35. Fejezet

Sziasztok!
Ennek a kis szösszenetnek, most az az apropója, hogy még véletlenül se zavarodjon össze senki!
A kommentek meggyőztek minket arról, hogy nagyon kíváncsiak vagytok a Robertnek szánt ajándékra. Sajnos erre még várni kell (konkrétan 3 fejezetet), mivel elég fontos szerepet kap a történetben!
Most viszont újabb ugrás következik…

Jó olvasást kívánunk! :)

35. Fejezet

Hétfő reggel nagyon izgatott voltam. Egy hét telt el az érettségi vizsgáim óta. Gőzerővel készültem és szerintem a lehető legjobban teljesítettem, minden tantárgyból. Ma van a ballagás és a bizonyítványosztóm napja, azaz ma mindenki szembesül, hogy sikerültek a vizsgái. Nem aludtam túl sokat az éjjel. Borzasztóan izgatott voltam…
El sem tudtam hinni, hogy egyszer majd ez is elkövetkezik. Véget ér egy időszaknak az életemben, ám hamarosan kezdetét veszi egy új.
Nagyon hiányozni fognak a barátaim, az osztálytársaim, de tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek tovább kell lépnie és a kitűzött céljait megvalósítania.
Mindig is vártam ezt a napot, vágytam rá, hogy véget érjenek az iskolai monoton hétköznapok, és most végre túl vagyok a legnehezebb időszakon az életemben, legalábbis a sok tanulás szempontjából én ennek nevezném. Ám azt sosem gondoltam volna, hogy nem Los Angelesben fog megtörténni ez a jeles nap. Úgy képzeltem, majd ott élem a mindennapjaimat. De még csak a közelében sem jártam az elképzeléseimnek. Az életem hatalmas fordulatot vett és már nem hiányoztak azok az álmok, amiket még régebben latolgattam.
Már csak ez a nap választott el attól, hogy Robert az életem részévé váljon.
Egy elegánsabb, fehér ruhát vettem fel és gondosan előkészítettem a fekete ballagási talárt és a hozzá illő bojtos kalapot. Majd lassan lesétáltam a földszintre, ahol anyuék épp a reggelijüket fogyasztották. Én is csatlakoztam, bár egyáltalán nem volt étvágyam. A gyomrom görcsbe rándult és izgultam. Soha életemben nem izgultam még ennyire…
Segítettem anyának lepakolni az asztalt. Közben megszólalt a csengő és én biztosra vettem, hogy Robert az. Apa beelőzött az ajtóban, így ő nyitotta ki.
- Szia. - öleltem meg, majd beljebb mentünk a házban.
Még gyorsan felszaladtam a szobámban hagyott cuccaimért, aztán indulásra készen állva megjelentem a nappaliban, ahol már vártak rám.
- Csinos vagy! - mondta apu.
El kellett ismernem, hogy tényleg egész jól állt nekem ez az egyenruha dolog, de azért nem voltam teljesen elragadtatva tőle.
- Köszönöm!
A sulihoz a mi autónkkal mentünk és csak remélni tudtam, hogy sem apu, sem pedig Robert nem kelt majd túl nagy felhajtást.
Őszintén bevallva, szerettem volna, hogy ez a nap, az én napom legyen. Csendesen, feltűnés nélkül anyu, apu és Rob elfoglalták a helyüket a ballagásra berendezett tornateremben én pedig besorakoztam a végzős diákokhoz, Kate mellé.
- Szia. – köszöntöm rá.
- Szia! Végre, hogy itt vagy. – ölelt meg.
Pár perc múlva az igazgató megnyitotta az ünnepséget és az egész terem elhallgatott. Éreztem Katen, hogy ő sincs a legjobb formájában. Ő fog nekem hiányozni a legjobban, főleg, hogy elmegy a városból, egy távoli főiskolára. Én csak a Vancouverben lévő főiskolára jelentkeztem, mert még mindig nem volt túl sok elképzelésem mihez kezdjek magammal… a jogi pályát nagyon vonzónak találtam és ezt apuék is támogatták, így döntöttem a továbbtanulás mellett.
Mindenkit egyesével kihívtak, hogy átvegye a bizonyítványát.
- Tia Anne Facinelli!
Kimentem az emelvényhez, majd átvettem a kék könyvet, amely az iskolai éveim zárását jelentette. Valahogy hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, mikor az igazgató elengedte a kezem, majd széles mosoly jelent meg az arcomon, mihelyst a tömegben kiszúrtam Robertet.
Visszaültem Kate mellé, és gyorsan kinyitottam, majd megölt a kíváncsiság.
Angol: jeles (5)
Történelem: jeles (5)
Matematika: jeles (5)
Francia nyelv: jeles (5)
Éreztem, hogy egész jól szerepeltem a vizsgáimon, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna. Igazán nagy büszkeséggel töltött el a kitűnő bizonyítványom. Mégis csak megérte az a sok tanulás, amit az utóbbi fél évben produkáltam.
Az igazgató úr után, az egyik diák tartotta meg a búcsúbeszédet. Nagyon kedves és megható szavakkal írta le ezt a négy évet, bár én tudtam, hogy nekem egy évem volt ebben az iskolában.
Tomra, Jessre, Benre és a többi volt osztálytársamra gondoltam, akik valószínűleg ugyanezeket a pillanatokat élik át, mint most én.
Az ünnepség végén, hosszas búcsúzkodásba kezdtünk Katevel, bár mindketten őszintén reméltünk fogunk még találkozni… Dan itt marad a városban, úgyhogy tőle csak elköszöntem.
Aztán elindultam kifelé, megkeresni az autónkat, mivel bent már nem láttam anyuékat. Beszálltam a kocsiba, amit mindenki egy mosollyal jutalmazott. Előre adtam apunak a bizonyítványt, majd vártam a reakciókat. Rob egyfolytában az arcomat fürkészte, én pedig egy kissé zavarba jöttem ettől.
- Mi az? – kérdeztem
- Valamiről, azt hiszem, még nem meséltél.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
A hazafelé vezető utón, egész végig kattogottam az agyam. El nem tudtam képzelni, mire akart Rob kilyukadni és egyre jobban aggasztott. Anyu és apu egy percre sem hagyták fel a sok dicsérettel, de én egyáltalán nem figyeltem rájuk. Alig vártam, hogy Rob és én kettesben legyünk és beavasson, mi az, amiről még nem tud!
Leparkoltunk a háznál és én úgy pattantam ki a kocsiból, mintha az életem múlna rajta. Megragadtam Rob karját majd magammal húztam a ház mögötti kertbe. Anyu kíváncsi pillantásokkal méregetett minket, de nem foglalkoztam vele.
- Szóval?! – kérdeztem türelmetlenül.
- Tia Anne Facinelli! Hmm… Szép név.
- Te jó ég! Erről tényleg teljesen megfeledkeztem.
- Talán, neked nem tetszik?
- Hát… inkább nem szeretem. A Tia sokkal jobb.
- Nekem, pedig nagyon is tetszik! – csókolt meg.
Én csak kicsit könnyebbültem meg. Nem tudtam mit fog majd kezdeni Rob ezzel az új információval.
- Mehetünk? – indultam volna a ház felé, de Rob megállított.
- Egy pillanat… ha már úgyis itt vagyunk. – belenyúlt a zsebébe és egy hosszú bársonydobozt vett elé. A kezembe adta, én pedig nagy meglepettségemben csak a dobozkát figyeltem. Kipattintottam a fedelét: egy ezüst karkötő volt benne és a nevemmel volt díszítve: TIA.
- Köszönöm! – néztem fel Robertre, majd megcsókoltam.
Visszamentünk a házba, ahol anyuék már türelmetlenül vártak minket. Anyu megterítette az asztalt, majd nekiláttunk az ebédnek.
Miután végeztünk én felmentem a szobámba, hogy valami kényelmesebb ruhára cseréljem az „ünneplőmet”. Nagy nehezen sikerült előhalásznom egy farmert és egy pólót. Már elég sok cuccom Robertnél volt, de az itthon maradtak is már bedobozolva várták a költözést. Lementem a földszintre, hogy felcipeljem Robertet, segítsen összepakolni a maradék dolgaimat. Anyuval és apuval majdnem összeütköztem a lépcső aljában.
- Pont, téged keresünk!
- Itt vagyok. – mosolyogtam.
- Gyere szívem! – mondta apa és elindult az ajtó felé.
Anya és én követtük, de el nem tudtam képzelni miért megyünk ki a ház elé. Amint kiléptünk az ajtón a szemem az út szélén parkoló, látszólag vadi új autón akadt meg.
- Kicsim! Ez a mi ajándékunk a számodra! Ideje, hogy önálló életet kezdj és ezt, szeretnénk neked biztosítani.
- Ez most komoly?
- Igen. A kocsi a tiéd! És itt van a kulcs. – adta a kezembe apa.
- Köszönöm. – majd szorosan megöleltem a szüleimet.
Nem bírtam a kíváncsiságommal, egyből ki akartam próbálni. Beültem a tűzpiros Volvóba és már indítottam is. Céltalanul keringtem a városban, csak élveztem a vezetés élményét.

Tia ajándéka :P