39. Fejezet

Sziasztok!

A kommentek száma ugyan nem volt túl meggyőző, na de legyen: itt az új fejezet!
Reméltük, hogy a hozzászólásaitok tükrözni fogja, hogy valami jót sejtetek az előzetessel kapcsolatban, de hát mivel ez nem így történt, nincs különösebb megemlítendő dolog!
Talán még annyi (csak azért, hogy senki ne kavarodjon össze!), ebben a fejezetben múltbéli képek tárulnak elétek, de hogy hogyan??? Az a fejezetből kiderül…

Jó olvasást és várjuk a kommenteket, mert ha nem vagytok elég szorgosak, mi sem leszünk azok!!!


39. Fejezet - Rob szemszöge

Türelmetlenül vártam, hogy végre újra talajt érezhessek a lábam alatt. Most valahogy borzasztóan hosszúnak éreztem a repülőn töltött időt. Minél előbb viszont akartam látni Tiát, aki már egy hónapja kórházban fekszik.
Minden egyes szabad percemet mellette töltöttem. Elviselhetetlennek tűnt ez a két nap, amíg nem láthattam. Egyfolytában a telefonomon lógtam és valószínűleg Peter is besokallt belőlem, a sok hívás miatt.
Mihelyst a gép leszállt, a legközelebbi taxit kiválasztva a kórházba indultam. Egyre izgatottabb lettem, mert újra vele lehetek, holott tudtam Ő ennek nincs egészen tudatában. Mégis, olyan boldogság töltött el, mikor belépve a szobába, megpillantottam Őt.
Sokáig voltam a szobában és közben Lauren is bejött Tiához.
Sajnos Tia állapota nem sokat változott az utóbbi hónapban. A külső sérüléseknek már nyoma sem volt, de egyre nagyobb nyugtalanságot okozott a hosszan tartó kómája.
- Rob! – zökkentett ki a gondolataimból Lauren. – Minden rendben? Úgy értem, jól érzed magad? Elég fáradtnak tűnsz. – állapította meg, az egészen nyilvánvaló tényt.
- Igen, talán igazad van. Tényleg nem vagyok a legfényesebben.
- Eszel Te rendesen? – kérdezte, komoly aggodalommal a hangjában.
- Hát…
- Na, jó! Akkor most szépen eljössz hozzánk és velünk ebédelsz! Ellenvetés nincs, értve vagyok? – mosolygott rám, én pedig összezártam szólásra nyílt ajkaimat.
Csendben tettük meg a házukig vezető utat. Lauren nekilátott egy gyors ebéd elkészítéséhez, én pedig csak figyeltem a rutinos kézmozdulatait. Közben Peter is megérkezett és birtokba véve a nappalit beszélgetni kezdtünk. Inkább a munka került előtérbe és úgy éreztem, mintha direkt kerülnénk a Tiát érintő kérdéseket.
Örültem, hogy egy kicsit elterelődnek más irányba a gondolataim, ám mindvégig ott motoszkált a bennem a félelem. Egyetlen percre sem tudtam kizárni magamból a Tiával kapcsolatos érzéseket.
Az ebéd után, még felszabadultabban merültünk el a beszélgetésben, melybe már Lauren is bekapcsolódott…
- Megengednétek, hogy egy kicsit felmenjek Tia szobájába? – kérdeztem egy hirtelen témaváltással.
- Persze Rob! Menj csak nyugodtan. – bátorított Peter.
Fogalmam sem volt mi ütött belém. Talán úgy gondoltam könnyebben át tudom, majd vészelni ezt a borzasztó hiányérzetet, ami már egy hosszú hónapja gyötör.
A szobába lépve, viszont még jobban elkeseredtem. Annyira üresnek tűnt. A falon lógott pár kép, de a polcok ürese álltak, jelezve, hogy rég nem használja őket senki. Leroskadtam az ágyra és az arcomat a kezembe temettem. Percekig mozdulatlanul ültem, majd egy hirtelen mozdulattal felálltam és az ajtóhoz indultam. Ám még mielőtt kiléptem volna, újra körbenéztem… a szemem megakadt egy könyvön, ami az ágy alatt feküdt.
Kíváncsian lépkedtem vissza, miközben azon agyaltam, vajon mi lehet az?
A kezembe vettem és ide-oda forgattam, hogy megtudjam, mit rejthet a titokzatos borító.
Fellapozva, Tia gyönyörű, rendezett írásával találtam szembe magam.
Egyik lapon, nagy betűkkel „Los Angeles”, aztán pár lapozás után már a „Vancouver” szóval szemeztem. Kíváncsian kezdtem olvasni…

"Rob egy gyönyörű zongoradarabbal lepett meg. Teljesen elaléltam… a meghatódottság apró jelei megjelentek az arcomon, de Hál' Isten ezt Robert nem vette észre. Erőt vettem magamon, ezzel meggátolva a kicsordulni készülő könnyeket és már mosolyogva telepedtem le mellette. Forró csókokat lehelt ajkamra…''

A bejegyzés olvasása közben, akaratlanul is mosolyra húztam a szám. Az együtt töltött este képeire tisztán emlékeztem, de Tia oldaláról is megismerve különös érzések kerítettek hatalmukba.
Tovább lapozva, kissé szomorúbb események követték egymást: pontosan felidézte a L. A.-ben töltött két napot. Ugyanazt a megbánást éreztem az írásán, mikor mindent őszintén elmondott nekem.

''A Karácsony olyan meghitt és szép volt, amilyet mindig is elképzeltem. Azzal a férfival lehettem, akit a világon mindennél jobban szeretek. Egy nyaklánccal lepett meg, amiben a monogramunk díszeleg. Soha nem fogom levenni! Mindig a nyakamban lóg majd, az ezüst szív…"

Szó esett az együtt töltött Szilveszterről, Ashley és a közte lévő szoros barátságról. Az iskola falai mögött zajló életéről. - Bár ezeket csak felületesen olvastam át, mivel főleg Daniel és Kate kapcsolatáról áradozott.
Aztán egy nagyobb ugrás következett. A cím kíváncsivá tett és gyorsan olvasni kezdtem:

''Valentin-nap…
Az előző estét Robertnél töltöttem. Aztán, mikor reggel felébredtem Ő nem volt mellettem. Őszintén szólva, most először kerített hatalmába egy félelem érzet, de fogalmam sem volt, miért. Ha nincs velem, akkor is csak Ő jár a fejemben…
Ám minden rossz gondolatom tovaszállt, mikor a nappaliból felcsendült a zongora hangja és mihelyst a dallam véget ért, pár percre rá, az ajtó kinyílt és Rob lépett be rajta. Egy kellemes illat lopta be magát az elmémbe.
Együtt fogyasztottuk el, az ágyba érkező reggelinket. Robert egész nap leste a kívánságaimat, minden - még a legapróbb - rezdüléseimre felfigyelt. Bár az egész napunk a lakásban telt el, mégis nagyon élveztem. A folyamatos gondoskodása és csupán csak az, hogy a közelemben tudhattam, nagy örömet okozott.
Kissé meglepett, mikor se szó, se beszéd kisétált a nappaliból, engem pedig - a csodálkozásommal együtt - a nappaliban hagyott. Úgy döntöttem nem megyek utána, majd úgyis előkerül… Pár perc múlva meg is jelent és magával húzott a fürdőszoba irányába. Belépve, csodaszép látvány tárult elém: a félhomályt gyertyák fénye törte meg. A kádban gőzölgő forró víz, minket csalogatott. Akkor úgy éreztem, izgalmas estének nézünk elébe… és nem is tévedtem!"

Tia pontosan visszaadta, az együtt eltöltött nap élményét. Ha lehet még az eddigieknél is jobban hiányzott és minden egyes perccel jobban szerettem Őt!
Annyira elmerültem, hogy egy ügyetlen pillanatban kiesett a kezemből a napló. Felvettem a padlóról és meglepetten szemeztem a véletlenül ''kinyitott'' oldallal. Az utolsó lapon akadt meg a tekintetem, ami az előző bejegyzésektől eltérten, merőben más volt: se dátum, se megszólítás, csak egyszerű, hosszabb rövidebb mondatok váltották egymást.

"Mikor először találkoztunk, már akkor éreztem…"
"Szerelem első látásra… Létezik egyáltalán?!"
''Fogalmam sincs, hogy érdemeltem ki, a világ legcsodálatosabb férfiét! Mégis, Ő most már az enyém."
''Egyetlen szó és mennyi mindent jelent: szeretlek."
"Több hónapja vagyunk már együtt, de ez az egész olyan mintha egy gyönyörű álomba csöppentem volna…"

Az ajtó hangos nyikorgása zavart meg, mire gyorsan a hátam mögé rakva két kezemet, takartam a kincset érő ''könyvet'''.
- Rob! Sajnálom, hogyha zavarlak. Tudod mi csak aggódtunk érted, olyan régóta vagy már itt. - lépett be Peter.
- Ó… Semmi baj. - gyorsan ránéztem az órámra. - Azt hiszem, már megyek is.
Peter elindult lefelé, én - mielőtt követtem volna - elrejtettem a naplót.
Egy gyors búcsúzkodás után, már a kocsiban újra a kezembe vettem, a számomra most már nélkülözhetetlen kéziratot, ami jelenleg a legtöbbet adta vissza Tiából…