10. Fejezet

Bármennyire is szerettem volna kipihenten ébredni, erre semmi esélyt nem láttam. Egész éjjel csak forgolódtam… Annyira izgatott voltam, nem bírtam aludni. Az órámat percenként nézegettem.
- Végre hét óra! – mondtam. Felültem az ágyba, és hallgatózni kezdtem. – Vajon anyuék már felébredtek? – kérdeztem magamtól.
Csöndben leosontam a földszintre:
- Sehol senki – nyugtáztam. Visszamentem az emeletre és elvégeztem fürdőszobai teendőimet. Felöltöztem, majd újra lementem…
- Jó reggelt! – köszönt anyu a konyhából
- Szia! Nem is hallottam, hogy felébredtél…
- Hát… Uram isten, Tia! Jól vagy?! Nem vagy beteg?
- Nem, nem hiszem, inkább csak fáradt! Tudod nem sokat aludtam.
- Azt látom szívem! De hát miért?
- Igazából fogalmam sincs. Egyszerűen nagyon izgatott vagyok. Nem nagyon értem, miért akar Robert korábban utazni… anyu én félek – a hangom elcsuklott, a sírástól sem voltam már messze.
- Tia! Semmi baj, tudom – megölelt.
A könnyeim záporozni kezdtek. És akkor… kopogtak.
- Tessék, nyitva van! – szólt anyu és kibújt az ölelésemből.
- Sziasztok! – köszönt Rob, s a léptek hallatán arra következtettem, hogy mindjárt odaér hozzám.
- Robert… segítenél? – kérdezte anyu, valószínűleg már a nappaliból.
- Persze Lauren!
Hálás voltam anyunak… Ahogy megfordultam Robert már nem volt ott. Gyors léptekkel elindultam a fürdőbe, hogy megmossam az arcom.
Mire visszaértem anyu és Robert jóízűen beszélgettek egy-egy kávé társaságában.
- Szia – ölelt meg, én egy puszit nyomtam az arcára.
- Anyu, kapok én is? – ültem le egy szabad székre.
- Ritka alkalom – kacsintott. Na ezt megkaptam, tényleg nagyon ritkán iszom kávét, de hát könyörgöm, egész éjjel nem aludtam.
Úgy vettem észre Rob nem észlelt semmit a hirtelen hangulatváltozásomból, vagyis hát remélem!
- Kész vagy? Mehetünk? – sürgetett.
- Azt hiszem, igen.
- Jól van gyerekek, akkor szombaton találkozunk – mondta anyu. Megölelt és a fülembe súgta: Nincs miért aggódnod, jól fogod magad érezni. Ezek szerint beszélt arról Robertel, hogy miért akar előbb odautazni.
- Oké. Szia – köszöntem el tőle
- Aztán vigyázni ám rá! – szólt Robnak és mosolygott.
- Mint a szemem fényére! Szia Lauren! – azzal elindultunk a kocsija felé.
Egy órán belül már a repülőn ültünk. Izgatottság és szorongás volt az, amit éreztem. Már három hónapja, hogy Vancouverbe költöztünk. Nem rég voltam Los Angelesben, akkor is csak egy napig. Nem tudom mit fog kiváltani belőlem ez az utazás, de kicsit tartok tőle.
Miután leszállt a gép, taxival elmentünk a hotelbe.
- Mit csináljunk? – kérdezte Rob
- Nem tudom. Neked mihez van kedved?
- Hát… esetleg elmehetnénk sétálni.
Menjünk. Úgysincs messze a park – rengeteg emlék jutott eszembe, melyek közül egy párat elmeséltem Robnak. A parkban alig voltak rajtunk kívül. Persze még csak dél múlt, ilyenkor még mindenki suliba van, legalábbis én így gondoltam.
- Tia?! – hallottam egy ismerős hangot, és hirtelen megtorpantam majd megfordultam.
- Jess? – s megdöbbenve láttam, hogy nem egyedül van.
- Szia! Hát te? – jött oda és a nyakamba ugrott.
- Olyan jó látni titeket! – mondtam, miközben végigöleltem mindenkit. – Én… vagyis mi, srácok ő itt Robert, filmbemutatóra jöttünk.
- Sziasztok, Robert Pattinson… - nem folytatta, gondolom a reakciókra várt.
- Hello – köszönt Jess, Tom, Becky és Seth kissé meglepetten.
- És… Tia, hogy vagy? – érdeklődött Tom.
- Köszönöm, nagyon boldog vagyok! – de ahogy kimondtam, már meg is bántam… Ez nem volt fair Tommal szemben.
Beszélgettünk még egy darabig, jól kikérdezték Robertet, főleg a csajok, aztán elbúcsúztunk. Rob és én visszamentünk a szállodába.
A hotel egyszerűen gyönyörű, nem hiába szállnak meg itt a híres emberek. Ahogy felértünk a szobánkba, elkezdtünk kipakolni, mégiscsak négy napig leszünk itt.
Robert az ágyon feküdt, becsukott szemmel. Próbáltam halkan tevékenykedni.
- Nem alszom! – éreztem, hogy mosolyog.
- Értem… - dőltem le mellé.
Közelebb húzott magához, aztán megcsókolt. De ez a csók most valahogy más volt: forró, vágyakkal teli. Csupán egy röpke percig tartott, de nem kellett sokáig nélkülözzem… Robert ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. :)
És akkor bevillant: tudtam, már az elején éreztem.
- Robert… kérlek… - ziháltam két csók között.
Nem törődött velem. Próbáltam eltolni magam tőle, nem sok sikerrel, ám egy szót ki tudtam nyögni:
- Ne…
Azonnal elengedett. Felült, majd én is követtem. Lehajtottam a fejem, nem akartam a szemébe nézni. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Rob az állam alá nyúlt, felemelte a fejemet, s ujjával letörölte könnyeimet.
- Sajnálom! – mondta, és a mellére vont.
Nem szóltam, csak sírtam. Már megint… milyen hülye vagyok, folyton csak sírok, pedig ezeknek a napoknak igazán örülnöm kéne. Boldognak lenni. Jó rendben, boldog is vagyok, hiszen itt van velem a világ legcsodálatosabb férfija…
Végigpörgettem magamban az elmúlt egy-másfél hónap eseményeit. Milyen csodálatos napokat is töltöttünk együtt.
- Min gondolkodsz? – zavarta meg Rob elmélkedésemet.
- Rajtam, rajtad, rajtunk…
- És mire jutottál? – hiába próbált mosolyogni, a szeme mindent elárult: fél.
Kibújtam az öleléséből, felültem, és a szemébe néztem.
- Robert – kezdtem, egy nagy levegőt véve. – Én, sajnálom… erre még nem készültem fel. – a szemem újra megtelt könnyel.
- Tia, Tia semmi baj! Megértem, én is hibás vagyok, sőt talán én vagyok az egyedüli. – lassan, nagyon lassan közeledett felém, bíztatásként bólintottam. Mégsem csókolt meg, csak nagyon szorosan átölelt. Hosszú percekig, csak így ültünk…
Aztán sokáig beszélgettünk: Robert szüleiről, gyermekkoráról és persze nekem is el kellet mesélnem az enyémet… Szóba került a kapcsolatunk is. Most már teljesen biztos vagyok az érzelmeimben, és Robertében is.
- Te tudtad, hogy már hajnali három van? – kérdeztem Robtól.
- Nem… Viszont most már álmos vagyok! – jelentette ki.
- Én is, akkor jó éjszakát! – csókoltam meg.
- Neked is kicsim, szép álmokat… rólam! – kuncogott.
- Meglesz. – nevettem, és már el is nyomott az álom.
Tényleg egész jól aludtam. Nem lehetett túl korán, mikor felébredtem. Robert még aludt, így csendben osontam ki a fürdőbe.
Be kell, valljam nem nyújtottam valami szép látványt a tükörben: a hajam tiszta kóc, a szemem alatt hatalmas táskák. Hát igen, nem túl sokat pihentem az elmúlt két napban. Elvégeztem a teendőimet, aztán a telefonom után kezdtem kutatni.
El sem tudtam képzelni hány óra lehet. Mikor végre megtaláltam, elképedve bámultam a kijelzőt…
- Már fél egy?! – suttogtam, de valószínűleg nem elég halkan.
- Tia?! – hallottam Robertet.
- Jó reggelt… izé, akarom mondani, jó napot! – nevettem, miközben odabújtam hozzá.
- Szia. – csókolt meg. – Miért mennyi az idő?
- Fél egy… jól elaludtunk.
- És ez baj? – nézett rám értetlenül.
Hogy baj? Most már biztos, hogy semmit nem értek az egészből. Ha nem is tervezett semmit – és hát nagyon úgy fest a dolog – akkor miért akart előbb idejönni? És én most miért húzom fel ezen ennyire magam?
- Tia, valami baj van?
- Tudod Rob… - fakadtam ki – nem értek semmit!
- Tudod Tia, ebből most már én sem!
- Már anyának is mondtam, és jaj Rob… én… - kezdtem el hadarni.
- Hé, hé, nyugi! Kicsit lassabban, ha kérhetném! – nézett rám angyalian.
- Jól van. Szóval, nem úgy tűnik, mintha téged nagyon zavarna, hogy elaludtunk. – Mondani akart valamit, de én egy kézmozdulattal, elhallgatattam. – Nem értem miért akartál előbb ideutazni, jó igaz egy szóval sem mondtam Neked, mekkora sebet szakít fel bennem, ha Los Angelesre gondolok… - hosszú percekig egyikőnk sem szólalt meg. - Sajnálom, hogy ezt most csak így a nyakadba zúdítottam.
- Nincs semmi baj… Köszönöm, hogy őszinte voltál. Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem.
- Erre semmi szükség… inkább, ha kérhetném, válaszolj a kérdésemre. – néztem mélyen a szemébe.
- Ja, igen… Tia! Én csak szerettem volna veled tölteni két napot. Nyugodtan, hogy senki ne zavarhasson minket… Csak kettesben.
Ezen egy csöppet eltöprengtem, vajon arra gondolt?
- Tehát a kettesben-t úgy érted, hogy… szóval, úgy együtt?- éreztem, hogy pirulok.
- Igen… - tétovázott. – Sajnálom.
- Oké, rendben. Ezt már megbeszéltük. Inkább hanyagoljuk a témát, kérlek…
Arra jutottunk, mivel mindketten éhesek vagyunk, lemegyünk enni. Jóízűen megebédeltünk, aztán sétálni indultunk. Lépten, nyomon szembejött velünk egy-egy Alkonyat-plakát.
- Milyen jól nézel ki! – állapítottam meg, az egyiknél állva.
- Köszönöm, de azért élőben még jobb, nem?
- Kétségkívül! – nevettünk föl egyszerre.
Sokáig sétálgattunk, a csendes utcákon. Aztán egyre hidegebb és sötétebb lett.
- Rob, azt hiszem, ideje lenne visszaindulni… fázom. – vacogtam.
- Egyetértek. – közelebb húzott magához és átkarolta a derekamat.
Visszaérve a hotelbe, mindketten vettünk egy jó meleg fürdőt. Utána tv-t néztünk… amin én sikeresen elaludtam, a kanapén, Rob karjaiban.