19. Fejezet

Reggel eléggé korán ébredtem, még semmilyen mozgást nem hallottam. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy most reggel tisztázok mindent Robbal. Talán még elég higgadt vagyok, és nem komplikálom túl a dolgot.
Birtokba vettem a fürdőt, gyorsan felöltöztem, és halkan leosontam a földszintre. Szerencsére senkit nem ébresztettem fel, de azért nem akartam, hogy aggódjanak értem, ezért írtam egy üzenetet anyunak:

„Elmentem Roberthez!
Puszi, Tia.”

Gyorsan magamhoz vettem a táskámat, az előszobában a kabátomat és a csizmám, majd bezártam magam mögött a bejárati ajtót.
Jobbnak láttam, ha inkább busszal megyek. Egyrészt elég hideg volt, másrészt amúgy is útba esett a megálló. Nem kellett sokat várakoznom. Alig voltak a buszon, hely is akadt bőven.
Nagyon hamar megérkeztem. A kapuban álltam, de teljesen elbizonytalanodtam. Most már egyáltalán nem éreztem olyan szükségszerűnek ezt a beszélgetést.
Mi van, ha még csak fel sem kelt? Mi lesz, ha a szülei nyitnak ajtót, akkor mit fogok mondani?
Arra jutottam, nem érdekel. Bármi is történik, szembe nézek vele…
Halkan bekopogtam, aztán vártam. Egy fél perc sem telt bele, és az ajtó kinyílt. Robert állt előttem, arckifejezése meglepődöttségről árulkodott. Mindketten hallgattunk, csak néztük egymást.
- Beljebb mehetek? – törtem meg a csendet, mert már nagyon fáztam.
- Persze! – mosolyodott el, félre lépve az útból.
Lesegítette a kabátomat, aztán beinvitált a nappaliba. Kényelembe helyeztem magam az egyik fotelben, Robert pedig velem szemben ült le.
Látszott rajta, hogy borzasztóan kíváncsi, miért vagyok itt ilyen korán, mégsem támadott le a kérdéseivel.
Újabb hallgatásba burkolóztunk, de részemről ez most nem volt véletlen. Össze kellett szednem a gondolataimat, fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele.
- Tia! Tudom, hogy nem véletlenül jöttél ide, és főleg nem ilyen korán.
- Igen, honnan? – lepődtem meg.
- Peter felhívott az este…
Ez nem lehet igaz! Erre gondolnom kellett volna. Vajon mennyit tudhat Rob?
- Mennyit mondott el? – kérdeztem.
- Csak a kocsiról tudok… azt mondta, hogy a többit veled kell megbeszélnem.
Igazából hálás voltam apunak. Legalább az autó miatt már nem kell izgulnom.
Gondolom Robertet aggasztotta a hallgatásom, mert letérdelt elém, felemelte a fejemet, és a tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
- Tia, én nagyon aggódtam érted. Egész éjjel nem aludtam! Kérlek, mondd el, hogy mi a baj!
A pillantása teli volt fájdalommal. Leguggoltam hozzá, majd szorosan megöleltem.
- Nem akarlak elveszíteni… soha!! – suttogtam a fülébe.
- Én sem, de nem is fogsz… - elhallgattattam azzal, hogy a szájára tettem az ujjam.
- Talán, ám ezt még Te sem tudhatod. Robert, pontosan ezért jöttem. – láttam rajta, nem igazán érti, miről beszélek. Úgyhogy elkezdtem a legelején. – A tegnapi ebéd közben apukád érdekes megjegyzést tett. Azon gondolkodtam, mikor „bebarangoltam” Vancouver utcáit. – láttam rajta, hogy világossá vált neki, mit is szeretnék ebből az egészből kihozni. Mégsem szólt közbe, hagyta, hogy kibontakozzak. – Tudod, igazság szerint én ebbe még egyáltalán nem gondoltam bele… hogy elköltözöl. – a hangom elcsuklott. – Szóval, hogy te csak ideiglenesen laksz itt, a forgatások miatt.
Elhallgattatott azzal, hogy megcsókolt. Aztán nagyon hirtelen vége is lett. Kibújt az ölelésemből.
- Akkor most rajtam a sor. – kezdett bele Rob. – Tegnap láthatóan kerültem ezt a témát. Hosszú idő óta most először gondoltam újra erre. Eleinte tényleg az volt a tervem, hogy csak ideiglenesen költözöm ide… - végig lehorgasztott fejjel beszélt. Én pedig egyre idegesebb lettem. Mi van, ha a válasza igen, ha tényleg elmegy. – De mikor megismertelek Téged, minden más lett. Már nem akarok elmenni… legalábbis nélküled nem! – végre felnézett rám.
- Szóval, maradsz? – kérdeztem félénken.
- Igen. Veled maradok! – jelentette ki, és a hangja tele volt magabiztossággal.
A nyakába borultam. Majd hosszú percekig csak néztük egymást, mintha az arca minden apró szegletét meg akarnám jegyezni. Pedig tudtam, erre semmi szükség, hiszen most mondta, hogy nem megy el. És én bízom benne.
- Elmegyünk a kocsiért? – zökkentett ki Rob a gondolataimból.
- Menjünk! – adtam meg magam.
Mielőtt elindultunk volna, Robert egy benzines kannát tett a kocsi csomagtartójába.
- Megnyugodtál? – kérdezte, s közben beült a volánhoz.
- Igen… talán. – fogalmam sem volt, mit érzek. Teljesen össze voltam zavarodva, ám nem tudtam mitől. Újabb kérdések merültek fel bennem. Hirtelen elhatároztam magam: nem számít mi lesz, csak a jelen érdekel. Az élet minden percét kihasználom, hogy Roberttel lehessek. – Igen, megnyugodtam! – mondtam sokkal határozottabban.
- Merre? – kérdezte egy útkereszteződésnél állva.
Elnavigáltam a város szélén parkoló autójához. „Megtankoltunk”, aztán én a Volvot vittem haza... vagyis inkább Roberthez. Még csak hét óra volt, de úgy éreztem mindjárt éhen halok. Készítettünk reggelit és természetesen Rob szüleiről sem feledkeztünk meg. Én egyből nekikezdtem a rántottámnak. Pár perc elteltével feltűnt, hogy Robert viszont még csak hozzá sem nyúlt az övéhez… csak engem nézett.
- Mi az? – kérdeztem zavartan.
Nem válaszolt. Kivette a kezemből az evőeszközt és maga felé fordított.
- Kicsim, mit szólnál, ha esetleg… - látszott rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat.
- Jó reggelt! – lépett a konyhába Richard és Clare. – Oh, szia Tia!
Kikaptam a kezem Roberté közül.
- Hello! – köszöntem, bizonytalanul.
Ők is leültek az asztalhoz és együtt folytattuk tovább a reggelit.
- Fiam, arra gondoltunk apáddal, esetleg elmehetnénk egy városnézésre és valami ajándékot is vinnénk a nővéreidnek. – hozta fel a témát Clare.
- Persze anyu, bár ezt én igazából holnapra terveztem. Tehát akkor, mikor mentek haza? – érdeklődött.
- Holnap délelőtt indul a gépünk… Tudom, hogy úgy volt hétfőig maradunk, de a lányok sem voltak otthon és velük is szeretnénk eltölteni egy kis időt. – mentegetőzött Richard.
- Értem.
- Akkor gondolom ugrott a mai ebéd. – vontam le a következtetést.
- Igen, de nagyon sajnáljuk. Talán majd legközelebb!
- Legközelebb… - zártam le a témát, kissé csüggedten.
Mindenki végzett az evéssel és Robert szülei sürgős készülődésbe kezdtek. Én közben leszedtem az asztalt, elmosogattam és elpakoltam. Robert is elment öltözni, de pár percen belül megjelent a konyhában.
- Sajnálom! – kaptam egy csókot. – Nem tartasz velünk?
- Nem, köszönöm. Inkább hazamennék.
- Ahogy gondolod. Mi most indulunk…
- Ezt még itt elpakolom, - vágtam közbe, rámutatva a mosogatóban heverő edényekre – és tudod, kulcsom is van. – mosolyogtam.
Értette a célzást. Elbúcsúztunk egymástól, aztán ők elmentek. Nem beszéltük meg, mikor fogunk találkozni, csak azt, hogy majd felhív délután.
Úgy terveztem, befejeztem a konyhai teendőket, aztán sétálok egyet hazafelé. Mielőtt indultam volna, körbenéztem a lakásban. A nappaliba érve a terveim szertefoszlottak. A szemem megakadt a zongorán és felidéződtek bennem azok az általános iskolai éveim, mikor még zongoráztam és énekeltem. Mióta Vancouverben lakunk ez eszembe sem jutott és erős késztetést éreztem, hogy ezeket az emlékeket újra felidézzem.
Leültem a hangszerhez, majd hosszas ismerkedésbe kezdtem: először csak alaposan megfigyeltem a billentyűket, aztán lejátszottam pár oktávot. Nagyon szépen szólt és én teljesen belefeledkeztem… Egyszerűen kizártam a külvilágot, csak a játékomra koncentráltam. Mikor egy darabbal épp végeztem, meghallottam, hogy a telefonom egy utolsó csörgésbe kezd. Eszeveszettül pattantam fel és rohantam az előszoba felé, de már késő volt. A mobil elhallgatott és csak arra eszméltem föl, hogy beleütközök valamibe… vagy inkább valakibe. Mert hát, Robert állt előttem és kezeivel átkulcsolta a derekamat.
Egy hosszú percbe beletelt mire rájöttem, mi is történt. Kibújtam az öleléséből és kissé eltoltam magam tőle.
- Hát te? – préseltem ki magamból egy értelmes mondatot.
Nem válaszolt, ám egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
- Mióta vagy itt? – tettem fel egy újabb kérdést.
- Már egy ideje… - mondta, levakarhatatlan vigyorral.
- És miért?
- Ezt én is kérdezhetném. – megfogta a kezem és a nappali felé húzott. Leültünk a kanapéra. Elgondolkoztam, vajon mennyit hallott a zongorázásomból. Én arra vártam, hogy ő kezdje, ő pedig feltehetően, hogy én.
- Na jó, akkor kezdem… Szóval, azért jöttem haza, mert apukádék már nagyon aggódtak érted. Nem vetted fel a telefonod. Sejtettem, hogy még mindig nálam vagy és nem is tévedtem. – mosolygott rám.
- Mennyi az idő? – kérdeztem, mikor teljesen összeállt a kép.
- Már elmúlt tizenegy… tehát, ott tartottam, mikor megérkeztem felhívtam a szüleidet, ne izguljanak, még mindig itt vagy.
- És te? Mióta…
- Ha azt szeretnéd tudni, hallottalak-e zongorázni, akkor a válaszom igen! – szakított félbe. – csodálatos volt! Miért nem mondtad, hogy ilyen szépen játszol? – próbált szemrehányást tenni, de nem sok sikerrel. A hangja lágy volt, éreztem, nem haragszik rám.
Meséltem Robertnek az általános iskolai éveimről, amit ő végig csendben és teljes odafigyeléssel hallgatott.