14. Fejezet

Őrült tempóban rohantam a telefonomért, és az utolsó pillanatban sikerült felvennem.
- Halló! – szóltam bele.
- Szia kicsim, minden rendben van… a kocsival? – kérdezte teljes komolysággal.
- Igen, de azt hittem, azért értem jobban aggódsz!
- Persze, csak ugrattalak! – nevetett önfeledten. – Már most nagyon hiányzol.
- Te is nekem. Délután találkozunk?
- Mindenképp. Suli után gyere át és megbeszéljük.
- Jól van. Szeretlek, szia.
- Én is szeretlek. Nagyon várlak! – azzal a vonal megszakadt.
Levettem a telefont a töltőről, majd elköszöntem apuéktól. Bevágtam a kajámat a táskába és ugyanazzal a lendülettel kiviharzottam.
Sietősre kellett vennem, mert kicsit elbeszélgettük az időt. A kocsiban lévő óra kijelzője már fél nyolcat mutatott.
A suli elé érve eléggé meglepődtem… a hideg ellenére rengeteg diák ácsorgott kint… mintha vártak volna valakire. Különös – jegyeztem meg magamban, aztán valami parkolóhely után néztem. Amint leállítottam a motort, a diáksereg a kocsi felé nézett… először még nem sejtettem semmit, gondoltam a Volvo keltette fel az érdeklődésüket. Gyorsan összeszedtem a cuccaimat, majd a táskámért nyúltam és kiszálltam a kocsiból. Ahogy a suli felé haladtam, rengetegen összesúgtak mellettem. Ennyire érdekes lenne az „új kocsim”?
Aztán megláttam Katet, aki sietős léptekkel igyekezett hozzám, valami papírral a kezében.
- Tia, de jó, hogy itt vagy! Négy napra eltűnsz, és egyszer sem hívsz fel…
- Szia. Sajnálom, nem volt túl sok szabadidőm. – mosolyogtam. – Tegnap pedig későn értünk haza, a telefonom még Los Angelesben lemerült. Mégis mi ez a nagy felhajtás? Kit várnak ennyire?
- Hát téged… azt nem mondd, hogy nem láttad a mai újságokat!
- Engem? És képzeld, nem láttam.
- Nézd! – azzal a kezembe nyomott négy-öt különböző pletykalapot. Amint megláttam a címlapot, egyből összehajtottam. Megragadtam barátnőm kezét, és elkezdtem befelé húzni magammal.
Ahogy beértünk az osztályunkba, azonnal lehuppantam a helyünkre és elkezdtem olvasni.
- Szia Tia!
- Ne most, Daniel! – szóltunk rá egyszerre Katevel.
A képek láttán meghűlt bennem a vér. Ahány magazin, annyiféle kép rólunk, és a legtöbbön csókolózunk, vagy kézen fogva sétálunk.
Mindegyik cikk megemlíti, hogy együtt jelentünk meg a filmbemutatón, és hogy már egy ideje együtt vagyunk. Na meg persze aput… ezek mindent tudnak?! Rémülten olvastam az újságokat… Szerencsémre egyik sem említette a kis incidensemet a whiskyvel, és a nagyobbikat Kristennel – amiről még Robert sem tud. Azt viszont igen, hogy már két nappal a bemutató előtt érkeztünk Los Angelesbe, és most mennek a találgatások… megkönnyebbülten lélegeztem fel, hogy a klubban történtekről nem tudnak semmit.
Mikor körbenéztem az osztályban, mindenki minket bámult. Hosszú percekig csak hallgattam, sok minden jutott eszembe. Többek között, amit Ashley mondott, amikor elrángatott Rob mellől. És természetesen az, hogy mennyire lehetetlenül viselkedtem. A végtelen boldogságom eddig tartott volna? A bűntudat ismételten gyötörni kezdett. Miért kell mindig valami rossznak történnie, amikor minden tökéletes? Lehunytam a szemem, hogy lenyugtassam magam, és ezeket a gondolatokat kiűzzem a fejemből…
- Na? – szólat meg Kate türelmetlenül.
- Huh, most erre mit mondjak… tudtad, hogy hova megyek, azt is, hogy kivel. Miért vonsz kérdőre? – emeltem fel kissé a hangom, mire újfent mindenki minket nézett.
- Nem kérdőre vonlak. Arra céloztam, hogy igaz-e?
- Ja, bocsi… - megint túlreagáltam. – Aha, kivételesen igazat írnak. – dünnyögtem az orrom alatt.
- Most mégis miért vagy ennyire fennakadva? Tudtad, hogy ez lesz, nem?
- Az egész az én hülyeségem miatt van… És én még azt hittem, hogy a kocsi miatt bámulnak. – nevettem fel keservesen.
- Kocsi? – érdeklődött Dan.
- Igen, Roberté. Tudod a Volvo… reggel elcsórtam.
- Miért? – szegezte nekem egyből Kate.
- Hát ez hosszú történet, majd elmesélem.
- Rendben, tudod, hogy nem úszod meg.
- Persze, persze…
Az első órán egyáltalán nem tudtam figyelni… bámultam a semmibe és az agyam ezerrel kattogott. Végül úgy döntöttem, hogy délután beszélek Roberttel, mert ez így nagyon nem jó…
A következő órán már próbáltam a tanárra koncentrálni és jegyzetelni, több-kevesebb sikerrel. Mindez jól ment egészen addig, amíg észre nem vettem a padon heverő telefonom kijelzőjén, hogy sms-em jött. A feladót meglátva azonnal megnyitottam.
„ Szia, amint tudsz, gyere a suli elé! Csók Robert!”
Ajjaj… ez rosszul kezdődik… Hét perc múlva kicsöngetnek, ennyi idő csak elég lesz…
Téptem egy papír fecnit, leírtam Katenek, hogy mi a helyzet és figyelmeztettem, hogy ne akarjon kijönni velem. Majd jelentkeztem.
- Tessék, Miss Facinelli? – szólított a tanár.
- Elnézést tanár úr, rosszul vagyok. Kimehetnék? – nagyot nem hazudtam, tényleg kerülgetett a rosszullét.
- Igen. Kikísérje valaki?
- Köszönöm, nem szükséges. – azzal kitántorogtam az osztályból.
Kimentem a suli elé, és megpillantottam Robertet. Amint észrevett odasietett hozzám. Megölelt, majd megcsókolt.
- Lógunk, lógunk? – kérdezte.
- Nem, én rosszul vagyok!
- Oh, értem. Bevigyelek a korházba?
- Dehogyis! – egyszerre nevettünk fel. – Miért akartál most találkozni?
- Azért, mert bocsánatot szeretnék kérni…
- Mégis miért?
- Emiatt. – mutatta az újságokat.
- Ja, az… - helyben vagyunk. – Figyelj, ne hibáztasd magad, én is ugyanannyira bűnös vagyok, mint te. Sőt talán még jobban.
- De én élveztem! – kaján vigyor ült ki az arcára.
- Nem jobban, mint én… Hogy kerülsz ide egyébként? Úgy értem mivel jöttél?
- Hát a kocsimmal, mi mással? – értetlenül néztem rá. – Ott, látod?
- Nem mondod komolyan?! De hát a garázsban csak a Volvo volt. – mondtam és elindultam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Egy sötétített üveges fehér Audi állt az út túloldalán.
- Igen. Ezt vész estére tartogattam. Tudod, Jackson garázsa elég nagy, és csak három házzal lakik arrébb. – nevetett.
- Oh, értem. Jut eszembe, ezt visszaadom. – kerestem elő a lakáskulcsát. Amikor meglátta, megfogta a kezem, közelebb húzott magához és a fülembe súgta:
- Maradjon nálad, hátha szükséged lesz rá…
- Hmm, úgy gondolod? – nem hagytam esélyt, hogy megválaszolja a kérdésem. Szenvedélyesen megcsókoltam.
Időközben kicsengettek, micsoda pech, hogy a folyosó ablakai pont az utcára nyílnak.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyek, mielőtt még megtámad egy csapat rajongó. Nem venném a szívemre, ha valami bajod esne.
- Jól van. – mondta, majd kaptam egy kicsit a kelleténél hosszabbra sikeredett búcsúcsókot.
- Ezt pedig délután folytatjuk. – kuncogtam. – Na szia! – azzal elindultam vissza a suliba. Robert a kijelentésemen csak mosolygott, majd beszállt a kocsiba.
Letörölhetetlen vigyor ült ki az arcomra, és magasról tettem rá, hogy mindenki engem bámul. Egyszerűen boldog voltam… bementem a terembe s visszaültem Kate mellé.
- Látom minden rendben. – nyugtázta.
- Minden a lehető legjobb, de délután még lesz egy kellemetlen beszélgetésünk…
- Miért?
- Azért, mert iszonyatosan hülyén viselkedtem Los Angelesben.
- Mesélj!
- Most inkább nem. Mi lenne, ha holnap délután elmennénk moziba, és előtte meg utána ígérem, beavatlak.
- Jól van, csak hogy lásd, kivel van dolgod. – kacagott. – De ugye a Twilightot nézzük meg? – kérdezte immár komolyan.
- Hát, én arra gondoltam.
- Szuper! – meglepődtem rajta, hogy a nap hátralevő részében nem kérdezett semmit a múlt hét eseményeiről. Ennyire jó hatással lenne rá Daniel? Annyira aranyosak együtt, nagyon örültem neki, hogy ők is boldogok… ennél jobban már csak akkor érezném magam, ha túl lennék Roberttel a beszélgetésünkön.
Suli után még gyorsan hazaugrottam, leraktam a cuccaimat. Váltottam anyuval pár szót, csomagolt Robnak egy kis ebédet, aztán indultam is. Beálltam a garázsba, kivettem a küldeményt, majd a bejárati ajtóhoz mentem és csengettem… fél percen belül nyílt is az ajtó.
- Szia! – köszöntött és megcsókolt. – És hol hagytad a kulcsot?
- Itt van, csak… csak nem tudom. Azért bejöhetek? – vigyorogtam.
- Persze. Mi az? – kérdezte már bent, a táskára mutatva.
- Oh, majd elfelejtettem. Anya küldi, nehogy éhen halj.
- Köszönöm! – el is indult a konyha felé. – Kérsz?
- Nem, de te egyél nyugodtan… - megvártam, míg végez, aztán átmentem a nappaliba.
- Nem megyünk fel? – érdeklődött s láttam, hogy mosolyra húzódik a szája.
- Beszélgessünk egy kicsit, jó?
- Azt ott is lehet!
- Várj, akkor máshogy fogalmazok. Beszélnünk kell valamiről!!
- Ez elég komolyan hangzik. Ne ijesztgess! – ült le mellém.
- Robert, én… - szembe fordultam vele- szóval sajnálom.
- Mit? Valami baj van?
- Az elmúlt négy napot… lehetetlenül viselkedtem. Nem tudom, mi ütött belém.
- Tia, ne…
- Had mondjam végig, kérlek… szakítottam félbe, mire ő aprót bólintott. – Szóval, nem tudom, hogy mi ütött belém. Mielőtt elmentünk, egész éjszaka alig aludtam… nem értettem, miért akarsz előbb odautazni velem, kicsit talán féltem is. Aztán találkoztunk a volt osztálytársaimmal, utána meg… tudod. A szombati napról nem is beszélve: eltűntem egy szó nélkül. Végül is azt rá tudnám kenni a csajokra, mert ők nem engedtek vissza hozzád. De nem teszem… aztán amikor autógrammokat adtál a rajongóknak, és visszajöttél, azt láttam rajtad, hogy zavart vagy. Én… csak meg szerettelek volna nyugtatni… aminek láthatod mi lett a következménye. – mutattam a dohányzóasztalon heverő újságokra. – Amikor bementünk és leültem melléd, kezdtem örülni… de aztán jött Ash, és elrángatott onnan, és le is cseszett. Igaza is volt, viszont azt be kell valljam, hogy…
- Igen? – kérdezte halkan.
- Szóval… hogy… a filmből szinte semmire sem emlékszek, mert végig azt vártam, hogy mikor lesz már vége és tudok beszélni veled. A klub előtt, mikor a lányok körülvettek, ahelyett hogy veled maradtam volna, otthagytalak. Aztán bent elkezdtem inni… iszonyatos bűntudatom volt… utána ugye rosszul lettem… később, amíg te a csajokkal táncoltál, odajött Kristen és elkezdett cukkolni, annyira felhúztam magam, hogy… én… összevesztem vele. Másnap elaludtam, így másik géppel kellett jönnünk… végiggondoltam ezt az egészet még az út alatt, azt hiszem, hogy Los Angeles most a lehető legrosszabbat hozta ki belőlem. Nem szánt szándékkal tettem ezt, kérlek, ne haragudj rám! Ha tehetném most mindent másképp csinálnék, kivéve a tegnap estét. – mosolyodtam el. – És te mindezek ellenére, ahogy viselkedtem, amiket csináltam, nem szóltál egy rossz szót sem. És most is itt ülsz velem, ez hogy lehet? – kérdeztem a mondandóm végén.
- Úgy Tia, hogy nagyon-nagyon szeretlek, és megértelek! Fordított helyzetben én is biztos, hogy hasonlóképp reagáltam volna. Még így is elég nehéz… viszont egy valamit tudok, hogy mindennél jobban szeretlek, és nem akarlak elveszíteni!!
- Szeretlek! – mondtam kissé könnyes szemekkel, majd megcsókoltam.





Robert "vésztartalék" kocsija :)