7. Fejezet

Robertel sokáig beszélgettünk, talán tíz óra lehetett, mikor elment. Beszélgetésünk alatt tett egy érdekes megjegyzést:
- Csodás napunk lesz holnap – mosolygott rám
Én csak bőszen bólogattam, fogalmam sem volt, hogy mire gondol.
Elbúcsúztunk egymástól…
Egész éjjel nyugtalanul aludtam, az éjszaka folyamán többször is felriadtam. Nem hagyott nyugodni, amit Rob mondott.
Egy fagyos decemberi napra ébredtem. Kissé kómásan megcéloztam a fürdőszobát majd valami ruha után kutattam. Feltűnt, hogy pár ruhám nincs a helyén, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Kinéztem az ablakon és megláttam Rob kocsiját.
Azon nyomban megiramodtam lefelé, mint egy őrült, úgy rohantam le a lépcsőn, majdnem elvágódtam, de nem érdekelt. Ahogy leértem körülnéztem, hogy hol van, de nem láttam sehol.
- Jó reggelt, Tia! – köszöntek rám anyáék.
- Robert? – kérdeztem.
- Nincs itt. Miért? – nézett rám kérdőn, apa.
- De hát kint áll a kocsija!
- Nincs itt senki. – rázta a fejét.
- Pedig én láttam a kocsiját – makacskodtam.
- Hidd el szivem, nincs itt senki. Inkább gyere reggelizni. – szólt ki anya a konyhából.
- Jó. – mondtam csüggedten.
Mégsem indul olyan jól ez a nap, sóhajtottam magamban. Ezek után nem igazán volt étvágyam, de egy tál müzlit nagy nehezen letuszkoltam…
- Ha végeztél, légy szíves menj ki a postáért, mert elfelejtettem megnézni – mondta anya.
- Megyek. – reklámújságok voltak és egy levél, amin nem volt feladó, csak az, hogy: Tianak. Amint beértem egyből kinyitottam. Rögtön felismertem az írást, Roberttől van. A következőt írja:
„Szia édesem! Feltétlenül beszélnünk kell, nagyon fontos!! Találkozzunk a parkban tíz órakor! Ha lehet, ne késs! Puszi: Robert.”
Ránéztem az órára, már fél tíz volt. Nem igaz, hogy anya nem tudott előbb szólni. De mindegy, erre most nincs időm. Felrohantam a szobámba, felevettem egy normális ruhát, szóltam anyunak, és már indultam is. Gyalog mentem, még szerencse, hogy nincs messze a park. Útközben azon gondolkodtam, hogy mi lehet ennyire fontos. Mi az oka annak, hogy nem akar nálunk találkozni, és nem jött értem. Ez így együttvéve nem hangzik valami jól, és rémes következtetésre jutottam… olyanra, amitől a szívem összeszorul…
Elég hamar odaértem, még volt legalább öt perc tízig, de Robert már ott várt. Ahogy közeledtem felé, egyre jobban úrrá lett rajtam a pánik. Nem, az lehetetlen! Zártam le végül magamban.
- Szia édesem! – jött oda hozzám, megcsókolt és megölelt.
- Szia.
- Valami baj van? – kérdezte.
- Hát, tudtommal nincs, de ezt neked kell tudni.
- Nem értelek… miért lenne baj?
- Mondjuk azért, mert itt akartál találkozni velem. Azt írtad fontos, hogy beszéljünk, és hogy ne késsek…
- És te ebből arra következtettél, hogy én… téged. Tia, mindennél fontosabb vagy számomra, eszem ágában sincs… – nem hagytam, hogy befejezze, megcsókoltam.
- De akkor, miért itt találkoztunk?
- Nem tudom, ez tűnt a legjobbnak, de nyugi, már megyünk is.
- Hova? – kíváncsiskodtam.
- Majd megtudod! – mosolygott rám édesen. – Gyere, menjünk.
- Remek. – most már teljesen megnyugodtam, így hogy a gyanúm nem igazolódott be. De akkor meg hova akar vinni és miért…
Elsétáltunk a kocsijáig, a hátsó ülésről kivett valamit.
- Az meg minek? – kérdeztem, mert a kezében egy sál volt
- Bekötni a szemed! – felelte nemes egyszerűséggel.
- De hát miért?
- Azért, hogy ne tudd, hova megyünk.
- Megint mit találtál ki…
- Majd idővel megtudod – mosolygott még mindig. Besegített a kocsiba, majd a sál is felkerült a helyére, jelen esetben a szememre... Aztán elindultunk. Egyszer csak megállt, már azt hittem megérkeztünk, de nem. Hallottam, ahogy leengedi az ablakot… és akkor két ismerős hangot, akik nagy valószínűséggel rajtam nevettek.
- Kellan, Jackson, ne röhögjetek! – rivalltam rájuk.
- Azért a fejünket nem kell leharapni, hugi. – jegyezték meg, sértődötten.
- Most meg durciztok… mint két kisgyerek. Mondhatom szépek vagytok!
Beszéltek még pár percet Roberttel, aztán indultunk is. Piszkosul zavart, hogy nem láthatom, de nem akartam elrontani a kedvét, úgyhogy tűrtem a dolgot…
- Szóval, ahogy levettem a beszélgetésetekből, ma nem jövünk haza. - találgattam.
- Nem, ma nem.
- Szólhattál volna, hogy hozzak ruhát.
- Minek? Megoldottam én azt a tudtod nélkül is.
- Mégis csak ott voltál reggel… szép. Én meg hülyének éreztem magam, hogy képzelődök… akkor anyuék is be vannak avatva… azért hiányzott pár ruha a szekrényemből.
- Igen, ott voltam. Egy hajszálon múlt, hogy ne bukjak le. Muszáj volt beavatnom őket…
- Áruld el, hova megyünk! – kérleltem.
- Nem.
Még vagy egy fél órán keresztül mehettünk megállás nélkül… aztán leállította a Volvót.
- Most már levehetem? – kérdeztem reménykedve.
- Dehogyis!
- A reptéren vagyunk? – kérdeztem döbbenten. A hangosbemondóból nem volt nehéz rájönnöm.
- Igen, ott.
- Hova megyünk? – kötöttem az ebed a karóhoz.
- Meglepetés!
- Szuper. – még több ember nézhet hülyének, de nem érdekel. Robert biztos jól szórakozik ezen az egészen, vagy legalább jobban, mint én.
A repülőn legalább megszabadulhattam a sáltól. Egy darabig beszélgettünk, aztán elnyomott az álom, bár arról fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig aludtam. Mikor felébredtem már szálltunk le, úgyhogy a sál ismét felkerült. Nehéz volt így megtippelni az időt, talán még fél órát utazhattunk. Majd kiszálltunk a kocsiból, elvezetett valamerre. Egy nővel beszélt, valószínűleg a portán voltunk. Az biztos, hogy elég messze vagyunk Vancouvertől, mivel nagyon meleg van, és a nap is süt… kinyitott egy ajtót, és beléptünk egy...
- Megérkeztünk! Most már leveheted – mondta.
- Végre – mosolyogtam. Amint levettem a sálat, megdöbbentem. Egy nappaliban találtam magam, ami csodálatosan fel volt díszítve rózsákkal. Annak ellenére, hogy kint hétágra sütött a nap, a szobában csak a mécsesek világítottak. A látvány annyira lenyűgözött, hogy nem bírtam megszólalni.
- Én csak ezzel szeretném megköszönni, hogy vagy nekem, immár egy hónapja. – igen, és akkor kimondta a kulcsszót: egy hónap… ma van egy hónapja, hogy együtt vagyunk. Emiatt nem tudtam aludni, szinte egész éjszaka. Tudtam, hogy valami nagyon fontos, az, ami nem jut eszembe, és tessék…
- Én köszönöm, de nem csak ezt, hanem mindent. Szeretlek! – azzal megcsókoltam és megöleltem. Akarva, akaratlanul, de a könnyeim elkezdtek potyogni, de ezek csak részben voltak örömkönnyek. Nagyon gyűlöltem magam, hogy EZ nem jutott eszembe.
- Valami baj van? – kérdezte, amint meglátta, hogy sírok.
- Igen. El nem tudom mondani, mennyire utálom magam!!
- De hát miért? – nézett rám megdöbbenve.
- Azért, mert egész este csak forgolódtam, tudtam, hogy valami fontos nem jut eszembe. Ma is, amíg a parkba mentem, gondolkoztam, és nem ez jutott eszembe, hanem az, hogy mi van akkor, ha el akarsz hagyni… neked pedig biztos nem egy napodba telt ezt az egészet megszervezni, akárhol is vagyunk. Annyira sajnálom, olyan hülye vagyok!
- Ne mondj ilyeneket, kicsim! Nem vagy hülye!
- De igen. Remélem, hogy meg tudsz nekem bocsátani!
- Nincs miért megbocsátanom! – aztán újra megölelt vigasztalás képen.
- Köszönök mindent! Nagyon szeretlek! – kezdtem egy kicsit jobban érezni magam. – Kérdezhetek valamit?
- Persze. – tekintetében kíváncsiságot véltem felfedezni.
- És válaszolsz is rá?
- Igen. – bólintott.
- Hol vagyunk? Csak, mert így a szobából nem sikerült rájönnöm – kuncogtam.
- Gyere, mutatok valamit. – egy ajtó felé húzott, valószínűleg a teraszra.
- Melyik tenger partja? – kérdeztem. Az elém tárulkozó látvány gyönyörű volt.
- Karib – mondta és mosolygott.
- Úristen! Ezt nem hiszem el! Honnan… hát nem felejtetted el? – a nyakába ugrottam, és össze - vissza pusziltam. Tudom, néha nagyon gyerekesen tudok viselkedni. :)
- Nem. Minden egyes beszélgetésünkre emlékszem. Pont ezt felejtettem volna el?! – az egyik álmomat váltotta valóra. Mindig is szerettem volna eljönni egyszer ide. Egyik beszélgetésünk során jött fel, mint téma. Akkor még nem voltunk együtt, de úgy látszik tényleg pontosan emlékszik mindenre.
Töprengésemből Rob zökkentett ki:
- Minden rendben? Esetleg mehetünk ebédelni?
Ránéztem az órámra, már elmúlt kettő. És ekkor döbbentem rá, hogy ma még csak reggelizni volt időm.
- Persze – mondtam, mind a két kérdésére egyszerre válaszolva.
A hotel étterme is elnyerte a tetszésemet. Az ételek igen íncsiklandóak voltak. Kicsit meglepődtem, hogy mindketten ugyanazt rendeltük :). A jóízű „ebéd” után sétáltunk a tengerparton.
- Csodálatos… annyira boldog vagyok! Köszönöm!
- Szeretlek Tia! – majd szorosan magához ölelt, mintha soha többé nem akarna elereszteni, és be kell valljam, nagyon jó érzés volt!
Megfogta a kezem, és tovább sétáltunk a part mentén. Azon tűnődtem, milyen meleg itt az idő, miközben Vancouverben valószínűleg havazik.
Csendben lépkedtünk egymás mellett, amikor Rob hirtelen mögém lépett, és lerántott a homokba, aztán pillanatokon belül az ölében találtam magam.
- Nézd! – mutatott a tenger felé.
- Gyönyörű! – csak ennyit bírtam mondani. Teljesen lenyűgözött a látvány. Az ég alja vörös színekben pompázott, miközben a nap lassan a tengerbe merült. Bealkonyodott… még egy darabig ültünk ott, aztán visszamentünk a szobába. Egyből a fürdő felé vettem az irányt.
- Na, és mit terveztél még? – kacsintottam rá az ajtóból.
Nem válaszolt, csak lassan leült az ágyra, és mutatóujjával intett, hogy kövessem a példáját. Szemben vele, törökülésben telepedtem le. Kinyújtotta felém a karját, én pedig belehelyeztem a tenyerébe a kezemet. Így ültünk egy hosszú percig, míg végül Rob meg nem szólalt:
- Tia – sóhajtott, majd folytatta – én nem így terveztem… és nagyon sajnálom! – kíváncsian néztem rá, nem nagyon értettem mire akar kilyukadni. – Holnap haza kell mennünk. Én úgy gondoltam, hogy csak hétfő délután utazunk vissza Vancouverbe, de keresztülhúzták a számításaimat.
Nem bírtam megszólalni. Elvesztem a tekintetében, olyan bűnbánó arca volt…
- Tia, tényleg nagyon sajnálom! Tia?! Minden rendben?
- Persze, igen… Rob köszönöm, ezt a napot sosem fogom elfelejteni. Szeretlek!
- Köszönöm, ez sokat jelent nekem, de még nem tudsz mindent. – vártam, mi lehet ilyen rossz… csak nincs valami komoly baj?
- Az a helyzet, hogy el kell utaznom egy hétre…
Nem folytatta, valószínűleg észrevette a szememben megcsillanó könnycseppet. Nem akartam sírni, elég gyengének éreztem magam e nélkül is, de hogy egy hétig nélküle legyek… elképzelni se tudtam. – Mondd tovább, kérlek! – de közben a könnyeimmel küszködtem.
- Amíg te a fürdőben voltál, kaptam egy hívást, hogy sürgősen Londonba kell utaznom. Munka…
- Értem. - nem bírtam tovább, a könnyeim záporozni kezdtek, magam sem tudom miért.
Rob az ölébe húzott, és vigasztalni próbált, eleinte nem sok sikerrel… aztán már csak arra emlékszem, hogy elaludtam a karjaiban.
Kinyitottam a szemem, a szoba napfényben úszott. Reggel van… tudatosult bennem. A másik oldalamra fordultam, Robert mosolygott vissza rám.
- Jó reggelt! – üdvözölt és megsimogatta az arcom.
- Rob… - kezdtem – én annyira sajnálom…
- Nincs miért bocsánatot kérned, teljesen megértelek – szakított félbe.
- De én nagyon hülyén érzem magam, amiért így reagáltam.
- Tia! Hagyd ezt abba, légy szíves! Én sem tudom, hogy fogom kibírni nélküled, de ígérem, hogy hívlak mindennap, ha lesz egy szabad percem.
- Hát ezt azért reméltem is – mosolyodtam el.
- Na gyere, tessék felöltözni, aztán megyünk reggelizni! – húzott fel az ágyról.
- De én nem vagyok éhes.
- Nyomás! – parancsolt rám.
Reggeli után lementünk a partra. A víz nagyon jó volt, mi pedig próbáltuk magunkat jól érezni. Robert egy csomó képet készített… főleg rólam. :)
Délben visszamentünk a szállodába összepakolni… ebédeltünk, majd Rob fizetett, és már indultunk is a reptérre… nekem nagyon nem akaródzott visszamenni, ha tehetném, legszívesebben megállítanám az időt.
Iszonyatosan hosszú hét lesz a következő…

Utószó:

Igazából, ehhez a fejezethez lenne két hozzáfűzni valóm...

1. Az előző fejezethez nem érkezett egyetlen komment sem! Be kell valljam ez igazán rosszul esett. A mostanihoz, már szeretnék egy párat! Légy szíves ne fukarkodjatok és osszátok meg velem a gondolataitokat! :)

2. A kép - ami most már a fejezet végén láthattok - Tiáról, az a Karib-szigeteki út során készült! :D