Ez a pillanat is eljött…

De addig ezt nem ér elolvasni, amíg az Epilógus 2. részét ki nem végezted és leírtad a véleményedet egy kommentben! :)

Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy nemcsak nekünk – az íróknak – hanem az olvasóinknak is hiányozni fog ez a történet.

Amikor Csilla megmutatta nekem az 1. fejezetet, én már egyből kritikus szemmel néztem, és olvastam minden egyes sorát. Akkor még fogalmam sem volt, mihez vezet, majd az a pár oldal… De ma már tudjuk, hogy 53 fejezet születettet!

Úgy gondolom – mindketten – sokat tanultunk a történetből, és ez még szorosabban összefűzte barátságunk szálait!

Egyszer már olvashattátok Tőlem ezt a sort, de nem győzöm eleget hangoztatni!
„Köszönöm Csilla, hogy a részese lehettem ennek a Csodának!”

Bár magát a történetet, már májusban késznek nyilvánítottuk, Ti csak ma (augusztus 13-án) olvashattátok.
Remélem, hogy így az utolsó rész elolvasásában sem csalódtatok és sok-sok kommenttel megajándékoztok… :)

Köszönjük, hogy olvastatok minket!!! Ivett & Csilla



Van egy pár elmaradásunk, amiket most szeretnénk pótolni!

1. Díjak: Mostanában újabb díjözön „zúdult ránk”! :P
Ezeket, nagyon köszönjük: Minä, Szasza és Shelby!!!
Amiket kaptunk: Érdekfeszítő Love Story, Robert Pattinson Fanfiction,Kiváló Szerkesztői Díj, Kimagasló Tehetségek Díja

Köszönjük!!!


2. Szeretnék még köszönetet mondani, az összes olvasónknak, akiktől a sok támogatást kaptuk!!!
Senkit nem akarok megbántani, de van pár ember, aki olyat tett a blogért, hogy külön említést érdemel! Ők pedig:

Melinda - aki a barátságával támogatott, és egy videóval is meglepett minket!
Olcsi – aki a fejlécünket készítette és Chat-et varázsolt az oldalra!
Shelby – akinek így látatlanba is köszönjük a videót, a sok támogatást, a közös blogot és nem utolsó sorban a díjat! (A videót, a bejegyzés alján találjátok!!!) 
Minä – aki díjakkal halmozott el minket!
Hanna – aki töretlenül minden fejezethez megírta a véleményét!
Chrisssy – aki nagyon sok kommentben fejtette ki véleményét egy-egy fejezettel kapcsolatban!
Brigi – díjat kaptunk Tőle!
Szasza – egy díjat kaptunk Tőle!



És akkor most jöjjön egy jó hír azoknak, akik nem tudnak élni a mi írásunk nélkül!
A 46. fejezet kommentjeiben érkezett egy javaslat, miszerint szülessen meg egy új történet, amit ugyanez a páros alkot!
Megfogadtuk a tanácsot és belevágtunk egy újabb történetbe, amelynek címe: Szerelem a végzetem!
A blogot a címre kattintva elérhetitek!

Reméljük sok örömöt leltek benne és mi még annál is több támogatást fogunk kapni Tőletek!

Shelby videója - Az Igaz szerelem történethez:

Epilógus 2. rész

Sziasztok!

Ez most már tényleg a legeslegutolsó rész. Bár befejezhettük volna az esküvővel és sokan írtátok, hogy elég nagyot ugrottunk az időben, de mindennek az volt a célja, hogy bebizonyítsuk, igen is létezik „Igaz szerelem”, ami öröké tart!

Engedjétek meg, hogy most egy kis személyes élmény osszunk meg veletek, a történethez kapcsolódóan…
Amikor az Epilógust írtuk, szó sem volt arról, hogy két rész lesz belőle! De mivel, most már köztudott, hogy az 1. rész elég drámaian ért véget, ezért arra gondoltunk, hogy egy kicsit csigázzuk az idegeiteket és így két rész született.

A mai részben viszont fény derül már egy régóta titkolt tárgy hollétére.
És mivel ma péntek 13-a van, nem tudhatjuk, miként végződik a történet. Mit tartogat a jövő?

Nagyon várjuk a kommenteket, nem csak a mai rész, hanem az egész történettel kapcsolatban! :D

Jó olvasást kíván a két szerző: Csilla & Ivett



2. rész


Robert állt előttem. Az arckifejezése egyből elárulta, tökéletesen tisztában van vele, miért viselkedem így.
- Megmagyarázom!
Leült mellém az ágyra, majd a kezem után nyúl, amit én egy határozott mozdulattal elrántottam előle.
- Hallgatlak. – szűrtem a fogaim közt, még mindig a könnyeimmel kűzködve.
Lassan visszahúzta maga mellé a kezét, miközben én a háttámlának támaszkodva vártam, hogy beszélni kezdjen.
- Júliusban, mikor Te már egy hónapja kómában feküdtél, elmentem hozzátok. Kibírhatatlannak éreztem a hiányod és szükségem volt valamire belőled… A szobádban, az ágy alatt találtam a naplót… beleolvastam. Tudtam mit teszek és azt is, hogy nem helyes, de azokban a napokban elképesztően sokat segített. Mindent sokkal könnyebbnek éreztem, mintha ott lettél volna velem! Aztán elvesztetted az emlékeidet és nekem abban az időben megint nagy szükségem lett rá. És… az utóbbi években teljesen megfeledkeztem róla. Tia, sajnálom! Tudom, mennyit jelenthet ez a könyv Neked. Remélem, azért meg fogod bocsájtani ezt Nekem!
Nem válaszoltam. Egyre csak az előbb kimondott szavai jártak az eszemben. Nagyon meghatott az, amit mondott és igazából egyáltalán nem haragudtam rá. Mégsem bírtam megszólalni…
Hatalmas fájdalom nyilallt belém, mikor Lilly belerúgott a hasamba. A rúgások egyre sűrűbben követték egymást, majd a fájdalom is kezdett elviselhetetlen lenni. Aztán erős összehúzódások társultak hozzá.
Mély levegőt vettem, majd hosszan kifújtam. Rob rám emelte a tekintetét, én pedig végre megszólaltam:
- Be… kell mennünk… a kórházba! – mondtam szaggatottan, az egyre gyorsabbodó légzés miatt.
Rob felsegített az ágyról, lassan le a lépcsőn, aztán leültettet a konyhában, amíg Ő lehozta az emeletről a bőröndöt, amit már napokkal ezelőtt összekészítettem. Tudtam, hogy hamarosan sor kerül erre, reggel mégsem gondoltam volna, hogy pont ma fogok szülni. Valószínűleg az iménti idegesség is felgyorsította a folyamatot.
Robert végigszáguldott az utcákon, hogy minél előbb a kórházba lehessünk.
A fájások egyre erősebé váltak és néha elhagyta a számat egy-egy „Aú!” felkiáltás. Rob fogta a kezem és engedte, hogy ilyenkor megszorítsam az övét. Lilly rúgási nem csillapodtak… a fájdalom átjárta az egész testem és én elvesztettem az eszméletem.


***

Rob szemszöge

A tekintetemet az útra szegeztem. Gyorsan vezettem, hogy a lehető leghamarabb a kórházba érjünk. Fájt arra gondolnom, hogy Tiának most mennyire rossz lehet! A zihálása és a fájdalmas kiáltásai, csak megerősítettek ebben.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szorítása elernyed és alig hallom a levegővételét. Épp leállítottam a kocsit a parkolóban, mikor rájöttem, Tia nincs magánál.
Gyorsan kerítettem egy nővért. Elmondtam, hogy mi történt. Azonnal kerestek egy orvost és Tiát egy hordágyon a vizsgálóba vitték. A szoba előtti helységben járkáltam fel s alá, és türelmetlenül vártam, hogy valaki biztosítson a felől: Tia és a lányom jól van.
Talán egy óra is eltelhetett, mire egy orvos lépett ki az ajtón.
- Mr. Pattinson?
- Igen? – néztem kérdőn a doktorra.
- A feleségénél komplikációk léptek fel. Azonnal meg kell műtenünk!
- De ugye mindketten jól vannak?
- Egyelőre csak annyit mondhatok, mindent meg fogunk tenni értük! – azzal elfordult tőlem és a műtő felé indult, ahová az imént tolták át Tiát.
Órákig ültem magam elé meredve a váróteremben. Féltem. Féltem attól, hogy mi lesz Tiával és mi lesz Lillyvel. Egyiküket sem akarom elveszíteni! Egyszerűen nem tudom elképzelni nélkülük az életemet. Bár Lillyt még nem ismerem, biztos vagyok benne, hogy csodálatos ember válik belőle.
Míg várakoztam, felhívtam Laurent. Értesítettem a történtekről és megkértem, hogy vigye el magukhoz Adamet, míg mi a kórházban vagyunk.
Amint leraktam a telefont, az orvos állt meg előttem.
- Hogy vannak? – kérdeztem idegesen.
- Egészséges kislánya született. Hamarosan láthatja is! A felesége viszont még mindig nem tért magához és ez most már kezd aggasztóvá válni.
- Láthatom?
- Még nem! Ígérem szólni, fogok, ha már többet tudunk. – indult el.
- Várjon! Nem tudja, mi okozhatta az eszméletvesztést?
- Tudja, a szülés előbb indult el, mint kellett volna. Ezt elősegíthette valamilyen sokkhatás… ennél többet én sem tudok! Most viszont mennem kell!
Nem sokkal később egy nővér jelent meg mellettem, kezében egy kisbabával. Megkért, hogy kövessem. Egy szobába vezetett, ami eddig még teljesen üresen állt.
- Ez lesz a felesége kórterme. Addig itt megvárhatja! – mondta, miközben közelebb lépett hozzám. - Ő, itt a kislánya! Fogja csak meg!
Lassan átvettem a kezembe a lányom. Óvatosan megtámasztottam a fejét a karommal. Annyira kicsi volt… és gyönyörű
- Mi a neve? – kérdezte a nővér.
- Lillyan Pattinson. – válaszoltam meghatottan.
A tekintetemet újra Lillyre szegeztem, és alaposan megnéztem minden egyes részletét. Az arca hihetetlenül selymesnek és puhának tűnt. Nagy szürkéskék szemeivel olyan volt, mintha engem nézne. Apró teste, még apróbb kezekben és lábakban végződött. Elképesztően pici volt. Ő a legcsodálatosabb kislány, akit valaha láttam… és ekkor egy szörnyű gondolat futott át az agyamon: mi van, ha Tia nem lehet része ennek a csodának?
Az egészről csakis én tehetek! Minden azzal az átkozott naplóval kezdődött!
Miért, miért, miért?
Az ajtó nyitódása rántott vissza a valóságba. Tiát hozták be a szobába, még mindig eszméletlenül.
Mikor már csak hárman maradtunk, leültem az ágy mellé, és a kezét az enyémbe kulcsoltam…
Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el… Talán elszundíthattam, mert kinyitva a szemem egyből Tiával találtam szemben magam. A karjai közt Lillyt tartotta és az arca olyan boldogságot tükrözött, amit eddig sosem láttam.
- Szia! – szóltam egyszerűen, holott tudtam, nem ez a legmegfelelőbb szó, amit mondhatnék.
- Szia! – viszonozta, egy mosoly kíséretében.
- Tia, én annyira sajnálom…
- Sss! – rakta a számra az egyik ujját. – Semmi baj, megértelek! Már elmagyaráztad, miért csináltad és nekem ez éppen elég! Most csak az a fontos, hogy mindannyian jól vagyunk! Minden tökéletes lesz, és mi leszünk a legboldogabb család a világon…

The End



Lillyan Pattinson :)

Epilógus 1. rész

Sziasztok!

Itt van az utolsó előtti rész, amit a történetből olvashattok!

Az Epilógus 1. részében már úton van egy kis jövevény, de Tia és Rob életét merőben felfogatta egy négy évvel ezelőtt történt eset…
De hogy mi is ez? A fejezet választ ad rá! :P

És aki figyelmesen követte minden egyes fejezet cselekményét, az tudhatja, hogy marad egy elvarratlan szálunk! Miként derül erre fény?
Hamarosan kiderül! :D

Nagyon jó olvasást, kívánok!



Epilógus - 5 évvel később

1. rész

- Tia, kérlek! – vette elő a legmeggyőzőbb hangnemét és a legédesebb mosolyát.
- Nem Rob! Most az egyszer nem fogok engedni!
Felálltam és a konyhába indultam. Biztos voltam benne, hogy Robert nem fogja ennyiben hagyni a dolgot, így nem ért meglepetésként, mikor a konyha ajtajához dőlve megpillantottam.
- Nagyon szeretnéd, igaz? – kérdeztem, miközben leültem az asztalhoz.
- Igen. De nem értem, Te miért ellenzed ennyire! – mellém telepedett, majd a kezét a hasamra csúsztatva, nézett mélyen a szemembe.
- Egyszerűen csak nem tetszik. Nem szeretem a második nevemet és semmiképp se szeretném, ha neki is rossz lenne! – fogtam meg Rob kezét.
Hosszas csönd következett. Én nem akartam, hogy a hamarosan születendő lányunk, megkapja azt a nevet, amit én is viselek. Rob viszont valamiért nagyon ragaszkodott hozzá.
- Rendben. Hagyjuk a két nevet! Mit szólsz a Lillyanhez? – szólalt meg végül.
- Összevontad? – mosolyodtam el.
- Hát…
- Nekem nagyon tetszik! – bújtam hozzá közelebb, Ő pedig megpuszilta a hajamat.
Percekig tartott az ölelésében. Annyira jól esett ez a közelség. De sajnos nem élvezhettem sokáig, mert az emeleten Adam hangos sírásba kezdett. Elváltam Roberttől és már épp menni készültem, mikor Ő hirtelen felpattant.
- Maradj, majd én!
- Köszönöm. – mondtam. Most éreztem csak igazán, mennyire elfáradtam.
Tudtam, hogy Robert maximum fél óra múlva szabadul, úgyhogy én addig birtokba vettem a fürdőszobát.
Halkan osontam be a szobába, hogy egyikük se vegyen észre. Adam már az ágyban feküdt, de biztos voltam benne, nem alszik. Rob az ágy szélén ült, és egy mesekönyvből olvasott.
Gyakran figyeltem Őket, így esténként és ilyenkor mérhetetlen boldogság töltött el. Robertnél jobb apukát elképzelni sem tudtam!
Négy évvel ezelőtt, mikor Adam megszületett, bár az idegeimre ment a folyamatos aggodalmaskodásával, ennek ellenére nagyon örültem a törődésének. Figyelte minden egyes mozdulatom, rezdülésem, leste az összes kívánságom. És most, hogy van egy fiúnk, egyszerűen le sem lehet állítani. Az egész napot csak vele töltené… Imádják egymást, ahogy én is Őket.
Észre sem vettem, mikor aludt el Adam. Csak arra eszméltem föl, hogy Rob megfogta a kezem, majd óvatosan felhúzott az ágyról.
- Minden rendben?
- Persze, csak fáradt vagyok! Nekünk is aludni kéne.
Hamarosan már az igazak álmát aludtuk mindketten.

A reggeli napfény már utat tört magának a függönyön keresztül, aminek hatására gyorsan magamhoz tértem.
Egy halk szuszogásra lettem figyelmes. Átfordultam a másik oldalamra és már meg sem lepődve vettem tudomásul, hogy Adam alszik mellettem.
A szája szegletében egy apró mosoly bujkált. Szerettem nézni, ahogy alszik, ugyanis mostanában minden reggel erre ébredtem.
Lassan végigsimítottam az arcán, mire kinyitotta nagy, kék szemeit.
- Szia, anyu! – bújt közelebb hozzám, egy hatalmas ásítás kíséretében.
- Jó reggel, kincsem! Éhes vagy?
- Igen! – jelentette ki és lerúgva magáról a takarót, már ki is pattant az ágyból.
- Én is. – mosolyogtam rá. – Gyere! – megfogtam a kezét és együtt indultunk le a konyhába.
- Apu! – rohant oda Adam Roberthez.
Rob épp a tűzhelynél állt, majd mikor Adam megölelte gyorsan kirakta a kezéből a serpenyőt és az ölébe vette a fiát.
Robert nagyon sokat változott, mióta apuka lett. Meg tanult főzni és minden nap meglepett minket valami finom reggelivel. :)
- Palacsinta! – kiáltotta Adam, mihelyst újra talaj volt a lába alatt.
Én még mindig az ajtófélfának dőlve figyeltem őket. Az asztal már meg volt terítve: három tányér és mindenkinek a szokásos itala. Robert elmaradhatatlan kávéja, nekem egy pohár tej, Adamnek pedig egy bögre kakaó.
Adam elfoglalta a helyét az asztalnál és türelmetlenül várta, hogy a reggelije megérkezzen. Én Robert felé indultam.
- Szia. – nyomtam egy apró puszit az ajkaira.
- Szia. Hogy vagytok? – rakta kezét a hasamra.
A lányunk egy rúgással válaszolt, mielőtt én még bármit is mondhattam volna.
- Remekül! – mosolyodtunk el mindketten.
Jóízűen megreggeliztünk, majd Adammel visszamentünk a szobába, hogy felöltözzünk. Rob készségesen magára vállalta a pakolást és a mosogatást, végül Ő is vitte el Adamet az óvodába.
Egy tál müzli kíséretében, kényelmesen befészkeltem magam a tévé elé. Ám semmi érdekeset nem találtam és őszintén szólva ezt a tétlenséget sem bírtam már.
Hirtelen elhatározásból, a hálószoba felé vettem az irányt. Beágyaztam, majd összeszedtem Rob itt-ott heverő cuccait és szépen beakasztottam mindent a szekrénybe. Az egyik ing leesett a földre és mikor lehajoltam érte, a tekintetem megakadt egy sötétzöldborítós könyvön. Kíváncsian nyúltam utána, és amint a kezemben tartottam, rögtön felismertem. A naplóm volt, az én naplóm! De mit keres Robertnél?!
Már több éve azt hittem, hogy elvesztettem és most itt van! De miért? – csak ez a kérdés zakatolt bennem…
Leroskadtam az ágyra és magam elé meredve bámultam a legbensőbb titkaimat tartalmazó könyvet. Hirtelen sok ellentétes érzés kerített hatalmába: egyrészt örültem, hogy újra a kezeim közt foghatom, másrészt mérhetetlen dühöt és fájdalmat éreztem!
Dühös voltam Robertre, de legfőképp csalódott… Képes volt ennyi éven át rejtegetni előlem és végig becsapott…
Ekkor, a felismerés villámcsapásként hasított belém: tudja az összes titkomat, minden egyes ki nem mondott érzést, ami vele kapcsolatos!
A szememben gyülemlő könny, elhomályosította a tekintetemet. Sírtam. Fogalmam sem volt, hogy miért, egyszerűen csak sírnom kellett!
A naplót elhajítottam, mely egy hangos puffanással ért földet, a szoba egyik sarkában. A fejemet a hang irányába fordítottam és ennyi épp elég volt, ahhoz, hogy rájöjjek, nem vagyok egyedül.



Thomas Adam Pattinson

53. Fejezet

Sziasztok!

Vagyis mondhatnánk azt is, hogy utolsó fejezet! Mert hogy egy a színtiszta igazság...Egyszer minden jónak vége szakad! Ilyen ez a történet is.

Most elkezhetnék egy hosszú listát arról, mi mindent köszönünk Nektek, de gondolom a fejezet most sokkal jobban érdekel Titeket, mint az én monológom!

Szóval, nagyon jó szórakozást kívánok és mivel ide nem írtam túl sok infót (mert nem akartam előre lelőni a poént) a fejezet végén egy Utószóban olvashatjátok: hogyan tovább!

u.i.: De nem ér most megnézni!!! Majd ha a rész végére értél! ;)

A fejezethez szeretnék ajánlani egy zenét... a lejátszóban megtalájátok!!! (a legelső)


53. fejezet

A gondolataim pár pillanat erejéig elkalandoztak, majd észbe kaptam és gyorsan nekiálltam készülődni. Miután felöltöztem átmentem Jesshez. Épp akkor kelt fel. Én csak leültem az ágy szélére. Akartam mondani valamit, de nem tudtam megfogalmazni…
- Hogy van a leendő Mrs. Pattinson? – mosolygott rám.
Eldőltem az ágyon és a fejemre fogtam a párnát.
- Csak nem izgulsz? – érdeklődött.
- Ez az egész annyira… hihetetlen. Álmomban sem gondoltam volna, hogy 18 évesen férjhez megyek… és tessék, pontosan erre készülök! – nevettem el magam.
- Engem is megleptél vele, de látom, mennyire szeretitek egymást. – mondta egy őszinte mosollyal, amivel sikeresen meggyőzött. Aztán megöleltük egymást.
- Menjünk enni, majd irány a fodrász! – kezdtem, mikor elváltunk a másiktól.
- Igaz, siessünk! – felpattant az ágyról, megragadta a kezem és maga után húzva mentünk le a konyhába.
- Jó reggelt lányok! – köszöntek apuék.
- Sziasztok! – viszonoztuk.
- Kész a reggeli. – tette le elénk anya a két tányér rántottát. Jess egyből neki esett, én viszont csak turkáltam benne… Úgy éreztem, egyetlen falat sem menne le a torkomon, annyira izgatott voltam. Mindössze a teámat ittam meg.
Miután „végeztünk”, mindketten elmentünk letusolni. Tökéletesen felfrissültem, ebben a pár percben. Gyorsan összeszedelőzködtünk, majd Kate és Ash társaságában elindultunk a fodrászhoz.
Ashley kész ötletekkel bombázott minket. A két koszorúslánynak nagy loknikat készítetek, amely mindkettőjük szőke hajában nagyon jól mutatott. Ashnek lazán fel lett tűzve, a csodaszép barna fürtjei. Az enyém valamivel bonyolultabbra sikeredett: kontyba lett fogva s a fonat szélét átszőtte, több fehér virág.
A következő utunk a sminkeshez vezetett. A lányok, a bordó ruhájukhoz illően, sötétebb sminket választottak. Én egy igazán szolid, mégis elegáns sminket kaptam. Minden tökéletes összhangban állt a ruhámmal.
Már csak a szalon volt hátra, ahonnan elhoztuk a koszorúslány -, és az én menyecskeruhámat is. Ám még így is elég hamar végeztünk, túl sok idő volt még hátra az esküvő kezdetéig, nekem pedig, már most iszonyatosan hiányzott Robert…
Hazaérve, azonban már nem is tűnt olyan korainak az idő. Anyu és apu épp az utolsó simításokat végezték, hogy minden rendben legyen.
Felmentünk a szobába, hogy mi is nekikezdjünk a készülődésnek. Ekkor megszólalt a csengő.
Őrölt tempójában rohantam le az ajtóhoz, és kitártam.
- Szia Tia! – mosolygott Jackson.
- Oh, szia! – a hangomon valószínűleg érezhető volt a csalódottság.
- Talán nem rám számítottal? Bocsi, de most be kell érned velem! – nyomott egy puszit az arcomra, majd kikerülve engem beljebb ment a lakásba. – Igazából Peterhez jöttem. Kéne a terem kulcsa, hogy be tudjunk pakolni.
- Rendben. Mindjárt előkerítem.
- Kit vártál ennyire? – kérdezte, mikor a kezébe adtam a kulcsot.
- Tudod, egész nap ne láttam Robertet, és… hiányzik! Frusztrál, hogy fogalmam sincs, mit csinál…
- Tia, Tia! Nyugi, minden a legnagyobb rendben van. Tisztában vagyok vele, hogy izgatottak vagytok, de ez a Ti napotok és senki nem ronthatja el!
- Köszönöm. – suttogtam a fülébe, miközben magamhoz öleltem.
A szavai tényleg megnyugtattak. Már semmi jele nem mutatkozott, az iménti izgalmamnak, sőt már csak azt vártam, hogy végre két óra legyen…
Visszamentem a szobámba, ahol nagyban folytak az előkészültek. Először Jess, Kate és Ash öltöztek fel, amiben én is nagy segítség voltam. Végül én következtem…
Percekig néztem magam a tükörben, és most éreztem igazán, hogy ez tényleg a valóság. Itt állok mennyasszonyi ruhában és nemsokára Robert felesége leszek. Tudtam, hogy minden tökéletes lesz és úgy éreztem én vagyok a világ legboldogabb embere.
A koszorúslányok és Ashley, anyuval mentek a templomba, én pedig apuval. A többiek már mind elindultak, mikor leértem a földszintre. Apa a lépcső alján várt Rám.
- Gyönyörű vagy! – fogta meg a kezem.
- Köszönöm. Mehetünk?
- Persze.
Apu lassan vezetet, és bár kicsit késésben voltunk, egyáltalán nem aggódtam emiatt.
A templom elé érve, a szívem egyre hevesebben kezdett verni. Apu kisegített a kocsiból. Belékaroltam, majd együtt indultunk a nagykapu felé.
Mielőtt azonban bementünk volna, szorosan megöleltem Őt. Annyi mindent szerettem volna mondani Neki, mégsem bírtam megszólalni. Hosszú percekig tartott az ölelésében, aztán felcsendült a nászinduló és mi lassan sétáltunk végig az oltárig vezető úton. Én viszont semmi másra nem tudtam koncentrálni, csupán egyetlen ember kötötte le a figyelmemet.
Fehér öltönyt viselt, a haja pedig ugyanúgy az égbe meredezett, mint általában, most mégis minden annyira csodálatos és tökéletes volt! A lehengerlő mosolyával végig engem figyelt, ahogy lassan közelítettem felé.
Apu „átadott” Robertnek, miután egy gyors puszit váltottunk egymással.
- El sem hiszed, mennyire vártam már ezt a pillanatot. – súgta a fülembe, miközben a kezembe fonta a sajátját.
Én csak mosolyogtam Rá, egyszerűen nem találtam a hangom. Úgy éreztem, a fellegekben járok a boldogságtól.
A pap elkezdte a szertartást…
A legfontosabb kérdésre mindketten egy határozott „Igen”-nel feleltünk. Majd az eskük következtek.
Robert vett egy nagy levegőt, aztán mélyen a szemembe nézve, belekezdett:
- Ha alszom, rólad álmodom, ha ébren vagyok, arra vágyom, hogy a karjaimban tarthassalak. Minden egyes együtt töltött perc, csak megerősített abban, hogy az éjszakáimat melletted, a nappalaimat a szíved-lelked társaként akarom megélni. Lehet, hogy csak egy ember vagy ezen a világon, de valakinek Te jelented magát a világot. És ez az ember Én vagyok… Szeretlek! – megcsókolta a gyűrűt, majd észveszejtő lassúsággal az ujjamra húzta.
A világ legcsodálatosabb érzése volt. Teljesen elkalandoztam Robert gyönyörű szemeiben. Ám mielőtt végleg elvesztettem volna a józanságom, Ashley visszatérített a valóságba. A kezembe nyomta a gyűrűt, ezzel ráébresztve, hogy most én következem:
- Azt mondják, amikor meglátjuk életünk szerelmét, megáll az idő. Ez igaz. De azt nem mondják, hogy amikor ismét elindul, rettenetesen felgyorsul, hogy utolérje önmagát.
Pontosan egy éve ismertelek meg, de úgy érzem, mintha csak pár napja lennék veled. Ezért kötöm most hozzád életem, hogy együtt élvezzük ki az együtt töltött napokat, hogy örökké Veled legyek… Szeretlek. – azzal én is az ujjára húztam az ékszert.
A kezeinket összekulcsolva fordultunk vissza a pap felé.
- Ezennel házastársakká nyilvánítalak Titeket! – mondta, majd Robertre nézve, folytatta: - Megcsókolhatod a mennyasszonyt!
Rob az állam alá nyúlva húzott közel magához, rabul ejtve a tekintetemet. Ám nem csókolt meg. Húzni akarta az idegeimet, holott a vérnyomásom, már így is az egekbe szökött. Végül gyengéden vette birtokba az ajkaimat. Életem legelső, ám leggyönyörűbb csókja volt, amit már Robert feleségeként kaptam.
Éreztem, hogy megtaláltam az életem értelmét, aki mellett boldog lehetek. Megtaláltam az igaz szerelmet…

Utószó

Sziasztok újra!

Hát igen! Nem is lehetett volna más, mint 'Happy End'!! Azt hiszem ebben mindenképpen egyet értünk... :)

De aki szemfüles volt, az láthatta - akár a fejezet olvsása közben is - hogy az előzetes modul nincs letörölve az oldalról, sőt mitöbb még csak nem is üres!
Talán így már sokatokat nem lepem meg azzal, hogy a történethez készült egy Epilógus (Utószó), ami 2 részből fog állni!
Tehát látogassátok továbbra is az oldalt, főleg az eddig megszokott frissétési napokat követve!

2010. 08. 10. (kedd) -> Epilógus 1. rész
2010. 08. 13. (péntek) -> Epilógus 2. rész

És itt van pár kép az esküvőröl...

A menyasszonyi ruha, ha esetleg valaki elfelejtette hogy is néz ki...





A templom, ahol elhangoztak az eskük: (elnézést a link miatt)






A kerthelység, ahol a polgári esküvőt tartották:







A jegygyűrűk:






Tia kontya:



Menyecske ruha:

52. fejezet

Sziasztok!

A megszokottól eltérően hozom én a fejezetet. Ivcsi technikai okok miatt sajnos nem tud frisselni, pedig szeretett volna. Egy lehetőség lett volna, hogy csütörtökön rakja fel, csak hát akkor azt hiszem mi lennénk a "gonosz nőszemélyek" :)

Most így hirtelenjébe nem is nagyon tudom mit írhatnék a fejezettel kapcsolatban. Mint tudjátok ez már az utolsó előtti. Szóval lesz itt is minden :) utazás, szervezés, buli és még sorolhatnám.

A fejezethez kapcsolódó képeket illetően annyit még szeretnék megjegyezni, hogy csütörtökig előfordulhat, hogy az egyik le lesz cserélve, de ez még egyáltalán nem biztos. Majd chatet nézzétek, ha változás lesz kiírjuk.

Kellemes olvasást ehhez a részhez is!

Sziasztok!

52. fejezet

A következő pár napban minden szabadidőmet az esküvő szervezése kötötte le. Rengeteget gondolkodtam azon, miként közöljem a hírt Jessel és Tommal. Abban biztos voltam, hogy ez nem telefontéma. Viszont nem sok esélyt láttam, hogy mostanában eljussak Los Angelesbe. A nappaliban ültem, ölemben a gépemmel egy megfelelő menyecskeruha után kutatva. Hirtelen megjelent Rob és lehuppant mellém, én pedig egy gyors és határozott mozdulattal elfordítottam előle a laptopot.
- Mi jót csinálsz?
- Semmit. – pislogtam rá zavartan. – Igazából nem szeretném, ha meglátnád… amúgy is a menyasszonyi ruhám tudod, hogy néz ki, pedig nem lenne szabad. – kezdtem magyarázkodni.
- Renden, ahogy gondolod… - majd az arckifejezése hirtelen megváltozott.
- Mi a baj?
- Holnap el kell utaznom egy fotózásra.
- Hova? – érdeklődtem könnyed hangnemben.
- Los Angeles.
- Szuper! – mosolyodtam el. Rob értetlenül meredt rám, ezért folytattam: - Veled megyek! Jess még nem is tudja, hogy koszorúslány lesz… nem is beszélve az esküvőről.
- Már biztos megkapta a meghívót!
- Nem, nem küldtem el. Személyesen kell közölnöm velük, látni akarom az arcukat… - kuncogtam.
- Értem. – mosolygott végre ő is. – Akkor felhívom Sthepet, hogy foglaljon egy jegyet neked is. – azzal fel is állt és a telefonja keresésére indult.
Én pedig Happy kíséretében felvonultam a hálóba és nekiláttam pakolni. Az utazásig hátralévő idő pillanatok alatt elrepült, azon kaptam magam, hogy már a reptéren vagyunk. Kivételesen Happy is jött velünk… másfél óra múlva landoltunk is a LAX-on. Fogtunk egy taxit és a hotel felé vettük az irányt. Hatalmas mosoly terült el az arcomon az ismerős környék láttán.
- Most érzem csak igazán, mennyire hiányzott minden… otthon alig gondoltam rá… - jegyeztem meg.
Rob nem szólt semmit csak magához ölelt. Pár perc múlva a taxi megállt és mi az épület felé indultunk.
A szállodában gyorsan lepakoltunk, majd közös megegyezés alapján elmentünk ebédelni. Aztán visszamentünk a hotelba.
Amíg Rob készülődött, én felhívtam Jesst. Ki akartam deríteni, otthon lesz-e, hogy teljes meglepetésként érje a megjelenésem.
- Nekem mennem kell. Vigyázz magadra! – csókolt meg Rob.
Összeszedte a cuccait, és pár perc múlva már egyedül voltam a szobában. Én megkerestem Happy pórázát, felvettem a cipőm, majd elindultam Jesshez. Az ismerős környék, sok régi emléket idézett fel bennem…
Azon kaptam magam, hogy már a házuk elé értem. Bekopogtam, és vártam, majd az ajtó kinyílt.
- Szia. Meglepi! – mosolyogtam rá.
- Tia? De… Te… Hogy kerülsz ide?
- Mi az, nem is örülsz nekem?
- Dehogy nem! Csak nem számítottam Rád! – ölelt meg. – Vagyis rátok! Nagyon édes. Mi a neve?
- Happy.
- Aranyos! Na de most már gyertek be. És amúgy, mi járatban erre felénk?
- Hát egyrészt, Robertnek fotózása van és én eljöttem Vele, bár ez így nem a teljes igazság… Mesélni szeretnék valamit, aztán kérni is, és ez nem éppen telefontéma.
- Kíváncsivá tettél, ki vele!
- Robert megkérte a kezem…
Okulva már az ilyen fajta bejelentésekből, vártam, hogy Jess miként reagál majd. Ám nagyon is nyugodt maradt, sőt látszott rajta, csak arra vár, hogy folytassam.
- Az esküvő október 4-én lesz. Örülnék, ha Te lennél az egyik koszorúslányom!
- Ez fantasztikus! Tia, én annyira örülök. Gratulálok Nektek és nagyon szívesen vállalom a koszorúslány szerepét! – borult a nyakamba.
Sokáig beszélgettünk. Természetesen mindenre kíváncsi volt, a legapróbb részletekig…
- Most már ideje lenne indulnom! Majd még hívlak, a pontosabb infók végett.
- Rendben Tia! Szia. – adott két puszit, majd én is elköszönve, Tom-ék felé vettem az irányt.
Tudtam, hogy semmitől nem kéne tartanom, mégis kicsit féltem attól, miként fog reagálni Tom. Bátortalanul ugyan, de végül bekopogtam hozzájuk.
- Üdv Mr. Curter! Tom itthon van?
- Tia, micsoda meglepetés! Gyere beljebb! Tom! – kiáltott fel az emeletre. – Hogy vagy? – fordult újra felém.
- Köszönöm, remekül. Jobban nem is lehetnék! – mosolyogtam.
- Tia!! – rohant le a lépcsőn Tom, majd szorosan megölelt.
- Szia! – üdvözöltem, miközben a nappaliban helyet foglaltunk.
- Minek köszönhetem a látogatásod? – kérdezte, őszinte kíváncsisággal.
Nem válaszoltam, csak benyúltam a táskámba a meghívóért. Tom türelmesen várt, legalábbis nem sürgetett a válaszadással. Mikor visszafordultam hozzá, épp Happyvel ismerkedett.
- Szóval… Van itt Neked valami, amit én szerettem volna odaadni, személyesen! Ezért jöttem el. – nyújtottam felé a borítékot.
Elvette a kezemből, majd észveszejtő lassúsággal olvasni kezdte. Mindvégig figyeltem az arcát, ám semmilyen érzést nem tudtam rajta felfedezni. Hosszú percek teltek el, mígnem felnézett a meghívóból. Türelmetlenül vártam, hogy mondjon valamit.
- Nagyon örülök Nektek, de főleg annak, hogy boldognak látlak!
- Köszönöm…
Nagyon meglepett az, amit az imént mondott. Fogalmam sincs mire számítottam, de egyáltalán nem egy ilyes fajta reakcióra!
- És ugye eljössz? – kérdeztem, még magamat is meglepve a bizonytalanságommal.
- Persze, Tia! El nem mulasztanám, életed legboldogabb napját! – mosolygott Rám, miközben mellém ült, majd megölelt…

Az esküvőig hátralevő idő rohamosan csökkent. Egy pár nehézségtől eltekintve minden zökkenőmentesen alakult. A koszorúslányruhák kérdését sikeresen eldöntöttük, Kate és Jess is beleegyezett a bordó színbe. A torta három emeletes oroszkrém ízesítésű lesz. Vancouver egyik leggyönyörűbb éttermét foglaltattuk le. Rob rokonait és az én barátaimat egy közeli hotelban szállásoljuk el. A templom kiválasztása okozott kisebb nehézséget, ám ezen is hamar túllendültünk. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy a polgári esküvőt is megtartjuk. Méghozzá a kibérelt étteremhez tartozó kerthelyiségben. A zenészeket Jackson szerezte, de megígértettem vele, hogy a 100 Monkey’s is fog játszani. Robert pedig felkérte vőfélynek.

Ashley ragaszkodott a lánybúcsúhoz és gondoskodott arról, hogy Rob se unatkozzon az utolsó agglegényként eltöltött éjszakáján. Ugyanis mozgósította Kellant, aki biztosított, hogy felejthetetlenné teszi ezt a napot számára… Amitől én egyértelműen nem nyugodtam meg. Jessel együtt már kora délután átmentünk anyuékhoz, hogy rendesen fel tudjunk készülődni az estére. Később Ash és Kate is csatlakoztak hozzánk. Fogalmam sem volt arról, hol töltjük az estét, minden esetre eléggé ki lettünk csinosítva. Én fekete legginget és hozzá egy korallpiros felsőt vettem fel. Indulás előtt még gyorsan magamra kaptam a fekete bőrdzsekimet. A taxink épp ekkor ért a ház elé. Az egyik szórakozóhely felé vettük az irányt…
Reggel a telefonom csörgése ébresztett. Bár még elég fáradt voltam, biztosan tudtam, hogy ez nem az ébresztőm, ezért kíváncsian nyúltam utána. Roberttől kaptam üzenetet:
„Még hat óra ötvennyolc perc. Szeretlek!”
Ennek a pár sornak köszönhetően hatalmas izgalom lett úrrá rajtam. Most tudatosult bennem igazán, hogy kevesebb, mint hat óra ötvennyolc perc múlva Robert felesége leszek…

A koszorúslány -, és Ashley (középen-narancs) ruhája!

A torta:

Tia, a lánybúcsúztatón viselt ruhája :)

51. fejezet

Sziasztok!

Kicsit foglaljuk össze, hogy állnak a dolgok, szóval:
- jeles nap: már ki van tűzve, az idő pedig szorít
- menyasszonyi ruha: pipa, hála érte Robnak (és a szemének) :)
- a helyszín pedig adott
Úgyhogy irány haza! Az úton Tiát utoléri az esküvői láz, délután pedig, hogy ne unatkozzon barátlátogatóba indul. Ahol viszont nem csak ő lep meg, hanem őt is meglepik a legújabb fejleményekkel.
Ez eddig mind szép és jó, de túl sok a nyugalom... nem?! Vajon mi történik, ami ezt meg tudja bolygatni? Komolyan gondolják? Meddig fog tartani? Annyit megsúgok, hogy az előzetes erre utalt :)
Mozgalmas fejezetnek nézhettek elébe. Nem marad más hátra, minthogy kellemes olvasást kívánjak.
Sziasztok!


51. Fejezet

Dél körül szállt le a gépünk a vancouveri reptéren. Az egész út során be nem állt a szám. Csak úgy ontottam Robertre a jobbnál-jobb ötleteimet. Ő csendben végighallgatott, és teljes figyelmét próbálta rám irányítani. Néha több, néha kevesebb sikerrel.
Robertnek délután volt egy kis munkája, így, hogy addig se legyek egyedül kitaláltam: átmegyek Katehez.
Hazaérve gyorsan készítettem Robertnek egy szendvicset, aztán Ő el is ment. Én még kipakoltam, majd egy hosszasabb kutakodás után megtaláltam a kocsi kulcsom.
Negyed órán belül már Kate-ék előtt parkoltam le. Becsöngettem és meglepve tapasztaltam, hogy Daniel nyitott ajtót.
- Tia? Hát, Te?
Egy szó nélkül a nyakába vetettem magam. Egyáltalán nem gondolkodtam.
- Szia! - került elő Kate is.
- Sziasztok! - köszöntem. - El sem fogjátok hinni mennyi minden történt velem!
Mindketten kíváncsiak, ám ugyanakkor nagyon boldogok is voltak. Türelmetlenül várták, hogy mindenbe beavassam Őket.
- Először is - kezdtem, már a nappaliban ülve - újra emlékszem rátok, sőt mindenre, amit elfelejtettem! Megint az a Tia vagyok, akit majdnem egy éve megismertetek. - mosolyogtam. - Sajnálom, hogy nem szóltam előbb, de csak ma jöttünk vissza Londonból.
- Ez fantasztikus! Úgy örülök. De miért voltál Londonban? Ezek szerint Roberttel együtt vagytok?
- Igazság szerint, pont ezért jöttem, hogy mindent elmeséljek, ami az utóbbi egy hétben történt. De előbb, - fordultam Danielhez - szeretnék bocsánatot kérni, azért, ami a kórházban történt. Most már tudom, hogy milyen idiótán viselkedtem.
- Rendben, felejtsük el! De igazán beavathatnál minket, mi ez a nagy titkolódzás! Mesélj! - csillant fel a szeme.
- Jól van! Tehát, pontosan hat napja tértek vissza az emlékeim és még aznap Rob, megkérte a kezem! Tulajdonképpen a szüleit látogattuk meg, azért voltunk Londonban. - próbáltam oldani a feszültséget, ám mindketten ledermedten ültek velem szemben. - Hahó, srácok! Minden rendben?
- Persze! Hisz ez szuper, de bevallom, nagyon megleptél! - tért magához először Dan.
- Ahogy engem is! Gyűrűd van? - vetette le Kate magát mellém.
Felemeltem a bal kezem, amit aztán öt percig forgatott, méregetett, végül csak ennyit mondott:
- Egyszerűen tökéletes! Robert nagyon jól választott, gratulálok! – ölelt meg.
- Köszönjük! Na de most már elmondom, hogy miért is jöttem… Az esküvő egy hónap múlva lesz, pontosabban: október negyedikén. Természetesen mindketten meg vagytok hívva, de Kate – fordultam vissza hozzá – szeretném, ha a koszorúslányom lennél!
Kate szótlanul meredt rám, mint aki nem beszéli a nyelvünket…
Daniel eszmélt föl először, de döbbent arca láttán egyáltalán nem nyugodtam meg.
- Tia! Terhes vagy? – kérdezte csendesen, a hangja kétkedően csengett.
- Micsoda? Dehogy is!
- Akkor mi ez a korai időpont? – szólalt meg Kate.
- Csak arról van szó, hogy szeretnénk egy emlékezetes dátumhoz kötni… Október negyedikén találkoztunk először! – mosolyodtam el, mire Kate hirtelen a nyakamba borult.
- Kate, Te sírsz? – simítottam végig a hátán.
- Igen, de csakis örömömben! Szívesen leszek a koszorúslányod! – szipogta, egy halvány mosollyal. – Tudod, nem mindennap mehet az ember egy híresség esküvőjére! – nevetett felszabadultan és már semmi jelét nem mutatta az eddigi gyengeségének.
Én is vele nevettem. Megkönnyebbültem a hallottak alapján, már kezdtem valami rosszra gondolni.
Kate ezek után egy szusszanásnyi időt nem engedett nekem. Mindenre kíváncsi volt, de mivel még én sem voltam tisztában mindennel az előkészültetekkel kapcsolatban, nem tudtam túl sok információval szolgálni. Persze, azért bőven volt mit mesélni: a ruhám, Rob családja, az én szüleim reakciója, a tanuk kérdése… Órákig beszélgettünk, az idő múlásáról végképp megfeledkezve. Csak arra eszméltem fel, hogy Dan megköszörüli a torkát. Ekkor tudatosult bennem, hogy róla teljesen megfeledkeztünk.
- Azt hiszem, ideje lenne hazamennem. Jó kis délután volt. – erőltettet egy mosolyt az arcára. Felállt, majd elbúcsúzott tőlem, Kate pedig kikísérte.
- Tulajdonképpen miért volt itt? – kérdeztem, az éppen visszaérkező barátnőmtől.
- Hát… izé, tudod mi… - amíg a szavakat keresgélte, úgy változott az arca paradicsom vörösbe.
- Kate! Mi van veletek? – kérdeztem egy bíztató mosoly kíséretében.
Visszaült mellém a kanapéra, majd egy nagy sóhaj után, a szemembe nézett.
- Megint együtt vagyunk! Én azóta sem bírtam kiverni a fejemből, Dan pedig egyre jobban belém habarodott!
- De hisz ez remek! Úgy örülök Nektek!
- Én is… csak egy kicsit félek ettől az egésztől. Mi van ha…
- Ezt sürgősen verd ki a fejedből! Ha pedig, tényleg csak játszik Veled, velem gyűlik meg a baja! – nevettem el magam, aminek hatására Kate is elmosolyodott. – És mi lesz a sulival?
- Itt maradok, Vancouverben. Na és Te? Úgy tudom, vannak egészen más terveid.
- Voltak. Mióta Rob és köztem ilyen komolyra fordultak a dolgok, már nincs más vágyam, csak Vele lenni.
Lassan én is elindultam haza. Holnap sok mindent kell elintéznünk és úgy éreztem rám férne egy kiadós alvás is.
A lakásba érve, Robbal találtam szemben magam.
- Szia! – ölelt magához szorosan.
- Örülök, hogy örülsz, de azért hagyhatnál levegőhöz is jutni!
- Ó, bocsi. – engedett el gyorsan.
Megpusziltam az arcát, majd a konyhába mentem, hogy valami vacsora után nézzek. Eléggé megéheztem. Miközben a hűtőben matattam, Rob átkarolta a derekam, majd maga felé fordított és hevesen megcsókolt.
- Így már rendben. – húzta féloldalas mosolyra az ajkait, mikor elválltunk egymástól. – Csak nem gondoltad, hogy beérem egy puszival, miután egész délután nem láttalak! – csóválta a fejét, megjátszva a sértődöttet.
- Jól van, na! Kiengesztelhetnélek, mondjuk egy…
Nem tudtam befejezni, mert újfent rabul ejtette az ajkaimat. Hosszas csókokat váltottunk egymással, miközben lassan araszoltunk a nappali felé. Ennyit a kiadós alvásról…

Másnap reggel, - kis késéssel ugyan – de elindultunk az esküvőszervezőhöz. Rob tegnap megbeszélt egy időpontot és állítólag a legjobb ügynököt sikerült megkapnunk, bár ezen én annyira nem csodálkoztam, ismerve a kapcsolatait.
Útközben feltűnt, de mikor az épületben kerestük a megfelelő irodát, már biztosra vettem, hogy Rob nagyon is rutinosan mozog itt. Ezt a gondolatot akaratlanul is megmosolyogtam.
- Itt is vagyunk. – fordult felém. – Mi ilyen mulatságos?
Megráztam a fejem, mert tudtam, ha bármit is mondok, kitör belőlem a nevetés.
Lehorgasztott fejjel léptem be az előttem kitárt ajtón. Miután Rob egy kedves „sziával” köszönt, összeszedtem minden erőmet és a tekintetemet az előttem álló magas nőre emeletem, majd egy kézfogás közben kinyögtem egy „hellót”.
- Örülök, hogy megismerhetlek. Foglaljatok helyet! – mutatott az íróasztala felé. – Rob már említette, hogy a ruhád megvan, szóval ezt ugorhatjuk is. Van valamilyen konkrét elképzelésetek az esküvő dizájnjával kapcsolatban?
Én csak bambán meredtem magam elé. Egyetlen szó sem jutott el a tudatomig. ROB?! – csak ez zakatolt a fejemben.
Tehát ismerik egymást… Hirtelen minden összeillet: hogy miért kaptuk pont Őt, hogy Robert miért tájékozódik ilyen jól, és hogy tud a ruhámról…
Akaratlanul is túlkombináltam ezt a helyzetet, de úgy éreztem, tudnom kell, mi folyik itt!
- Tia, kicsim? – simított végig a kezemen Rob.
- Hmm? Micsoda? – eszméltem fel. – Sajnálom, egy kissé elkalandoztam. Mit is kérdeztél? – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Csak arra vagyok kíváncsi, milyen stílus illik Hozzád jobban. – fordította felém a monitort.
- Nekem a vörös jobban tetszik. Te mit gondolsz? – néztem Robertre.
Bólintott, úgyhogy ezt a pontot pipálhattuk is. A következő néhány órát próbáltam teljes koncentrációval végigülni. Szerencsére elég jól bírtam, bár, amikor Sarah egy-egy mosolyt villantott Robert felé, nehezen tudtam türtőztetni magam.
Egészen gyorsan és szerintem remek döntéseket hoztunk az esküvőnket illetően. Már csak a vendégek listájának elkészítése, Kate és Jessica ruhájának kiválasztása van hátra.
- Ezen is túl vagyunk. – szálltam be az autóba.
- Azért nem volt olyan szörnyű! Én még élveztem is.
- Azt nem csodálom! – fordítottam el a fejemet és egy fát kezdtem fixírozni.
- Ezzel most mire célzol? – vont kérdőre Rob, miközben gyengéden visszafordította a fejem.
- Mi közöd volt ehhez a Sarahoz? – szegeztem Neki a kérdést.
- Nem tudom, mire gondolsz!
- Robnak szólított, na és azok a mosolyok! Ez csak jelent valamit.
- Nem, Tia. Félreérted! Én nem ismertem, Ashley mutatott be minket egymásnak. Ugye nem gondoltad, hogy van köztünk valami?
Hevesen megráztam a fejem, ám tudtam, hogy Robertnek képtelen lennék hazudni.
- Tia! Nekem csak Te számítasz, érted?
- Igen, csak… elbizonytalanodtam.
- Erre nincs semmi okod! Szeretlek.
- Én is szeretlek! Sajnálom.
Az állam alá nyúlva húzott közelebb magához, majd gyengéden megcsókolt. Minden kétségem azonnal elszállt és azt sem értettem, miért gondoltam ilyeneket Robertről.
Gyorsan hazaértünk. Míg Rob lehozta a laptopját az emeletről, addig én kitöltöttem egy pohár üdítőt és valami nassolni való után néztem.
- Nem szeretnék nagy vendégsereget! Csak a legszűkebb családi kört és a barátainkat hívjuk meg, rendben? – ültem le a kanapéra.
- Én sem rajongok a nagy felhajtásért. Szóval megegyeztünk. – nyomott egy apró puszit a számra, majd a tekintetét újra a képernyőre szegezte.
Nem telt sok időbe a lista összeállítása. Mindketten pontosan tudtuk, hogy mit akarunk és szerencsésen meg is egyeztünk. Csupán egyetlen személy okozott kisebb fennakadást, mégpedig: Tom.
Én nem tartottam a legjobb ötletnek, visszagondolva a májusban L. A-ban történtekre. Robert viszont nagyon is pártolta a dolgot, mondván: „Egykor igen fontos szerepet töltött be az életedben!” Rob igazán meggyőző érvelésének köszönhetően, végül sikeresen döntöttem. Már csak el kellett küldeni a kész listát Sarahnak, aki majd a többit elintézi.

A meghívó(t) - ne vegyétek személyesnek... tudjátok, nem szerettek volna nagy felhajtást, de ígérjük beszámolunk róla :P

50. Fejezet

Sziasztok!

Minden újra visszatér  a régi kerékvágásba! Ezen azt értem, hogy én frisselek a mai napon és előreláthatólag a következő kedden, amikor is engem ér a megtisztelő szerep: felrakhatom az utolsó előtti fejezetet! Hát igen... azt hiszem most már nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy a történetünk 53. fejezetes lesz...

Na de most ne ezen keseregjünk, vagy örüljünk, hanem nézzünk szembe a ténnyel: itt van az 50. FEJEZET!!!

Ebben a részben: Először is, Tia meghozza élete talán legfontosabb döntését, ami akár mindent meg is változtathat... Egy beszélgetés az éjszaka kellős közepén... Megismerhetjük Londont, és nem utolsó sorban kiderül, mi is az a "csodaszép" dolog! :)

Jó olvasást kíván: Ivett

50. Fejezet

- Rob én, nem megyek el New Yorkba! 

Egyértelműen megkönnyebbült a hallottak alapján. Már semmi jele nem volt az iménti bizonytalanságának és félelmének. Ez engem is nyugodtsággal töltött el.

- Én nagyon örülök, hogy nem mész el, ennek ellenére, tudom, hogy mindig is ez volt az álmod.

- Nem, most már Te vagy az álmom! Rob, szeretlek, és sosem akarlak elveszíteni!

- Biztos vagy ebben?

- Miért? Te nem vagy biztos az érzelmeimben?

- Dehogynem! Én csak azt szeretném, ha boldog lennél.

- Én akkor vagyok boldog, ha veled lehetek. Amúgy pedig, egy szóval sem mondtam, hogy lemondok a tanulásról. Mindössze a New yorki egyetemet utasítom vissza. - mosolyogtam.

- Szeretlek. - húzott az ölébe.

Sokáig feküdtünk egymás karjaiban, mikor észrevettem, hogy Rob egyenletesen veszi a levegőt. Óvatosan felültem, és rá kellett jönnöm, hogy Robert elaludt.

Nem volt szívem felébreszteni. Meglazítottam az övét, kigomboltam a farmerjét, majd nagyon lassan levettem a róla az ingjét. Végül betakartam és csak remélni tudtam, hogy kényelmesen fekszik.

Én egyáltalán nem voltam még álmos. Csendben összeszedtem az alváshoz szükséges dolgokat, majd a fürdőszoba keresésére indultam. Szerencsére egyből megtaláltam. Gyorsan letusoltam, majd felvettem a pizsamámnak kinevezett fehér pólót és egy lila nadrágot.

Nem mentem vissza a szobába. Magam sem tudom mit ütött belém, de céltudatosan a konyha felé vettem az irányt.

- Tia, Te sem tudsz aludni?

- Nem. - válaszoltam meglepetten. - De ahogy látom Te sem.

Clare megrázta a fejét, majd odahívott maga mellé.

- Ülj csak le. Kérsz egy kis tejet?

Bólintottam, mire Ő már le is rakott elém egy pohárral. 

- Köszönöm. - kortyoltam bele az italomba.

- Rob?

- Alszik… Legalábbis, mikor eljöttem még úgy csinált. - halványan elmosolyodtam.

- És Te?

- Én? Igazából fogalmam sincs. Egyszerűen, csak nem vagyok kellőképpen fáradt. - vontam meg a vállam.

- Értem. Hát, akkor talán beszélgethetnénk egy kicsit.

- Rendben.

- Tia! Szeretném, ha tudnád, én nagyon örülök annak, hogy a fiam ilyen remek lányt talált magának. Nagyon kedvellek és biztos vagyok benne, hogy jól kijövünk majd egymással. 

A szavai igazán meghatóak voltak.

- Köszönöm. És egyetértek, hogy jó lesz a kapcsolatunk! - öleltük meg egymást.

- Kérdezhetek… a balesetedről?

Ez egy kissé meglepett, de úgy gondoltam mostanra már eléggé összeszedtem magam, hogy beszélni tudjak a történtekről.

- Persze.

- A baleset körülményeiről és a hosszan tartó kómádról már értesültünk Roberttől. De mi történt utána? Rob semmit sem akart mondani. Sosem láttam, míg annyira összetörtnek, mint akkor.

- A kómából felébredve, nem emlékeztem semmire, az utóbbi egy évből. Még Robertre sem. Sajnos Ő szembesült ezzel a helyzettel először.

- Ó, ezt nem tudtam. De akkor, mikor tértek vissza az emlékeid?

- Csak négy nappal ezelőtt. Aznap kérte meg a kezem! Rob tényleg ennyire összetört? - kérdeztem.

- Igazából, csak néhányszor beszéltünk telefonon, de mindig nagyon szűkszavúan válaszolgatott. Rólad pedig egyáltalán nem beszélt. Őszintén aggódtunk érte… Aztán tegnap felhívott és olyan volt, mintha kicserélték volna: éreztem a hangjában az örömöt és a boldogságot. Teljesen megváltoztattad, de csakis jó irányba.

Biztosra vettem, hogy Clare tökéletesen látja a kettőnk kapcsolatát. Hálás voltam Neki, amiért ennyire kedvel engem és mérhetetlenül örültem, hogy ennek a családnak lehetek a tagja.  

Éjfél körül mindketten elvonultunk a szobánkba.

Jót tett ez a beszélgetés. Teljes magabiztossággal hajtottam álomra a fejem…

Reggel, - nehezen ugyan - de engedtem Robert unszolásának és összeszedtem magam. Míg Ő megfürdött, addig én felöltöztem és egy egyszerű copfba fogtam a hajam. Mikor mindketten elkészültünk, együtt mentünk le a földszintre.

- Jó reggelt! - köszöntünk a konyhába érve.

- Nektek is. - üdvözölt Richard.

- Sziasztok. Gyertek reggelizni. - mutatott az asztal irányába, Clare.

- Mi terveztek mára? - fordult felénk Rob apukája.

- Úgy gondoltam, mivel Tia még nem járt Londonban, megmutatnám Neki a várost. Mit szólsz? - nézett rám végül.

- Jól hangzik! - helyeseltem, két falat közt.

- Nézelődhetnénk is egy kicsit. Bő egy hónap és itt az esküvő. Ideje lenne belevágni az előkészületekbe.

Ezen csak mosolyogtam. Tulajdonképpen Rob választotta ezt a közeli időpontot, de én egyáltalán nem bántam. Minél előbb hozzá akartam kötni az életem!

Ekkor döbbentem rá, mennyi elintéznivalónk lesz ebben az egy hónapban. Beszélnem kell Katevel és Daniellel, Ők még semmiről sem tudnak. Aztán tényleg el kell kezdenünk a szervezést, nehogy kicsússzunk az időből. Bár tudtam, hogy Ashleyre mindenben számíthatok.

A reggeli után, egyből elindultunk a városnéző körutunkra.

Rob célirányosan London legnagyobb bevásárló negyede és központja felé vette az irányt. A West Endbe.

A taxi a Hyde Park előtt állt meg, és én nagyon kíváncsian pattantam ki az autóból. Csak úgy faltam a szemmel a látvány. Csodálatos idő volt. A nap nem sütött túl erősen, mégis szokatlanul meleg volt Londonban. De egyáltalán nem bántam, mert ez a gyönyörű nap a kedvemen is meglátszott. Elképesztően boldog voltam és tudtam, hogy senki nem ronthatja el a mai napom!

Órákat töltöttünk el a parkban, miközben hallgattam Rob egy-két gyerekkori történetét…

Minden annyira szép volt. A fák lombját enyhén mozgatta a lágy szellő. A zöld pázsit csak úgy ragyogott a napsütésben.

Végül egy hosszú séta után az Oxford Streeten kötöttünk ki, ami London leghíresebb bevásárló utcája. Kézen fogva szemléltük, a szebbnél szebb üzleteket.

- Rob! Hol tartjuk az esküvőnket? - bukott ki belőlem.

- Természetesen Vancouverben. Hiszen mindketten ott élünk. Azt hittem ez nem is kérdéses!

- Nem is, csak megkérdeztem. Amint hazaértünk, elkezdjük az előkészületeket. Te jó ég, mennyi dolgunk lesz! Meghívó, helyszín, ruha, torta…

- Nyugalom! Minden tökéletes lesz! Elmegyünk egy esküvőszervező céghez, akik majd mindent elintéznek.

Egy hirtelen mozdulattal magához rántott, majd az ajkait az enyémekhez szorította és lágyan megcsókolt. Minden izgalom, kétség eltűnt belőlem. Bíztam Robertben, és pontosan tudtam, hogy együtt mindent át fogunk hidalni. De ez a gyönyörű pillanat nagyon hamar véget ért... Értetlenül néztem fel Robertre, ám az Ő tekintete egészen másra fókuszált. Megfordultam a karjai közt és én is rögtön észrevettem mi kötötte le a figyelmét.

- Ez… ez csodaszép! - sóhajtottam.

- Egyetértek. Felpróbálod?

- Komolyan? - kérdeztem, még mindig a kirakatot bámulva.

- Persze! Gyere. - húzott a szalon felé.

- Jó napot! Segíthetek? - érdeklődött kedvesen az eladó.

- Hello. Azt szeretném felpróbálni. - mutattam a kiszemelt ruha felé.

- Rendben. Egy pillanat.

Egy gyönyörű nő nézett vissza rám a tükörből. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. A fehér anyag, tökéletesen simult a testemre. Semmivel össze nem hasonlítható érzés volt viselni.  Ennél szebbet nem is kívánhattam volna! Magabiztosan léptem ki a függöny mögül, Robert elé.

Egy végtelennek tűnő percig csak méregetett, de láttam a szemében a csillogást.

- Tökéletes! - mondta elragadtatottan.

Az ajkaim széles mosolyra húzódtak. Rob közelebb lépett, majd megcsókolt.

Ám amint felszállt az agyamról a "lila köd", rájöttem, hogy ez a ruha - bármennyire is szeretném - nem lehet az enyém. Az arcomról pillanatok alatt letörlődött a vigyor.

- Most mi a baj?

- Tudod, most Londonban vagyunk. Viszont a mi esküvőnk Vancouverben lesz. Nem kölcsönözhetünk, ilyen hosszú időre és távolságra sem.

- Miből gondoltad, hogy kölcsönözni fogjuk? Tia! Ez életünk legfontosabb napja. Azt akarom, hogy minden a lehető legjobb legyen!

Bólintottam, ezzel jelezve, hogy én is ezt szeretném.

- Tehát, akkor ezt meg is beszéltük. Nem szeretném, ha a mennyasszonyom, egy kölcsönzött ruhában mondaná ki a "boldogító igent"!

- De, ez nagyon drága! - próbáltam ellenkezni, de semmi értelmét nem láttam.

Rob hajthatatlan volt, így aztán belementem, hogy megvegye nekem a mennyasszonyi ruhámat.

Oxford Street:

Hyde Park:

West End:

Tia menyasszonyi ruhája:

49. Fejezet

Sziasztok!

Újra itt... el se tudjátok képzelni, mennyire jó érzés! ;)
Már nagyon hiányzott a blogolás, úgyhogy minél előbb válaszolni fogok a kommentjeitekre és a chat-ben mindig jelzem, hol tartok éppen!

Na de most elsősorban a történetről kell, hogy mondjak pár szót...
Tia végül igent mondott az utazásra, tehát: írány London! Azon belül is egy kis családi ház! Vajon, hogy fogadja a Pattinson család fiúk menyasszony-jelöltjét?
Tia pedig nagy választás előtt áll! Miként alakul kettejük jövője??? Minden egyetlen döntésen múlik!

Kellemes időtöltést kívánok, minden olvasónknak! :)

u.i.: Lehet, hogy még egy kicsit korán van (a szokott időhöz képest), de ez talán egy emberibb időpont! Ugye, Csillu?? :P


49. Fejezet

Az egész út során egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Teljesen lefoglalt a jövőm kérdése. Idáig pontosan tudtam, hogy mit akarok kezdeni az életemmel… De most, hogy van választási lehetőségem, minden átrendeződött bennem. Azt akartam, hogy Robert mindig a közelemben legyen, ám mostantól a továbbtanulásom sem volt másodlagos szempont. Nem tudtam dönteni.
Robertnek nem mondtam semmit a levélről, bár fogalmam sem volt, miért hallgatok róla. Úgy éreztem, ezt a döntést egyedül nekem kell meghoznom és nem szeretném, ha ebben bárki is befolyásolna.
Arra eszméltem fel, hogy a gép a leszálláshoz készülődik.
Egy órán belül, már Rob szüleinek háza előtt parkoltunk le. Míg Robert kifizette a taxit, és kipakolta a csomagjainkat, én addig alaposan megnéztem az épületet.
Egy kis előkert mögött állt a hatalmas családi ház. Egyszerűen tökéletes volt. El tudtam képzelni, hogy Rob itt nőtt fel.
Éreztem, ahogy megfogja a kezem, ám én semmi másra nem tudtam koncentrálni, mint a gyomromban lévő görcsös érzésre. Be kell látnom, hogy igenis félek. És úgy látszik, ez ellen semmit sem tehetek.
Csak akkor vettem észre, hogy már a házban vagyunk, mikor Clare előttem termett és egy határozott mozdulattal magához ölelt.
- Olyan jó, hogy végre itt vagytok. - mondta, még mindig szorosan tartva.
- Mi is nagyon örülünk! - helyeseltem.
- Szia, Anyu! - következett most Rob az üdvözlésben.
- Hogy utaztatok? Esetleg szeretnétek valamit enni? A lányok fent vannak az emeleten. Szólok nekik! - hadarta Clare.
- Hé, egy kicsit lassíts! Rendben? Bőven lesz időnk mindenre.
- Igazad van. Csak annyira izgatott vagyok. Régen jártál nálunk, és Tiát sem láttuk egy jó ideje.
Én csak mosolyogtam. Már semmi nyoma nem volt az idegességemnek.
Clare megmutatta a szobánkat, majd magunkra hagyott minket, hogy nyugodtan kicsomagolhassunk. Õ addig készít nekünk valami ennivalót.
Míg a ruháinkat rendezgettem, alaposan átgondoltam - újra - az egyetem nyújtotta lehetőséget. Végre elhatároztam magam és úgy éreztem, Robnak is joga van tudni a döntésemet. Mikor végeztem, leültem az ágyra, Roberttel szemben.
- Minden oké?
- Persze. - mosolyogtam bíztatóan. - De van itt valami…
- Rooob!!!
Egy hangos visítás szakított félbe, majd pár pillanat múlva az ajtó kivágódott és egy szőke hajú lány rohant be a szobába. Aztán követte Őt, a testvére, ám õ sokkalta nyugodtabban érkezett meg.
Mindketten agyon ölelgették Robertet. Én csak nevettem az egészen. Olyan jó volt látni ezt a három testvért, így, együtt.
Boldog voltam, hogy egy ilyen harmonikus és szeretetteljes családba kerültem.
A lányokkal túlestünk a formaságokon. Megtudtam, hogy a fiatalabbik - aki elsőként jött a szobába - Elizabeth, de mindenki csak Lizzynek becézi. Az idősebbik, pedig Victoria.
Így elsőre nagyon szimpatikusnak tűntek és egyáltalán nem bántam Lizzy elképesztő kíváncsiságát. Mindent tudni akart, ami köztem és Rob között van. Victoria és Lizzy érdeklődése, már-már azt éreztette velem: Ők sosem gondolták volna, hogy a testvérüknek egyszer majd komoly kapcsolata lehet.
Annyi kérdésük volt, majdnem egy órát vett igénybe az ebédem elfogyasztása. De semmi kifogásom nem volt a dolog ellen. Örültem, hogy ilyen jól elbeszélgetünk. Néha Clare is bekapcsolódott, egy-egy fontosabb vagy számára érdekesnek tűnő kérdésnél.
- És miért látogattatok meg minket? - érkezett egy újabb, most éppen Victől. - Ne értsetek félre, ezzel nem azt mondom, hogy nem örülök Nektek. De biztos nem ok nélkül jöttetek. Igazam van?
Nem tudtam mit válaszolhatnék. Ha most kinyitom a szám, biztos, hogy elszólom magam. Úgyhogy inkább vártam, hogy Rob kezdjen beszélni.
- Igen, igazad van. Tiával nem véletlenül látogattunk meg titeket! De szeretném, ha apa is itt lenne, szóval, addig nem mondunk semmit!
Lizzy arca felderült és sokat sejtetően mosolygott ránk. Mikor rájöttem, milyen gondolatok járhatnak a fejében, megpróbáltam lassan és lehetőleg észrevétlenül ökölbe szorítani a bal kezem…
Hosszasan beszélgettünk, - a lányok szinte kifogyhatatlanok voltak a kérdésekből - mikor Richard is megérkezett.
Most már jelen volt az egész Pattinson család, így semmi okát nem láttuk a további titkolózásnak.
- Tehát. - kezdte Rob. - Azért vagyunk most itt, hogy bejelentsük Nektek az eljegyzésünket.
Teljes csend telepedett a nappalira. Mindenki a másiktól várt valamilyen reakcióra. Ahogy teltek a percek, én úgy lettem egyre idegesebb.
- Waóó! De hiszen ez nagyszerű! - ugrott a nyakamba Lizzy, igen váratlanul. - Muti, muti, muti! - kapott a bal kezem után, hogy szemügyre vehesse a gyűrűmet.
Tisztára, mint Ashley. Mindketten pontosan ilyen életvidámak és kíváncsi a természetük. Akaratlanul is megmosolyogtam ezeket a gondolatokat.
- Ez… ez gyönyörű! Rob! - mondta elismerően, még mindig az ékszert vizslatva.
A hangulat egy kissé feloldódott és mindenki őszinte örömmel gratulált nekünk.
Gondoltam, hogy Lizzynek ez a helyzet még több kérdésre ad okot. De, hogy ennyire! Folyamatosan bombázott minket a különös kérdéseivel és ötleteivel. Mi pedig alig győztünk válaszolni, mindegyikre.
- Tudjátok már az időpontot?
Ezen eltöprengtem… Pontosan ugyanezt akartam én is megtudni, tegnap Roberttől, csak a telefon félbeszakított.
Ránéztem Robertre, aki hasonlóan meglepett képet vágott, mint én. Látszott rajta, hogy nagyon elgondolkozott:
"Akkor pillantottam meg Őt először. Teljesen egyedül volt. Az arca fájdalmat és zavarodottságot tükrözött. A haja a barna legkülönfélébb árnyalataiban, göndör fürtökben omlott a vállára. A szeme gyönyörű mogyoróbarna.
Nem tudom, mi ütött belém, de erős késztetést éreztem, hogy odamenjek hozzá…"
- Október 4-e. - vágta rá Robert, a kínzó hallgatása után.
- 4-e? - néztem rá kíváncsian.
- Igen, Tia! Nem mond Neked semmit ez a dátum? - fordult felém teljes testével.
Kutattam az emlékeim között és akkor hirtelen bevillant. Rájöttem, miért választotta Rob ezt a napot és nekem egyáltalán nem volt ellenemre.
- De, tudom! - mosolyogtam. - Tökéletes lesz! Szeretlek. - bújtam hozzá közelebb.
- Valaki esetleg beavatna minket is? - kérdezte türelmetlenül Lizzy.
- Október 4-én találkoztunk legelőször. - mondtam, még mindig meghatottan.
- Rob! Én rád se ismerek! Mikor lettél Te ilyen romantikus? - nevetett Victoria.
Az egész délután remek hangulatban telt. Együtt megvacsoráztunk, aztán Lizzy és Vic hazamentek, majd Rob és én is elvonultunk a szobánkba.
- Teljesen lefárasztottak a nővéreid! - dőltem végig az ágyon.
- Igazad van. Már alig vártam, hogy kettesben lehessünk. - feküdt le mellém.
- Rob! Valamiről beszélnünk kell! - ültem fel, hogy a szembe kerüljek Vele.
- Ez komolyan hangzik. De ugye nem bánod az esküvő időpontját. Úgy gondoltam, köthetnénk valamihez, ami számunkra fontos.
- Nem, egyáltalán nem erről van szó! Nekem tetszik az a nap… - adtam egy puszit a homlokára, majd egy nagy levegőt véve, belekezdtem: - Arról van szó, hogy kaptam egy levelet az egyetemről. Tisztában vagyok vele, hogy tudsz róla, viszont arról nem, hogy mi áll benne pontosan. Felvettek. Ám nekem máig, fogalmam sem volt, mit válasszak. De most elhatároztam magam és jogod van tudni, hogy miként döntöttem.
Robert teljesen rám figyelt. Nem szakított félbe, megvárta, míg befejezem a mondanivalóm. Az arca fájdalmat sugárzott. Látszott, hogy fogalma sincs, mit akarok mondani...

48. fejezet

Sziasztok!



A szokásostól eltérően ismét én hozom a fejezetet, viszont pénteken, ha minden jól megy Ivcsi fog frisselni. Bocsi, hogy csak most, hozom, de kicsit "lent ragadtam a parton"...

A lényeg, amit Ivcsi is megkért, hogy emeljek ki: az egyik elvarratlan szál ebben a részben rendeződni fog, akinek, hiányzott a jóképű Adams doki, az most örülhet :)

Az előző fejezetet gonosz módon pont egy kérdéssel hagytuk abba, vajon hogy reagál rá Tia és mi lesz a válasza? És az előzetesben említett levélben mi állhat? Mennek családlátogatóba vagy nem? :)

Nem húzom tovább az idegeket, jó olvasást! Sziasztok!





48. Fejezet

Pontosan tudtam, miért akar Rob Londonba utazni. Semmi értelmét nem láttam annak, hogy nemet mondjak, mégis minden porcikám tiltakozott az utazás ellen. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém! Talán csak féltem, mert őszintén szólva, a családjával való első találkozás nem sült el a legjobban. És most? Beállítunk hozzájuk, úgy, hogy már nem csak a barátnője, hanem a mennyasszonya vagyok.
Leraktam a kezemből az evőeszközt, majd a tekintetemet Robertre emeltem.
- Komolyan gondolod?
- Persze Tia! De azt reméltem, örülni fogsz. - látszott rajta, hogy mélyen megbántottam a kérdésemmel.
- Én örülök is, csak… félek.
- Mégis mitől? - kérdezte.
Nem válaszoltam. Elképzelésem sem volt, miért kezdtem kifogásokat keresni, miért lettem ilyen hirtelen feszült és ideges.
- A szüleimet már ismered, a nővéreim pedig imádni fognak! Bocsáss meg, de nem értem, mi lehet a baj!
- Talán, hogy… Tudod, már nem csak egy lány vagyok, aki a fiúkkal együtt van. Ez annál sokkal több…
- Mert Te nemcsak egy lány vagy, hanem a Lány, aki a mennyasszonyom! És ez zavar? Az a baj, hogy pont emiatt akarom meglátogatni a szüleimet?
- Nem, dehogy! Ez nem baj, pont ellenkezőleg! Csak megijedtem… De tudod mit? Felejtsük el ezt az egészet és töltsünk egy remek hétvégét a családoddal. - mosolyogtam.
- Köszönöm. - mondta halkan, majd szorosan magához ölelt.
Most már teljes nyugodtsággal fejeztük be az ebédünket.
Az iméntibeszélgetés, előhozott belőlem egy csomó, furcsa érzést. Izgatott voltam, de legfőképp boldog. Most tudatosult bennem igazán, hogy hamarosan férjhez fogok menni. Borzasztó nagy kíváncsiság lett úrrá rajtam.
- Rob! - emelkedtem fel az öléből.
- Tessék?
- Van valami elképzelésed, az… - de már nem tudtam befejezni. A telefonom hangos sípolása zavart meg. Egy sms-t kaptam, anyutól.
- Jesszus! Teljesen kiment a fejemből… Ma kell pszichológushoz mennem!
- Pszichológushoz? - Rob értetlenül meredt rám.
- Igen. Tudod, teljesen magamba zárkóztam. Szükségem volt egy kis segítségre!
Robert nem faggatott tovább. Sőt még fel is ajánlotta, hogy eljön velem.
A kórházig vezető úton, elmondtam Neki, mi volt az oka, az összeomlásomnak, és hogy miért vittek a szüleim orvoshoz.
Épp időben érkeztünk. Bejelentkeztem a recepción, majd a pszichiátria felé vettük az irányt. Robert végig mellettem volt és ez sok erőt adott nekem. Ám most mégis úgy éreztem, egyedül kell beszélnem Dr. Adamsszel. Bár kissé feszült voltam és lehet, hogy ez látszott is, megpróbáltam összeszedni magam.
- Bemenjek veled? - kérdezte, amint az ajtó elé értünk.
- Inkább ne! Szeretném egyedül csinálni, rendben?
- Persze. Itt megvárlak. - egy apró puszit, nyomot a számra, majd leült az egyik székre.
Bekopogtam, és amint meghallottam az ismerős hang, hívogató szavát, beléptem az ajtón.
- Helló.
- Szia Tia. Örülök, hogy itt vagy. Sok mindent meg kéne beszélnünk.
- Ezzel én is egyetértek! - kényelembe helyeztem magam a kanapén.
Míg Michael valami papírokkal vacakolt, addig én össze tudtam szedni a gondolataimat. Végül leült velem szembe és én belekezdtem:
- Először is borzasztóan sajnálom, amiket mondtam. Egyáltalán nem gondoltam komolyan, de abban a helyzetben… Túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy tiszta fejjel gondolkodjak. De azóta minden megváltozott! Az emlékeim visszatértek és újra teljes és boldog életet élhetek.
- Tehát, akkor mindenre emlékszel? Hiszen ez nagyszerű! Mikor történt?
- Mindössze két napja.
Fogalmam sincs mennyi ideig voltam bent nála, de teljesen felszabadultam. Biztos voltam benne, hogy jóval meghaladtuk az egy betegre kiszabott időt. Már nem úgy beszélgettünk, mint egy orvos a betegével, hanem sokkal inkább hasonlított két jó barát eszmecseréjére.
Felajánlotta, hogy bármikor meglátogathatom, ha valami problémám lenne. Kedvelem Michaelt, de azért őszintén reméltem, nem fogok gyakran megfordulni ezen a helyen.
Robert - ahogy azt ígérte - még mindig kint várt rám. Szótlanul sétáltunk ki a kocsihoz. Aztán Rob törte meg a csendet:
- Tia. Ha nem szeretnéd elmondani, nem muszáj, de azért én mégis kíváncsi lennék valamire. - mondta, miközben beszálltunk az autóba.
- Nem szeretném, ha lennének titkaink egymás előtt. Szóval? - bíztattam egy mosollyal.
- Úgy vettem észre, mintha egy kicsit vonakodnál ettől a találkozástól. - ez inkább hangzott egy kijelentésnek, mint kérdésnek.
- A múlt alkalommal, mikor itt voltam, kicsit összevesztünk. Vagyis inkább, én reagáltam túl a dolgot.
- Mi volt az? - kérdezte, kissé bátortalanul.
- Volt egy álmom… Te és én voltunk a főszereplők. De akkor még nem emlékeztem Rád, mégis mindenhol ott voltál. Aztán, mikor ezt elmondtam Michaelnek… - Rob értetlenül fürkészte az arcom. - ... Dr. Adamsnek, azt mondta, ha ennyire szenvedek, talán jobb lenne, ha elfelejtenélek… végleg! Én pedig megmakacsoltam magam és kiabáltam is vele, majd egyszerűen otthagytam. - zártam le gyorsan.
Közelebb húzott magához és hosszú percekig tartott a karjai közt. Csak élveztem ezt a közelséget, minden pillanatát kihasználva.
- Nagyon szeretlek, Tia!
Rob az állam alá nyúlt és megemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. Az egyik ujjával lassan cirógatta végig az arcom, majd a szám körvonalát, miközben az ajkaink egyre közelebb kerültek egymáshoz… végül megcsókolt.
- Mit szólnál, ha most azonnal elrepülnénk Londonba?
- Mi ez a nagy lelkesedés? - kérdezte egy félmosoly kíséretében.
Nem találtam megfelelő indokot a felindultságomra, de amilyen hamar jött az ötlet, olyan hamar be is láttam, hogy nem megvalósítható tervvel rukkoltam elő. Az utazás előtt még sok elintéznivalónk van.
Egyszerűen csak Roberttel szerettem volna lenni. A tudat, hogy nemsokára a felesége leszek, mérhetetlen boldogsággal töltött el.
- Ez tényleg nem túl jó ötlet. Még a szüleimmel is beszélnem kell… - merengtem.
- De esetleg holnap? Akár már indulhatnánk is.
- Rendben. Te intézd el a jegyeket, én addig benézek anyuékhoz.
Robertnek semmi kifogása nem volt, egyenesen a szüleim felé vettük az irányt. Egy hosszabbra sikeredett búcsúzkodás után, végre elváltunk egymástól, ám mihelyst Rob végez, ide jön.
Senki sem volt otthon. Beljebb érve, megpillantottam egy fehér borítékot a konyhaasztalon. Felvettem és elolvasva a címzettet, gyorsan kinyitottam a levelemet. Őszintén meglepett, amit benne láttam: felvettek az egyetemre…
Leültem az egyik székre, bízva abban, hogy egy kicsit nyugodtabban át tudom gondolni a lehetőségeimet.
De egyetlen értelmes gondolat sem fogalmazódott meg bennem. Semmire nem tudtam koncentrálni. Borzasztó nagy dühöt éreztem!
Mikor akartak egyáltalán nekem erről szólni? Vagy ez a levél csak véletlenül került a szemem elé, meg sem akarták mutatni?! - ezernyi kérdés kavargott a fejemben.
Mi van, ha ehhez az egészhez Robertnek is köze van? Nem! Az ki van zárva! Ő elmondta volna, vagy… - már én sem tudtam, mit gondoljak.
Tulajdonképpen, teljesen össze voltam zavarodva. Becsapottnak éreztem magam. Már lassan három hónapja, hogy megküldték ezt a levelet. Válaszokat akartam, méghozzá minél előbb!
Az ajtó nyitódása zökkentett ki az elmélkedésemből.
Egyből felpattantam és az előszobába indultam.
- Helló.
- Szia, kicsim. Mi járatban? - kérdezte anyu.
- Beszélnünk kell! - mondtam, majd egy hirtelen mozdulattal már a nappaliban vártam a szüleimre.
Apu gyorsan kapcsolt, és leült a kanapéra. Pár perc múlva anya is megérkezett. Kíváncsian meredtek rám.
Elhelyezkedtem velük szembe, aztán kissé lenyugtatva magam, belekezdtem:
- Ezt találtam. - raktam a kis asztalra a kezemben tartott levelet. - Mikor akartatok nekem erről szólni?
- Szívem! Nem úgy van, ahogy gondolod.
- Ó, igen. Akkor légy szíves magyarázd meg!
- Amikor a levél megérkezett, Te még kómában feküdtél…
- Kösz. Ezt én is tudom! - vágtam közbe, egy cseppet sem kedvesen. Mérges voltam és sehogy sem tudtam túllépni ezen az egészen. - De azóta már majdnem három hét telt el, hogy felébredtem. Bőven lett volna alkalmatok elmondani!
- Igen, igazad van. - vette át anyu a szót. - Csak olyan hirtelen történt minden. Te nem emlékeztél semmire, aztán az emlékeid visszatértek és már csak a költözés körül forgott minden. Na, meg az eljegyzésetek… Őszintén szólva teljesen megfeledkeztünk az egyetemről.
Most, hogy így végig gondoltam, talán anyunak van igaza. Mindenki elfelejtett valamit… Nem kellett volna ennyire túlreagálnom ezt a dolgot.
- Sajnálom! Igazatok van. - öleltem meg anyut, majd aput.
- Semmi baj, Tia. Mostanában eléggé feszültek vagyunk. - mosolygott rám apa, amivel engem is jobb kedvre derített.
- Már csak egy kérdésem lenne. Robert tudott a levélről?
- Igen, Õ hozta be a kórházba. Viszont azt senki sem tudja mi áll benne! - célozgatott óvatosan anya.
- Felvettek. - sóhajtottam.
Nem töltött el nagy örömmel, hogy New Yorkban tanuljak. Az volt az álmom, hogy híres, jól kereső ügyvéd lehessek, de mostanra ez teljesen megváltozott. A jövőmet már nem tudtam és nem is akartam elképzelni Robert nélkül.

47. fejezet

Sziasztok!

Kicsit késve ugyan, de meghoztam a mai frisst. Ebben a részben: egy édes ébredés; aztán valami, amitől Tiának lehetne akár de javou érzése; váratlan látogatók, akik nincsenek teljesen tisztában a kialakult helyzettel; valamint egy meglepő javaslat vagy inkább kérés Rob részéről... izgalmakban nem lesz hiány :)
Örömmel olvastuk, hogy milyen kreatívak vagytok. Ami pedig az előzetest illeti: nem kell mindig a legrosszabbra gondolni.
A kommentekre én sajnos nem tudok válaszolni - a mobilinternet nem teszi lehetővé :( - szóval, amint Ivcsi újra köztünk lesz, megválaszolja mindegyiket :) köszönjük, azoknak, akik írtak!
Jó olvasást, sziasztok!


47. fejezet

Nem sokkal később Rob is mocorogni kezdett, majd egy megadó sóhaj kíséretében kinyitotta a szemét.
- Jó reggelt! – mosolyogtam rá.
- Meg voltam győződve róla, hogy a tegnapi napot csak álmodtam… úgy látszik mégsem! – közelebb húzott magához, majd megcsókolt.
- Nekem is ez volt az érzésem, amíg meg nem pillantottam ezt. – mutattam felé a bal kezem. Megfogta, majd egy apró puszit nyomott rá.
- Szeretlek! – suttogta a fülembe.
- Én is szeretlek, nagyon!
Nem tudom, mennyi ideig fekhettünk egymás karjaiban a másikat figyelve, de jó érzés volt. Ismét önmagam voltam, a baleset óta először…
Lassan rászántuk magunkat és felkeltünk. Majd a reggeli teendők után lementünk a konyhába, ahol meglepődve szembesültem azzal, hogy anyuék nem mentek dolgozni.
Együtt reggeliztünk meg aztán mi ismét felvonultunk a szobámba. Előkeresetem a bőröndömet, majd kinyitottam a szekrényajtót. Épp kezdtem volna neki a pakolásnak, mikor Rob megfogta a derekam és szembefordított magával.
- Szabad lesz megtudnom, hogy mégis mit csinálsz? – kérdezte.
- Igen. Költözök. – villantottam rá egy angyali mosolyt.
- Nem, Neked még pihenned kell! – mondta szigorúan és az ágy felé tolt.
- Ugyan, Rob! Semmi bajom…
- Akkor is! – vágott a szavamba. – Te szépen leülsz ide, én majd bepakolok.
- Köszönöm. – nyögtem ki végül, mivel láttam, hogy hajthatatlan.
Figyeltem, ahogy a ruháim fogynak a szekrényből, és közben remekül szórakoztam Roberten. De el kell ismernem, egész ügyesen vitte véghez a feladatot.
Délre már „be is fejeztük”. Ebéd után hosszasan beszélgettünk anyuékkal. Majd olyan négy óra tájékán Rob felment a csomagjaimért és kivitte őket a kocsiba. Én pedig búcsúzkodásba kezdtem a szüleimtől. Mind a ketten könnyes szemekkel néztek rám.
- Jajj, nem a világ végére megyek! Ha nem is találkozunk minden nap, telefonon tartjuk a kapcsolatot. – mosolyogtam rájuk.
- Hiányozni fogsz! – ölelt meg apa.
- Gyere, amikor csak szeretnél! Tudod, ránk mindig számíthatsz! – húzott magához anya szorosan.
- Szeretlek titeket! Sziasztok. – köszöntem el tőlük, majd beszálltam a kocsiba.
Negyed órán belül már otthon is voltunk, ahogy bementünk az ajtón, Happy egyből ugrándozni kezdett körülöttem.
- Sokat nőtt. – jegyeztem meg, miközben simogattam. – Hiába, két hónap azért két hónap.
- Nagyon hiányolt, mint ahogy én is. – mondta. – A baleset után egy ideig Ashley vigyázott rá… - kezdte, s a szemeiben mélységes fájdalmat véltem felfedezni. – Mikor hazahoztam, az volt az első, hogy körberohanta a házat, Téged keresve.
Ez elgondolkodtatott! Most döbbentem csak rá igazán, Robertnek milyen gyötrelmes lehetett ez az idő…
Lassan besétáltam a nappaliba, Robertet követve, majd leültem mellé a kanapéra és vállára hajtottam a fejem.
- Gondolom rengeteg mindenről lemaradtam… Tudod… eddig a napjaim nagy részét az tette ki, hogy azon gondolkoztam ki vagy és mi közünk van egymáshoz! Most viszont arra lettem kíváncsi, mi történt veled, amíg kómában voltam.
Egy szót sem szólt, csak éreztem, ahogy megrázza a fejét!
- Azt hittem őszinték leszünk egymáshoz! – húztam ki magam és mélyen belefúrtam a tekintetem az övébe!
- Rendben! – sóhajtotta, én pedig csak vártam a folytatást.
Rob egy hosszú percre lehunyta a szemét, majd még mindig csukott szemmel beszélni kezdett:
- Hetekig teljesen használhatatlan voltam. Steph elintézett nekem egy kis „pihenőt”. Az első pár napban itt volt Ashley. Úgymond a gondomat viselte, nem hagyott magamba zuhanni, tartotta bennem a lelket… Aztán felajánlotta, hogy vigyáz Happyre… Én pedig minden nap bent voltam nálad. Azt hiszem, két hét után visszamentem dolgozni. Munka után pedig első utam rendszerint hozzád vezetett. Estére legtöbbször már nagyon kimerültem, mégsem tudtam elaludni… amikor nálad voltam, ez most furán fog hangzani, de mindig elmeséltem a napomat. Iszonyatos volt látni, ahogy ott fekszel, a tested pedig nem reagál semmire… - mesélte megtörten. Csendesen figyeltem, ő pedig folytatta, immáron rabul ejtve a tekintetemet: - Egyszer hazamentem anyuékhoz hétvégére, de végig azt vártam, hogy újra melletted legyek. Aztán azon a reggelen… éreztem, hogy valami történni fog… és tessék. Nagyon örültem, hogy felébredtél és teljesen le is döbbentem… az elmúlt idő, egészen tegnapig maga volt a pokol. De tudtam, hogy megérdemeltem.
- Ez nem igaz! Ezt a hülyeséget sürgősen verd ki a fejedből! Nem akarom még egyszer meghallani! – dörrentem rá.
- Köszönöm – egy rövid pillanatra birtokba vette az ajkaimat, majd hirtelen témát váltott: - Hogy jutott eszedbe minden?
- Igazából fogalmam sincs. Egyszer csak bevillant egy kép.
- Micsoda? – jelent meg egy halvány mosoly a szája szegletében.
- Karácsony. Egész pontosan az, amikor a nyakláncot akasztod a nyakamba. A parkban is rajtam volt. Levettem és megnéztem, aztán sorba lepergett előttem minden. Majd egyből hozzád indultam.
Egy őszinte mosoly jelent meg az arcán.
- Rob, kérdezhetek valamit?
- Persze, kicsim!
- Mióta van meg a gyűrű?
- Már egy ideje. Rá kellett, hogy jöjjek, képtelen vagyok élni nélküled. Akkor döntöttem el, hogy meg fogom kérni a kezed. El is mondtam Kellannak, de nem nagyon akarta elhinni. Aztán másnap elrángattam egy ékszerboltba, akkor jött rá, hogy tényleg komolyan gondolom.
- Szeretlek! – bújtam hozzá közelebb, ám ez nem tartott túl sokáig, mert Happy ugatni kezdett.
- Adok neki enni. – álltam fel.
- Rendben. Én addig felviszem a táskákat.
Gyorsan adtam eledelt és vizet is Happynek, bezártam az ajtót, majd elindultam Robhoz.
Épp kezdte volna kipakolni az egyik bőröndöt, mikor felértem. Nem vett észre, így halkan mögé osontam és átkaroltam.
- Hagyd, ráér az! – suttogtam a fülébe.
Megfordult az ölelésemben és rám mosolygott. Egy ideig csak így álltunk, aztán megcsókolt. Először csak gyengéden, majd egyre mohóbban…

*

Reggel az első értelmes gondolatom ez volt: Roberten és a szüleimen kívül senki nem tudja, hogy visszatértek az emlékeim és mindenkire pontosan emlékszem: Katere, Danielre, Ashleyre, Kellanra, Jacksonra…
Egyből a telefonom után nyúltam, és megdöbbenve láttam, hogy mennyire elaludtam. A gondolataimból a csengő hangja zökkentett ki. Ismerős zajok szűrődtek fel. Míg azon töprengtem, kik lehetnek azok, rá kellett jönnöm, a beszélgetés egyre inkább vitatkozásba csap át.
Csendesen mentem le a lépcsőn, miközben végig figyeltem, miről beszélgetnek.
- Ash, kérlek…
- Nem, Robert! Engedd meg, hogy befejezzem!
Kicsit kínosnak éreztem a helyzetet. Mostanában túl sokat hallgatózom és ennek nem igazán voltam a híve.
Úgy döntöttem, nem leszek az „új szokásom” rabja és éppen ezért, egyből el is indultam, hogy teljes szem és fültanúja legyek a beszélgetésnek. Ám mikor megpillantottam őket, gyorsan vissza is bújtam a „rejtekembe”. Őszintén szólva elbizonytalanodtam…
Ashley nagyon határozottan beszélt Roberthez, aki egy csöppet értetlenül állt az események előtt.
Kellan a háttérből szemlélte őket… ahogy én is.
- Igazán mellőzhetnéd ezt a szörnyű önsajnálatot! Nem jársz dolgozni, nem beszélsz senkivel. Ez így nem mehet tovább, valamit kezdened kell magaddal! Én el tudom képzelni, mennyire nehéz lehet most neked, de mégis…
- Ash… - kezdte sokadszorra is Rob, ám Ashley most sem hagyta szóhoz jutni.
Aztán hosszas csend következett. Kilestem, mert egyre idegőrlőbbé vált ez a hallgatás. Már nem voltak az előszobában. Lejjebb merészkedtem a lépcsőn, mígnem a nappaliból felfigyeltem a hangokra.
- Ne Ash-ez itt nekem! Rob szedd össze magad!
- De hisz, én…
- Nincs semmi de! eljössz velünk ebédelni, aztán pedig… majd kitalálunk valamit!
- Szerintem hagyhatnád, hogy Robert is szóhoz jusson! – vette védelmébe Kellan a barátját.
Ezeket a szavakat önkéntelenül is megmosolyogtam. Örültem, hogy talán végre Rob mindent elmagyarázhat.
- Köszönöm. – mindössze ennyit mondott. Percekig csend telepedett rájuk. Hirtelen ötlettől vezérelve elindultam a nappali irányába. Beérve először egyikük sem vett észre. Közelebb léptem Roberthez, majd leültem mellé. Erre már mindannyian felkapták a fejüket. Ashley értetlen, majd Kellan mindig mosolygós arckifejezésével találtam szembe magam.
- Tia… - hebegte Ashley. - … Te? Itt?
- Ezt próbáltam elmondani. – közölte Rob teljes nyugodtsággal, miközben a kezünket egymásba kulcsolta.
- Én… újra a régi vagyok! Sajnálom, hogy nem szóltunk, de mindez csak két napja történt és azóta még csak levegőt venni sem volt időnk! – keltem gyorsan a védelmünkbe.
Ash egy cseppet lenyugodott. Kellan pedig hirtelen felállt, majd szorosan magához ölelt.
- Olyan boldog vagyok, hogy felismersz engem, hugi! Feltéve, ha tényleg emlékszel! – nevette el magát.
- Persze, hogy emlékszem rád! Te vagy az én lökött, de a világ legjobb bátyja, akit valaha is kívánhattam volna. – mosolyogtam mire ő – kissé meghatottan – egy puszit nyomott az arcomra.
Közben Ashley is megérkezett, hogy most ő ölelgessen agyon.
- Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál! Úgy örülök, hogy újra velünk vagy!
- Hát még én. – feleltem, kibújva az ölelésünkből. Ash a tenyerébe fogta mindkét kezem, s így folytatta tovább.
- Talán Neked, majd… Várjunk csak! Ez az, amire gondolok? – nézett mélyen a szemembe. Én egyből éreztem, mire céloz, mert a bal kezem gyűrűs ujját szorongatta.
Robertre pillantottam, de sem ő, sem pedig Kellan nem értette, mit akarhat Ash.
- Ez… - mutatta fel a gyűrűt.
- Ó, igen! – hallottam Kellan örömteljes sóhaját.
- Igen, Ash! Ez pontosan az, amire gondolsz. – karolta át Rob a vállam, közelebb húzva magához.
A következő pár óra azzal telt, hogy mindent – a legapróbb részletekig – elmeséltünk Ashleynek, aki látszólag kifogyhatatlan volt a kéréseiből. A kíváncsisága egy percre sem lankadt.
Mikor végre betelt az előző két napunk eseményeivel, eszembe jutott valami, amire talán pont ez a legmegfelelőbb alkalom.
- Tudom, hogy még semmi sincs letisztázva, és még csak az időpont sincs meg az esküvőre, mégis szeretnélek megkérdezni – fordultam Ashleyhez – vállalnád-e a tanúm szerepét?
- És Kellan, Te lennél az enyém? – csatlakozott Robert.
- Persze! – érkezett a válasz mindkettőjüktől szinte egyszerre.
- Én a koszorús lánynak is örültem volna, de ez sokkal jobb! – borult a nyakamba. – Köszönöm!
- Reméltem, hogy legalább annyira boldog leszel, mint én vagyok. – adtam egy puszit a homlokára, de láttam a szemében, hogy már rég nem figyel rám. Teljesen másfelé kalandoztak a gondolatai…
Nem sokkal később megint egyedül voltunk a lakásunkban. Készítettem egy gyors ebédet, majd nekiláttunk az elfogyasztásának. Én farkaséhes voltam, ám Robert még csak hozzá sem nyúlt az ételhez. Folyamatosan engem nézett és nagyon gondolkozott valamin.
- Mi az? – kérdeztem, mikor már nem bírtam a kíváncsiságommal.
- Tia, mit szólnál, ha elutaznánk Londonba?