16. fejezet

Reggel arra ébredtem, hogy Robert elmegy, de utána hamar visszaaludtam… Már jócskán elmúlt tíz óra, mikor felkeltem. Felhívtam érdeklődésképp, hogy mikor végez. Kettő körül itthon van…
Van durván három és fél órám. Szerencsémre itt hagyta a Volvót. Gyorsan összekészülődtem. Majd elindultam bevásárló körutamra. Bordó színű díszeket vettem, úgy gondoltam az illik legjobban a nappalihoz. Utána elmentem megvenni a leendő karácsonyfánkat. A fa nem volt túl nagy, bár még így is küzdöttem vele… még szerencse, hogy összefutottam Jacksonnal, aki segített elvinni a házba. Beállítottuk a fát egy talpba, viszont a díszítéssel megvárom Robertet. Mivel az idővel jól álltam kicsit összepakoltam nála. Már azon gondolkodtam, hogy mit főzzek ebédre, mikor betoppant.
- Szia kicsim, megjöttem!
- Szia! – mentem oda hozzá, és megcsókoltam.
- Hát ez…? – nézett a nappali felé.
- Meglepi. Gondoltam szeretnél karácsonyfát állítani, sokkal hangulatosabb. Ugye nem baj?
- Már hogy lenne az? Csodálatos vagy! – mondta, s kaptam egy csókot.
- A díszítéssel mindenképp meg akartalak várni. – mosolyogtam.
- De hogy hoztad be ezt a nagy fát?
- Jackson segített, találkoztam vele az árusnál.
- Értem.
- Mit szeretnél enni? Most akartam nekiállni valami ebédet csinálni.
- Lasagne-t! – vágta rá egy kis gondolkodás után.
- Remek ötlet.
Együtt elindultunk a konyhába, majd előkészítettük a hozzávalókat. Szerencsére mindent megtaláltunk, bár egy lasagne-hoz igazán nem kellenek különleges dolgok.
Most igazán örültem annak, hogy anyu nem feledkezett el megtanítani, mire is van szüksége egy nőnek az életben, tehát például főzni. Ezeket a gondolatokat kissé megmosolyogtam.
- Mi olyan vicces? – kacsintott rám.
- Hát, tudod ez olyan anya-lánya dolog… és most eszembe jutott.
- Értem! – majd folytatta a tűzhely körüli tevékenységet.
Pár percig csak néztem őt. Remek szakács lehetne belőle, ha most hirtelen pályát változtatna. De nem, ő sztárnak született, és én nem akarom megfosztani a rajongókat, és persze magamat se, a mozivásznon megjelenő férfi csodálatos látványától.
A tepsi hamarosan bekerült a sütőbe, mi pedig neki kezdtünk feldíszíteni a fenyőfát, amíg az ebédünk elkészül.
A díszítéssel elég hamar végeztünk és nagyon jó hangulatban telt. Végezetül Rob felrakta a csúcsdíszt is, majd a fától kissé eltávolodva csodáltuk remekművünket.
- A lasagne! – jutott hirtelen eszembe.
Gyorsan befutottam a konyhába, és kiszedtem a sütőből az ételt, aminek végül semmi baja sem lett. Megterítettünk, majd nekiláttunk az evésnek.
Evés után a nappalit vettük birtokba. Bekapcsoltam a tűévét, de inkább csak alapzajként szolgált, mert mi teljesen mással voltunk elfoglalva… :)
Heves „csókcsatánkat”, egy telefon csörgése zavarta meg. Biztos voltam benne, hogy nem az enyém, de mivel Rob sem tulajdonított nagy érdeklődést a dolog iránt, engem is hidegen hagyott. Megpróbáltam csak Robertre koncentrálni… Ám be kell látnom, hogy kudarcot vallottam. A csörgés egy percre sem hagyott alább és ez számomra nagyon frusztráló volt. Kissé eltoltam magamtól Robot.
- Vedd fel! – kértem tőle csöndesen.
Kibújt az ölelésünkből, majd az asztalon heverő mobil után nyúlt.
- Halló? – szólt bele. – Jackson… Ja, igen! Tudod épp a legjobbkor hívtál! – mondta kissé ironikusan. – Most, nem… - rám nézett. Gondoltam, hogy Jackson valamit kért tőle, aminek Rob valószínűleg azért nem örül, mert nem marad velem.
Egy aprót bólintottam, ezzel jelezve, hogy semmi kifogásom a dolog ellen, menjen csak nyugodtan.
- Oké, rendben… egy órán belül ott leszek! Szia. – majd letette a telefont.
Kinyújtotta felém a kezét, ezzel jelezve: szeretné, ha a köztünk lévő távolság megszűnne. Rögtön reagáltam, én sem akartam akár egy percnél is tovább nélkülözni a közelségét.
- El kell mennem. – suttogta a hajamba, mikor már a karjaiban voltam. - Sajnálom, tudod ez egy régé tartozásom Jackson felé.
- Semmi baj. Menj csak nyugodtan, én meg, azt hiszem, haza megyek és segítek anyunak a karácsonyi sütemények elkészítésében, meg ilyenek…
- Rendben. – csókolt, meg majd felhúzott a kanapéról. – Akkor hazaviszlek!
Nagyon hamar otthon voltam, pedig Rob nem is vezetett túl gyorsan. Útközben megbeszéltük, hogyan alakul a holnapi napunk.
Nem sokat tévedtem, mert anyu nyakig benne volt a sütésben, éppen jókor érkeztem.
- Szia! – léptem be a konyhába.
- Szia! – a hangjában kíváncsiság bujkált, de nem kérdezgetett.
A mézeskalácsokat vette ki a sütőből, mikor megérkeztem. A konyhapulton volt a máz, ami majd a tetejükre kerül. Nem bírtam megállni, hogy bele ne kóstoljak.
- Tia! Tudod, hogy ezt nem szeretem! Egyáltalán tiszta a kezed?
- Hát… - a fürdőbe mentem, hogy egy jó alapos kézmosásba vessem bele magam.
- Anyu! Ez isteni lett! – dicsértem a sütit, miközben elmajszoltam egyet.
- Örülök, de azért maradjon nekünk is! – mosolygott. – Van kedved díszíteni, és közben beszélgetni?
Ez elég rosszul kezdődik. De úgy döntöttem belemegyek a játékba.
- Persze! – leültünk az asztalhoz, majd mindegyikőnk nekilátott egy- egy sütinek.
A kínos csöndet végül én törtem meg:
- Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem óvatosan.
- Szóval, úgy látom, nagyon jól megvagytok Roberttel. – nem szóltam közbe, csak bólintottam. – Ennek, őszintén örülök, de ugye tudod, hogy…
Most már nem bírtam tovább szótlanul hallgatni. Tudtam hova akar kilyukadni:
- Anyu! Ha most itt nekem felvilágosítást akarsz tartani, akkor arra semmi szükség. Tisztában vagyok ezekkel a dolgokkal… és egyébként meg azt hittem ezt a témát már lerendeztük!
- Jól van, szívem! Ahogy gondolod! Vigyázz magadra, én csak féltelek.
- Rendben van, és ez jól is esik, csak én azt hittem, hogy ezt már egyszer megbeszéltük… még Tomnál – az emlékek villámcsapásként értek. Most örültem csak igazán annak, hogy ülök.
Egy ugyanilyen beszélgetésbe fogtunk bele, mikor 16 és fél évesen, megjelentünk Tommal, a szüleink előtt. Látszólag egész jól fogatták, ám mikor anyuval kettesben maradtunk szép hegyi beszédet tartott. Akkor türelmesen végighallgattam, de most… erre semmi esélyt nem láttam.
- Jó, jó, akkor hanyagoljuk a témát! – mosolygott rám megértően.
- Köszönöm – mondtam halkan.
A délután nagyon lassan akart eltelni. A sütikkel hamar végeztünk, és anyu nekilátott a holnap esti ebédünk előkészítésének. Én abban nem segítettem, egyrészt nem volt túl sok kedvem sem hozzá, másrészt csak útban lettem volna. Úgyhogy inkább elterültem a nappalink kanapéján és unalmas óráimat filmnézéssel ütöttem el. A kedvencemet választottam ki (persze csak a Twilight után), a Los Angelesi tündérmesét. Imádom Hilary Duffot! A zenéit, a filmjeit… igaz, hogy már vagy ötször láttam, de most is teljes figyelmemet a főszereplőkre irányítottam. Épp a kedvenc mondatom hangzott el, mikor megszólalt a telefonom. „Néha a fantázia szebb, mint a valóság.” És most teljesen egyet értettem ezzel az idézettel. Át akartam adni magam a fantáziálásnak, Hilary helyében lenni, a hercegem karjaiban. Csakhogy az én hercegem most nem volt velem.
Kíváncsiságból egy gyors pillantást azért vetettem a kijelzőre, ahol nagy meglepetés fogadott: Robert.
Eszeveszettül kaptam a mobilom után, az utolsó pillanatban, de még sikerült felvennem.
- Szia! – köszöntem, olyan hévvel, és boldogsággal, amilyenre tőlem nem számított volna.
- Kicsim! Mi történt, hogy ilyen jó hangulatban vagy? – érdeklődött, ám az ő hangja cseppet sem volt vidám.
- Áh, csak egy filmet néztem, majd elmesélem… de most inkább Te avass be abba, hogy Neked miért nincs túl jó kedved? – váltottam jóval nyugodtabb hangnemre.
- Hiányzol…
Mivel nem folytatta tovább, gondoltam nekem is meg kéne szólalnom:
- Te is nekem, de ha csupán csak ennyi a baj, akkor mit szólnál… ha átjönnél? – puhatolóztam óvatosan.
- Pontosan ez a probléma. Biztos vagyok benne, hogy holnap estig nem fogunk találkozni… Sajnálom!
- Hát, ez tényleg rossz hír. De azért a holnap esti vacsora még áll, igaz? – kezdtem kételkedni.
- Persze! Már nagyon várom! De most, muszáj mennem, akkor holnap! Szia.
- Szia! – mondtam csüggedten, majd leraktam a telefont.
Már semmi hangulatom nem volt tovább nézni a filmet, úgyhogy kivettem a DVD-t, helyre raktam mindent, majd valami vacsoraféleség után néztem.
Egy szendvicset készítettem, amit anya hosszas győzködése után, a szobámban fogyaszthattam el.Hirtelen ötlettől vezérelve előhalásztam a Naplómat, a fantasztikus rejtekhelyéről. Nagyon rég nem írtam bele, de most úgy éreztem épp itt az ideje.

Utószó:

Gondoltuk hátha valaki kedvet kap egy kis Lasange-hoz :) íme egy bevált recept:


Lasagne

Hozzávalók: (legalábbis Tia és Rob ezeket használta) XD

- Bolognai szósz: Piríts meg egy fej vöröshagymát és egy gerezd fokhagymát négy evőkanál olajon! Adj hozzá 200g darált húst, és pirítsd néhány percig! Adj hozzá 200g hámozott paradicsomot, vagy paradicsom sűrítményt. Ízesítsd sóval, borssal ízlésed szerint! Alapos keverés után, kb. egy órán át – alacsony lángon – főzd!

- Bechamel mártás: Olvassz fel 50g vajat – majd a tűzről levéve – keverj hozzá 50g lisztet és kicsivel több, mint fél liter tejet! Egy alapos keverés után, helyezd vissza a tűzre és folyamatos keverés mellet, addig főzd, amíg sűrű mártást nem kapsz!

Kend ki a sütőedényt vajjal és önts az aljára bőven a Bechamel mártásból. Helyezz egy réteg tésztalapot rá, majd ezt is fedd be a bechamel mártással. Ezután a Bolognai szószból kerüljön rá egy réteg. Majd az egészet szórd meg reszelt sajttal.
Ebből képezz összesen négy réteget. A tetejére bőven rakj a reszelt sajtból!
Jó étvágyat! Robert és Tia