18. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, habár kicsit késve, de itt van. Remélem, hogy tetszeni fog és most is kíváncsian várjuk a véleményeket! Ha minden jól megy, akkor kedden lesz friss. Jó olvasást :)


18. Fejezet
Robert rám nézett. A pillantása nyugalmat árasztott. Odaléptem hozzá, a karom után nyúlt, majd egyszerre az ajtó felé indultunk. Rob megfogta a kilincset, és lassan kitárta előttük. Pár másodperc kínos hallgatás következett…
- Sziasztok! – törte meg a csendet Robert, majd elengedte a kezemet és az anyához lépett, átölelte. Aztán beljebb invitálta őket és végre én is megbírtam szólalni:
- Üdv! – nyújtottam a kezem üdvözlésképp, ám Rob anyukája nem viszonozta, csak egyszerűen megölelt.
- Örülök, hogy végre megismerhetlek! – mondta, miután elengedett.
- Ahogy én is! – lépett oda hozzám Robert apukája is.
Be kell valljam, nagyon meglepődtem, de inkább pozitív irányba. Jól esett ez a kedvesség, és Robnak tényleg igaza volt, valószínűleg kedvelnek.
- Éhesek vagytok? – kérdezte Rob a szüleire pillantva.
- Igen, tudod fiam, igazán hosszú volt az út! – vágta rá Richard.
- Jaj, ne légy már ilyen udvariatlan… - korholta le férjét Clare.
- Semmi baj, amúgy is csak kihűlne, úgyhogy akkor talán menjünk át az étkezőbe. – vettem kezembe az irányítást.
Körülültük az asztalt, és nekem jutott a háziasszony szerep, ezért mindenkinek feltálaltam az ételt. Az ebéd közben főleg Robertet faggatták, a forgatásokról, a filmről és hogy milyen itt neki, Vancouverben…
- Hallottuk, hogy nagy sikere van a filmnek. Liz és Victoria teljesen odáig voltak érte.
- Ez igen nagy elismerés tőlük. – nevetett Robert, miközben engem nézett. – Ők a testvéreim – súgta csak nekem.
Én bólintottam, majd rögtön érkezett a következő kérdés:
- És mi a helyzet a munkával? Úgy értem vége a forgatásoknak, mi a terved? – célozgatott Richard.
- Hát, még nem tudom. Valószínűleg a második részt is elkezdjük, de még semmi konkrétumról nem beszéltünk. – vázolta a helyzetet és ezzel lezártnak tekintette.
Éreztem, hogy talán direkt kerüli a témát, de tovább én sem foglalkoztam vele. Folytattuk a beszélgetést, és még mindig Robert volt a fő téma :)
Aztán a desszertet már a nappaliban fogyasztottuk el, és hát természetesen én sem bújhattam ki a faggatózás alól:
- És… te most fogsz érettségizni, igaz Tia? – kezdte Richard.
- Ööö… igen. – sikerült egy értelmes választ adnom.
- Nyugi. – suttogta alig hallhatóan Rob, és a kezemre tette a kezét.
- Mesélj magadról! – kérte Clare.
- Szívesen… - kezdtem bele. – azt már biztos tudjátok, hogy Peter Facinelli lánya vagyok, aki Roberttel játszik együtt a Twilightban. A filmforgatás miatt jöttünk Vancouverbe…
Meséltem a Los angelesi életemről, és engem is meglepett, milyen felszabadultan beszéltem ezekről a dolgokról. A Robert és köztem lévő kapcsolat témáját direkt kerültem – persze nem azért, mert szégyelltem, erről szó sincs! – csak egy kicsit kínosnak éreztem. Ám ők valószínűleg nem így gondolták:
- És mi a helyzet veletek? – teljesen leblokkoltam. Ránéztem Robertre, aki egyből értette a célzást.
- Szóval – kezdett bele Rob – ahogy már Tia is említette, Peteren keresztül ismerkedtünk meg. És beleszerettem… - nézett mélyen a szemembe.
- Ahogy én is…- elvesztem a pillantásában.
Robert tovább mesélt, de én már egyáltalán nem tudtam figyelni. Teljesen másfele kalandoztam.
Igazából fel sem tűnt, mikor maradtunk csak kettesben. Egy csók térített vissza a jelenbe.
- Clare, Richard? – kérdeztem, az üres kanapét fixírozva.
- Kipakolnak, berendezkednek…
- Meddig maradnak? – jött a kérdés reflexből.
- Szerintem hétfőn mennek vissza Londonba. De miért?
- Csak, arra gondoltam, esetleg holnap átjöhetnének hozzánk…
- Ez remek ötlet! – kaptam egy újabb csókot.
- Mit szólnál, ha összepakolnánk a konyhában? – váltottam témát.
- Menjünk! – húzott fel a kanapéról.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar belemegy a játékba. Gyorsan lepakoltuk az asztalt, aztán én mosogattam, Rob pedig törölgetett és a helyére rakta az edényeket. Hamar végeztünk, és én jobbnak láttam, ha most búcsúzom el. Robertnek is el kell töltenie egy kis időt a szüleivel, és persze nekem is.
- Azt hiszem, én most hazamegyek.
- Miért? Csak nincs valami baj? – nézett rám meglepetten.
- Nem, dehogy! Inkább, csak… úgy érzem több időt tölthetnénk a szüleinkkel is, mégis csak Karácsony van.
- Igen, egyet értek, de azért… - megcsókolt – ...nagyon fogsz hiányozni.
- Te is nekem, de holnap találkozunk. Ugye?
- Persze, holnap. – kikísért az ajtóig, aztán elbúcsúztunk egymástól. Elindultam, de abban a percben megtorpantam. Visszafordultam Robert felé, aki még mindig az ajtóban állt.
- Vidd el a kocsimat! – dobta utánam a kulcsot.
- Köszönöm! – küldtem felé egy puszit.
Beültem az autóba, és hazafelé vettem az irányt, vagy legalábbis azt hittem. Nagyon elgondolkoztam, és már Vancouver határain kívül kocsikáztam.
Egy halvány sejtésem volt, mi gondolkodtatott el ennyire. Richard ebéd közbeni megjegyzésén agyaltam. Már akkor zavart a dolog, de igazából nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Most viszont kiforrt bennem, és értelmet nyert az a pár mondat.
Én erre nem is gondoltam… hogy Rob esetleg csak ideiglenesen lakik Vancouverben, hogy csak a forgatások miatt költözött ide, és akár vissza is mehet Londonba.
Annyira felhúztam magamat, hogy már a könnyeim kezdtek potyogni, majd leállítottam az autót, mert így még vezetni sem tudtam. Csak sírtam, és nem törődtem semmi mással, bár fogalmam sem volt, miért teszem ezt, mégis jól esett.
Lassan besötétedett, én is kezdtem megnyugodni. Úgy döntöttem, ideje lenne hazamenni, ám a kocsi nem akart elindulni. Sokszori próbálkozás után sem történt változás. Kénytelen voltam telefonálni.
- Szia! – köszöntem apunak félénken.
- Tia! Csak nincs valami baj?
- Ami azt illeti, de igen, van.
- Mi történt?
- Ez hosszú… most legyen elég annyi, hogy gyere értem, és hazafelé elmesélem.
- Persze… mondd meg, hogy hol vagy!

Az idő egyre hidegebb lett. Már nem rágtam magam Richard megjegyzésén, csak az érdekelt, hogy hazajussak és lehetőleg épségben. Eltelt egy fél óra, de apu még mindig sehol. Unalmas perceimben folyton a kesztyűtartót fixíroztam, aztán végül hagytam, hogy a kíváncsiságom felülkerekedjen rajtam: kinyitottam. Egy halom CD-vel találtam szemben magam. A kezembe vettem, és jó alaposan áttanulmányoztam a készletet. Az egyiken megakadt a tekintetem, sietősen a lejátszóba helyeztem, ismerős hang csendült fel. Becsuktam a szemem, hátradőltem, és csak hallgattam. Teljesen megnyugodtam, minden kételyem elszállt. Fogalmam sem volt, hogy rendülhetett meg a bizalmam Robertben. Holnap mindent tisztázni fogunk – zártam le magamban a dolgot.
Az ajtó kinyílt. Egy halk sikoly hagyta el a szám, ám megláttam, hogy apa áll mellettem és már nem féltem. Kipattantam az autóból és a nyakába ugrottam. Hosszú percekig álltunk így.
Kissé sikerült lenyugodnom. Kibontakoztam az ölelésünkből, majd összeszedtem a cuccaimat, leállítottam a zenét, ám a CD-t magamhoz vettem. Bezártam a kocsit, aztán elindultam a sajátunk felé apuval egyetemben.
- Tia, most már beavatsz a történtekbe? – szegezte nekem egyből a kérdést.
Én csak bólintottam. Összeszedtem a gondolataimat és végül belefogtam.
- Szóval… az ebéd nagyon jól sikerült. Robert szülei igazán kedvesek voltak. Faggattak engem is, őt is. Sok minden szóba került, részben a filmforgatás. Ezzel kapcsolatban volt egy érdekes megjegyzésük… - megakadtam. Felidéződtek bennem azok a pillanatok.
- Milyen megjegyzés? – firtatta apu, türelmetlenségét nem leplezve.
- Hát, valami olyasmire célozgatott Richard… Robert apja, hogy mivel már vége van a forgatásoknak, esetleg haza is mehetne. Mert ugye, de ezt már nekem sikerült kikalkulálni, csak ideiglenesen lakik Vancouverben. – a könnyeimmel küszködtem.
- Szívem! Én erre őszintén szólva nem is gondoltam…
- Nem akarok még valakit elveszíteni! – fakadtam sírva.
Valószínűleg már otthon lehettünk, mert apa leállította a motort. Kiszállt, majd az én ajtómat is kinyitotta. Szorosan magához ölelt, aztán egészen a szobámig kísért. Kaptam egy puszit, majd óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Ledőltem az ágyra és csak sírtam.