8. Fejezet

- Sziasztok! – léptem be az ajtón.
- A nappaliban vagyunk – szólt ki apu.
- Szia Tia! Hát, te? Csak nincs valami komoly baj? – kérdezték nem titkolva nagy meglepettségüket.
- Semmi… komoly – feleltem elcsukló hangon.
- Akkor mi történt? És hol van Robert? – kérdezte anya miközben leült mellém, és átölelt.
- Robertnek … Londonba kell utaznia, még ma.
- De hát miért? Családi gondok?
- Nem. Munka miatt hívták…
- Meddig marad? – kérdezte apa.
- Egy hétig – mondtam elkeseredetten.
- Ugyan szívem, ki fogod bírni! – győzködött anya.
- Valahogy biztos, de nem lesz könnyű. Felmegyek a szobámba. –
Kipakoltam a ruháimat, aztán nekiálltam tanulni, úgy gondoltam, hogy az majd leköti a figyelmemet. Miután végeztem kimentem egy kicsit sétálni, attól általában meg szoktam nyugodni. Most ez sem segített… egész nap a szobámban gubbasztottam…
Anyuék többször is benéztek, próbáltak jobb kedvre deríteni.
Hétfőn Kate azonnal letámadott, hogy miért voltam kikapcsolva a hétvégén…
- Sajnálom, kiment a fejemből! Különben sem voltam itthon – magyarázkodtam.
- Miért, hol voltál? – kíváncsiskodott
- Roberttel elutaztunk a hétvégén – mondtam és tudtam, hogy nem fogom sokáig bírni, le kell szerelnem valahogy.
- Hova? Miért?
- Az teljesen mindegy, hogy hol, a lényeg, hogy együtt voltunk. Meglepetés volt tőle, mert már egy hónapja, hogy együtt vagyunk.
- Hol voltatok? Mondd el, légyszi! – nézett rám boci szemekkel.
- Jól van, de ha lehet, ne kezdj el kiabálni. – ránéztem, ő bólintott. – A Karib szigeteken.
- Azta – mondta megdöbbenve. Észrevettem Danielt, aki épp indult volna ki a menzáról, ekkor úgy döntöttem, ideje lesz leráznom Katet. Mielőtt kiszedi belőlem, hogy akkor mégis mi a franc bajom van, ha ilyen csodálatos hétvégém volt.
- Bocsi, de most rohanok. Muszáj beszélnem Daniellel.
- De…
- Majd később! – s már indultam is.
- Rendben.
- Daniel! – kiáltottam utána.
- Szia Tia! Igen?
- Segíts! Kate elől menekülök – mondtam egy kisebb mosoly kíséretében.
- Jó, gyere, menjünk! – nevetett.
- Köszi.
- Na és miért szöktél meg előle?
- Mert nekem most nagyon boldognak kéne lennem, de jelen esetben ez nehezemre esik.
- Miért?
- Hagyjuk! – mondtam szomorúan.
- Valami baj van? Összevesztél Roberttel?
- Nem!
- Nyugodtan elmondhatod! Tudod, hogy bennem megbízhatsz!
- Tudom, de nem akarlak ezzel traktálni.
- Mesélj!
- Jó. Szóval nekem most fantasztikusan kéne éreznem magam, mert megvalósult az egyik álmom… de nem igazán látszik meg rajtam, mert Rob egy hétre Londonba utazott, munka miatt.
- És ahogy látom, neked már most iszonyatosan hiányzik. – mondta, én csak bólintottam. – Szólj, ha szeretnél beszélgetni, én itt vagyok, ha szükséged van valakire. Természetesen Kate elől is megmentelek, ha arra van szükség. – mosolygott.
- Köszönöm. – mondtam könnyes szemekkel és megöleltem. – De most megyek! –
A nap folyamán több- kevesebb sikerrel elkerültem drága barátnőmet. A keddi napom hasonlóan telt. Próbáltam azt mutatni mások felé, hogy mennyire jó kedvem van. Nem volt arra szükségem, hogy sajnáljanak, vagy tartsák bennem a lelket.
Este Robert felhívott telefonon. Jó volt hallani a hangját, de most még sokkal jobban hiányzik.
Szerdán feltűnt Katenek, hogy valami nagyon nincs rendbe velem. Túlságosan is csöndes voltam, ami az utóbbi időben nem volt megszokott tőlem. Szép szerével mindent kiszedett belőlem… másnap délután, mikor hazaértem a suliból, bekapcsoltam a tévét, máshoz nem nagyon volt kedvem. Elakadt a lélegzetem… amit ott láttam, el sem akartam hinni.
Robertről volt egy kép, az egyik műsorban. Ettől még nem akadtam volna ki. De nem egyedül, hanem egy lánnyal. Fogalmam sincs, hogy ki az. Azt mondták, Rob a héten kezdet el Londonban forgatni, és nagyon hamar összemelegedett az egyik munkatársával… ez nem lehet igaz, kiabáltam és felrohantam a lépcsőn. Anyáék persze utánam jöttek, hogy mi a baj. Én viszont nem mondtam semmit, a könnyeim csak úgy ömlöttek. Nem érdekelt semmi, és senki. Robert rengetegszer hívott, de én nem vettem fel. Nem lettem volna képes beszélni vele. Aztán egyszer csak kopogott valaki az ajtómon.
- Hagyj békén! – mondtam kissé rekedten. a sok sírástól.
- Hugi, mi a baj? – jött be Kellan, tiltásom ellenére.
- Semmi. – feleltem és a másik oldalamra fordultam.
- Ne csináld ezt, kérlek! – jött át az ágy túloldalára, mert látni akarta az arcomat.
- Mit?
- Azt, hogy nem beszélsz senkivel. Peter mesélte, hogy van valami, de nekik sem vagy hajlandó elárulni.
- Gondolhattam volna, hogy ők küldtek.
- Nem, Tia, tévedsz! Amúgy is jöttem volna, vagy ma, vagy pénteken… szóval mi a baj?
- Miután megjöttem a suliból, bekapcsoltam a tévét. Egy képet mutattak, amin Rob és egy csaj egymásba karolnak, és boldognak tűnnek… azt is mondták, hogy nagyon hamar összemelegedtek.
- Az lehetetlen!
- Könyörgöm, a saját szemeimmel láttam!!
- Jó, de te is tudod… – csörgött a telefonja. – várj egy picit – mondta, én pedig bólintottam.

- Szia! – vette fel Kellan.
- Hello. Nem tudod, mi van Tiaval, nem veszi fel, ha hívom – hallottam Rob hangját a vonal másik feléről.
- Ami azt illeti, tudom. Most jöttem hozzá látogatóba.
- Odaadnád neki a telefont? – kérdezte. Kellan rám nézett, én pedig megráztam a fejem. Nem állt szándékomban beszélni vele.
- Most nincs abban az állapotban, hogy beszélgessetek – mondta.
- Miért? – a hangja rémült volt.
- Nyugi, semmi baja. Csak ki van bukva valami miatt.
- Biztos miattam…
- Figyelj, beszélek vele. Majd hív, ha jobb belátásra bírtam.
- Kösz, haver! Mondd meg neki, hogy szeretem!
- Jól van. Szia. – azzal Kellan lerakta a telefont.

- Azt üzeni… - kezdte.
- Tudom, halottam – vágtam közbe.
- Akkor jó. Szóval, hol is tartottunk?
- Azt mondtad, hogy „én is tudom”…
- Igen! Te is tudod, hogy ami ott megy, annak a fele sem igaz!
- De…
- De mi? Igazam van, lásd már be! Hülyeség, amit ott mondtak. Hidd el, mindennél jobban szeret téged – kacsintott rám.
- Köszi – öleltem meg. Tényleg igaza van. Megint én kerítettem nagy feneket ennek az egésznek. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán kikísértem. Anyuéktól is bocsánatot kértem, a viselkedésem miatt.
Majd felmentem a szobámba, és felhívtam Robertet.
- Szia – szóltam bele bizonytalanul. –zavarok?
- Szia. Nem, dehogyis! Miért nem vetted fel?
- Mert egy idióta vagyok! Sajnálom. Megint túlreagáltam valamit, de szerencsére Kellan időben észhez térített…
- Értem. És mégis mi volt az?
- Mindegy. A lényeg, tudom, hogy nem igaz.
- Légy szíves! – kérlelt.
- Mutattak egy képet a tévében…
- És mi volt rajta?
- Vagy inkább ki… te, ahogy egy csaj beléd karol… és azt mondták, hogy együtt vagytok.
- De hát ez butaság! Nekem rajtad kívül más nem számít!
- Tudom, csak iszonyatosan hiányzol, és ilyenkor nagyon hamar kiborulok mindenen. Sajnálom!
- Legfeljebb még három napot kell kibírnunk.
- Az rengeteg idő nélküled!
- Hiányzol! De most muszáj mennem! Ígérem, holnap beszélünk. Szeretlek, szia.
- Rendben. Én is szeretlek, szia.
Megint rémálmom volt. Ugyanaz, mint múltkor, csak most mikor kinyitottam a szemem, apa ült az ágyamnál rémült arccal. Nekem pedig ömlöttek a könnyeim, de Robert nem volt itt, hogy megvigasztaljon. Rettenetesen hiányzik!!! Egyre kevésbé bírom nélküle. Nagyjából felkészítettem magam egy újabb pocsék napra, és egy annál is rosszabb hétvégre…
Anyuék rendszeresen benéztek, hogy mi van velem. Már nagyon megelégeltem, mikor legközelebb kopogtak, nem bírtam tovább:
- Anyu minden rendben, nem tettem kárt magamban! Mi lenne, ha békén hagynátok?! – kiabáltam ki.
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – csendült meg egy ismerős hang az ajtóból.
- Robert! – rohantam, és az ölébe ugrottam.
- Szia édesem!
- Annyira jó, hogy végre itt vagy! –könnyeztem, de ezek most örömkönnyek voltak.
- Hiányoztál! – suttogta, majd megcsókolt.