17. Fejezet

Sziasztok!
A fejezetben előtérbe kerül egy pár fontos esemény a múltból... És ma elérkezik a várva-várt első, közös Karácsony! :D
Merüljetek el Ti is a múlt felídézésében és jó olvasást kívánok! :)
puszi, Ivcsi

17. Fejezet

„2007. szeptember. 1 – Hétfő
Azt hittem, hogy a mai napom nem lehet már rosszabb. Nem elég, hogy elkezdődött a suli… jött az osztályba egy új diák, s mivel csak mellettem volt szabad hely… odaültették. Számomra egyáltalán nem volt szimpatikus, de azt meg kell hagyni, nagyon helyes! :) Nem sokat beszélgettünk, sőt semmit. A tény, hogy mellette kell, üljek, teljesen kikészített.”

Nem olvastam tovább, nevetnem kellett… magamon. Hogy lehettem annak idején ennyire bunkó azzal, aki fél évvel később a barátom lett, Tommal?
A következő időpont jó nagy ugrás volt. Hát igen… csak a fontosabb napokat örökítettem meg.

„2008. március. 17.
Teljesen beleestem a még mindig mellettem ülő Tom Curterbe. Azt hiszem, szerelmes vagyok…”

A bejegyzéseim olvasása közben sorra tört fel belőlem egy-egy nevetés.

„2008. március. 20
Randiztunk! Remekül érezem magam Vele. Nagyon aranyos, kedves srác. Nem is értem, hogy lehettem vele olyan hülye szeptemberben. Talán… ennyi idő kellett, hogy megismerjem és beleszeressek… fantasztikus érzés szerelmesnek lenni.”

Az biztos! Értettem egyet magammal. Csak most már nem Tom volt az, aki iránt ilyesféle, vagy ennél sokkalta erősebb érzelmeket tápláltam.
Vettem egy mély levegőt, majd egyet lapozva az új oldalra felírtam a mai dátumot:

2008. december. 23

Elmerültem az emlékeimben, annyira elevenen éltek bennem a Robbal együtt töltött napok, hónapok… nekiálltam lejegyezni a gondolataimat.
A sok írástól már megfájdult a kezem, úgy döntöttem mára ennyi elég is lesz… mikor megnéztem az időt, megdöbbenve láttam, hogy már tíz óra van. Gyorsan elmentem lezuhanyozni, aztán lefeküdtem aludni.
Reggel apa keltett, hogy ideje lenne, ha felöltöznék és lemennék segíteni neki. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, átöltöztem majd lementem reggelizni. Mire végeztem az evéssel, apu befaragta a fát a talpba, aztán nekiláttunk a díszítésnek.
Nem mondhatnám, hogy ez a fenyő nagyobb lett volna, mint ami Robertnél van, mégis tovább tartott a feldíszítése. Ez valószínűleg azért lehetett, mert többet járt a szánk, mint a kezünk. Az utóbbi időben sajnos nagyon keveset beszélgettünk apuval, így azt most kellett pótolni. Majdnem mindent megosztottam vele, azonban a kínos témát most is kerültük… miután végeztünk kényelembe helyeztük magunkat a kanapén és folytattuk a beszélgetést.
- Robert mikor jön? – kérdezte.
- Majd valamikor délután, vagy estefelé. Valami dolga akadt, azért nincs még itt.
- Holnap jönnek a szülei, ugye?
- Aha. – bólogattam.
- Mi az? Nem szoktál ilyen szűkszavú lenni!
- Hát… egy kicsit félek, mi lesz, ha nem kedvelnek…
- Ugyan Tia, miért ne kedvelnének?
- Nem tudom, akármi miatt… már előre rosszul vagyok a holnaptól.
- Minden jól fog elsülni, ne aggódj!
- Robnak sokkal egyszerűbb volt. Úgy értem, már azelőtt ismert titeket, mielőtt összejöttünk.
- Nyugodj meg szívem, nem lesz semmi baj!
- Remélem… - aztán eszembe jutott valami. – Ööö apa, most megyek! – pattantam fel.
- Hová?
- Fel a szobámba, ha lehet, akkor ne gyertek fel! – mosolyogtam.
- Még nem csomagoltál be… - vonta le a következtetést.
- Valahogy úgy. – nevettem.
Felrohantam a szobámba. Előkerestem az ajándékokat, amiket gondosan eldugtam. Szépen becsomagoltam őket, miközben még mindig 25-én agyaltam…
Időközben elkezdett havazni, legalább fehér karácsony lesz… és jött pár ünnepi SMS a srácoktól. Azokra szorgalmasan válaszoltam. Majd mivel még korán volt, úgy döntöttem elvonulok egy hosszas fürdőzésre, az mindig csodákra képes.
Jó mélyen elmerültem a habokban… aztán, mikor a víz már kezdett kihűlni, újult erővel kászálódtam ki a kádból.
A szekrény előtt állva, valami csinosabb ruha után kutattam. Egy sötétlila inget választottam ki a fekete farmeromhoz. Majd kiegészítőnek egy lógós fekete nyaklánc került a nyakamba. Igazán jól passzolt az ing sötét színéhez. A hajamat laza lófarokba kötöttem, és teljes pompámban a földszintre indultam.
- Csinos vagy! – jegyezte meg anya, mikor a konyhába léptem.
Már ők is átöltöztek, anya épp a terítés utolsó simításait végezte, apu pedig valószínűleg a nappaliban lehetett.
- Köszönöm! Apu?
- A nappaliban beszélget…
- Kivel? – vágtam a szavába, de azt már nem vártam meg, hogy válaszoljon.
Pillanatok alatt átszeltem a konyha és a nappali közti távolságot. Nem tévedtem, a szobában apu Roberttel beszélgetett. Csak álltam ott és figyeltem őket, annyival könnyebb Neki, hiszen munkatársak. Semmi nehézség nem ütközik a kapcsolatukba. De én?! Kedvelni fognak egyáltalán? Szimpatikus leszek nekik? És még vagy ezer kérdés motoszkált bennem megválaszolatlanul.
Már megint sikerült magam felhúzni, pedig már azt hittem eléggé megnyugodtam. Vetem egy mély levegőt, majd elindultam a kanapé irányába és egy hirtelen mozdulattal leültem a karfára. Kissé meglepődött, de aztán egy apró csókkal köszönt, amit én is viszonoztam.
- Szia! – húzódott mosolyra a szám.
- Csinos vagy! – jegyezte meg, miközben az ingemet fixírozta.
Én is lepillantottam az öltözékére és akaratlanul is nevetnem kellett. Rajta is egy sötétlila ing volt, ám azt egy fekete zakó félig eltakarta.
- Te is! – néztem fel és teljesen elvesztem a tekintetében… annyira csodálatos volt ez a pillanat…
- Ehetünk? – jött be anyu a konyhából, melynek hatására visszatértem a valóságba.
Be kell valljam, teljesen megfeledkeztem róla, hogy nem vagyunk egyedül.
- Persze! – préseltem ki magamból egy értelmes mondatot.
Robert felállt és azzal a lendülettel engem is magával húzott. Anya nagyon kitett magáért. A teríték igazán ünnepi volt. Leültünk az asztal köré, majd apa mindenkinek töltött pezsgőt. Felemelte a saját poharát, ezzel jelezve, hogy mondani szeretne valamit.
- Olyan jó látni titeket, - nézett rám és Robertre – hogy ennyire szeretitek egymást…
Éreztem, hogy pirulok, pedig tudom, hogy mindenben igaza van. Ő most csak szóvá tette az amúgy is látható tényt.
- Köszönjük. – mondta Rob, miközben az asztal alatt egymásba kulcsoltuk a kezünket.
- Most már ehetünk! – s tekintetét a pulykára szegezte.
Anyu felszelte a húst, mindenkinek szedett és nekiláttunk az evésnek. Desszert után – ami egy csokis torta volt, anyu egyik specialitása – átmentünk a nappaliba.
Felszaladtam a szobámba az ajándékokért, majd átadtuk egymásnak, és mindenki elkezdte kibontani.
Anyuéktól egy könyvet, egy ágyneműhuzatot és egy pénztárcát kaptam.
Kíváncsian nyúltam Robert ajándékáért. Lebontottam róla a csomagolást, ami egy vörös bársonydobozt takart. Ekkor Robert elém lépett, megfogta a kezemet - amivel az ajándékot tartottam - és együtt nyitottuk fel. Nagyon meglepődtem… gyönyörű volt: egy szív alakú nyaklánc, melyen egy „R” és „T” betű díszelgett. Segített felrakni, majd sorra került az övé is.
- Köszönöm, ez nagyon szép! – csókolt meg az óra láttán.
- Ahogy az enyém is! Csodálatos… Fordítsd meg! – mutattam a kezében lévő órára.
Megnézte a hátlapot, majd egy őszinte mosoly jelent meg az arcán.
- Úgy látszik, ismét hasonlóra gondoltunk. – emelte fel a fejét, a pillantásom keresve. Én kedvesen mosolyogtam rá, aztán hosszas beszélgetésbe kezdtünk anyuékkal együtt.
Már-már teljesen megfeledkeztem az egész napi gyötrődésemről. Robert közelléte nagyon megnyugtató volt. Nem is vettem észre, milyen gyorsan elrepült az idő. Már elmúlt tizenegy is, mikor anyuék elvonultak a szobájukba.
Mivel nem tettek semmiféle megjegyzést Rob felé, úgy gondoltam nincs ellene kifogásuk, hogy esetleg itt aludjon. Felálltam a kanapéról, majd magam után húztam az emeletre. Végre kettesben lehettünk, és mivel még nem voltunk álmosak, tovább folytattuk a beszélgetést. Én Robert ölében feküdtem az ágyon.
- Alig várom, hogy megismerkedj a szüleimmel! – jelentette ki.
Nem reagáltam semmit, nem tudtam… mit is mondhatnék. Eltolt az öléből, majd maga felé fordított, hogy a szemembe nézhessen.
- Mi a baj?
- Mi lesz, ha nem fognak kedvelni? – szedtem össze a gondolataimat.
- Tia, ne beszélj butaságokat! Tudom, hogy kedvelnek majd! – húzott vissza az ölébe.
- Jól van, hiszek Neked. Viszont egyáltalán nem nyugodtam meg! – ezzel lezártnak tekintettem a témát. Szerencsére Ő sem firtatta tovább a dolgot.
Lassan mindkettőnket elnyomott az álom, ám az éjjel többször is felébredtem, és csendben figyeltem Robertet, ahogy nyugodtan alszik mellettem.
Reggel Robert csókja ébresztett fel. Lementünk reggelizni, majd elindultunk hozzá, felkészülni a szülei fogadására.
- És mit szeretnél ebédre? – kérdeztem a konyhába érve.
- Arra gondoltam rendelek valamit…
- Rendelni?! – lepődtem meg.
- Hát… - bizonytalanodott el.
- Majd mi főzünk, a múltkor is egész jól sikerült!
Ekkor megakadt a szemem az asztalon lévő tálon, amiben narancs halmozódott. Rögtön megvolt, mi legyen a menü.
- Úgy látom, van egy terved! – mosolygott.
- Jól gondolod. Mit szólnál a narancsos kacsához?
- Remek… körülnézek a mélyhűtőben.
Amint egyedül maradtam, nekikezdtem az előkészületeknek. Belekezdtem a narancsok pucolásába. Közben Rob is visszaért. Míg ő a kacsamelleket fűszerezte be, én elkészítettem a szószt. Aztán bekerült a sütőbe, mi pedig megterítettük az asztalt. Elég gyorsan végeztünk, kicsit leültünk a nappaliba pihenni. Ahogy az idő haladt előre, egyre jobban lett úrrá rajtam az izgalom.
- Minden rendben? – mintha csak olvasna a gondolataimban. :)
- Persze. – vágtam rá reflexből.
- Nyugalom! – fogta meg a kezem bíztatásként.
- Könnyen mondod… neked nem kellett emiatt aggódni, gyakorlatilag a szüleimet előbb ismerted, mint engem…
- Elmesélek neked valamit. Amikor átmentem hozzád, akkor én úgy indultam el, hogy mindenképpen beszélni fogok veled az érzelmeimről. Tudtam, hogy a kapcsolatunk változni fog. Vagy jó, vagy rossz irányba. Persze én az elsőben bíztam – mosolygott. – Mikor odaértem hozzátok a szüleid otthon voltak, mondták, hogy valószínűleg alszol. Így elkezdtünk beszélgetni Peterrel. Elmondta, hogy mit mesélt neki Kellan és azt is, hogy Veled is beszélt erről. Viszont azt nem mondta el, hogy te hogyan reagáltál rá. Hidd el, én sem éreztem magam akkor a legfényesebben, hiszen apád mindent tudott. De úgy tűnt, nem zavarja, így kicsivel nyugodtabban mentem fel hozzád.
- Erről nem tudtam…
- Épp ezért mondtam el. Remélem, egy kicsit sikerült megnyugodnod. Hidd el, nem kell tartanod anyáéktól, nem fognak megenni. – nevetett.
- Igen, egy kicsit… - mosolyodtam el, majd felkeltem és elindultam a konyha felé, hogy megnézzem a sütőben lévő kacsát.
Anyu küldött nekünk a maradék sütiből, így azzal nem volt gond. Épphogy leraktam az asztalra a tálra helyezett hússzeleteket, és a szószt, mikor megszólalt a csengő…





Tia nyakláncán lévő medál: