15. Fejezet

- Van egy meglepetésem. – szakította félbe csókunkat.
- Igen? És mi az?
- A Karácsonyt a szüleimmel töltöm. – közölte egy önelégült vigyorral.
A mosoly hirtelen ráfagyott az arcomra. Elmegy, és ez neki jó hír?!
- Mi a baj?
- Elmész… - kérdeztem elcsukló hangon, de inkább kijelentésnek hangzott.
- Dehogy Tia, félreértesz!
- Mit lehet ezen félreérteni? Örülsz, hogy nem láthatsz. Remek! – azzal már indultam is kifelé, nem törődve a hideggel és a szakadó hóeséssel.
Elhiszem, hogy nagyon hiányzik neki a családja, de hogy ennyire örüljön a külön töltött ünnepnek?! Vagy… lehet, hogy az egészet csak én reagáltam túl, de nem! Még csak meg sem próbált megállítani.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fogalmam sem volt, merre megyek… és arról sem, mennyi ideje.
Fázni kezdtem, amikor bevillant, hogy minden cuccom Robertnél maradt. Visszafordultam. Az ajtóban egy nagy levegőt vettem, majd bekopogtam.
- Tudtam, hogy visszajössz… vagy legalábbis bíztam benne. – fogadott.
Nem válaszoltam, csak levettem a fogasról a kabátomat. Megindultam az ajtó felé, de Roberttel találtam szembe magam, aki egy hirtelen mozdulattal bezárta azt, majd a kulcsot eltűntette.
- Robert, engedj ki! – mondtam ingerülten.
- Addig sehova, amíg nem hallgatsz meg! – jelentette ki határozottan.
- Már mindent tudok… külön töltjük az ünnepeket, aminek te örülsz.
- Én ezt egy szóval sem mondtam! Nem hagytad, hogy befejezzem, amit elkezdtem, ezért téves következtetésre jutottál!
- Azt mondtad, hogy a szüleiddel leszel…
- Igen, de ők jönnek ide. Eszem ágában sincs távol lenni tőled!
- Oh – nem tudtam mást mondani. – már megint… hogy lehetek ennyire hülye? – fakadtam ki.
Bementem a nappaliba és leroskadtam az egyik kanapéra. Rob is leült, szorosan mellém, majd óvatosan a mellére húzott.
- Sajnálom! – motyogtam.
Nem tudom, meddig feküdhettem a karjaiban, de már kezdett besötétedni. Kelletlenül feltápászkodtam az öléből.
- Ideje lenne hazamennem. – mondtam szomorúan. – de, előtte még kérdezhetek valamit?
- Persze, kicsim.
- Nálunk töltöd a Szentestét?
- Nagyon szívesen! – csókolt meg.
- Jól van, de most már tényleg mennem kéne!
- Nem maradsz itt? - szomorodott el ő is.
- Holnap suli… és anyuék sem tudnak rólam semmit.
- Elviheted a kocsimat, a szüleidet pedig felhívjuk! – mosolyodott el.
- Nem, inkább ne. De meg kell mondjam, nagyon csábító az ajánlat!
- Akkor legalább hadd vigyelek haza!
Anyuék épp vacsoráztak. Természetesen itt fogták Robertet is.
Hosszas búcsúzkodás után kikísértem Robertet, aztán felmentem a szobámba. Rendet raktam az asztalomon és a helyére tettem a szanaszét heverő ruháimat, majd elvonultam egy kiadós fürdőre. Egy óra múlva sikeredett is kimásznom a kádból, s úgy döntöttem lefekszek aludni.
Egész éjszaka forgolódtam. Csakhogy most nem azért, mert tartottam a másnaptól. Nagyon jól tudtam, hogy mi a bajom. Hiányzik Robert… négy napig aludtam mellette, és most nincs itt. Könnyű volt a jóhoz hozzászokni… már a kezemben volt a telefon a hívás gombon, de aztán lebeszéltem magam. Biztos alszik, most már nem zavarom.
Reggel ugyan kissé fáradt voltam, de sikeresen összeszedtem magam. Anyu a konyhában volt és most kivételesen nem ijedt meg a látványomtól. Ez megnyugtatott.
Beavattam a „merényletembe”, amit Robert ellen terveztem:
- Arra gondoltam, meglepem azzal, hogy feldíszítem a házát. És… hogyha nincs ellene kifogásod, akkor a Szentestét velünk töltené.
- Épp javasolni akartam! – mosolygott. – És a szülei?
Gyenge pontra tapintott. Tegnapi hülyeségem felidézése igen rosszul esett. Éreztem, hogy a szemem könnyes lesz, de erőt vettem magamon.
- Ők, 25-én jönnek. – közöltem és próbáltam nyugodt maradni.
- Kik jönnek? – jelent meg apu hirtelen.
- Robert szülei… - válaszolt anyu.
Reggeli után, apu elvitt a suliba. Ennek most nagyon örültem, mert a gyönyörű fehér hóból már nem maradt semmi. Csupa latyak volt minden. Ilyen időben nem szeretek buszozni, és legalább egy kicsit apuval is beszélgettem…
- Köszönöm. De lehet, jobb lett volna mégiscsak a buszt választanom. – jegyeztem meg a suli elé érve.
- Igen, valószínűleg igazad van. Nem kellene nagy feltűnést keltenünk.
- Most már mindegy. – pusziltam meg. – Szia!
- Szép napot! – szólt utánam.
Amint kiszálltam felhúztam a kabátom kapucniját. Mintha az sokat segített volna! Mégis jobban éreztem magam. Igyekeztem befelé.
Az osztályba beérve síri csönd lett, minden szempár rám szegeződött… és Kate még sehol.
- Jesszus, ne csináljátok már, légy szíves! – fakadtam ki.
Senki nem szólt semmit, úgyhogy lehajtott fejjel végigsétáltam a termen és leültem a helyemre. Pár percen belül megjelent Kate és Daniel is. Elfoglalták a helyüket és megpróbáltak jobb kedvre deríteni, ám nem jártak sok sikerrel.
- De ettől független a mozi áll, ugye? – váltott hirtelen témát Kate.
- Megbeszéltük, nem?
- Igen, igen csak biztosra akartam menni. – mosolygott.
Rendes tanítás nem igazán volt… az osztály együtt volt, énekelgettünk, hülyültünk, lefoglaltuk magunkat.
Suli után egyből a moziba mentünk Katevel. Útközben természetesen rajtam volt a sor, csak meséltem, és meséltem. Pont a pénteki napom végére értem, mikor beértünk az egyik terembe.
Most száz százalékig a filmre koncentráltam, nem törődve semmi és senki mással.
Annak ellenére, hogy jó pár rész nem úgy volt a filmen, mint a könyvbe vagy esetleg kimaradt, összességében imádtam. Persze nevetnem kellett, mikor valahányszor megláttam aput. Kellanon, mikor a késsel integetett, esetleg valami olyan beszólása volt, és Jacksonon szinte mindig. Robert… hát igen, amikor megláttam a szívem gyorsabban vert. A rész, amiben zongorázott, mosolyt csalt az arcomra, és könnyeket a szemembe, az emlékeim végett. Amikor pedig James kínozta Bellát, kicsit durva volt, de akaratom ellenére is elmosolyodtam. Persze nagyon jól tudtam, hogy kaszkadőrrel vették fel, és hogy neki semmi baja nem esett, akkor is. Ja és a végén ismételten megállapítottam, hogy jól áll Robertnek az öltöny…
- Na? – kérdeztem Katet, kiérve a moziból. – Hogy tetszett?
- Nagyon jó volt, mikor nézzük meg még egyszer? – nevetett. – És neked így másodszorra?
- Vegyük inkább elsőnek… imádtam.
- Miért elsőre?
- Még nem tartunk ott… beülünk valahova enni? Közben mesélek.
Egy gyorsétterembe mentünk. Aztán ott folytattam, ahol a mozi előtt abbahagytam. Részletesen elmeséltem a szombati napomat. Kate nem szakított félbe, türelmesen hallgatott, elkerekedett szemekkel. Megértette, miért mondtam, hogy csak most láttam a filmet… Áttértem a vasárnapra. Az estét csak röviden meséltem el, mire ő gyanakodni kezdett.
- Mikor értetek haza?
- Tíz körül, de mikor taxiba szálltunk Rob az ő címét mondta be. Felajánlotta, hogy hazavisz vagy nála alhatok, ha szeretnék. Az utóbbit választottam. – mosolyodtam el.
- És? – sürgetett.
- Most voltam nála először, nagy szép a lakása. – csigáztam.
- Tia!
- Jól van. A nappaliban volt egy zongora, és játszott nekem…
- Folytasd! – parancsolt rám.
- Hát… izé – éreztem, hogy pirulok.
- Na!
- Meghatódtam tőle, kicsit sírta is. Aztán megcsókoltam, majd hirtelen az ölébe kapott és felvitt a hálóba… és igen, lefeküdtünk. Részletekre ne is számíts! – nevettem fel. – Csak annyit mondok, hogy csodálatos volt. Soha, de soha nem fogom elfelejteni.
- Wáó.
- Aztán hétfőn reggel csináltam neki reggelit és elhoztam a kocsiját, hogy haza tudjak ugorni még suli előtt. Ő még aludt, amikor eljöttem… - szépen elmeséltem mindent, azt, hogy milyen idióta voltam, hogy nem hallgattam végig Robertet…
- Nem semmi. – nyögte ki a végén.
- Hát nem, de mesélj te is!
- Ó, az én hétvégém korántsem volt ilyen izgalmas… Daniellel voltam vacsorázni. Aztán tanultam, tévéztem, olvastam és vártam, hátha hívsz…
- Sajnálom, tényleg! Mint ahogy azt kivehetted, eléggé össze voltam zavarodva.
- Jó, nem haragszom.
Felöltöztünk majd kimentünk az étteremből. Kiérve fotósok és rajongók hada fogadott minket.
- A fenébe! Mit keresnek ezek itt?! - mérgelődtem
- Azt hiszem, engem követtek. - szólalt meg mögöttem valaki. - Bocsi!
- Robert?! – fordultam meg.
- Szia kicsim. – elhúzott az ajtó elől, hogy a paparazzik ne lássanak, majd megcsókolt.
- Kate, ő itt Robert. Rob, ő itt Kate, a barátnőm.
- Örülök, hogy megismerhetlek. Tia sokat mesélt már rólad!
- Én is örülök. Igazán?
- Nyugi, csupa jót. – mosolygott.
- Hogy kerülsz ide? – érdeklődtem.
- Tudod… követni kezdtek… ez volt a legközelebbi menedék.
- Értem. Szeretnéd, hogy megszöktessünk?
- Igen, mindenképp meg kell, hogy ments! – megfogta a kezem, majd magával húzott, az étterem felé.
Szerencsére találtunk egy másik kijáratot, így könnyen leráztuk „támadóinkat”. Robert megköszönte a segítségünket, majd a kocsijához indultunk.
- Ugye hazafuvarozol minket?
- Persze! És mit csináltatok? – érdeklődött, miközben beültünk az autóba.
- Moziban voltunk. Közben Tia részletesen beavatott a hétvégi eseményekbe. – mosolygott Kate.
- Értem… és mit néztetek meg?
- Hát, van egy új film… azt hallottam, hogy nagyon jó. Úgy döntöttünk megnézzük. A főszereplője valami Pattinson, azt hiszem… nem a te stílusod… vámpíros. – mondtam teljes komolysággal.
- Oh, még nem hallottam róla… mi is menjünk el! – kérlelt.
- Lökött! – mondtam s mind a hárman hangos nevetésben törtünk ki.
Rob meglepően közvetlen volt Katevel, és örömmel tapasztaltam, hogy barátnőm teljesen nyugodt maradt, annak ellenére, hogy az imént még a mozivásznon látta Őt, és most itt áll előtte. Jókedvűen cseverésztek mindenféléről… Rob már-már legjobb barátjaként kezelte. Amint elbúcsúztunk Katetől, felém fordult és egy angyali mosoly kíséretében belekezdett:
- Haza? – kérdezte, nagy reményeket táplálva.
- Igen, hozzánk. – láttam, hogy ez nem tetszik neki… nagyon lelombozódott.
- Kicsim?!
- Igen?
- Holnap nincs suli… biztos, hogy haza szeretnél menni? – huncut mosoly jelent meg a szája szélén.
- Aha.
- Nem jössz át? – tért a lényegre.
- Haza kell mennem, muszáj beszélnem anyuval! – húztam az idegeit.
- Biztos?
- Össze kell szednem pár cuccot, tudod, nem alszok otthon ma éjszaka… de előtte még engedélyt kell kérnem a szüleimtől.
- Oh, értem! – csókolt meg.
- Örülök, hogy örülsz! – mosolyogtam.
Már a házunk előtt álltunk.
- Na gyere, essünk túl rajta!
- Siessünk! – azzal már ki is pattant a kocsiból.
Anya vacsora nélkül nem engedett el minket, bár fél óránál nem tartott tovább. Összeszedtem pár cuccot, majd indultunk is.
Nem sokkal később már Robnál voltunk. Elszaladt zuhanyozni, én addig lepakoltam a táskámat a hálóba. Tizenöt percen belül már ismét mellettem volt. Újra egy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt…