11. Fejezet

Reggel, az ágyban ébredtem. Rob édesen szuszogott mellettem, nem volt szívem felkelteni, így megpróbáltam halkan kiosonni, hogy valami finom reggelivel lepjem meg.
Arra gondoltam, hogy én csinálok valamit, de erre esélyem sem volt, mivel nem voltak meg a megfelelő alapanyagok. Bolt az van a közelben, de nem volt sok időm, kénytelen voltam lemondani erről a tervemről. Más választási lehetőség híján felhívtam a szobaszervizt, és rendeltem rántottát hozzá természetesen neki kávét magamnak pedig narancslevet. Tíz percen belül itt is volt, amit kértem. Megtálaltam szépen, aztán bementem hozzá, hogy felkeltsem és kicsalogassam enni.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt édesem!
- Gyere reggelizni!
- Hmmm… mit eszünk??
- Rántottát, ha jó lesz?
- Remek, azt nagyon szeretem – mosolygott. – Viszont addig nem kelek fel, amíg nem kapok egy csókot. – A kezemért nyúlt, majd visszarántott maga mellé, és megcsókolt.
- Megyünk?
- Ha muszáj…
- Te fogsz elkésni, nem én. Felőlem maradhatunk itt is… - kacérkodtam vele.
- Igaz, menjünk… - adta meg magát. – Hűha, mire fel kapom ezt? – mutatott az asztalra.
- Hát… annak ellenére, hogy úgy érzem jogos volt a tegnapi kiborulásom, bánt, hogy ilyen voltam veled. – hadartam egy szuszra.
- Ne csináld… megértelek.
- Különben is, nem rendelhetek reggelit magunknak?
- De.
Miután ettünk, Rob elkezdett készülődni, mivel már jócskán elmúlt kilenc óra.
- Kik lesznek ott? – kérdeztem.
- Ha jól tudom: Kristen, Nikki, Ashley, Kellan, Jackson és apukád. – mosolygott. – És te mit fogsz csinálni?
- Fogalmam sincs, majd még kitalálom.
- Jól van. Vigyázz magadra!! Amint tudok jövök. – mondta és megcsókolt.
- Szia! – szóltam utána az ajtóból.
Remek… most mit csináljak órák hosszat? Aztán hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam Tomot, megkérdezni mit csinál, és hol van. Megbeszéltük, hogy átmegyek hozzá. Mondván, hogy rég találkoztunk és jó lesz egy kicsit beszélgetni. Fogtam egy taxit és tíz percen belül már ott is voltam náluk. A szülei kedvesen fogadtak, egy keveset persze nekik is kellett mesélnem. Kérdezgettek anyuékról, a városról, a suliról, és arról, hogy mennyire sikerült beilleszkednem. Aztán elvonultunk Tommal, hogy nyugodtan tudjunk társalogni. Így, hogy a szülei csomó mindent kérdeztek ő már nem sokat tudott.
- Szóval sikerült. Örülök neki! – kezdte, miközben leült az ágyra.
- Őőő, várj! Lemaradtam… mégis mire gondolsz? – telepedtem le vele szembe a fotelba.
- Túllépned rajtam, ezen az egészen.
- Ja, az… hát… - nem igazán tudtam mit mondani, megbántani pedig nem akartam.
- Félre ne érts! Örülök neki, de tényleg! – magyarázkodott.
- Oké. – mondtam zavartan.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze, nyugodtan.
- Boldog vagy vele? De őszintén!
- Igen, nagyon! Vele az igazi énem lehetek, a néha gyerekesen viselkedő, néha kicsit hisztis, de végtelenül boldog Tia, aki a költözés előtt voltam. Kezdek újra magamra találni…
- Mióta vagytok együtt?
- Másfél hónapja.
- Nem hiányzik Los Angeles?
- De, nagyon! Hiszen itt nőttem fel, rengeteg emlék, a barátaim… Sokat gondolok rátok, jó látni titeket, de ha hazamegyek megint kicsit nehéz lesz… elég nagy sebeket szakít fel ez az utazás, de nem bánom, hogy eljöttem! Na, de mesélj most már te is!
- Rendben, mire vagy kíváncsi?
- Mindenre! – mosolyogtam. - Biztos sok mindenről lemaradtam.
- Hát… Ben és Jess összejöttek.
- Komoly? – szakítottam félbe. – De hisz alig beszélgettek egymással!
- Akkor barátkoztak nagyon össze, mikor a búcsú bulidat szervezték.
- Értem. És te?
- Én… szakítottam a barátnőmmel.
- Sajnálom!
- Én nem! – húzódott mosolyra a szája. – Nem igazán értettük meg egymást, különben jó most egy kicsit egyedül.
- Amúgy minden oké?
- Többé-kevésbé. Hiányoztál, örülök, hogy itt vagy!
- Te is nekem.
- Gondolj bele… ha nem kellett volna elköltöznöd, még mindig…
- Légy szíves, ezt ne! – állítottam le. – Tudom, akkor minden másképp alakul, de akkor sem biztos, hogy együtt lennénk még. Ne értsd félre, nem azt mondom, hogy örülök ennek a befejezésnek csak…
- Értem mire gondolsz.
- Ha Robert nincs mellettem a kezdetektől fogva, akkor én… biztos, hogy beleőröltem volna. Rengeteget köszönhetek neki. Segített, hogy meg tudjak változni és ne gyötörjön a múltam.
- Ennek örülök, jó, hogy volt melletted valaki.
- A srácok is sokat segítettek, mindig meg tudtak nevettetni.
- Srácok?
- Kellan és Jackson. Apu munkatársai ők is. Olyanok, mintha a bátyáim lennének.
- Akkor van, aki vigyázzon rád! – konstatálta.
- Van. – mondtam és egyszerre felnevettünk. Faggatott még az osztályról, a városról és a barátaimról. Aztán megszólalt a telefonom. – Bocsi. Szia Ash, mondjad!
- Szia Tia! Hol vagy? – támadott le.
- Egy ismerősömnél…
- Add meg a címet, odamegyünk érted!
- Miért? Valami baj van? – kérdeztem ijedten.
- Nem, nem nyugodj meg! Elrabolnánk, ha nem gond – nevetett. – Együtt tudnánk készülődni.
- Jó, rendben… – bediktáltam neki a címet.
Aztán még beszélgettem Tommal egy keveset. Lassan kisétáltunk a ház elé, pár percen belül már Ash- ék is ott voltak. Elbúcsúztam Tomtól, és már indultunk is a szállodába.
Útközben beszámoltak a tájékoztatóról. Ahogy kivettem, apu megint hozta a formáját: nem jutott eszébe a karakter neve, akit játszik… végül Jackson segítette ki. Jobb is, hogy nem voltam ott - gondoltam magamban.
A szállodában nem is engedtek a szobámba, egyből hozzájuk kellett mennem. Próbáltam érvelni, csak öt percet kértem, hogy pár szót tudjak váltani Roberttel, de nem engedtek. Megadtam magam, sejtettem, hogy keresni fog, ha hiányol.
Elkészítettük egymás sminkjét. Aztán ellenállásommal nem törődve Nikki kivasalta a hajamat.
- Rémes. – állapítottam meg, miközben egyenes tincseimet nézegettem a tükörben. Jobb szerettem, ha hullámos.
Fogalmam sem volt, hogy hol van a telefonom, ami az utóbbi egy órában elég gyakran csörgött. Aztán valaki elkezdett eszeveszett módon dörömbölni az ajtón, egyre türelmetlenebbül.
- Tia itt van? – kérdezte idegesen.
- Neked is szia Robert! – köszönt rá Ashley.
- Szia. Itt van? – kérdezte újra, még dühösebben.
- Igen, gyere!
- Végre megvagy! A szívinfarktust hoztad rám – rohant oda hozzám és megölelt.
- Miért?
- Mikor visszaértem, te nem voltál sehol. Hívtalak egy csomószor, de nem vetted fel. Fogalmam sem volt, hol lehetsz.
- Bocsi! A telefonom valahol elkeveredett.
- Legalább írhattál volna! Ne csinálj többet ilyet! – ölelt meg újra.
- Most már megvagyok, nyugodj meg! – mosolyogtam rá.
Nagy nehezen összeszedtem a cuccaimat, elköszöntünk a lányoktól és visszamentünk a szobánkba. Nem igazán értettem Rob reakcióját, de abban biztos voltam, hogy félt engem. Aztán úgy döntöttünk ideje lenne elkezdeni készülődni. Míg ő hosszasan a fürdőszobában tartózkodott, én felöltöztem, hiszen a lányok már kicsinosítottak.
A ruhám gyönyörű, sötétkék színben pompázott, Felül egy sima spagetti pánt, a mellrésze barázdált, alatta egy vékony tüll.
- Egyszerűen tökéletes. – karolta át a derekamat. – Elképesztően ügyes vagyok! – kezdett el nevetni Rob.
- És öntelt! – mosolyogtam. – Viszont be kell látnom, hogy igazad van. A ruha csodálatos. – köszönetképpen megcsókoltam.
Nem sokkal később, már a szálloda előtt álltunk paparazzik és rajongók szoros gyűrűjében.
Átverekedtünk az akadályon, nem törődve a sikítozó lányokkal és a folytonos kérdésekkel.
Villámgyorsan bevágódtunk a limuzinba, ahol már mindenki csak ránk várt.
- Hello! – köszönt Ashley, és megpaskolta a mellette lévő két üres helyet.
Leültünk és már indultunk is. Robert egész úton fogta a kezem és ez számomra nagyon is megnyugtató volt.
Hamar megérkeztünk, én pedig elképesztően izgultam, most először mutatkozunk együtt. Mintha Rob megérezte volna, hogy aggódom.
- Nyugi! – suttogta a hajamba, majd megcsókolt.
Aztán sorra kiszálltak az „Alkonyat-sztárok” a limuzinból. Mi is követtük őket, hatalmas sikítozások és tapsvihar közepette.
Egyből megrohamoztak minket az újságírók... A nagy hangzavarban alig hallottam valamit, de egy kérdésre felkaptam a fejem:
- Igaz, hogy Peter Facinelli lányával jár? – kérdezte Robtól valaki.
Hirtelen ránéztem és ő olyan megnyugtatóan mosolygott vissza rám.
- Igen, igaz. – mondta széles vigyorral az arcán. A többi kérdésre ügyet sem vetve, faképnél hagytuk az újságírókat.
Robert is, mint ahogy a többiek – s itt most inkább a fiúkra gondolok – autogramokat osztogattak, így én egy kis időre, magamra maradtam. Mire visszajött, mintha kicserélték volna… folyamatosan a haját piszkálta és nagyon idegesnek tűnt. Úgy látszik most rajtam a sor, hogy megnyugtassam.
- Van valami baj? – kérdeztem.
- Hát… izé, tudod… én ezt… nem bírom! – keresi a szavakat, nagyon össze van zavarodva, állapítottam meg.
Közelebb húztam magamhoz, és megcsókoltam. Persze ennek hatására, fotósok hada „támadt” ránk.
- Azt hiszem, ez nem volt túl jó ötlet. – suttogtam és elengedtem a nyakát.
- Dehogynem! – ragadta meg hirtelen a karom és tovább folytatta. Hosszú percekig csókolóztunk, mit sem törődve a vakuk villanásával.
- Khmm! Srácok, ideje lenne bemenni. – szólt közbe Kellan, hatalmas vigyorral az arcán.
Beláttuk, hogy igaza van és elindultunk az épület felé. Elfoglaltuk a helyünket a teremben és én már kezdtem örülni, hogy egymás mellett ülhetünk, amikor Ash egy hirtelen mozdulattal elszakított Rob mellől és maga után húzott.
- Ez nem túl jó ötlet! – csóválta a fejét, miközben leültettet maga mellé. – Gondolj csak bele, holnap minden újság címlapján ez fog virítani.
- Sajnálom… - nagy meglepettségemben csupán ennyit sikerült kinyögnöm.
Lassan elkezdték vetíteni a filmet, és mi nem szóltunk egymáshoz. Alig vártam már, hogy vége legyen és beszélni tudjak Roberttel. De az idő nagyon lassan telt, mintha pont most velem akarna kiszúrni.
Igazából fogalmam sem volt, mi zajlik épp a mozivásznon… egyáltalán nem tudtam a filmre koncentrálni.

Tia ruhája: