szemekkel nézett rám. - Egyél csak, aztán kiviszlek sétálni. - magyaráztam tovább.

Épp a póráz után kutattam, mikor megszólalt a csengő. Egy mozdulattal rákapcsoltam Happyre, majd együtt elindulva, kinyitottam az ajtót.

- Helló, haver! - köszönt Kellan - a tőle megszokott - kicsattanó jókedvvel.

- Szia. - mondtam közömbös hangon. - Sétálni indultunk Happyvel. Velünk tartasz?

- Persze. Igazából beszélgetni jöttem, de azt közben is megtehetjük. - villantott egy széles mosolyt felém.

Egy ideig, csak csendben mentünk egymás mellett. Nem értettem Kellan szokatlan reakcióját. Nem szokott ennyire hallgatag lenni és mintha az előbbi jó kedve is pillanatok alatt elpárolgott volna.

- Ki adta neki ezt a nevet? - kérdezte csendesen.

- Tia. - válaszoltam, pár perc múlva. - Azt mondtad szeretnél beszélgetni. Pontosan miről?

- Nem sokat találkoztunk az utóbbi időben. Kíváncsi voltam mi van veled! Szóval, hogy vagy? - fordult felém a mondandója végén.

- Tudod, mostanában nagyon egyedül érzem magam. Persze, Ash és te végig mellettem voltatok, de sajnos Tiát, egyikőtök sem pótolhatja.

- Megértem. Szereted igaz?

- Most már Ő az életem! Nélküle el sem tudnám képzelni a jövőmet… a jövőnket.

Kellan sok mindenről kezdett beszélni, főleg a munka került előtérbe. Próbálta elterelni a gondolataimat Tiáról, ám én valahogy egyáltalán nem figyeltem rá. Teljesen más felé kalandoztam… Az eddig elnyomott fájdalom, amit Tia hiánya miatt éreztem, most hirtelen előtört belőlem, de nem okozott szenvedést. Már tudtam mit akarok kezdeni az életemmel. Végre elhatározásra jutottam. Egy csepp kételyem sem volt a Tia iránt érzett szerelmemben.

Egyszer csak az tűnt fel, hogy Kellan régóta nem szól semmit. Oldalra pillantottam, de sem Ő sem Happy nem voltak mellettem és én sem mozdultam már egy ideje. Egy padon ültem, és bár fogalmam sem volt hol lehetnek Kellanék, mégsem izgultam miattuk. Teljesen más kötött le, amit valószínűleg Kellan észre is vett rajtam. Talán megunta a hallgatásomat és úgy döntött inkább magamra hagy egy kicsit. Ekkor egy halvány emlék férkőzött a gondolataim közé:

"- Rob, kicsit megfuttatom Happyt, te csak maradj itt! Mindjárt visszajövünk…

- Rendben. - feleltem."

Ám a válaszom csak reflexből jött, igazából fogalmam sem volt, miről beszélt Kellan. Még csak most jutottak el szavai, a tudatomig.

Körbenéztem és hamar fel is fedeztem Kellan alakját. A kezében Happy póráza, aki épp a tóból lefetyelte a vizet.

Miután összeszedtem magam, elindultam feléjük.

- Kellan! Van még egy kis időd?

- Az egész délutánom szabad. Mit gondoltál ki?

- Miből jöttél rá, hogy van egy tervem?

- Rob, láttam mennyire elmerültél. Fogadok, hogy egyetlen mondatomra sem emlékszel, a beszélgetésünkből. - nevetett.

- Sajnálom… de tényleg így van. Gyere el hozzám, ott majd mindent elmondok.

Kellanak semmi kifogása nem volt az ötletem ellen. A házba érve, egyből a konyhát vette birtokba és mire én utol értem, már nyakig a hűtőben állva kutatott valami étel után. Levettem neki egy tányért, majd leültem az asztalhoz és vártam, hogy Kellan végezzen a fosztogatással. Én csak csendben figyeltem, ahogy összehoz magának egy hatalmas szendvicset.

- Meg fogom kérni Tia kezét! - mondtam ki, a már délután óta fontolgatott tervemet.

Kellan arcára ráfagyott a mosoly. Gyorsan lenyelte az első falatot, majd tekintetét rám szegezte.

- Ezt most komolyan gondolod? - kérdezte. A hangjában őszinte kíváncsiság csendült.

- A legkomolyabban!

Kellan percekig szótlanul ült. Én sem törtem meg ezt a hallgatást. Legalább volt időm újra átgondolni mindent. Kipróbáltam magamban, hogy fog hangzani majd a mondat, ami a közös jövőnk alakulásában döntő szerepet játszik. Kissé félek, mi lesz a reakciója, de én már elhatároztam magam és ebben senki nem gátolhat meg. Az önbizalmam szilárd volt, amit még Kellan viselkedése sem rombolhat le. De őszintén szólva nem értettem, miért ilyen. Azt reméltem mellettem fog állni és a legfőbb támogatóm lesz…

Hirtelen egy erős fájdalom nyilallt a bokámba.

- Aú! Ezt most mért kellett? - tettem szemrehányást, a velem szemben ülő Kellanra pillantva.

- Rob! Légy szíves szedd már össze magad! Egyfolytában máshol jársz és még csak rám se hederítesz. Már vagy öt perce beszélek hozzád… a bokádat, pedig sajnálom!

- Semmi baj, azt hiszem, igazad van! Talán egy kicsit szétszórt vagyok mostanában.

- Egy kicsit… - ismételte a szavaimat, nagy szemforgatások közepette.

- Oké, rendben! Értem a célzást. Ígérem, hogy jobban odafigyelek a környezetemre! Holnap mit csinálsz? – váltottam témát, hogy egy kicsit eltereljem magamról a szót.

- Végül is, még nincs programom.

- Remek. Akkor holnap reggel érted megyek. - vázoltam a tervemet, minél kevesebb információval megtűzve.

- De hova… - a telefon csörgése szakította félbe. - Bocsi. Halló?

Csak remélni tudtam, hogy Kellan nem lesz több részletre kíváncsi, mert én sem voltam még teljesen biztos a dolgomban.

- Hé, most mennem kell, de holnap…

- Persze Kellan. Holnap! - vágtam közbe, ám Ő már ki is viharzott az ajtón. - Szia.

Elpakoltam az asztalon hagyott - tömérdek mennyiségű - ételt, aztán elindultam a szobám felé, ám mikor a konyhában lévő óra elé értem, hirtelen megtorpantam. Még csak hat óra - könyveltem el magamban a nyilvánvaló tényt.

Jobb ötlet híján, birtokba vettem az ágyat és végigterülve rajta, vártam, hogy a nyugalmat adó öntudatlanságba merüljek. Fáradt, kialvatlan voltam és most még csak az sem érdekelt, hogy egyáltalán nincs még itt az alvás ideje.

Amint lehunytam a szemem, emlékek tömkelege nehezedett rám és sehogy sem tudtam elaludni. Csak forgolódtam. Próbáltam kiűzni a fejemből, a kellemetlen, múlt béli képeket, de nem akartak megszűnni.

Feladtam. Nem voltam képes elviselni mindazt a fájdalmat, amit okozott, a baleset, Tia elvesztésének tudata…

Csak ültem az ágyon és a sötétben felfedezett tárgyak körvonalát bámultam. Egyetlen értelmes gondolat sem tudott megfogalmazódni bennem. Üveges tekintettel meredtem magam elé és borzasztóan tehetetlennek éreztem magam.

Reggel - az éjszakai álmatlanságom ellenére - elég kipihenten ébredtem. Bár már kissé későre járt, mégsem siettem túlzottan. Kiválasztottam egy kényelmesebb farmert, majd egy fehér pólóra, felhúztam az egyik ingem. A napi koffein adagom elfogyasztása után, elindultam Kellanhez.

Épp hogy csak leparkoltam, Kellan meg is jelent az ajtóban, majd hamarosan már a kocsiban ülve, a belváros felé tartottunk.

- Pontosan hová is megyünk? - kérdezte Kellan.

- Tudtam, hogy nem fogsz bírni a kíváncsiságoddal! De jól van, egy ékszer üzletbe.

- Te tényleg nem vicceltél…

- Kellan! Azt hittem ezt már tegnap megbeszéltük. Én minden szavamat, teljesen komolyan gondoltam és tudod, nagyon örülnék, ha támogatnád is a döntésemet. - talán egy kicsit hirtelen borítottam mindent a nyakába, de úgy éreztem nem tudom tovább magamban tartani, ami nyomja a lelkemet.

- Rob, én igazán sajnálom. Persze, hogy melletted állok! Amiben csak tudok, segítek Neked!

- Köszönöm. Itt is vagyunk. - szálltam ki az autóból.

Együtt léptünk be a hatalmas épületbe, ahol a földszinten egyből kiszúrtam, azt, amit kerestünk.

- Jó napot, uraim! - köszönt ránk a pult mögött álló, idős eladó.

- Jó napot! - köszöntem, amiben Kellan is csatlakozott hozzám. Én közelebb léptem a kiállított ékszerekhez, míg Kellan elbűvölve szemlélte a kirakatban lévő órákat.

- Segíthetek? - kérdezte, a hirtelen elém lépő úr.

- Igen, köszönöm. Egy eljegyzési gyűrűt szeretnék.

- Hmm… - elém pakolt három dobozt, ami telis-teli volt a különféle anyagú és kinézetű, szebbnél szebb csodákkal. - Van valamilyen konkrét elképzelése?

- Egy gyémánt, fehérarany gyűrűre gondoltam.

Az eladó kisebb gondolkodás után kiválasztott két – a feltételimhez illő - példányt. Pár percig csak elmerülten bámultam, a kezemben lévő darabokat. Kellan hirtelen mellettem termett és ezt kihasználva, igénybe vettem a segítségét.

- Szerinted? – mutattam felé, az ékszereket.

- Mindenképpen ez. - mutatott a jobb kezemben tartottra. - Illene Tiához.

Tényleg igaza volt. Kissé elegáns, mégis szolid vonala, Tia stílusát jellemzi. Nekem is nagyon elnyerte a tetszésemet.

Egy fekete bársonydobozka rejtette a gyönyörű jegygyűrűt, amely - remélhetőleg - hamarosan Tia ujját fogja díszíteni.

A Tiának választott gyűrű: