Reggel eléggé korán ébredtem, még semmilyen mozgást nem hallottam. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy most reggel tisztázok mindent Robbal. Talán még elég higgadt vagyok, és nem komplikálom túl a dolgot.
Birtokba vettem a fürdőt, gyorsan felöltöztem, és halkan leosontam a földszintre. Szerencsére senkit nem ébresztettem fel, de azért nem akartam, hogy aggódjanak értem, ezért írtam egy üzenetet anyunak:
„Elmentem Roberthez!
Puszi, Tia.”
Gyorsan magamhoz vettem a táskámat, az előszobában a kabátomat és a csizmám, majd bezártam magam mögött a bejárati ajtót.
Jobbnak láttam, ha inkább busszal megyek. Egyrészt elég hideg volt, másrészt amúgy is útba esett a megálló. Nem kellett sokat várakoznom. Alig voltak a buszon, hely is akadt bőven.
Nagyon hamar megérkeztem. A kapuban álltam, de teljesen elbizonytalanodtam. Most már egyáltalán nem éreztem olyan szükségszerűnek ezt a beszélgetést.
Mi van, ha még csak fel sem kelt? Mi lesz, ha a szülei nyitnak ajtót, akkor mit fogok mondani?
Arra jutottam, nem érdekel. Bármi is történik, szembe nézek vele…
Halkan bekopogtam, aztán vártam. Egy fél perc sem telt bele, és az ajtó kinyílt. Robert állt előttem, arckifejezése meglepődöttségről árulkodott. Mindketten hallgattunk, csak néztük egymást.
- Beljebb mehetek? – törtem meg a csendet, mert már nagyon fáztam.
- Persze! – mosolyodott el, félre lépve az útból.
Lesegítette a kabátomat, aztán beinvitált a nappaliba. Kényelembe helyeztem magam az egyik fotelben, Robert pedig velem szemben ült le.
Látszott rajta, hogy borzasztóan kíváncsi, miért vagyok itt ilyen korán, mégsem támadott le a kérdéseivel.
Újabb hallgatásba burkolóztunk, de részemről ez most nem volt véletlen. Össze kellett szednem a gondolataimat, fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele.
- Tia! Tudom, hogy nem véletlenül jöttél ide, és főleg nem ilyen korán.
- Igen, honnan? – lepődtem meg.
- Peter felhívott az este…
Ez nem lehet igaz! Erre gondolnom kellett volna. Vajon mennyit tudhat Rob?
- Mennyit mondott el? – kérdeztem.
- Csak a kocsiról tudok… azt mondta, hogy a többit veled kell megbeszélnem.
Igazából hálás voltam apunak. Legalább az autó miatt már nem kell izgulnom.
Gondolom Robertet aggasztotta a hallgatásom, mert letérdelt elém, felemelte a fejemet, és a tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
- Tia, én nagyon aggódtam érted. Egész éjjel nem aludtam! Kérlek, mondd el, hogy mi a baj!
A pillantása teli volt fájdalommal. Leguggoltam hozzá, majd szorosan megöleltem.
- Nem akarlak elveszíteni… soha!! – suttogtam a fülébe.
- Én sem, de nem is fogsz… - elhallgattattam azzal, hogy a szájára tettem az ujjam.
- Talán, ám ezt még Te sem tudhatod. Robert, pontosan ezért jöttem. – láttam rajta, nem igazán érti, miről beszélek. Úgyhogy elkezdtem a legelején. – A tegnapi ebéd közben apukád érdekes megjegyzést tett. Azon gondolkodtam, mikor „bebarangoltam” Vancouver utcáit. – láttam rajta, hogy világossá vált neki, mit is szeretnék ebből az egészből kihozni. Mégsem szólt közbe, hagyta, hogy kibontakozzak. – Tudod, igazság szerint én ebbe még egyáltalán nem gondoltam bele… hogy elköltözöl. – a hangom elcsuklott. – Szóval, hogy te csak ideiglenesen laksz itt, a forgatások miatt.
Elhallgattatott azzal, hogy megcsókolt. Aztán nagyon hirtelen vége is lett. Kibújt az ölelésemből.
- Akkor most rajtam a sor. – kezdett bele Rob. – Tegnap láthatóan kerültem ezt a témát. Hosszú idő óta most először gondoltam újra erre. Eleinte tényleg az volt a tervem, hogy csak ideiglenesen költözöm ide… - végig lehorgasztott fejjel beszélt. Én pedig egyre idegesebb lettem. Mi van, ha a válasza igen, ha tényleg elmegy. – De mikor megismertelek Téged, minden más lett. Már nem akarok elmenni… legalábbis nélküled nem! – végre felnézett rám.
- Szóval, maradsz? – kérdeztem félénken.
- Igen. Veled maradok! – jelentette ki, és a hangja tele volt magabiztossággal.
A nyakába borultam. Majd hosszú percekig csak néztük egymást, mintha az arca minden apró szegletét meg akarnám jegyezni. Pedig tudtam, erre semmi szükség, hiszen most mondta, hogy nem megy el. És én bízom benne.
- Elmegyünk a kocsiért? – zökkentett ki Rob a gondolataimból.
- Menjünk! – adtam meg magam.
Mielőtt elindultunk volna, Robert egy benzines kannát tett a kocsi csomagtartójába.
- Megnyugodtál? – kérdezte, s közben beült a volánhoz.
- Igen… talán. – fogalmam sem volt, mit érzek. Teljesen össze voltam zavarodva, ám nem tudtam mitől. Újabb kérdések merültek fel bennem. Hirtelen elhatároztam magam: nem számít mi lesz, csak a jelen érdekel. Az élet minden percét kihasználom, hogy Roberttel lehessek. – Igen, megnyugodtam! – mondtam sokkal határozottabban.
- Merre? – kérdezte egy útkereszteződésnél állva.
Elnavigáltam a város szélén parkoló autójához. „Megtankoltunk”, aztán én a Volvot vittem haza... vagyis inkább Roberthez. Még csak hét óra volt, de úgy éreztem mindjárt éhen halok. Készítettünk reggelit és természetesen Rob szüleiről sem feledkeztünk meg. Én egyből nekikezdtem a rántottámnak. Pár perc elteltével feltűnt, hogy Robert viszont még csak hozzá sem nyúlt az övéhez… csak engem nézett.
- Mi az? – kérdeztem zavartan.
Nem válaszolt. Kivette a kezemből az evőeszközt és maga felé fordított.
- Kicsim, mit szólnál, ha esetleg… - látszott rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat.
- Jó reggelt! – lépett a konyhába Richard és Clare. – Oh, szia Tia!
Kikaptam a kezem Roberté közül.
- Hello! – köszöntem, bizonytalanul.
Ők is leültek az asztalhoz és együtt folytattuk tovább a reggelit.
- Fiam, arra gondoltunk apáddal, esetleg elmehetnénk egy városnézésre és valami ajándékot is vinnénk a nővéreidnek. – hozta fel a témát Clare.
- Persze anyu, bár ezt én igazából holnapra terveztem. Tehát akkor, mikor mentek haza? – érdeklődött.
- Holnap délelőtt indul a gépünk… Tudom, hogy úgy volt hétfőig maradunk, de a lányok sem voltak otthon és velük is szeretnénk eltölteni egy kis időt. – mentegetőzött Richard.
- Értem.
- Akkor gondolom ugrott a mai ebéd. – vontam le a következtetést.
- Igen, de nagyon sajnáljuk. Talán majd legközelebb!
- Legközelebb… - zártam le a témát, kissé csüggedten.
Mindenki végzett az evéssel és Robert szülei sürgős készülődésbe kezdtek. Én közben leszedtem az asztalt, elmosogattam és elpakoltam. Robert is elment öltözni, de pár percen belül megjelent a konyhában.
- Sajnálom! – kaptam egy csókot. – Nem tartasz velünk?
- Nem, köszönöm. Inkább hazamennék.
- Ahogy gondolod. Mi most indulunk…
- Ezt még itt elpakolom, - vágtam közbe, rámutatva a mosogatóban heverő edényekre – és tudod, kulcsom is van. – mosolyogtam.
Értette a célzást. Elbúcsúztunk egymástól, aztán ők elmentek. Nem beszéltük meg, mikor fogunk találkozni, csak azt, hogy majd felhív délután.
Úgy terveztem, befejeztem a konyhai teendőket, aztán sétálok egyet hazafelé. Mielőtt indultam volna, körbenéztem a lakásban. A nappaliba érve a terveim szertefoszlottak. A szemem megakadt a zongorán és felidéződtek bennem azok az általános iskolai éveim, mikor még zongoráztam és énekeltem. Mióta Vancouverben lakunk ez eszembe sem jutott és erős késztetést éreztem, hogy ezeket az emlékeket újra felidézzem.
Leültem a hangszerhez, majd hosszas ismerkedésbe kezdtem: először csak alaposan megfigyeltem a billentyűket, aztán lejátszottam pár oktávot. Nagyon szépen szólt és én teljesen belefeledkeztem… Egyszerűen kizártam a külvilágot, csak a játékomra koncentráltam. Mikor egy darabbal épp végeztem, meghallottam, hogy a telefonom egy utolsó csörgésbe kezd. Eszeveszettül pattantam fel és rohantam az előszoba felé, de már késő volt. A mobil elhallgatott és csak arra eszméltem föl, hogy beleütközök valamibe… vagy inkább valakibe. Mert hát, Robert állt előttem és kezeivel átkulcsolta a derekamat.
Egy hosszú percbe beletelt mire rájöttem, mi is történt. Kibújtam az öleléséből és kissé eltoltam magam tőle.
- Hát te? – préseltem ki magamból egy értelmes mondatot.
Nem válaszolt, ám egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
- Mióta vagy itt? – tettem fel egy újabb kérdést.
- Már egy ideje… - mondta, levakarhatatlan vigyorral.
- És miért?
- Ezt én is kérdezhetném. – megfogta a kezem és a nappali felé húzott. Leültünk a kanapéra. Elgondolkoztam, vajon mennyit hallott a zongorázásomból. Én arra vártam, hogy ő kezdje, ő pedig feltehetően, hogy én.
- Na jó, akkor kezdem… Szóval, azért jöttem haza, mert apukádék már nagyon aggódtak érted. Nem vetted fel a telefonod. Sejtettem, hogy még mindig nálam vagy és nem is tévedtem. – mosolygott rám.
- Mennyi az idő? – kérdeztem, mikor teljesen összeállt a kép.
- Már elmúlt tizenegy… tehát, ott tartottam, mikor megérkeztem felhívtam a szüleidet, ne izguljanak, még mindig itt vagy.
- És te? Mióta…
- Ha azt szeretnéd tudni, hallottalak-e zongorázni, akkor a válaszom igen! – szakított félbe. – csodálatos volt! Miért nem mondtad, hogy ilyen szépen játszol? – próbált szemrehányást tenni, de nem sok sikerrel. A hangja lágy volt, éreztem, nem haragszik rám.
Meséltem Robertnek az általános iskolai éveimről, amit ő végig csendben és teljes odafigyeléssel hallgatott.
2010. március 30., kedd
2010. március 27., szombat
18. Fejezet
Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, habár kicsit késve, de itt van. Remélem, hogy tetszeni fog és most is kíváncsian várjuk a véleményeket! Ha minden jól megy, akkor kedden lesz friss. Jó olvasást :)
18. Fejezet
Robert rám nézett. A pillantása nyugalmat árasztott. Odaléptem hozzá, a karom után nyúlt, majd egyszerre az ajtó felé indultunk. Rob megfogta a kilincset, és lassan kitárta előttük. Pár másodperc kínos hallgatás következett…
- Sziasztok! – törte meg a csendet Robert, majd elengedte a kezemet és az anyához lépett, átölelte. Aztán beljebb invitálta őket és végre én is megbírtam szólalni:
- Üdv! – nyújtottam a kezem üdvözlésképp, ám Rob anyukája nem viszonozta, csak egyszerűen megölelt.
- Örülök, hogy végre megismerhetlek! – mondta, miután elengedett.
- Ahogy én is! – lépett oda hozzám Robert apukája is.
Be kell valljam, nagyon meglepődtem, de inkább pozitív irányba. Jól esett ez a kedvesség, és Robnak tényleg igaza volt, valószínűleg kedvelnek.
- Éhesek vagytok? – kérdezte Rob a szüleire pillantva.
- Igen, tudod fiam, igazán hosszú volt az út! – vágta rá Richard.
- Jaj, ne légy már ilyen udvariatlan… - korholta le férjét Clare.
- Semmi baj, amúgy is csak kihűlne, úgyhogy akkor talán menjünk át az étkezőbe. – vettem kezembe az irányítást.
Körülültük az asztalt, és nekem jutott a háziasszony szerep, ezért mindenkinek feltálaltam az ételt. Az ebéd közben főleg Robertet faggatták, a forgatásokról, a filmről és hogy milyen itt neki, Vancouverben…
- Hallottuk, hogy nagy sikere van a filmnek. Liz és Victoria teljesen odáig voltak érte.
- Ez igen nagy elismerés tőlük. – nevetett Robert, miközben engem nézett. – Ők a testvéreim – súgta csak nekem.
Én bólintottam, majd rögtön érkezett a következő kérdés:
- És mi a helyzet a munkával? Úgy értem vége a forgatásoknak, mi a terved? – célozgatott Richard.
- Hát, még nem tudom. Valószínűleg a második részt is elkezdjük, de még semmi konkrétumról nem beszéltünk. – vázolta a helyzetet és ezzel lezártnak tekintette.
Éreztem, hogy talán direkt kerüli a témát, de tovább én sem foglalkoztam vele. Folytattuk a beszélgetést, és még mindig Robert volt a fő téma :)
Aztán a desszertet már a nappaliban fogyasztottuk el, és hát természetesen én sem bújhattam ki a faggatózás alól:
- És… te most fogsz érettségizni, igaz Tia? – kezdte Richard.
- Ööö… igen. – sikerült egy értelmes választ adnom.
- Nyugi. – suttogta alig hallhatóan Rob, és a kezemre tette a kezét.
- Mesélj magadról! – kérte Clare.
- Szívesen… - kezdtem bele. – azt már biztos tudjátok, hogy Peter Facinelli lánya vagyok, aki Roberttel játszik együtt a Twilightban. A filmforgatás miatt jöttünk Vancouverbe…
Meséltem a Los angelesi életemről, és engem is meglepett, milyen felszabadultan beszéltem ezekről a dolgokról. A Robert és köztem lévő kapcsolat témáját direkt kerültem – persze nem azért, mert szégyelltem, erről szó sincs! – csak egy kicsit kínosnak éreztem. Ám ők valószínűleg nem így gondolták:
- És mi a helyzet veletek? – teljesen leblokkoltam. Ránéztem Robertre, aki egyből értette a célzást.
- Szóval – kezdett bele Rob – ahogy már Tia is említette, Peteren keresztül ismerkedtünk meg. És beleszerettem… - nézett mélyen a szemembe.
- Ahogy én is…- elvesztem a pillantásában.
Robert tovább mesélt, de én már egyáltalán nem tudtam figyelni. Teljesen másfele kalandoztam.
Igazából fel sem tűnt, mikor maradtunk csak kettesben. Egy csók térített vissza a jelenbe.
- Clare, Richard? – kérdeztem, az üres kanapét fixírozva.
- Kipakolnak, berendezkednek…
- Meddig maradnak? – jött a kérdés reflexből.
- Szerintem hétfőn mennek vissza Londonba. De miért?
- Csak, arra gondoltam, esetleg holnap átjöhetnének hozzánk…
- Ez remek ötlet! – kaptam egy újabb csókot.
- Mit szólnál, ha összepakolnánk a konyhában? – váltottam témát.
- Menjünk! – húzott fel a kanapéról.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar belemegy a játékba. Gyorsan lepakoltuk az asztalt, aztán én mosogattam, Rob pedig törölgetett és a helyére rakta az edényeket. Hamar végeztünk, és én jobbnak láttam, ha most búcsúzom el. Robertnek is el kell töltenie egy kis időt a szüleivel, és persze nekem is.
- Azt hiszem, én most hazamegyek.
- Miért? Csak nincs valami baj? – nézett rám meglepetten.
- Nem, dehogy! Inkább, csak… úgy érzem több időt tölthetnénk a szüleinkkel is, mégis csak Karácsony van.
- Igen, egyet értek, de azért… - megcsókolt – ...nagyon fogsz hiányozni.
- Te is nekem, de holnap találkozunk. Ugye?
- Persze, holnap. – kikísért az ajtóig, aztán elbúcsúztunk egymástól. Elindultam, de abban a percben megtorpantam. Visszafordultam Robert felé, aki még mindig az ajtóban állt.
- Vidd el a kocsimat! – dobta utánam a kulcsot.
- Köszönöm! – küldtem felé egy puszit.
Beültem az autóba, és hazafelé vettem az irányt, vagy legalábbis azt hittem. Nagyon elgondolkoztam, és már Vancouver határain kívül kocsikáztam.
Egy halvány sejtésem volt, mi gondolkodtatott el ennyire. Richard ebéd közbeni megjegyzésén agyaltam. Már akkor zavart a dolog, de igazából nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Most viszont kiforrt bennem, és értelmet nyert az a pár mondat.
Én erre nem is gondoltam… hogy Rob esetleg csak ideiglenesen lakik Vancouverben, hogy csak a forgatások miatt költözött ide, és akár vissza is mehet Londonba.
Annyira felhúztam magamat, hogy már a könnyeim kezdtek potyogni, majd leállítottam az autót, mert így még vezetni sem tudtam. Csak sírtam, és nem törődtem semmi mással, bár fogalmam sem volt, miért teszem ezt, mégis jól esett.
Lassan besötétedett, én is kezdtem megnyugodni. Úgy döntöttem, ideje lenne hazamenni, ám a kocsi nem akart elindulni. Sokszori próbálkozás után sem történt változás. Kénytelen voltam telefonálni.
- Szia! – köszöntem apunak félénken.
- Tia! Csak nincs valami baj?
- Ami azt illeti, de igen, van.
- Mi történt?
- Ez hosszú… most legyen elég annyi, hogy gyere értem, és hazafelé elmesélem.
- Persze… mondd meg, hogy hol vagy!
Az idő egyre hidegebb lett. Már nem rágtam magam Richard megjegyzésén, csak az érdekelt, hogy hazajussak és lehetőleg épségben. Eltelt egy fél óra, de apu még mindig sehol. Unalmas perceimben folyton a kesztyűtartót fixíroztam, aztán végül hagytam, hogy a kíváncsiságom felülkerekedjen rajtam: kinyitottam. Egy halom CD-vel találtam szemben magam. A kezembe vettem, és jó alaposan áttanulmányoztam a készletet. Az egyiken megakadt a tekintetem, sietősen a lejátszóba helyeztem, ismerős hang csendült fel. Becsuktam a szemem, hátradőltem, és csak hallgattam. Teljesen megnyugodtam, minden kételyem elszállt. Fogalmam sem volt, hogy rendülhetett meg a bizalmam Robertben. Holnap mindent tisztázni fogunk – zártam le magamban a dolgot.
Az ajtó kinyílt. Egy halk sikoly hagyta el a szám, ám megláttam, hogy apa áll mellettem és már nem féltem. Kipattantam az autóból és a nyakába ugrottam. Hosszú percekig álltunk így.
Kissé sikerült lenyugodnom. Kibontakoztam az ölelésünkből, majd összeszedtem a cuccaimat, leállítottam a zenét, ám a CD-t magamhoz vettem. Bezártam a kocsit, aztán elindultam a sajátunk felé apuval egyetemben.
- Tia, most már beavatsz a történtekbe? – szegezte nekem egyből a kérdést.
Én csak bólintottam. Összeszedtem a gondolataimat és végül belefogtam.
- Szóval… az ebéd nagyon jól sikerült. Robert szülei igazán kedvesek voltak. Faggattak engem is, őt is. Sok minden szóba került, részben a filmforgatás. Ezzel kapcsolatban volt egy érdekes megjegyzésük… - megakadtam. Felidéződtek bennem azok a pillanatok.
- Milyen megjegyzés? – firtatta apu, türelmetlenségét nem leplezve.
- Hát, valami olyasmire célozgatott Richard… Robert apja, hogy mivel már vége van a forgatásoknak, esetleg haza is mehetne. Mert ugye, de ezt már nekem sikerült kikalkulálni, csak ideiglenesen lakik Vancouverben. – a könnyeimmel küszködtem.
- Szívem! Én erre őszintén szólva nem is gondoltam…
- Nem akarok még valakit elveszíteni! – fakadtam sírva.
Valószínűleg már otthon lehettünk, mert apa leállította a motort. Kiszállt, majd az én ajtómat is kinyitotta. Szorosan magához ölelt, aztán egészen a szobámig kísért. Kaptam egy puszit, majd óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Ledőltem az ágyra és csak sírtam.
18. Fejezet
Robert rám nézett. A pillantása nyugalmat árasztott. Odaléptem hozzá, a karom után nyúlt, majd egyszerre az ajtó felé indultunk. Rob megfogta a kilincset, és lassan kitárta előttük. Pár másodperc kínos hallgatás következett…
- Sziasztok! – törte meg a csendet Robert, majd elengedte a kezemet és az anyához lépett, átölelte. Aztán beljebb invitálta őket és végre én is megbírtam szólalni:
- Üdv! – nyújtottam a kezem üdvözlésképp, ám Rob anyukája nem viszonozta, csak egyszerűen megölelt.
- Örülök, hogy végre megismerhetlek! – mondta, miután elengedett.
- Ahogy én is! – lépett oda hozzám Robert apukája is.
Be kell valljam, nagyon meglepődtem, de inkább pozitív irányba. Jól esett ez a kedvesség, és Robnak tényleg igaza volt, valószínűleg kedvelnek.
- Éhesek vagytok? – kérdezte Rob a szüleire pillantva.
- Igen, tudod fiam, igazán hosszú volt az út! – vágta rá Richard.
- Jaj, ne légy már ilyen udvariatlan… - korholta le férjét Clare.
- Semmi baj, amúgy is csak kihűlne, úgyhogy akkor talán menjünk át az étkezőbe. – vettem kezembe az irányítást.
Körülültük az asztalt, és nekem jutott a háziasszony szerep, ezért mindenkinek feltálaltam az ételt. Az ebéd közben főleg Robertet faggatták, a forgatásokról, a filmről és hogy milyen itt neki, Vancouverben…
- Hallottuk, hogy nagy sikere van a filmnek. Liz és Victoria teljesen odáig voltak érte.
- Ez igen nagy elismerés tőlük. – nevetett Robert, miközben engem nézett. – Ők a testvéreim – súgta csak nekem.
Én bólintottam, majd rögtön érkezett a következő kérdés:
- És mi a helyzet a munkával? Úgy értem vége a forgatásoknak, mi a terved? – célozgatott Richard.
- Hát, még nem tudom. Valószínűleg a második részt is elkezdjük, de még semmi konkrétumról nem beszéltünk. – vázolta a helyzetet és ezzel lezártnak tekintette.
Éreztem, hogy talán direkt kerüli a témát, de tovább én sem foglalkoztam vele. Folytattuk a beszélgetést, és még mindig Robert volt a fő téma :)
Aztán a desszertet már a nappaliban fogyasztottuk el, és hát természetesen én sem bújhattam ki a faggatózás alól:
- És… te most fogsz érettségizni, igaz Tia? – kezdte Richard.
- Ööö… igen. – sikerült egy értelmes választ adnom.
- Nyugi. – suttogta alig hallhatóan Rob, és a kezemre tette a kezét.
- Mesélj magadról! – kérte Clare.
- Szívesen… - kezdtem bele. – azt már biztos tudjátok, hogy Peter Facinelli lánya vagyok, aki Roberttel játszik együtt a Twilightban. A filmforgatás miatt jöttünk Vancouverbe…
Meséltem a Los angelesi életemről, és engem is meglepett, milyen felszabadultan beszéltem ezekről a dolgokról. A Robert és köztem lévő kapcsolat témáját direkt kerültem – persze nem azért, mert szégyelltem, erről szó sincs! – csak egy kicsit kínosnak éreztem. Ám ők valószínűleg nem így gondolták:
- És mi a helyzet veletek? – teljesen leblokkoltam. Ránéztem Robertre, aki egyből értette a célzást.
- Szóval – kezdett bele Rob – ahogy már Tia is említette, Peteren keresztül ismerkedtünk meg. És beleszerettem… - nézett mélyen a szemembe.
- Ahogy én is…- elvesztem a pillantásában.
Robert tovább mesélt, de én már egyáltalán nem tudtam figyelni. Teljesen másfele kalandoztam.
Igazából fel sem tűnt, mikor maradtunk csak kettesben. Egy csók térített vissza a jelenbe.
- Clare, Richard? – kérdeztem, az üres kanapét fixírozva.
- Kipakolnak, berendezkednek…
- Meddig maradnak? – jött a kérdés reflexből.
- Szerintem hétfőn mennek vissza Londonba. De miért?
- Csak, arra gondoltam, esetleg holnap átjöhetnének hozzánk…
- Ez remek ötlet! – kaptam egy újabb csókot.
- Mit szólnál, ha összepakolnánk a konyhában? – váltottam témát.
- Menjünk! – húzott fel a kanapéról.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar belemegy a játékba. Gyorsan lepakoltuk az asztalt, aztán én mosogattam, Rob pedig törölgetett és a helyére rakta az edényeket. Hamar végeztünk, és én jobbnak láttam, ha most búcsúzom el. Robertnek is el kell töltenie egy kis időt a szüleivel, és persze nekem is.
- Azt hiszem, én most hazamegyek.
- Miért? Csak nincs valami baj? – nézett rám meglepetten.
- Nem, dehogy! Inkább, csak… úgy érzem több időt tölthetnénk a szüleinkkel is, mégis csak Karácsony van.
- Igen, egyet értek, de azért… - megcsókolt – ...nagyon fogsz hiányozni.
- Te is nekem, de holnap találkozunk. Ugye?
- Persze, holnap. – kikísért az ajtóig, aztán elbúcsúztunk egymástól. Elindultam, de abban a percben megtorpantam. Visszafordultam Robert felé, aki még mindig az ajtóban állt.
- Vidd el a kocsimat! – dobta utánam a kulcsot.
- Köszönöm! – küldtem felé egy puszit.
Beültem az autóba, és hazafelé vettem az irányt, vagy legalábbis azt hittem. Nagyon elgondolkoztam, és már Vancouver határain kívül kocsikáztam.
Egy halvány sejtésem volt, mi gondolkodtatott el ennyire. Richard ebéd közbeni megjegyzésén agyaltam. Már akkor zavart a dolog, de igazából nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Most viszont kiforrt bennem, és értelmet nyert az a pár mondat.
Én erre nem is gondoltam… hogy Rob esetleg csak ideiglenesen lakik Vancouverben, hogy csak a forgatások miatt költözött ide, és akár vissza is mehet Londonba.
Annyira felhúztam magamat, hogy már a könnyeim kezdtek potyogni, majd leállítottam az autót, mert így még vezetni sem tudtam. Csak sírtam, és nem törődtem semmi mással, bár fogalmam sem volt, miért teszem ezt, mégis jól esett.
Lassan besötétedett, én is kezdtem megnyugodni. Úgy döntöttem, ideje lenne hazamenni, ám a kocsi nem akart elindulni. Sokszori próbálkozás után sem történt változás. Kénytelen voltam telefonálni.
- Szia! – köszöntem apunak félénken.
- Tia! Csak nincs valami baj?
- Ami azt illeti, de igen, van.
- Mi történt?
- Ez hosszú… most legyen elég annyi, hogy gyere értem, és hazafelé elmesélem.
- Persze… mondd meg, hogy hol vagy!
Az idő egyre hidegebb lett. Már nem rágtam magam Richard megjegyzésén, csak az érdekelt, hogy hazajussak és lehetőleg épségben. Eltelt egy fél óra, de apu még mindig sehol. Unalmas perceimben folyton a kesztyűtartót fixíroztam, aztán végül hagytam, hogy a kíváncsiságom felülkerekedjen rajtam: kinyitottam. Egy halom CD-vel találtam szemben magam. A kezembe vettem, és jó alaposan áttanulmányoztam a készletet. Az egyiken megakadt a tekintetem, sietősen a lejátszóba helyeztem, ismerős hang csendült fel. Becsuktam a szemem, hátradőltem, és csak hallgattam. Teljesen megnyugodtam, minden kételyem elszállt. Fogalmam sem volt, hogy rendülhetett meg a bizalmam Robertben. Holnap mindent tisztázni fogunk – zártam le magamban a dolgot.
Az ajtó kinyílt. Egy halk sikoly hagyta el a szám, ám megláttam, hogy apa áll mellettem és már nem féltem. Kipattantam az autóból és a nyakába ugrottam. Hosszú percekig álltunk így.
Kissé sikerült lenyugodnom. Kibontakoztam az ölelésünkből, majd összeszedtem a cuccaimat, leállítottam a zenét, ám a CD-t magamhoz vettem. Bezártam a kocsit, aztán elindultam a sajátunk felé apuval egyetemben.
- Tia, most már beavatsz a történtekbe? – szegezte nekem egyből a kérdést.
Én csak bólintottam. Összeszedtem a gondolataimat és végül belefogtam.
- Szóval… az ebéd nagyon jól sikerült. Robert szülei igazán kedvesek voltak. Faggattak engem is, őt is. Sok minden szóba került, részben a filmforgatás. Ezzel kapcsolatban volt egy érdekes megjegyzésük… - megakadtam. Felidéződtek bennem azok a pillanatok.
- Milyen megjegyzés? – firtatta apu, türelmetlenségét nem leplezve.
- Hát, valami olyasmire célozgatott Richard… Robert apja, hogy mivel már vége van a forgatásoknak, esetleg haza is mehetne. Mert ugye, de ezt már nekem sikerült kikalkulálni, csak ideiglenesen lakik Vancouverben. – a könnyeimmel küszködtem.
- Szívem! Én erre őszintén szólva nem is gondoltam…
- Nem akarok még valakit elveszíteni! – fakadtam sírva.
Valószínűleg már otthon lehettünk, mert apa leállította a motort. Kiszállt, majd az én ajtómat is kinyitotta. Szorosan magához ölelt, aztán egészen a szobámig kísért. Kaptam egy puszit, majd óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Ledőltem az ágyra és csak sírtam.
2010. március 23., kedd
17. Fejezet
Sziasztok!
A fejezetben előtérbe kerül egy pár fontos esemény a múltból... És ma elérkezik a várva-várt első, közös Karácsony! :D
Merüljetek el Ti is a múlt felídézésében és jó olvasást kívánok! :)
puszi, Ivcsi
17. Fejezet
„2007. szeptember. 1 – Hétfő
Azt hittem, hogy a mai napom nem lehet már rosszabb. Nem elég, hogy elkezdődött a suli… jött az osztályba egy új diák, s mivel csak mellettem volt szabad hely… odaültették. Számomra egyáltalán nem volt szimpatikus, de azt meg kell hagyni, nagyon helyes! :) Nem sokat beszélgettünk, sőt semmit. A tény, hogy mellette kell, üljek, teljesen kikészített.”
Nem olvastam tovább, nevetnem kellett… magamon. Hogy lehettem annak idején ennyire bunkó azzal, aki fél évvel később a barátom lett, Tommal?
A következő időpont jó nagy ugrás volt. Hát igen… csak a fontosabb napokat örökítettem meg.
„2008. március. 17.
Teljesen beleestem a még mindig mellettem ülő Tom Curterbe. Azt hiszem, szerelmes vagyok…”
A bejegyzéseim olvasása közben sorra tört fel belőlem egy-egy nevetés.
„2008. március. 20
Randiztunk! Remekül érezem magam Vele. Nagyon aranyos, kedves srác. Nem is értem, hogy lehettem vele olyan hülye szeptemberben. Talán… ennyi idő kellett, hogy megismerjem és beleszeressek… fantasztikus érzés szerelmesnek lenni.”
Az biztos! Értettem egyet magammal. Csak most már nem Tom volt az, aki iránt ilyesféle, vagy ennél sokkalta erősebb érzelmeket tápláltam.
Vettem egy mély levegőt, majd egyet lapozva az új oldalra felírtam a mai dátumot:
2008. december. 23
Elmerültem az emlékeimben, annyira elevenen éltek bennem a Robbal együtt töltött napok, hónapok… nekiálltam lejegyezni a gondolataimat.
A sok írástól már megfájdult a kezem, úgy döntöttem mára ennyi elég is lesz… mikor megnéztem az időt, megdöbbenve láttam, hogy már tíz óra van. Gyorsan elmentem lezuhanyozni, aztán lefeküdtem aludni.
Reggel apa keltett, hogy ideje lenne, ha felöltöznék és lemennék segíteni neki. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, átöltöztem majd lementem reggelizni. Mire végeztem az evéssel, apu befaragta a fát a talpba, aztán nekiláttunk a díszítésnek.
Nem mondhatnám, hogy ez a fenyő nagyobb lett volna, mint ami Robertnél van, mégis tovább tartott a feldíszítése. Ez valószínűleg azért lehetett, mert többet járt a szánk, mint a kezünk. Az utóbbi időben sajnos nagyon keveset beszélgettünk apuval, így azt most kellett pótolni. Majdnem mindent megosztottam vele, azonban a kínos témát most is kerültük… miután végeztünk kényelembe helyeztük magunkat a kanapén és folytattuk a beszélgetést.
- Robert mikor jön? – kérdezte.
- Majd valamikor délután, vagy estefelé. Valami dolga akadt, azért nincs még itt.
- Holnap jönnek a szülei, ugye?
- Aha. – bólogattam.
- Mi az? Nem szoktál ilyen szűkszavú lenni!
- Hát… egy kicsit félek, mi lesz, ha nem kedvelnek…
- Ugyan Tia, miért ne kedvelnének?
- Nem tudom, akármi miatt… már előre rosszul vagyok a holnaptól.
- Minden jól fog elsülni, ne aggódj!
- Robnak sokkal egyszerűbb volt. Úgy értem, már azelőtt ismert titeket, mielőtt összejöttünk.
- Nyugodj meg szívem, nem lesz semmi baj!
- Remélem… - aztán eszembe jutott valami. – Ööö apa, most megyek! – pattantam fel.
- Hová?
- Fel a szobámba, ha lehet, akkor ne gyertek fel! – mosolyogtam.
- Még nem csomagoltál be… - vonta le a következtetést.
- Valahogy úgy. – nevettem.
Felrohantam a szobámba. Előkerestem az ajándékokat, amiket gondosan eldugtam. Szépen becsomagoltam őket, miközben még mindig 25-én agyaltam…
Időközben elkezdett havazni, legalább fehér karácsony lesz… és jött pár ünnepi SMS a srácoktól. Azokra szorgalmasan válaszoltam. Majd mivel még korán volt, úgy döntöttem elvonulok egy hosszas fürdőzésre, az mindig csodákra képes.
Jó mélyen elmerültem a habokban… aztán, mikor a víz már kezdett kihűlni, újult erővel kászálódtam ki a kádból.
A szekrény előtt állva, valami csinosabb ruha után kutattam. Egy sötétlila inget választottam ki a fekete farmeromhoz. Majd kiegészítőnek egy lógós fekete nyaklánc került a nyakamba. Igazán jól passzolt az ing sötét színéhez. A hajamat laza lófarokba kötöttem, és teljes pompámban a földszintre indultam.
- Csinos vagy! – jegyezte meg anya, mikor a konyhába léptem.
Már ők is átöltöztek, anya épp a terítés utolsó simításait végezte, apu pedig valószínűleg a nappaliban lehetett.
- Köszönöm! Apu?
- A nappaliban beszélget…
- Kivel? – vágtam a szavába, de azt már nem vártam meg, hogy válaszoljon.
Pillanatok alatt átszeltem a konyha és a nappali közti távolságot. Nem tévedtem, a szobában apu Roberttel beszélgetett. Csak álltam ott és figyeltem őket, annyival könnyebb Neki, hiszen munkatársak. Semmi nehézség nem ütközik a kapcsolatukba. De én?! Kedvelni fognak egyáltalán? Szimpatikus leszek nekik? És még vagy ezer kérdés motoszkált bennem megválaszolatlanul.
Már megint sikerült magam felhúzni, pedig már azt hittem eléggé megnyugodtam. Vetem egy mély levegőt, majd elindultam a kanapé irányába és egy hirtelen mozdulattal leültem a karfára. Kissé meglepődött, de aztán egy apró csókkal köszönt, amit én is viszonoztam.
- Szia! – húzódott mosolyra a szám.
- Csinos vagy! – jegyezte meg, miközben az ingemet fixírozta.
Én is lepillantottam az öltözékére és akaratlanul is nevetnem kellett. Rajta is egy sötétlila ing volt, ám azt egy fekete zakó félig eltakarta.
- Te is! – néztem fel és teljesen elvesztem a tekintetében… annyira csodálatos volt ez a pillanat…
- Ehetünk? – jött be anyu a konyhából, melynek hatására visszatértem a valóságba.
Be kell valljam, teljesen megfeledkeztem róla, hogy nem vagyunk egyedül.
- Persze! – préseltem ki magamból egy értelmes mondatot.
Robert felállt és azzal a lendülettel engem is magával húzott. Anya nagyon kitett magáért. A teríték igazán ünnepi volt. Leültünk az asztal köré, majd apa mindenkinek töltött pezsgőt. Felemelte a saját poharát, ezzel jelezve, hogy mondani szeretne valamit.
- Olyan jó látni titeket, - nézett rám és Robertre – hogy ennyire szeretitek egymást…
Éreztem, hogy pirulok, pedig tudom, hogy mindenben igaza van. Ő most csak szóvá tette az amúgy is látható tényt.
- Köszönjük. – mondta Rob, miközben az asztal alatt egymásba kulcsoltuk a kezünket.
- Most már ehetünk! – s tekintetét a pulykára szegezte.
Anyu felszelte a húst, mindenkinek szedett és nekiláttunk az evésnek. Desszert után – ami egy csokis torta volt, anyu egyik specialitása – átmentünk a nappaliba.
Felszaladtam a szobámba az ajándékokért, majd átadtuk egymásnak, és mindenki elkezdte kibontani.
Anyuéktól egy könyvet, egy ágyneműhuzatot és egy pénztárcát kaptam.
Kíváncsian nyúltam Robert ajándékáért. Lebontottam róla a csomagolást, ami egy vörös bársonydobozt takart. Ekkor Robert elém lépett, megfogta a kezemet - amivel az ajándékot tartottam - és együtt nyitottuk fel. Nagyon meglepődtem… gyönyörű volt: egy szív alakú nyaklánc, melyen egy „R” és „T” betű díszelgett. Segített felrakni, majd sorra került az övé is.
- Köszönöm, ez nagyon szép! – csókolt meg az óra láttán.
- Ahogy az enyém is! Csodálatos… Fordítsd meg! – mutattam a kezében lévő órára.
Megnézte a hátlapot, majd egy őszinte mosoly jelent meg az arcán.
- Úgy látszik, ismét hasonlóra gondoltunk. – emelte fel a fejét, a pillantásom keresve. Én kedvesen mosolyogtam rá, aztán hosszas beszélgetésbe kezdtünk anyuékkal együtt.
Már-már teljesen megfeledkeztem az egész napi gyötrődésemről. Robert közelléte nagyon megnyugtató volt. Nem is vettem észre, milyen gyorsan elrepült az idő. Már elmúlt tizenegy is, mikor anyuék elvonultak a szobájukba.
Mivel nem tettek semmiféle megjegyzést Rob felé, úgy gondoltam nincs ellene kifogásuk, hogy esetleg itt aludjon. Felálltam a kanapéról, majd magam után húztam az emeletre. Végre kettesben lehettünk, és mivel még nem voltunk álmosak, tovább folytattuk a beszélgetést. Én Robert ölében feküdtem az ágyon.
- Alig várom, hogy megismerkedj a szüleimmel! – jelentette ki.
Nem reagáltam semmit, nem tudtam… mit is mondhatnék. Eltolt az öléből, majd maga felé fordított, hogy a szemembe nézhessen.
- Mi a baj?
- Mi lesz, ha nem fognak kedvelni? – szedtem össze a gondolataimat.
- Tia, ne beszélj butaságokat! Tudom, hogy kedvelnek majd! – húzott vissza az ölébe.
- Jól van, hiszek Neked. Viszont egyáltalán nem nyugodtam meg! – ezzel lezártnak tekintettem a témát. Szerencsére Ő sem firtatta tovább a dolgot.
Lassan mindkettőnket elnyomott az álom, ám az éjjel többször is felébredtem, és csendben figyeltem Robertet, ahogy nyugodtan alszik mellettem.
Reggel Robert csókja ébresztett fel. Lementünk reggelizni, majd elindultunk hozzá, felkészülni a szülei fogadására.
- És mit szeretnél ebédre? – kérdeztem a konyhába érve.
- Arra gondoltam rendelek valamit…
- Rendelni?! – lepődtem meg.
- Hát… - bizonytalanodott el.
- Majd mi főzünk, a múltkor is egész jól sikerült!
Ekkor megakadt a szemem az asztalon lévő tálon, amiben narancs halmozódott. Rögtön megvolt, mi legyen a menü.
- Úgy látom, van egy terved! – mosolygott.
- Jól gondolod. Mit szólnál a narancsos kacsához?
- Remek… körülnézek a mélyhűtőben.
Amint egyedül maradtam, nekikezdtem az előkészületeknek. Belekezdtem a narancsok pucolásába. Közben Rob is visszaért. Míg ő a kacsamelleket fűszerezte be, én elkészítettem a szószt. Aztán bekerült a sütőbe, mi pedig megterítettük az asztalt. Elég gyorsan végeztünk, kicsit leültünk a nappaliba pihenni. Ahogy az idő haladt előre, egyre jobban lett úrrá rajtam az izgalom.
- Minden rendben? – mintha csak olvasna a gondolataimban. :)
- Persze. – vágtam rá reflexből.
- Nyugalom! – fogta meg a kezem bíztatásként.
- Könnyen mondod… neked nem kellett emiatt aggódni, gyakorlatilag a szüleimet előbb ismerted, mint engem…
- Elmesélek neked valamit. Amikor átmentem hozzád, akkor én úgy indultam el, hogy mindenképpen beszélni fogok veled az érzelmeimről. Tudtam, hogy a kapcsolatunk változni fog. Vagy jó, vagy rossz irányba. Persze én az elsőben bíztam – mosolygott. – Mikor odaértem hozzátok a szüleid otthon voltak, mondták, hogy valószínűleg alszol. Így elkezdtünk beszélgetni Peterrel. Elmondta, hogy mit mesélt neki Kellan és azt is, hogy Veled is beszélt erről. Viszont azt nem mondta el, hogy te hogyan reagáltál rá. Hidd el, én sem éreztem magam akkor a legfényesebben, hiszen apád mindent tudott. De úgy tűnt, nem zavarja, így kicsivel nyugodtabban mentem fel hozzád.
- Erről nem tudtam…
- Épp ezért mondtam el. Remélem, egy kicsit sikerült megnyugodnod. Hidd el, nem kell tartanod anyáéktól, nem fognak megenni. – nevetett.
- Igen, egy kicsit… - mosolyodtam el, majd felkeltem és elindultam a konyha felé, hogy megnézzem a sütőben lévő kacsát.
Anyu küldött nekünk a maradék sütiből, így azzal nem volt gond. Épphogy leraktam az asztalra a tálra helyezett hússzeleteket, és a szószt, mikor megszólalt a csengő…
Tia nyakláncán lévő medál:
A fejezetben előtérbe kerül egy pár fontos esemény a múltból... És ma elérkezik a várva-várt első, közös Karácsony! :D
Merüljetek el Ti is a múlt felídézésében és jó olvasást kívánok! :)
puszi, Ivcsi
17. Fejezet
„2007. szeptember. 1 – Hétfő
Azt hittem, hogy a mai napom nem lehet már rosszabb. Nem elég, hogy elkezdődött a suli… jött az osztályba egy új diák, s mivel csak mellettem volt szabad hely… odaültették. Számomra egyáltalán nem volt szimpatikus, de azt meg kell hagyni, nagyon helyes! :) Nem sokat beszélgettünk, sőt semmit. A tény, hogy mellette kell, üljek, teljesen kikészített.”
Nem olvastam tovább, nevetnem kellett… magamon. Hogy lehettem annak idején ennyire bunkó azzal, aki fél évvel később a barátom lett, Tommal?
A következő időpont jó nagy ugrás volt. Hát igen… csak a fontosabb napokat örökítettem meg.
„2008. március. 17.
Teljesen beleestem a még mindig mellettem ülő Tom Curterbe. Azt hiszem, szerelmes vagyok…”
A bejegyzéseim olvasása közben sorra tört fel belőlem egy-egy nevetés.
„2008. március. 20
Randiztunk! Remekül érezem magam Vele. Nagyon aranyos, kedves srác. Nem is értem, hogy lehettem vele olyan hülye szeptemberben. Talán… ennyi idő kellett, hogy megismerjem és beleszeressek… fantasztikus érzés szerelmesnek lenni.”
Az biztos! Értettem egyet magammal. Csak most már nem Tom volt az, aki iránt ilyesféle, vagy ennél sokkalta erősebb érzelmeket tápláltam.
Vettem egy mély levegőt, majd egyet lapozva az új oldalra felírtam a mai dátumot:
2008. december. 23
Elmerültem az emlékeimben, annyira elevenen éltek bennem a Robbal együtt töltött napok, hónapok… nekiálltam lejegyezni a gondolataimat.
A sok írástól már megfájdult a kezem, úgy döntöttem mára ennyi elég is lesz… mikor megnéztem az időt, megdöbbenve láttam, hogy már tíz óra van. Gyorsan elmentem lezuhanyozni, aztán lefeküdtem aludni.
Reggel apa keltett, hogy ideje lenne, ha felöltöznék és lemennék segíteni neki. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, átöltöztem majd lementem reggelizni. Mire végeztem az evéssel, apu befaragta a fát a talpba, aztán nekiláttunk a díszítésnek.
Nem mondhatnám, hogy ez a fenyő nagyobb lett volna, mint ami Robertnél van, mégis tovább tartott a feldíszítése. Ez valószínűleg azért lehetett, mert többet járt a szánk, mint a kezünk. Az utóbbi időben sajnos nagyon keveset beszélgettünk apuval, így azt most kellett pótolni. Majdnem mindent megosztottam vele, azonban a kínos témát most is kerültük… miután végeztünk kényelembe helyeztük magunkat a kanapén és folytattuk a beszélgetést.
- Robert mikor jön? – kérdezte.
- Majd valamikor délután, vagy estefelé. Valami dolga akadt, azért nincs még itt.
- Holnap jönnek a szülei, ugye?
- Aha. – bólogattam.
- Mi az? Nem szoktál ilyen szűkszavú lenni!
- Hát… egy kicsit félek, mi lesz, ha nem kedvelnek…
- Ugyan Tia, miért ne kedvelnének?
- Nem tudom, akármi miatt… már előre rosszul vagyok a holnaptól.
- Minden jól fog elsülni, ne aggódj!
- Robnak sokkal egyszerűbb volt. Úgy értem, már azelőtt ismert titeket, mielőtt összejöttünk.
- Nyugodj meg szívem, nem lesz semmi baj!
- Remélem… - aztán eszembe jutott valami. – Ööö apa, most megyek! – pattantam fel.
- Hová?
- Fel a szobámba, ha lehet, akkor ne gyertek fel! – mosolyogtam.
- Még nem csomagoltál be… - vonta le a következtetést.
- Valahogy úgy. – nevettem.
Felrohantam a szobámba. Előkerestem az ajándékokat, amiket gondosan eldugtam. Szépen becsomagoltam őket, miközben még mindig 25-én agyaltam…
Időközben elkezdett havazni, legalább fehér karácsony lesz… és jött pár ünnepi SMS a srácoktól. Azokra szorgalmasan válaszoltam. Majd mivel még korán volt, úgy döntöttem elvonulok egy hosszas fürdőzésre, az mindig csodákra képes.
Jó mélyen elmerültem a habokban… aztán, mikor a víz már kezdett kihűlni, újult erővel kászálódtam ki a kádból.
A szekrény előtt állva, valami csinosabb ruha után kutattam. Egy sötétlila inget választottam ki a fekete farmeromhoz. Majd kiegészítőnek egy lógós fekete nyaklánc került a nyakamba. Igazán jól passzolt az ing sötét színéhez. A hajamat laza lófarokba kötöttem, és teljes pompámban a földszintre indultam.
- Csinos vagy! – jegyezte meg anya, mikor a konyhába léptem.
Már ők is átöltöztek, anya épp a terítés utolsó simításait végezte, apu pedig valószínűleg a nappaliban lehetett.
- Köszönöm! Apu?
- A nappaliban beszélget…
- Kivel? – vágtam a szavába, de azt már nem vártam meg, hogy válaszoljon.
Pillanatok alatt átszeltem a konyha és a nappali közti távolságot. Nem tévedtem, a szobában apu Roberttel beszélgetett. Csak álltam ott és figyeltem őket, annyival könnyebb Neki, hiszen munkatársak. Semmi nehézség nem ütközik a kapcsolatukba. De én?! Kedvelni fognak egyáltalán? Szimpatikus leszek nekik? És még vagy ezer kérdés motoszkált bennem megválaszolatlanul.
Már megint sikerült magam felhúzni, pedig már azt hittem eléggé megnyugodtam. Vetem egy mély levegőt, majd elindultam a kanapé irányába és egy hirtelen mozdulattal leültem a karfára. Kissé meglepődött, de aztán egy apró csókkal köszönt, amit én is viszonoztam.
- Szia! – húzódott mosolyra a szám.
- Csinos vagy! – jegyezte meg, miközben az ingemet fixírozta.
Én is lepillantottam az öltözékére és akaratlanul is nevetnem kellett. Rajta is egy sötétlila ing volt, ám azt egy fekete zakó félig eltakarta.
- Te is! – néztem fel és teljesen elvesztem a tekintetében… annyira csodálatos volt ez a pillanat…
- Ehetünk? – jött be anyu a konyhából, melynek hatására visszatértem a valóságba.
Be kell valljam, teljesen megfeledkeztem róla, hogy nem vagyunk egyedül.
- Persze! – préseltem ki magamból egy értelmes mondatot.
Robert felállt és azzal a lendülettel engem is magával húzott. Anya nagyon kitett magáért. A teríték igazán ünnepi volt. Leültünk az asztal köré, majd apa mindenkinek töltött pezsgőt. Felemelte a saját poharát, ezzel jelezve, hogy mondani szeretne valamit.
- Olyan jó látni titeket, - nézett rám és Robertre – hogy ennyire szeretitek egymást…
Éreztem, hogy pirulok, pedig tudom, hogy mindenben igaza van. Ő most csak szóvá tette az amúgy is látható tényt.
- Köszönjük. – mondta Rob, miközben az asztal alatt egymásba kulcsoltuk a kezünket.
- Most már ehetünk! – s tekintetét a pulykára szegezte.
Anyu felszelte a húst, mindenkinek szedett és nekiláttunk az evésnek. Desszert után – ami egy csokis torta volt, anyu egyik specialitása – átmentünk a nappaliba.
Felszaladtam a szobámba az ajándékokért, majd átadtuk egymásnak, és mindenki elkezdte kibontani.
Anyuéktól egy könyvet, egy ágyneműhuzatot és egy pénztárcát kaptam.
Kíváncsian nyúltam Robert ajándékáért. Lebontottam róla a csomagolást, ami egy vörös bársonydobozt takart. Ekkor Robert elém lépett, megfogta a kezemet - amivel az ajándékot tartottam - és együtt nyitottuk fel. Nagyon meglepődtem… gyönyörű volt: egy szív alakú nyaklánc, melyen egy „R” és „T” betű díszelgett. Segített felrakni, majd sorra került az övé is.
- Köszönöm, ez nagyon szép! – csókolt meg az óra láttán.
- Ahogy az enyém is! Csodálatos… Fordítsd meg! – mutattam a kezében lévő órára.
Megnézte a hátlapot, majd egy őszinte mosoly jelent meg az arcán.
- Úgy látszik, ismét hasonlóra gondoltunk. – emelte fel a fejét, a pillantásom keresve. Én kedvesen mosolyogtam rá, aztán hosszas beszélgetésbe kezdtünk anyuékkal együtt.
Már-már teljesen megfeledkeztem az egész napi gyötrődésemről. Robert közelléte nagyon megnyugtató volt. Nem is vettem észre, milyen gyorsan elrepült az idő. Már elmúlt tizenegy is, mikor anyuék elvonultak a szobájukba.
Mivel nem tettek semmiféle megjegyzést Rob felé, úgy gondoltam nincs ellene kifogásuk, hogy esetleg itt aludjon. Felálltam a kanapéról, majd magam után húztam az emeletre. Végre kettesben lehettünk, és mivel még nem voltunk álmosak, tovább folytattuk a beszélgetést. Én Robert ölében feküdtem az ágyon.
- Alig várom, hogy megismerkedj a szüleimmel! – jelentette ki.
Nem reagáltam semmit, nem tudtam… mit is mondhatnék. Eltolt az öléből, majd maga felé fordított, hogy a szemembe nézhessen.
- Mi a baj?
- Mi lesz, ha nem fognak kedvelni? – szedtem össze a gondolataimat.
- Tia, ne beszélj butaságokat! Tudom, hogy kedvelnek majd! – húzott vissza az ölébe.
- Jól van, hiszek Neked. Viszont egyáltalán nem nyugodtam meg! – ezzel lezártnak tekintettem a témát. Szerencsére Ő sem firtatta tovább a dolgot.
Lassan mindkettőnket elnyomott az álom, ám az éjjel többször is felébredtem, és csendben figyeltem Robertet, ahogy nyugodtan alszik mellettem.
Reggel Robert csókja ébresztett fel. Lementünk reggelizni, majd elindultunk hozzá, felkészülni a szülei fogadására.
- És mit szeretnél ebédre? – kérdeztem a konyhába érve.
- Arra gondoltam rendelek valamit…
- Rendelni?! – lepődtem meg.
- Hát… - bizonytalanodott el.
- Majd mi főzünk, a múltkor is egész jól sikerült!
Ekkor megakadt a szemem az asztalon lévő tálon, amiben narancs halmozódott. Rögtön megvolt, mi legyen a menü.
- Úgy látom, van egy terved! – mosolygott.
- Jól gondolod. Mit szólnál a narancsos kacsához?
- Remek… körülnézek a mélyhűtőben.
Amint egyedül maradtam, nekikezdtem az előkészületeknek. Belekezdtem a narancsok pucolásába. Közben Rob is visszaért. Míg ő a kacsamelleket fűszerezte be, én elkészítettem a szószt. Aztán bekerült a sütőbe, mi pedig megterítettük az asztalt. Elég gyorsan végeztünk, kicsit leültünk a nappaliba pihenni. Ahogy az idő haladt előre, egyre jobban lett úrrá rajtam az izgalom.
- Minden rendben? – mintha csak olvasna a gondolataimban. :)
- Persze. – vágtam rá reflexből.
- Nyugalom! – fogta meg a kezem bíztatásként.
- Könnyen mondod… neked nem kellett emiatt aggódni, gyakorlatilag a szüleimet előbb ismerted, mint engem…
- Elmesélek neked valamit. Amikor átmentem hozzád, akkor én úgy indultam el, hogy mindenképpen beszélni fogok veled az érzelmeimről. Tudtam, hogy a kapcsolatunk változni fog. Vagy jó, vagy rossz irányba. Persze én az elsőben bíztam – mosolygott. – Mikor odaértem hozzátok a szüleid otthon voltak, mondták, hogy valószínűleg alszol. Így elkezdtünk beszélgetni Peterrel. Elmondta, hogy mit mesélt neki Kellan és azt is, hogy Veled is beszélt erről. Viszont azt nem mondta el, hogy te hogyan reagáltál rá. Hidd el, én sem éreztem magam akkor a legfényesebben, hiszen apád mindent tudott. De úgy tűnt, nem zavarja, így kicsivel nyugodtabban mentem fel hozzád.
- Erről nem tudtam…
- Épp ezért mondtam el. Remélem, egy kicsit sikerült megnyugodnod. Hidd el, nem kell tartanod anyáéktól, nem fognak megenni. – nevetett.
- Igen, egy kicsit… - mosolyodtam el, majd felkeltem és elindultam a konyha felé, hogy megnézzem a sütőben lévő kacsát.
Anyu küldött nekünk a maradék sütiből, így azzal nem volt gond. Épphogy leraktam az asztalra a tálra helyezett hússzeleteket, és a szószt, mikor megszólalt a csengő…
Tia nyakláncán lévő medál:
2010. március 19., péntek
16. fejezet
Reggel arra ébredtem, hogy Robert elmegy, de utána hamar visszaaludtam… Már jócskán elmúlt tíz óra, mikor felkeltem. Felhívtam érdeklődésképp, hogy mikor végez. Kettő körül itthon van…
Van durván három és fél órám. Szerencsémre itt hagyta a Volvót. Gyorsan összekészülődtem. Majd elindultam bevásárló körutamra. Bordó színű díszeket vettem, úgy gondoltam az illik legjobban a nappalihoz. Utána elmentem megvenni a leendő karácsonyfánkat. A fa nem volt túl nagy, bár még így is küzdöttem vele… még szerencse, hogy összefutottam Jacksonnal, aki segített elvinni a házba. Beállítottuk a fát egy talpba, viszont a díszítéssel megvárom Robertet. Mivel az idővel jól álltam kicsit összepakoltam nála. Már azon gondolkodtam, hogy mit főzzek ebédre, mikor betoppant.
- Szia kicsim, megjöttem!
- Szia! – mentem oda hozzá, és megcsókoltam.
- Hát ez…? – nézett a nappali felé.
- Meglepi. Gondoltam szeretnél karácsonyfát állítani, sokkal hangulatosabb. Ugye nem baj?
- Már hogy lenne az? Csodálatos vagy! – mondta, s kaptam egy csókot.
- A díszítéssel mindenképp meg akartalak várni. – mosolyogtam.
- De hogy hoztad be ezt a nagy fát?
- Jackson segített, találkoztam vele az árusnál.
- Értem.
- Mit szeretnél enni? Most akartam nekiállni valami ebédet csinálni.
- Lasagne-t! – vágta rá egy kis gondolkodás után.
- Remek ötlet.
Együtt elindultunk a konyhába, majd előkészítettük a hozzávalókat. Szerencsére mindent megtaláltunk, bár egy lasagne-hoz igazán nem kellenek különleges dolgok.
Most igazán örültem annak, hogy anyu nem feledkezett el megtanítani, mire is van szüksége egy nőnek az életben, tehát például főzni. Ezeket a gondolatokat kissé megmosolyogtam.
- Mi olyan vicces? – kacsintott rám.
- Hát, tudod ez olyan anya-lánya dolog… és most eszembe jutott.
- Értem! – majd folytatta a tűzhely körüli tevékenységet.
Pár percig csak néztem őt. Remek szakács lehetne belőle, ha most hirtelen pályát változtatna. De nem, ő sztárnak született, és én nem akarom megfosztani a rajongókat, és persze magamat se, a mozivásznon megjelenő férfi csodálatos látványától.
A tepsi hamarosan bekerült a sütőbe, mi pedig neki kezdtünk feldíszíteni a fenyőfát, amíg az ebédünk elkészül.
A díszítéssel elég hamar végeztünk és nagyon jó hangulatban telt. Végezetül Rob felrakta a csúcsdíszt is, majd a fától kissé eltávolodva csodáltuk remekművünket.
- A lasagne! – jutott hirtelen eszembe.
Gyorsan befutottam a konyhába, és kiszedtem a sütőből az ételt, aminek végül semmi baja sem lett. Megterítettünk, majd nekiláttunk az evésnek.
Evés után a nappalit vettük birtokba. Bekapcsoltam a tűévét, de inkább csak alapzajként szolgált, mert mi teljesen mással voltunk elfoglalva… :)
Heves „csókcsatánkat”, egy telefon csörgése zavarta meg. Biztos voltam benne, hogy nem az enyém, de mivel Rob sem tulajdonított nagy érdeklődést a dolog iránt, engem is hidegen hagyott. Megpróbáltam csak Robertre koncentrálni… Ám be kell látnom, hogy kudarcot vallottam. A csörgés egy percre sem hagyott alább és ez számomra nagyon frusztráló volt. Kissé eltoltam magamtól Robot.
- Vedd fel! – kértem tőle csöndesen.
Kibújt az ölelésünkből, majd az asztalon heverő mobil után nyúlt.
- Halló? – szólt bele. – Jackson… Ja, igen! Tudod épp a legjobbkor hívtál! – mondta kissé ironikusan. – Most, nem… - rám nézett. Gondoltam, hogy Jackson valamit kért tőle, aminek Rob valószínűleg azért nem örül, mert nem marad velem.
Egy aprót bólintottam, ezzel jelezve, hogy semmi kifogásom a dolog ellen, menjen csak nyugodtan.
- Oké, rendben… egy órán belül ott leszek! Szia. – majd letette a telefont.
Kinyújtotta felém a kezét, ezzel jelezve: szeretné, ha a köztünk lévő távolság megszűnne. Rögtön reagáltam, én sem akartam akár egy percnél is tovább nélkülözni a közelségét.
- El kell mennem. – suttogta a hajamba, mikor már a karjaiban voltam. - Sajnálom, tudod ez egy régé tartozásom Jackson felé.
- Semmi baj. Menj csak nyugodtan, én meg, azt hiszem, haza megyek és segítek anyunak a karácsonyi sütemények elkészítésében, meg ilyenek…
- Rendben. – csókolt, meg majd felhúzott a kanapéról. – Akkor hazaviszlek!
Nagyon hamar otthon voltam, pedig Rob nem is vezetett túl gyorsan. Útközben megbeszéltük, hogyan alakul a holnapi napunk.
Nem sokat tévedtem, mert anyu nyakig benne volt a sütésben, éppen jókor érkeztem.
- Szia! – léptem be a konyhába.
- Szia! – a hangjában kíváncsiság bujkált, de nem kérdezgetett.
A mézeskalácsokat vette ki a sütőből, mikor megérkeztem. A konyhapulton volt a máz, ami majd a tetejükre kerül. Nem bírtam megállni, hogy bele ne kóstoljak.
- Tia! Tudod, hogy ezt nem szeretem! Egyáltalán tiszta a kezed?
- Hát… - a fürdőbe mentem, hogy egy jó alapos kézmosásba vessem bele magam.
- Anyu! Ez isteni lett! – dicsértem a sütit, miközben elmajszoltam egyet.
- Örülök, de azért maradjon nekünk is! – mosolygott. – Van kedved díszíteni, és közben beszélgetni?
Ez elég rosszul kezdődik. De úgy döntöttem belemegyek a játékba.
- Persze! – leültünk az asztalhoz, majd mindegyikőnk nekilátott egy- egy sütinek.
A kínos csöndet végül én törtem meg:
- Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem óvatosan.
- Szóval, úgy látom, nagyon jól megvagytok Roberttel. – nem szóltam közbe, csak bólintottam. – Ennek, őszintén örülök, de ugye tudod, hogy…
Most már nem bírtam tovább szótlanul hallgatni. Tudtam hova akar kilyukadni:
- Anyu! Ha most itt nekem felvilágosítást akarsz tartani, akkor arra semmi szükség. Tisztában vagyok ezekkel a dolgokkal… és egyébként meg azt hittem ezt a témát már lerendeztük!
- Jól van, szívem! Ahogy gondolod! Vigyázz magadra, én csak féltelek.
- Rendben van, és ez jól is esik, csak én azt hittem, hogy ezt már egyszer megbeszéltük… még Tomnál – az emlékek villámcsapásként értek. Most örültem csak igazán annak, hogy ülök.
Egy ugyanilyen beszélgetésbe fogtunk bele, mikor 16 és fél évesen, megjelentünk Tommal, a szüleink előtt. Látszólag egész jól fogatták, ám mikor anyuval kettesben maradtunk szép hegyi beszédet tartott. Akkor türelmesen végighallgattam, de most… erre semmi esélyt nem láttam.
- Jó, jó, akkor hanyagoljuk a témát! – mosolygott rám megértően.
- Köszönöm – mondtam halkan.
A délután nagyon lassan akart eltelni. A sütikkel hamar végeztünk, és anyu nekilátott a holnap esti ebédünk előkészítésének. Én abban nem segítettem, egyrészt nem volt túl sok kedvem sem hozzá, másrészt csak útban lettem volna. Úgyhogy inkább elterültem a nappalink kanapéján és unalmas óráimat filmnézéssel ütöttem el. A kedvencemet választottam ki (persze csak a Twilight után), a Los Angelesi tündérmesét. Imádom Hilary Duffot! A zenéit, a filmjeit… igaz, hogy már vagy ötször láttam, de most is teljes figyelmemet a főszereplőkre irányítottam. Épp a kedvenc mondatom hangzott el, mikor megszólalt a telefonom. „Néha a fantázia szebb, mint a valóság.” És most teljesen egyet értettem ezzel az idézettel. Át akartam adni magam a fantáziálásnak, Hilary helyében lenni, a hercegem karjaiban. Csakhogy az én hercegem most nem volt velem.
Kíváncsiságból egy gyors pillantást azért vetettem a kijelzőre, ahol nagy meglepetés fogadott: Robert.
Eszeveszettül kaptam a mobilom után, az utolsó pillanatban, de még sikerült felvennem.
- Szia! – köszöntem, olyan hévvel, és boldogsággal, amilyenre tőlem nem számított volna.
- Kicsim! Mi történt, hogy ilyen jó hangulatban vagy? – érdeklődött, ám az ő hangja cseppet sem volt vidám.
- Áh, csak egy filmet néztem, majd elmesélem… de most inkább Te avass be abba, hogy Neked miért nincs túl jó kedved? – váltottam jóval nyugodtabb hangnemre.
- Hiányzol…
Mivel nem folytatta tovább, gondoltam nekem is meg kéne szólalnom:
- Te is nekem, de ha csupán csak ennyi a baj, akkor mit szólnál… ha átjönnél? – puhatolóztam óvatosan.
- Pontosan ez a probléma. Biztos vagyok benne, hogy holnap estig nem fogunk találkozni… Sajnálom!
- Hát, ez tényleg rossz hír. De azért a holnap esti vacsora még áll, igaz? – kezdtem kételkedni.
- Persze! Már nagyon várom! De most, muszáj mennem, akkor holnap! Szia.
- Szia! – mondtam csüggedten, majd leraktam a telefont.
Már semmi hangulatom nem volt tovább nézni a filmet, úgyhogy kivettem a DVD-t, helyre raktam mindent, majd valami vacsoraféleség után néztem.
Egy szendvicset készítettem, amit anya hosszas győzködése után, a szobámban fogyaszthattam el.Hirtelen ötlettől vezérelve előhalásztam a Naplómat, a fantasztikus rejtekhelyéről. Nagyon rég nem írtam bele, de most úgy éreztem épp itt az ideje.
Van durván három és fél órám. Szerencsémre itt hagyta a Volvót. Gyorsan összekészülődtem. Majd elindultam bevásárló körutamra. Bordó színű díszeket vettem, úgy gondoltam az illik legjobban a nappalihoz. Utána elmentem megvenni a leendő karácsonyfánkat. A fa nem volt túl nagy, bár még így is küzdöttem vele… még szerencse, hogy összefutottam Jacksonnal, aki segített elvinni a házba. Beállítottuk a fát egy talpba, viszont a díszítéssel megvárom Robertet. Mivel az idővel jól álltam kicsit összepakoltam nála. Már azon gondolkodtam, hogy mit főzzek ebédre, mikor betoppant.
- Szia kicsim, megjöttem!
- Szia! – mentem oda hozzá, és megcsókoltam.
- Hát ez…? – nézett a nappali felé.
- Meglepi. Gondoltam szeretnél karácsonyfát állítani, sokkal hangulatosabb. Ugye nem baj?
- Már hogy lenne az? Csodálatos vagy! – mondta, s kaptam egy csókot.
- A díszítéssel mindenképp meg akartalak várni. – mosolyogtam.
- De hogy hoztad be ezt a nagy fát?
- Jackson segített, találkoztam vele az árusnál.
- Értem.
- Mit szeretnél enni? Most akartam nekiállni valami ebédet csinálni.
- Lasagne-t! – vágta rá egy kis gondolkodás után.
- Remek ötlet.
Együtt elindultunk a konyhába, majd előkészítettük a hozzávalókat. Szerencsére mindent megtaláltunk, bár egy lasagne-hoz igazán nem kellenek különleges dolgok.
Most igazán örültem annak, hogy anyu nem feledkezett el megtanítani, mire is van szüksége egy nőnek az életben, tehát például főzni. Ezeket a gondolatokat kissé megmosolyogtam.
- Mi olyan vicces? – kacsintott rám.
- Hát, tudod ez olyan anya-lánya dolog… és most eszembe jutott.
- Értem! – majd folytatta a tűzhely körüli tevékenységet.
Pár percig csak néztem őt. Remek szakács lehetne belőle, ha most hirtelen pályát változtatna. De nem, ő sztárnak született, és én nem akarom megfosztani a rajongókat, és persze magamat se, a mozivásznon megjelenő férfi csodálatos látványától.
A tepsi hamarosan bekerült a sütőbe, mi pedig neki kezdtünk feldíszíteni a fenyőfát, amíg az ebédünk elkészül.
A díszítéssel elég hamar végeztünk és nagyon jó hangulatban telt. Végezetül Rob felrakta a csúcsdíszt is, majd a fától kissé eltávolodva csodáltuk remekművünket.
- A lasagne! – jutott hirtelen eszembe.
Gyorsan befutottam a konyhába, és kiszedtem a sütőből az ételt, aminek végül semmi baja sem lett. Megterítettünk, majd nekiláttunk az evésnek.
Evés után a nappalit vettük birtokba. Bekapcsoltam a tűévét, de inkább csak alapzajként szolgált, mert mi teljesen mással voltunk elfoglalva… :)
Heves „csókcsatánkat”, egy telefon csörgése zavarta meg. Biztos voltam benne, hogy nem az enyém, de mivel Rob sem tulajdonított nagy érdeklődést a dolog iránt, engem is hidegen hagyott. Megpróbáltam csak Robertre koncentrálni… Ám be kell látnom, hogy kudarcot vallottam. A csörgés egy percre sem hagyott alább és ez számomra nagyon frusztráló volt. Kissé eltoltam magamtól Robot.
- Vedd fel! – kértem tőle csöndesen.
Kibújt az ölelésünkből, majd az asztalon heverő mobil után nyúlt.
- Halló? – szólt bele. – Jackson… Ja, igen! Tudod épp a legjobbkor hívtál! – mondta kissé ironikusan. – Most, nem… - rám nézett. Gondoltam, hogy Jackson valamit kért tőle, aminek Rob valószínűleg azért nem örül, mert nem marad velem.
Egy aprót bólintottam, ezzel jelezve, hogy semmi kifogásom a dolog ellen, menjen csak nyugodtan.
- Oké, rendben… egy órán belül ott leszek! Szia. – majd letette a telefont.
Kinyújtotta felém a kezét, ezzel jelezve: szeretné, ha a köztünk lévő távolság megszűnne. Rögtön reagáltam, én sem akartam akár egy percnél is tovább nélkülözni a közelségét.
- El kell mennem. – suttogta a hajamba, mikor már a karjaiban voltam. - Sajnálom, tudod ez egy régé tartozásom Jackson felé.
- Semmi baj. Menj csak nyugodtan, én meg, azt hiszem, haza megyek és segítek anyunak a karácsonyi sütemények elkészítésében, meg ilyenek…
- Rendben. – csókolt, meg majd felhúzott a kanapéról. – Akkor hazaviszlek!
Nagyon hamar otthon voltam, pedig Rob nem is vezetett túl gyorsan. Útközben megbeszéltük, hogyan alakul a holnapi napunk.
Nem sokat tévedtem, mert anyu nyakig benne volt a sütésben, éppen jókor érkeztem.
- Szia! – léptem be a konyhába.
- Szia! – a hangjában kíváncsiság bujkált, de nem kérdezgetett.
A mézeskalácsokat vette ki a sütőből, mikor megérkeztem. A konyhapulton volt a máz, ami majd a tetejükre kerül. Nem bírtam megállni, hogy bele ne kóstoljak.
- Tia! Tudod, hogy ezt nem szeretem! Egyáltalán tiszta a kezed?
- Hát… - a fürdőbe mentem, hogy egy jó alapos kézmosásba vessem bele magam.
- Anyu! Ez isteni lett! – dicsértem a sütit, miközben elmajszoltam egyet.
- Örülök, de azért maradjon nekünk is! – mosolygott. – Van kedved díszíteni, és közben beszélgetni?
Ez elég rosszul kezdődik. De úgy döntöttem belemegyek a játékba.
- Persze! – leültünk az asztalhoz, majd mindegyikőnk nekilátott egy- egy sütinek.
A kínos csöndet végül én törtem meg:
- Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem óvatosan.
- Szóval, úgy látom, nagyon jól megvagytok Roberttel. – nem szóltam közbe, csak bólintottam. – Ennek, őszintén örülök, de ugye tudod, hogy…
Most már nem bírtam tovább szótlanul hallgatni. Tudtam hova akar kilyukadni:
- Anyu! Ha most itt nekem felvilágosítást akarsz tartani, akkor arra semmi szükség. Tisztában vagyok ezekkel a dolgokkal… és egyébként meg azt hittem ezt a témát már lerendeztük!
- Jól van, szívem! Ahogy gondolod! Vigyázz magadra, én csak féltelek.
- Rendben van, és ez jól is esik, csak én azt hittem, hogy ezt már egyszer megbeszéltük… még Tomnál – az emlékek villámcsapásként értek. Most örültem csak igazán annak, hogy ülök.
Egy ugyanilyen beszélgetésbe fogtunk bele, mikor 16 és fél évesen, megjelentünk Tommal, a szüleink előtt. Látszólag egész jól fogatták, ám mikor anyuval kettesben maradtunk szép hegyi beszédet tartott. Akkor türelmesen végighallgattam, de most… erre semmi esélyt nem láttam.
- Jó, jó, akkor hanyagoljuk a témát! – mosolygott rám megértően.
- Köszönöm – mondtam halkan.
A délután nagyon lassan akart eltelni. A sütikkel hamar végeztünk, és anyu nekilátott a holnap esti ebédünk előkészítésének. Én abban nem segítettem, egyrészt nem volt túl sok kedvem sem hozzá, másrészt csak útban lettem volna. Úgyhogy inkább elterültem a nappalink kanapéján és unalmas óráimat filmnézéssel ütöttem el. A kedvencemet választottam ki (persze csak a Twilight után), a Los Angelesi tündérmesét. Imádom Hilary Duffot! A zenéit, a filmjeit… igaz, hogy már vagy ötször láttam, de most is teljes figyelmemet a főszereplőkre irányítottam. Épp a kedvenc mondatom hangzott el, mikor megszólalt a telefonom. „Néha a fantázia szebb, mint a valóság.” És most teljesen egyet értettem ezzel az idézettel. Át akartam adni magam a fantáziálásnak, Hilary helyében lenni, a hercegem karjaiban. Csakhogy az én hercegem most nem volt velem.
Kíváncsiságból egy gyors pillantást azért vetettem a kijelzőre, ahol nagy meglepetés fogadott: Robert.
Eszeveszettül kaptam a mobilom után, az utolsó pillanatban, de még sikerült felvennem.
- Szia! – köszöntem, olyan hévvel, és boldogsággal, amilyenre tőlem nem számított volna.
- Kicsim! Mi történt, hogy ilyen jó hangulatban vagy? – érdeklődött, ám az ő hangja cseppet sem volt vidám.
- Áh, csak egy filmet néztem, majd elmesélem… de most inkább Te avass be abba, hogy Neked miért nincs túl jó kedved? – váltottam jóval nyugodtabb hangnemre.
- Hiányzol…
Mivel nem folytatta tovább, gondoltam nekem is meg kéne szólalnom:
- Te is nekem, de ha csupán csak ennyi a baj, akkor mit szólnál… ha átjönnél? – puhatolóztam óvatosan.
- Pontosan ez a probléma. Biztos vagyok benne, hogy holnap estig nem fogunk találkozni… Sajnálom!
- Hát, ez tényleg rossz hír. De azért a holnap esti vacsora még áll, igaz? – kezdtem kételkedni.
- Persze! Már nagyon várom! De most, muszáj mennem, akkor holnap! Szia.
- Szia! – mondtam csüggedten, majd leraktam a telefont.
Már semmi hangulatom nem volt tovább nézni a filmet, úgyhogy kivettem a DVD-t, helyre raktam mindent, majd valami vacsoraféleség után néztem.
Egy szendvicset készítettem, amit anya hosszas győzködése után, a szobámban fogyaszthattam el.Hirtelen ötlettől vezérelve előhalásztam a Naplómat, a fantasztikus rejtekhelyéről. Nagyon rég nem írtam bele, de most úgy éreztem épp itt az ideje.
Utószó:
Gondoltuk hátha valaki kedvet kap egy kis Lasange-hoz :) íme egy bevált recept:
Lasagne
Hozzávalók: (legalábbis Tia és Rob ezeket használta) XD
- Bolognai szósz: Piríts meg egy fej vöröshagymát és egy gerezd fokhagymát négy evőkanál olajon! Adj hozzá 200g darált húst, és pirítsd néhány percig! Adj hozzá 200g hámozott paradicsomot, vagy paradicsom sűrítményt. Ízesítsd sóval, borssal ízlésed szerint! Alapos keverés után, kb. egy órán át – alacsony lángon – főzd!
- Bechamel mártás: Olvassz fel 50g vajat – majd a tűzről levéve – keverj hozzá 50g lisztet és kicsivel több, mint fél liter tejet! Egy alapos keverés után, helyezd vissza a tűzre és folyamatos keverés mellet, addig főzd, amíg sűrű mártást nem kapsz!
Kend ki a sütőedényt vajjal és önts az aljára bőven a Bechamel mártásból. Helyezz egy réteg tésztalapot rá, majd ezt is fedd be a bechamel mártással. Ezután a Bolognai szószból kerüljön rá egy réteg. Majd az egészet szórd meg reszelt sajttal.
Ebből képezz összesen négy réteget. A tetejére bőven rakj a reszelt sajtból!
Jó étvágyat! Robert és Tia
Lasagne
Hozzávalók: (legalábbis Tia és Rob ezeket használta) XD
- Bolognai szósz: Piríts meg egy fej vöröshagymát és egy gerezd fokhagymát négy evőkanál olajon! Adj hozzá 200g darált húst, és pirítsd néhány percig! Adj hozzá 200g hámozott paradicsomot, vagy paradicsom sűrítményt. Ízesítsd sóval, borssal ízlésed szerint! Alapos keverés után, kb. egy órán át – alacsony lángon – főzd!
- Bechamel mártás: Olvassz fel 50g vajat – majd a tűzről levéve – keverj hozzá 50g lisztet és kicsivel több, mint fél liter tejet! Egy alapos keverés után, helyezd vissza a tűzre és folyamatos keverés mellet, addig főzd, amíg sűrű mártást nem kapsz!
Kend ki a sütőedényt vajjal és önts az aljára bőven a Bechamel mártásból. Helyezz egy réteg tésztalapot rá, majd ezt is fedd be a bechamel mártással. Ezután a Bolognai szószból kerüljön rá egy réteg. Majd az egészet szórd meg reszelt sajttal.
Ebből képezz összesen négy réteget. A tetejére bőven rakj a reszelt sajtból!
Jó étvágyat! Robert és Tia
2010. március 17., szerda
15. Fejezet
- Van egy meglepetésem. – szakította félbe csókunkat.
- Igen? És mi az?
- A Karácsonyt a szüleimmel töltöm. – közölte egy önelégült vigyorral.
A mosoly hirtelen ráfagyott az arcomra. Elmegy, és ez neki jó hír?!
- Mi a baj?
- Elmész… - kérdeztem elcsukló hangon, de inkább kijelentésnek hangzott.
- Dehogy Tia, félreértesz!
- Mit lehet ezen félreérteni? Örülsz, hogy nem láthatsz. Remek! – azzal már indultam is kifelé, nem törődve a hideggel és a szakadó hóeséssel.
Elhiszem, hogy nagyon hiányzik neki a családja, de hogy ennyire örüljön a külön töltött ünnepnek?! Vagy… lehet, hogy az egészet csak én reagáltam túl, de nem! Még csak meg sem próbált megállítani.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fogalmam sem volt, merre megyek… és arról sem, mennyi ideje.
Fázni kezdtem, amikor bevillant, hogy minden cuccom Robertnél maradt. Visszafordultam. Az ajtóban egy nagy levegőt vettem, majd bekopogtam.
- Tudtam, hogy visszajössz… vagy legalábbis bíztam benne. – fogadott.
Nem válaszoltam, csak levettem a fogasról a kabátomat. Megindultam az ajtó felé, de Roberttel találtam szembe magam, aki egy hirtelen mozdulattal bezárta azt, majd a kulcsot eltűntette.
- Robert, engedj ki! – mondtam ingerülten.
- Addig sehova, amíg nem hallgatsz meg! – jelentette ki határozottan.
- Már mindent tudok… külön töltjük az ünnepeket, aminek te örülsz.
- Én ezt egy szóval sem mondtam! Nem hagytad, hogy befejezzem, amit elkezdtem, ezért téves következtetésre jutottál!
- Azt mondtad, hogy a szüleiddel leszel…
- Igen, de ők jönnek ide. Eszem ágában sincs távol lenni tőled!
- Oh – nem tudtam mást mondani. – már megint… hogy lehetek ennyire hülye? – fakadtam ki.
Bementem a nappaliba és leroskadtam az egyik kanapéra. Rob is leült, szorosan mellém, majd óvatosan a mellére húzott.
- Sajnálom! – motyogtam.
Nem tudom, meddig feküdhettem a karjaiban, de már kezdett besötétedni. Kelletlenül feltápászkodtam az öléből.
- Ideje lenne hazamennem. – mondtam szomorúan. – de, előtte még kérdezhetek valamit?
- Persze, kicsim.
- Nálunk töltöd a Szentestét?
- Nagyon szívesen! – csókolt meg.
- Jól van, de most már tényleg mennem kéne!
- Nem maradsz itt? - szomorodott el ő is.
- Holnap suli… és anyuék sem tudnak rólam semmit.
- Elviheted a kocsimat, a szüleidet pedig felhívjuk! – mosolyodott el.
- Nem, inkább ne. De meg kell mondjam, nagyon csábító az ajánlat!
- Akkor legalább hadd vigyelek haza!
Anyuék épp vacsoráztak. Természetesen itt fogták Robertet is.
Hosszas búcsúzkodás után kikísértem Robertet, aztán felmentem a szobámba. Rendet raktam az asztalomon és a helyére tettem a szanaszét heverő ruháimat, majd elvonultam egy kiadós fürdőre. Egy óra múlva sikeredett is kimásznom a kádból, s úgy döntöttem lefekszek aludni.
Egész éjszaka forgolódtam. Csakhogy most nem azért, mert tartottam a másnaptól. Nagyon jól tudtam, hogy mi a bajom. Hiányzik Robert… négy napig aludtam mellette, és most nincs itt. Könnyű volt a jóhoz hozzászokni… már a kezemben volt a telefon a hívás gombon, de aztán lebeszéltem magam. Biztos alszik, most már nem zavarom.
Reggel ugyan kissé fáradt voltam, de sikeresen összeszedtem magam. Anyu a konyhában volt és most kivételesen nem ijedt meg a látványomtól. Ez megnyugtatott.
Beavattam a „merényletembe”, amit Robert ellen terveztem:
- Arra gondoltam, meglepem azzal, hogy feldíszítem a házát. És… hogyha nincs ellene kifogásod, akkor a Szentestét velünk töltené.
- Épp javasolni akartam! – mosolygott. – És a szülei?
Gyenge pontra tapintott. Tegnapi hülyeségem felidézése igen rosszul esett. Éreztem, hogy a szemem könnyes lesz, de erőt vettem magamon.
- Ők, 25-én jönnek. – közöltem és próbáltam nyugodt maradni.
- Kik jönnek? – jelent meg apu hirtelen.
- Robert szülei… - válaszolt anyu.
Reggeli után, apu elvitt a suliba. Ennek most nagyon örültem, mert a gyönyörű fehér hóból már nem maradt semmi. Csupa latyak volt minden. Ilyen időben nem szeretek buszozni, és legalább egy kicsit apuval is beszélgettem…
- Köszönöm. De lehet, jobb lett volna mégiscsak a buszt választanom. – jegyeztem meg a suli elé érve.
- Igen, valószínűleg igazad van. Nem kellene nagy feltűnést keltenünk.
- Most már mindegy. – pusziltam meg. – Szia!
- Szép napot! – szólt utánam.
Amint kiszálltam felhúztam a kabátom kapucniját. Mintha az sokat segített volna! Mégis jobban éreztem magam. Igyekeztem befelé.
Az osztályba beérve síri csönd lett, minden szempár rám szegeződött… és Kate még sehol.
- Jesszus, ne csináljátok már, légy szíves! – fakadtam ki.
Senki nem szólt semmit, úgyhogy lehajtott fejjel végigsétáltam a termen és leültem a helyemre. Pár percen belül megjelent Kate és Daniel is. Elfoglalták a helyüket és megpróbáltak jobb kedvre deríteni, ám nem jártak sok sikerrel.
- De ettől független a mozi áll, ugye? – váltott hirtelen témát Kate.
- Megbeszéltük, nem?
- Igen, igen csak biztosra akartam menni. – mosolygott.
Rendes tanítás nem igazán volt… az osztály együtt volt, énekelgettünk, hülyültünk, lefoglaltuk magunkat.
Suli után egyből a moziba mentünk Katevel. Útközben természetesen rajtam volt a sor, csak meséltem, és meséltem. Pont a pénteki napom végére értem, mikor beértünk az egyik terembe.
Most száz százalékig a filmre koncentráltam, nem törődve semmi és senki mással.
Annak ellenére, hogy jó pár rész nem úgy volt a filmen, mint a könyvbe vagy esetleg kimaradt, összességében imádtam. Persze nevetnem kellett, mikor valahányszor megláttam aput. Kellanon, mikor a késsel integetett, esetleg valami olyan beszólása volt, és Jacksonon szinte mindig. Robert… hát igen, amikor megláttam a szívem gyorsabban vert. A rész, amiben zongorázott, mosolyt csalt az arcomra, és könnyeket a szemembe, az emlékeim végett. Amikor pedig James kínozta Bellát, kicsit durva volt, de akaratom ellenére is elmosolyodtam. Persze nagyon jól tudtam, hogy kaszkadőrrel vették fel, és hogy neki semmi baja nem esett, akkor is. Ja és a végén ismételten megállapítottam, hogy jól áll Robertnek az öltöny…
- Na? – kérdeztem Katet, kiérve a moziból. – Hogy tetszett?
- Nagyon jó volt, mikor nézzük meg még egyszer? – nevetett. – És neked így másodszorra?
- Vegyük inkább elsőnek… imádtam.
- Miért elsőre?
- Még nem tartunk ott… beülünk valahova enni? Közben mesélek.
Egy gyorsétterembe mentünk. Aztán ott folytattam, ahol a mozi előtt abbahagytam. Részletesen elmeséltem a szombati napomat. Kate nem szakított félbe, türelmesen hallgatott, elkerekedett szemekkel. Megértette, miért mondtam, hogy csak most láttam a filmet… Áttértem a vasárnapra. Az estét csak röviden meséltem el, mire ő gyanakodni kezdett.
- Mikor értetek haza?
- Tíz körül, de mikor taxiba szálltunk Rob az ő címét mondta be. Felajánlotta, hogy hazavisz vagy nála alhatok, ha szeretnék. Az utóbbit választottam. – mosolyodtam el.
- És? – sürgetett.
- Most voltam nála először, nagy szép a lakása. – csigáztam.
- Tia!
- Jól van. A nappaliban volt egy zongora, és játszott nekem…
- Folytasd! – parancsolt rám.
- Hát… izé – éreztem, hogy pirulok.
- Na!
- Meghatódtam tőle, kicsit sírta is. Aztán megcsókoltam, majd hirtelen az ölébe kapott és felvitt a hálóba… és igen, lefeküdtünk. Részletekre ne is számíts! – nevettem fel. – Csak annyit mondok, hogy csodálatos volt. Soha, de soha nem fogom elfelejteni.
- Wáó.
- Aztán hétfőn reggel csináltam neki reggelit és elhoztam a kocsiját, hogy haza tudjak ugorni még suli előtt. Ő még aludt, amikor eljöttem… - szépen elmeséltem mindent, azt, hogy milyen idióta voltam, hogy nem hallgattam végig Robertet…
- Nem semmi. – nyögte ki a végén.
- Hát nem, de mesélj te is!
- Ó, az én hétvégém korántsem volt ilyen izgalmas… Daniellel voltam vacsorázni. Aztán tanultam, tévéztem, olvastam és vártam, hátha hívsz…
- Sajnálom, tényleg! Mint ahogy azt kivehetted, eléggé össze voltam zavarodva.
- Jó, nem haragszom.
Felöltöztünk majd kimentünk az étteremből. Kiérve fotósok és rajongók hada fogadott minket.
- A fenébe! Mit keresnek ezek itt?! - mérgelődtem
- Azt hiszem, engem követtek. - szólalt meg mögöttem valaki. - Bocsi!
- Robert?! – fordultam meg.
- Szia kicsim. – elhúzott az ajtó elől, hogy a paparazzik ne lássanak, majd megcsókolt.
- Kate, ő itt Robert. Rob, ő itt Kate, a barátnőm.
- Örülök, hogy megismerhetlek. Tia sokat mesélt már rólad!
- Én is örülök. Igazán?
- Nyugi, csupa jót. – mosolygott.
- Hogy kerülsz ide? – érdeklődtem.
- Tudod… követni kezdtek… ez volt a legközelebbi menedék.
- Értem. Szeretnéd, hogy megszöktessünk?
- Igen, mindenképp meg kell, hogy ments! – megfogta a kezem, majd magával húzott, az étterem felé.
Szerencsére találtunk egy másik kijáratot, így könnyen leráztuk „támadóinkat”. Robert megköszönte a segítségünket, majd a kocsijához indultunk.
- Ugye hazafuvarozol minket?
- Persze! És mit csináltatok? – érdeklődött, miközben beültünk az autóba.
- Moziban voltunk. Közben Tia részletesen beavatott a hétvégi eseményekbe. – mosolygott Kate.
- Értem… és mit néztetek meg?
- Hát, van egy új film… azt hallottam, hogy nagyon jó. Úgy döntöttünk megnézzük. A főszereplője valami Pattinson, azt hiszem… nem a te stílusod… vámpíros. – mondtam teljes komolysággal.
- Oh, még nem hallottam róla… mi is menjünk el! – kérlelt.
- Lökött! – mondtam s mind a hárman hangos nevetésben törtünk ki.
Rob meglepően közvetlen volt Katevel, és örömmel tapasztaltam, hogy barátnőm teljesen nyugodt maradt, annak ellenére, hogy az imént még a mozivásznon látta Őt, és most itt áll előtte. Jókedvűen cseverésztek mindenféléről… Rob már-már legjobb barátjaként kezelte. Amint elbúcsúztunk Katetől, felém fordult és egy angyali mosoly kíséretében belekezdett:
- Haza? – kérdezte, nagy reményeket táplálva.
- Igen, hozzánk. – láttam, hogy ez nem tetszik neki… nagyon lelombozódott.
- Kicsim?!
- Igen?
- Holnap nincs suli… biztos, hogy haza szeretnél menni? – huncut mosoly jelent meg a szája szélén.
- Aha.
- Nem jössz át? – tért a lényegre.
- Haza kell mennem, muszáj beszélnem anyuval! – húztam az idegeit.
- Biztos?
- Össze kell szednem pár cuccot, tudod, nem alszok otthon ma éjszaka… de előtte még engedélyt kell kérnem a szüleimtől.
- Oh, értem! – csókolt meg.
- Örülök, hogy örülsz! – mosolyogtam.
Már a házunk előtt álltunk.
- Na gyere, essünk túl rajta!
- Siessünk! – azzal már ki is pattant a kocsiból.
Anya vacsora nélkül nem engedett el minket, bár fél óránál nem tartott tovább. Összeszedtem pár cuccot, majd indultunk is.
Nem sokkal később már Robnál voltunk. Elszaladt zuhanyozni, én addig lepakoltam a táskámat a hálóba. Tizenöt percen belül már ismét mellettem volt. Újra egy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt…
2010. március 12., péntek
14. Fejezet
Őrült tempóban rohantam a telefonomért, és az utolsó pillanatban sikerült felvennem.
- Halló! – szóltam bele.
- Szia kicsim, minden rendben van… a kocsival? – kérdezte teljes komolysággal.
- Igen, de azt hittem, azért értem jobban aggódsz!
- Persze, csak ugrattalak! – nevetett önfeledten. – Már most nagyon hiányzol.
- Te is nekem. Délután találkozunk?
- Mindenképp. Suli után gyere át és megbeszéljük.
- Jól van. Szeretlek, szia.
- Én is szeretlek. Nagyon várlak! – azzal a vonal megszakadt.
Levettem a telefont a töltőről, majd elköszöntem apuéktól. Bevágtam a kajámat a táskába és ugyanazzal a lendülettel kiviharzottam.
Sietősre kellett vennem, mert kicsit elbeszélgettük az időt. A kocsiban lévő óra kijelzője már fél nyolcat mutatott.
A suli elé érve eléggé meglepődtem… a hideg ellenére rengeteg diák ácsorgott kint… mintha vártak volna valakire. Különös – jegyeztem meg magamban, aztán valami parkolóhely után néztem. Amint leállítottam a motort, a diáksereg a kocsi felé nézett… először még nem sejtettem semmit, gondoltam a Volvo keltette fel az érdeklődésüket. Gyorsan összeszedtem a cuccaimat, majd a táskámért nyúltam és kiszálltam a kocsiból. Ahogy a suli felé haladtam, rengetegen összesúgtak mellettem. Ennyire érdekes lenne az „új kocsim”?
Aztán megláttam Katet, aki sietős léptekkel igyekezett hozzám, valami papírral a kezében.
- Tia, de jó, hogy itt vagy! Négy napra eltűnsz, és egyszer sem hívsz fel…
- Szia. Sajnálom, nem volt túl sok szabadidőm. – mosolyogtam. – Tegnap pedig későn értünk haza, a telefonom még Los Angelesben lemerült. Mégis mi ez a nagy felhajtás? Kit várnak ennyire?
- Hát téged… azt nem mondd, hogy nem láttad a mai újságokat!
- Engem? És képzeld, nem láttam.
- Nézd! – azzal a kezembe nyomott négy-öt különböző pletykalapot. Amint megláttam a címlapot, egyből összehajtottam. Megragadtam barátnőm kezét, és elkezdtem befelé húzni magammal.
Ahogy beértünk az osztályunkba, azonnal lehuppantam a helyünkre és elkezdtem olvasni.
- Szia Tia!
- Ne most, Daniel! – szóltunk rá egyszerre Katevel.
A képek láttán meghűlt bennem a vér. Ahány magazin, annyiféle kép rólunk, és a legtöbbön csókolózunk, vagy kézen fogva sétálunk.
Mindegyik cikk megemlíti, hogy együtt jelentünk meg a filmbemutatón, és hogy már egy ideje együtt vagyunk. Na meg persze aput… ezek mindent tudnak?! Rémülten olvastam az újságokat… Szerencsémre egyik sem említette a kis incidensemet a whiskyvel, és a nagyobbikat Kristennel – amiről még Robert sem tud. Azt viszont igen, hogy már két nappal a bemutató előtt érkeztünk Los Angelesbe, és most mennek a találgatások… megkönnyebbülten lélegeztem fel, hogy a klubban történtekről nem tudnak semmit.
Mikor körbenéztem az osztályban, mindenki minket bámult. Hosszú percekig csak hallgattam, sok minden jutott eszembe. Többek között, amit Ashley mondott, amikor elrángatott Rob mellől. És természetesen az, hogy mennyire lehetetlenül viselkedtem. A végtelen boldogságom eddig tartott volna? A bűntudat ismételten gyötörni kezdett. Miért kell mindig valami rossznak történnie, amikor minden tökéletes? Lehunytam a szemem, hogy lenyugtassam magam, és ezeket a gondolatokat kiűzzem a fejemből…
- Na? – szólat meg Kate türelmetlenül.
- Huh, most erre mit mondjak… tudtad, hogy hova megyek, azt is, hogy kivel. Miért vonsz kérdőre? – emeltem fel kissé a hangom, mire újfent mindenki minket nézett.
- Nem kérdőre vonlak. Arra céloztam, hogy igaz-e?
- Ja, bocsi… - megint túlreagáltam. – Aha, kivételesen igazat írnak. – dünnyögtem az orrom alatt.
- Most mégis miért vagy ennyire fennakadva? Tudtad, hogy ez lesz, nem?
- Az egész az én hülyeségem miatt van… És én még azt hittem, hogy a kocsi miatt bámulnak. – nevettem fel keservesen.
- Kocsi? – érdeklődött Dan.
- Igen, Roberté. Tudod a Volvo… reggel elcsórtam.
- Miért? – szegezte nekem egyből Kate.
- Hát ez hosszú történet, majd elmesélem.
- Rendben, tudod, hogy nem úszod meg.
- Persze, persze…
Az első órán egyáltalán nem tudtam figyelni… bámultam a semmibe és az agyam ezerrel kattogott. Végül úgy döntöttem, hogy délután beszélek Roberttel, mert ez így nagyon nem jó…
A következő órán már próbáltam a tanárra koncentrálni és jegyzetelni, több-kevesebb sikerrel. Mindez jól ment egészen addig, amíg észre nem vettem a padon heverő telefonom kijelzőjén, hogy sms-em jött. A feladót meglátva azonnal megnyitottam.
„ Szia, amint tudsz, gyere a suli elé! Csók Robert!”
Ajjaj… ez rosszul kezdődik… Hét perc múlva kicsöngetnek, ennyi idő csak elég lesz…
Téptem egy papír fecnit, leírtam Katenek, hogy mi a helyzet és figyelmeztettem, hogy ne akarjon kijönni velem. Majd jelentkeztem.
- Tessék, Miss Facinelli? – szólított a tanár.
- Elnézést tanár úr, rosszul vagyok. Kimehetnék? – nagyot nem hazudtam, tényleg kerülgetett a rosszullét.
- Igen. Kikísérje valaki?
- Köszönöm, nem szükséges. – azzal kitántorogtam az osztályból.
Kimentem a suli elé, és megpillantottam Robertet. Amint észrevett odasietett hozzám. Megölelt, majd megcsókolt.
- Lógunk, lógunk? – kérdezte.
- Nem, én rosszul vagyok!
- Oh, értem. Bevigyelek a korházba?
- Dehogyis! – egyszerre nevettünk fel. – Miért akartál most találkozni?
- Azért, mert bocsánatot szeretnék kérni…
- Mégis miért?
- Emiatt. – mutatta az újságokat.
- Ja, az… - helyben vagyunk. – Figyelj, ne hibáztasd magad, én is ugyanannyira bűnös vagyok, mint te. Sőt talán még jobban.
- De én élveztem! – kaján vigyor ült ki az arcára.
- Nem jobban, mint én… Hogy kerülsz ide egyébként? Úgy értem mivel jöttél?
- Hát a kocsimmal, mi mással? – értetlenül néztem rá. – Ott, látod?
- Nem mondod komolyan?! De hát a garázsban csak a Volvo volt. – mondtam és elindultam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Egy sötétített üveges fehér Audi állt az út túloldalán.
- Igen. Ezt vész estére tartogattam. Tudod, Jackson garázsa elég nagy, és csak három házzal lakik arrébb. – nevetett.
- Oh, értem. Jut eszembe, ezt visszaadom. – kerestem elő a lakáskulcsát. Amikor meglátta, megfogta a kezem, közelebb húzott magához és a fülembe súgta:
- Maradjon nálad, hátha szükséged lesz rá…
- Hmm, úgy gondolod? – nem hagytam esélyt, hogy megválaszolja a kérdésem. Szenvedélyesen megcsókoltam.
Időközben kicsengettek, micsoda pech, hogy a folyosó ablakai pont az utcára nyílnak.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyek, mielőtt még megtámad egy csapat rajongó. Nem venném a szívemre, ha valami bajod esne.
- Jól van. – mondta, majd kaptam egy kicsit a kelleténél hosszabbra sikeredett búcsúcsókot.
- Ezt pedig délután folytatjuk. – kuncogtam. – Na szia! – azzal elindultam vissza a suliba. Robert a kijelentésemen csak mosolygott, majd beszállt a kocsiba.
Letörölhetetlen vigyor ült ki az arcomra, és magasról tettem rá, hogy mindenki engem bámul. Egyszerűen boldog voltam… bementem a terembe s visszaültem Kate mellé.
- Látom minden rendben. – nyugtázta.
- Minden a lehető legjobb, de délután még lesz egy kellemetlen beszélgetésünk…
- Miért?
- Azért, mert iszonyatosan hülyén viselkedtem Los Angelesben.
- Mesélj!
- Most inkább nem. Mi lenne, ha holnap délután elmennénk moziba, és előtte meg utána ígérem, beavatlak.
- Jól van, csak hogy lásd, kivel van dolgod. – kacagott. – De ugye a Twilightot nézzük meg? – kérdezte immár komolyan.
- Hát, én arra gondoltam.
- Szuper! – meglepődtem rajta, hogy a nap hátralevő részében nem kérdezett semmit a múlt hét eseményeiről. Ennyire jó hatással lenne rá Daniel? Annyira aranyosak együtt, nagyon örültem neki, hogy ők is boldogok… ennél jobban már csak akkor érezném magam, ha túl lennék Roberttel a beszélgetésünkön.
Suli után még gyorsan hazaugrottam, leraktam a cuccaimat. Váltottam anyuval pár szót, csomagolt Robnak egy kis ebédet, aztán indultam is. Beálltam a garázsba, kivettem a küldeményt, majd a bejárati ajtóhoz mentem és csengettem… fél percen belül nyílt is az ajtó.
- Szia! – köszöntött és megcsókolt. – És hol hagytad a kulcsot?
- Itt van, csak… csak nem tudom. Azért bejöhetek? – vigyorogtam.
- Persze. Mi az? – kérdezte már bent, a táskára mutatva.
- Oh, majd elfelejtettem. Anya küldi, nehogy éhen halj.
- Köszönöm! – el is indult a konyha felé. – Kérsz?
- Nem, de te egyél nyugodtan… - megvártam, míg végez, aztán átmentem a nappaliba.
- Nem megyünk fel? – érdeklődött s láttam, hogy mosolyra húzódik a szája.
- Beszélgessünk egy kicsit, jó?
- Azt ott is lehet!
- Várj, akkor máshogy fogalmazok. Beszélnünk kell valamiről!!
- Ez elég komolyan hangzik. Ne ijesztgess! – ült le mellém.
- Robert, én… - szembe fordultam vele- szóval sajnálom.
- Mit? Valami baj van?
- Az elmúlt négy napot… lehetetlenül viselkedtem. Nem tudom, mi ütött belém.
- Tia, ne…
- Had mondjam végig, kérlek… szakítottam félbe, mire ő aprót bólintott. – Szóval, nem tudom, hogy mi ütött belém. Mielőtt elmentünk, egész éjszaka alig aludtam… nem értettem, miért akarsz előbb odautazni velem, kicsit talán féltem is. Aztán találkoztunk a volt osztálytársaimmal, utána meg… tudod. A szombati napról nem is beszélve: eltűntem egy szó nélkül. Végül is azt rá tudnám kenni a csajokra, mert ők nem engedtek vissza hozzád. De nem teszem… aztán amikor autógrammokat adtál a rajongóknak, és visszajöttél, azt láttam rajtad, hogy zavart vagy. Én… csak meg szerettelek volna nyugtatni… aminek láthatod mi lett a következménye. – mutattam a dohányzóasztalon heverő újságokra. – Amikor bementünk és leültem melléd, kezdtem örülni… de aztán jött Ash, és elrángatott onnan, és le is cseszett. Igaza is volt, viszont azt be kell valljam, hogy…
- Igen? – kérdezte halkan.
- Szóval… hogy… a filmből szinte semmire sem emlékszek, mert végig azt vártam, hogy mikor lesz már vége és tudok beszélni veled. A klub előtt, mikor a lányok körülvettek, ahelyett hogy veled maradtam volna, otthagytalak. Aztán bent elkezdtem inni… iszonyatos bűntudatom volt… utána ugye rosszul lettem… később, amíg te a csajokkal táncoltál, odajött Kristen és elkezdett cukkolni, annyira felhúztam magam, hogy… én… összevesztem vele. Másnap elaludtam, így másik géppel kellett jönnünk… végiggondoltam ezt az egészet még az út alatt, azt hiszem, hogy Los Angeles most a lehető legrosszabbat hozta ki belőlem. Nem szánt szándékkal tettem ezt, kérlek, ne haragudj rám! Ha tehetném most mindent másképp csinálnék, kivéve a tegnap estét. – mosolyodtam el. – És te mindezek ellenére, ahogy viselkedtem, amiket csináltam, nem szóltál egy rossz szót sem. És most is itt ülsz velem, ez hogy lehet? – kérdeztem a mondandóm végén.
- Úgy Tia, hogy nagyon-nagyon szeretlek, és megértelek! Fordított helyzetben én is biztos, hogy hasonlóképp reagáltam volna. Még így is elég nehéz… viszont egy valamit tudok, hogy mindennél jobban szeretlek, és nem akarlak elveszíteni!!
- Szeretlek! – mondtam kissé könnyes szemekkel, majd megcsókoltam.
Robert "vésztartalék" kocsija :)
- Halló! – szóltam bele.
- Szia kicsim, minden rendben van… a kocsival? – kérdezte teljes komolysággal.
- Igen, de azt hittem, azért értem jobban aggódsz!
- Persze, csak ugrattalak! – nevetett önfeledten. – Már most nagyon hiányzol.
- Te is nekem. Délután találkozunk?
- Mindenképp. Suli után gyere át és megbeszéljük.
- Jól van. Szeretlek, szia.
- Én is szeretlek. Nagyon várlak! – azzal a vonal megszakadt.
Levettem a telefont a töltőről, majd elköszöntem apuéktól. Bevágtam a kajámat a táskába és ugyanazzal a lendülettel kiviharzottam.
Sietősre kellett vennem, mert kicsit elbeszélgettük az időt. A kocsiban lévő óra kijelzője már fél nyolcat mutatott.
A suli elé érve eléggé meglepődtem… a hideg ellenére rengeteg diák ácsorgott kint… mintha vártak volna valakire. Különös – jegyeztem meg magamban, aztán valami parkolóhely után néztem. Amint leállítottam a motort, a diáksereg a kocsi felé nézett… először még nem sejtettem semmit, gondoltam a Volvo keltette fel az érdeklődésüket. Gyorsan összeszedtem a cuccaimat, majd a táskámért nyúltam és kiszálltam a kocsiból. Ahogy a suli felé haladtam, rengetegen összesúgtak mellettem. Ennyire érdekes lenne az „új kocsim”?
Aztán megláttam Katet, aki sietős léptekkel igyekezett hozzám, valami papírral a kezében.
- Tia, de jó, hogy itt vagy! Négy napra eltűnsz, és egyszer sem hívsz fel…
- Szia. Sajnálom, nem volt túl sok szabadidőm. – mosolyogtam. – Tegnap pedig későn értünk haza, a telefonom még Los Angelesben lemerült. Mégis mi ez a nagy felhajtás? Kit várnak ennyire?
- Hát téged… azt nem mondd, hogy nem láttad a mai újságokat!
- Engem? És képzeld, nem láttam.
- Nézd! – azzal a kezembe nyomott négy-öt különböző pletykalapot. Amint megláttam a címlapot, egyből összehajtottam. Megragadtam barátnőm kezét, és elkezdtem befelé húzni magammal.
Ahogy beértünk az osztályunkba, azonnal lehuppantam a helyünkre és elkezdtem olvasni.
- Szia Tia!
- Ne most, Daniel! – szóltunk rá egyszerre Katevel.
A képek láttán meghűlt bennem a vér. Ahány magazin, annyiféle kép rólunk, és a legtöbbön csókolózunk, vagy kézen fogva sétálunk.
Mindegyik cikk megemlíti, hogy együtt jelentünk meg a filmbemutatón, és hogy már egy ideje együtt vagyunk. Na meg persze aput… ezek mindent tudnak?! Rémülten olvastam az újságokat… Szerencsémre egyik sem említette a kis incidensemet a whiskyvel, és a nagyobbikat Kristennel – amiről még Robert sem tud. Azt viszont igen, hogy már két nappal a bemutató előtt érkeztünk Los Angelesbe, és most mennek a találgatások… megkönnyebbülten lélegeztem fel, hogy a klubban történtekről nem tudnak semmit.
Mikor körbenéztem az osztályban, mindenki minket bámult. Hosszú percekig csak hallgattam, sok minden jutott eszembe. Többek között, amit Ashley mondott, amikor elrángatott Rob mellől. És természetesen az, hogy mennyire lehetetlenül viselkedtem. A végtelen boldogságom eddig tartott volna? A bűntudat ismételten gyötörni kezdett. Miért kell mindig valami rossznak történnie, amikor minden tökéletes? Lehunytam a szemem, hogy lenyugtassam magam, és ezeket a gondolatokat kiűzzem a fejemből…
- Na? – szólat meg Kate türelmetlenül.
- Huh, most erre mit mondjak… tudtad, hogy hova megyek, azt is, hogy kivel. Miért vonsz kérdőre? – emeltem fel kissé a hangom, mire újfent mindenki minket nézett.
- Nem kérdőre vonlak. Arra céloztam, hogy igaz-e?
- Ja, bocsi… - megint túlreagáltam. – Aha, kivételesen igazat írnak. – dünnyögtem az orrom alatt.
- Most mégis miért vagy ennyire fennakadva? Tudtad, hogy ez lesz, nem?
- Az egész az én hülyeségem miatt van… És én még azt hittem, hogy a kocsi miatt bámulnak. – nevettem fel keservesen.
- Kocsi? – érdeklődött Dan.
- Igen, Roberté. Tudod a Volvo… reggel elcsórtam.
- Miért? – szegezte nekem egyből Kate.
- Hát ez hosszú történet, majd elmesélem.
- Rendben, tudod, hogy nem úszod meg.
- Persze, persze…
Az első órán egyáltalán nem tudtam figyelni… bámultam a semmibe és az agyam ezerrel kattogott. Végül úgy döntöttem, hogy délután beszélek Roberttel, mert ez így nagyon nem jó…
A következő órán már próbáltam a tanárra koncentrálni és jegyzetelni, több-kevesebb sikerrel. Mindez jól ment egészen addig, amíg észre nem vettem a padon heverő telefonom kijelzőjén, hogy sms-em jött. A feladót meglátva azonnal megnyitottam.
„ Szia, amint tudsz, gyere a suli elé! Csók Robert!”
Ajjaj… ez rosszul kezdődik… Hét perc múlva kicsöngetnek, ennyi idő csak elég lesz…
Téptem egy papír fecnit, leírtam Katenek, hogy mi a helyzet és figyelmeztettem, hogy ne akarjon kijönni velem. Majd jelentkeztem.
- Tessék, Miss Facinelli? – szólított a tanár.
- Elnézést tanár úr, rosszul vagyok. Kimehetnék? – nagyot nem hazudtam, tényleg kerülgetett a rosszullét.
- Igen. Kikísérje valaki?
- Köszönöm, nem szükséges. – azzal kitántorogtam az osztályból.
Kimentem a suli elé, és megpillantottam Robertet. Amint észrevett odasietett hozzám. Megölelt, majd megcsókolt.
- Lógunk, lógunk? – kérdezte.
- Nem, én rosszul vagyok!
- Oh, értem. Bevigyelek a korházba?
- Dehogyis! – egyszerre nevettünk fel. – Miért akartál most találkozni?
- Azért, mert bocsánatot szeretnék kérni…
- Mégis miért?
- Emiatt. – mutatta az újságokat.
- Ja, az… - helyben vagyunk. – Figyelj, ne hibáztasd magad, én is ugyanannyira bűnös vagyok, mint te. Sőt talán még jobban.
- De én élveztem! – kaján vigyor ült ki az arcára.
- Nem jobban, mint én… Hogy kerülsz ide egyébként? Úgy értem mivel jöttél?
- Hát a kocsimmal, mi mással? – értetlenül néztem rá. – Ott, látod?
- Nem mondod komolyan?! De hát a garázsban csak a Volvo volt. – mondtam és elindultam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Egy sötétített üveges fehér Audi állt az út túloldalán.
- Igen. Ezt vész estére tartogattam. Tudod, Jackson garázsa elég nagy, és csak három házzal lakik arrébb. – nevetett.
- Oh, értem. Jut eszembe, ezt visszaadom. – kerestem elő a lakáskulcsát. Amikor meglátta, megfogta a kezem, közelebb húzott magához és a fülembe súgta:
- Maradjon nálad, hátha szükséged lesz rá…
- Hmm, úgy gondolod? – nem hagytam esélyt, hogy megválaszolja a kérdésem. Szenvedélyesen megcsókoltam.
Időközben kicsengettek, micsoda pech, hogy a folyosó ablakai pont az utcára nyílnak.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyek, mielőtt még megtámad egy csapat rajongó. Nem venném a szívemre, ha valami bajod esne.
- Jól van. – mondta, majd kaptam egy kicsit a kelleténél hosszabbra sikeredett búcsúcsókot.
- Ezt pedig délután folytatjuk. – kuncogtam. – Na szia! – azzal elindultam vissza a suliba. Robert a kijelentésemen csak mosolygott, majd beszállt a kocsiba.
Letörölhetetlen vigyor ült ki az arcomra, és magasról tettem rá, hogy mindenki engem bámul. Egyszerűen boldog voltam… bementem a terembe s visszaültem Kate mellé.
- Látom minden rendben. – nyugtázta.
- Minden a lehető legjobb, de délután még lesz egy kellemetlen beszélgetésünk…
- Miért?
- Azért, mert iszonyatosan hülyén viselkedtem Los Angelesben.
- Mesélj!
- Most inkább nem. Mi lenne, ha holnap délután elmennénk moziba, és előtte meg utána ígérem, beavatlak.
- Jól van, csak hogy lásd, kivel van dolgod. – kacagott. – De ugye a Twilightot nézzük meg? – kérdezte immár komolyan.
- Hát, én arra gondoltam.
- Szuper! – meglepődtem rajta, hogy a nap hátralevő részében nem kérdezett semmit a múlt hét eseményeiről. Ennyire jó hatással lenne rá Daniel? Annyira aranyosak együtt, nagyon örültem neki, hogy ők is boldogok… ennél jobban már csak akkor érezném magam, ha túl lennék Roberttel a beszélgetésünkön.
Suli után még gyorsan hazaugrottam, leraktam a cuccaimat. Váltottam anyuval pár szót, csomagolt Robnak egy kis ebédet, aztán indultam is. Beálltam a garázsba, kivettem a küldeményt, majd a bejárati ajtóhoz mentem és csengettem… fél percen belül nyílt is az ajtó.
- Szia! – köszöntött és megcsókolt. – És hol hagytad a kulcsot?
- Itt van, csak… csak nem tudom. Azért bejöhetek? – vigyorogtam.
- Persze. Mi az? – kérdezte már bent, a táskára mutatva.
- Oh, majd elfelejtettem. Anya küldi, nehogy éhen halj.
- Köszönöm! – el is indult a konyha felé. – Kérsz?
- Nem, de te egyél nyugodtan… - megvártam, míg végez, aztán átmentem a nappaliba.
- Nem megyünk fel? – érdeklődött s láttam, hogy mosolyra húzódik a szája.
- Beszélgessünk egy kicsit, jó?
- Azt ott is lehet!
- Várj, akkor máshogy fogalmazok. Beszélnünk kell valamiről!!
- Ez elég komolyan hangzik. Ne ijesztgess! – ült le mellém.
- Robert, én… - szembe fordultam vele- szóval sajnálom.
- Mit? Valami baj van?
- Az elmúlt négy napot… lehetetlenül viselkedtem. Nem tudom, mi ütött belém.
- Tia, ne…
- Had mondjam végig, kérlek… szakítottam félbe, mire ő aprót bólintott. – Szóval, nem tudom, hogy mi ütött belém. Mielőtt elmentünk, egész éjszaka alig aludtam… nem értettem, miért akarsz előbb odautazni velem, kicsit talán féltem is. Aztán találkoztunk a volt osztálytársaimmal, utána meg… tudod. A szombati napról nem is beszélve: eltűntem egy szó nélkül. Végül is azt rá tudnám kenni a csajokra, mert ők nem engedtek vissza hozzád. De nem teszem… aztán amikor autógrammokat adtál a rajongóknak, és visszajöttél, azt láttam rajtad, hogy zavart vagy. Én… csak meg szerettelek volna nyugtatni… aminek láthatod mi lett a következménye. – mutattam a dohányzóasztalon heverő újságokra. – Amikor bementünk és leültem melléd, kezdtem örülni… de aztán jött Ash, és elrángatott onnan, és le is cseszett. Igaza is volt, viszont azt be kell valljam, hogy…
- Igen? – kérdezte halkan.
- Szóval… hogy… a filmből szinte semmire sem emlékszek, mert végig azt vártam, hogy mikor lesz már vége és tudok beszélni veled. A klub előtt, mikor a lányok körülvettek, ahelyett hogy veled maradtam volna, otthagytalak. Aztán bent elkezdtem inni… iszonyatos bűntudatom volt… utána ugye rosszul lettem… később, amíg te a csajokkal táncoltál, odajött Kristen és elkezdett cukkolni, annyira felhúztam magam, hogy… én… összevesztem vele. Másnap elaludtam, így másik géppel kellett jönnünk… végiggondoltam ezt az egészet még az út alatt, azt hiszem, hogy Los Angeles most a lehető legrosszabbat hozta ki belőlem. Nem szánt szándékkal tettem ezt, kérlek, ne haragudj rám! Ha tehetném most mindent másképp csinálnék, kivéve a tegnap estét. – mosolyodtam el. – És te mindezek ellenére, ahogy viselkedtem, amiket csináltam, nem szóltál egy rossz szót sem. És most is itt ülsz velem, ez hogy lehet? – kérdeztem a mondandóm végén.
- Úgy Tia, hogy nagyon-nagyon szeretlek, és megértelek! Fordított helyzetben én is biztos, hogy hasonlóképp reagáltam volna. Még így is elég nehéz… viszont egy valamit tudok, hogy mindennél jobban szeretlek, és nem akarlak elveszíteni!!
- Szeretlek! – mondtam kissé könnyes szemekkel, majd megcsókoltam.
Robert "vésztartalék" kocsija :)
2010. március 9., kedd
13. Fejezet
Sziasztok!
Nem szeretnék sokat írni, de egy pár infót mindenképpen meg kell említeni ezzel a fejezettel kapcsolatban.
Szóval, ez a feji, talán még a többinél is rövidebre sikerült... De nem kell elkeseredni, mert pénteken felkerül a 14. fejezet! :)
A másik, hogy ehhez most mellékelünk egy zongoradarabot, amit nagyon örülnék, ha meg is hallgatnátok! Higgyétek el fontos szerepet kap... Megtaláljátok a zenelejátszóban --> Rob zongorajátéka. Vagy hallgassátok meg itt:
13. Fejezet
Sokszor elbóbiskoltam, és nagy valószínűséggel el is aludtam. Mire felébredtem már a magasban repültünk Vancouver felé, bár fogalmam sem volt, hol járunk.
- Szia. – simogatta meg Rob az arcomat.
- Szia. Merre vagyunk?
- Nem túl messze Los Angelestől. Csak egy tíz perce szálltunk föl.
- Ezek szerint, egy órát aludtam. – vontam le a következtetést.
- Nem egészen… Tudod egyre nagyobb lett a vihar, így csak hat óra körül indultunk el. Tehát kilencnél előbb nemigen leszünk otthon.
- Na, remek… Anyuék most már biztos, hogy kinyírnak!
- Igen?! És miért is? – nézett rám kíváncsian.
- Hát először is, mert lekéstük a gépet, azt sem tudják, hol vagyunk… - elővettem a telefonom. – És még le is vagyok merülve. – vázoltam fel a helyzetet.
- Nem kell aggódnod. Épp az előbb beszéltem velük. Minden rendben.
- Rob, te egy angyal vagy! – csókoltam meg mohón.
Még beszélgettünk egy darabig. Kifaggattam mit csinált, amíg én az igazak álmát aludtam. Aztán újra elszundítottam. Próbáltam küzdeni ellene, nem túl sok sikerrel. De azért lehet, hogy mégsem volt olyan hiábavaló. Átgondoltam ezt a Robbal való együttlétet… most már nagyon is akartam. Az előbbi csókunknál nagyon követelődző voltam, és szerintem ezt ő is észrevette. Csak fogalmam sem volt, hogy hozzam szóba a dolgot.
- Megérkeztünk. – kaptam egy puszit az arcomra. – Gyere, menjünk!
Fogtunk egy taxit, majd Rob bemondta a saját címét, Én egy kissé értetlenül bámultam rá.
- Gondoltam kényelmesebb lenne, ha én vinnélek haza a kocsimmal, vagy…
- Igen? – vágtam a szavába.
- Vagy esetleg nálam aludhatnál. – nézett rám angyalian.
- Igen! – kapva kaptam a felkínálkozó lehetőségre. Még egy alkalmat nem szalaszthatok el.
Mire megérkeztünk, már tíz óra is elmúlt, de egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak.
Most először jártam Robert lakásában, és meg kell, mondjam pazar látványt nyújtott. Igazi, modern legénylakás.
Egy picike előszobába léptünk be. A falon tükör és egy fogas. Felakasztottuk a kabátjainkat és én már a következő szoba felé vettem az irányt, a nappaliba. A fal fehér, ám minden más fekete színben pompázott. Ahogy alaposan körülnéztem, a sarokban lévő fekete zongorára tévedt a tekintetem. Ekkor Rob mellém lépett, és én felé fordultam.
- Játssz nekem! Kérlek! – néztem rá, nagy szempilla rebegtetés közepette.
Megfogta a kezem és maga után húzott. Mindketten leültünk a zongorához.
Egy számomra ismeretlen dallam csendült fel. Varázslatos volt, végig áhítattal hallgattam.
- Rob, ez gyönyörű.
- Örülök, hogy tetszik. Neked írtam. – mondta, miközben a pillantásomat kereste.
- Köszönöm… - súgtam elcsukló hangon, nagyon meghatott ezzel.
Megcsókolt. Én ugyanolyan hevesen és követelőzően csókoltam vissza. Azt kívántam, bárcsak sose lenne vége ennek a pillanatnak. Hosszú percekig vívtunk az érzelmeinkkel, aztán már nem bírtam tovább… Elkezdtem kigombolni az ingjét.
A kezem után kapott, véget vetve ezzel forró csókunknak és a szemembe nézett.
- Gyere, mutatok valamit. – kacsintott.
Na, remek! –fakadtam ki, persze csak magamban. – Pont most, lehet, hogy ő mégsem akarja. Annyira elgondolkoztam, hogy ki is ment a fejemből, mit is kért tőlem az imént. „Gyere.” Mégsem mozdultam meg.
Biztos megelégelte a várakozást, mert az ölébe kapott és a lépcső felé vette az irányt. Fogalmam sem volt mit akar mutatni, de mikor beléptünk a hálószobájába minden világos lett.
- Itt sokkal kényelmesebb – suttogta, miközben apró csókokat lehelt az ajkamra, és lefektettet az ágyra. Majd fölém hajolt, én pedig ugyanott folytattam, ahol az előbb abbahagytam: teljesen kigomboltam a rajta lévő inget. Hogy megkönnyítse a dolgomat, kibújt belőle és ezzel együtt az én pólómtól is megszabadult. Lassan, a nyakamtól felfelé haladt és végül a számra kaptam szenvedélyes csókokat. Eközben az ujjai a derekamon időztek, majd lejjebb csúszva a nadrágom gombjánál tétovázott. Ebben a gyenge pillanatban felülkerekedtem rajta és egy hirtelen mozdulattal kicsatoltam az övét. Aztán a nadrágja következett volna, ha hirtelen nem torpan meg, melynek hatására én is lefagytam. Kissé eltolt magától. Én értetlenül meredtem rá. Kérdezni akart valamit, de nem hagytam: nyomatékosan megcsókoltam, ezzel jelezve, hogy semmi kétségem sincs. Valószínűleg sikeres volt a bizonyítási kísérletem. Ezek után már nem volt megállás. Hamar lekerült rólunk a maradék ruha is, és én teljesen Robertre bíztam magam…
Nagyon gyengéd volt hozzám. Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt.
Egész jól aludtam, bár nem túl sokáig. A szobában egy folyamatosan kattogó órára lettem figyelmes. Sötét volt, így nem tudtam megállapítani mennyi lehet az idő. Rob édesen aludt mellettem, én viszont már teljesen ébernek éreztem magam, úgyhogy inkább nem kockáztattam meg, hogy véletlenül felébresszem.
Óvatosan kikászálódtam az ágyból, aztán gyorsan összekapkodtam a szanaszét heverő ruháimat és halkan kilopóztam a szobából.
Pár perc bolyongás után végre megtaláltam a fürdőszobát. Megfürödtem és felöltöztem, majd visszamentem a hálóba, megnézni mi a helyzet. Semmi sem változott. Ugyanolyan mélyen aludt, mint amikor itt hagytam. Aztán lementem a földszintre. Emlékeimben úgy rémlett, hogy a telefonom a kabátom zsebében maradt… és nem is tévedtem. Megpróbáltam bekapcsolni, de ekkor jutott eszembe, hogy még tegnap lemerült. Kimentem a konyhába és hirtelen ötlettől vezérelve, úgy döntöttem reggelivel lepem meg Robertet, bár még mindig fogalmam sincs hány óra lehet.
Készítettem pár szendvicset – a hűtőben talált alapanyagokból J - és főztem kávét, majd minden egy tálcára raktam, és elhelyeztem a konyhaasztalon. Ekkor megakadt a szemem az ott heverő telefonon, és kocsi kulcson. Rögtön megvolt a tervem.
Megnézetem az idő, majd papírt és tollat kerítettem, hogy írhassak Robnak:
„ Sajnálom, de muszáj volt haza mennem még suli előtt.
Jó étvágyat a reggelidhez! Délután hívlak…
Szeretlek!
Tia
Ja, és elvittem a Volvót! :) ”
A tálcára tettem a levelet, a reggelije mellé.
Az előszobában felvettem a csizmám és a kabátom, megfogtam a táskám, majd bezártam magam mögött az ajtót. Kint nagyon hideg volt. Gyorsan kinyitottam a garázst, és ahogy beültem a kocsiba, egyből feltekertem a fűtést.
Elindultam, és elég hamar haza is értem. Már nagyon otthonosan mozgok Vancouverben.
A házban sötét volt, valószínűleg anyuék is alszanak még. Felmentem a szobámba és összekészítettem az iskolai dolgaimat. Megkerestem a telefontöltőmet és a konyhában dugtam be a konvektorba, nehogy itthon felejtsem.
- Jó reggelt! – köszönt rám anyu, nekem pedig majd kiugrott a szívem a helyéről. – Hát te, ilyen korán?
- Ööö… szia. Szóval, én… reggelit csinálok. – jobb nem jutott eszembe és végül is részben igaz volt. A konyhapult mögött álltam és épp a tízóraimat csomagoltam.
- Nem így értetem, szívem. Úgy volt, hogy Robertnél alszol, igazam van?
- Igen, igazad van, csak muszáj volt még suli előtt hazajönnöm a cuccaimért.
- Értem… megtennéd, hogy főzöl egy kávét?
- Persze. – Nagyon reméltem, hogy nem faggatózik tovább. Nem igen tudom, mit is mondhatnék, a tegnapi éjszakámról.
- És Robert? Azt hittem bejön.
- Ó, hát tudod, ő még alszik. – húzódott mosolyra a szám.
- Akkor taxival jöttél?
- Dehogy is! Elhoztam a kocsiját! – kacagtam fel.
Nem szólt semmit, csak ő is velem nevetett.
- Délutánig nem is adom neki vissza! – jelentettem ki, önelégülten.
- És ő, mivel fog közlekedni?
- Szerintem megoldja… emiatt nem aggódom!
Reggeli közben apu is megjelent. Csodálkozott, hogy itthon talál, aztán ő is kérdezősködni kezdett:
- Na és, hogy tetszett a film? – ez kész, mindenki ezzel jön… sürgősen meg kell néznem. Azt hiszem Kate-t simán rá tudom venni.
- Nagyon jó volt! – lelkesedtem. – Anyu, neked? – tereltem el a szót magamról.
- Hát, igaz hogy én nem rajongok ezekért a misztikus filmekért, de ez teljesen más volt! Sokkal jobb, mint amire számítottam. – mosolygott.
Ám a kíváncsiságuk, sehogy nem akart lankadni… közeledtünk a kínos témához és én kezdtem magam feszélyezve érezni. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom.
Bárki is az, megmentette az életemet...
Rob kocsija ( : Volvo C30 : )
Nem szeretnék sokat írni, de egy pár infót mindenképpen meg kell említeni ezzel a fejezettel kapcsolatban.
Szóval, ez a feji, talán még a többinél is rövidebre sikerült... De nem kell elkeseredni, mert pénteken felkerül a 14. fejezet! :)
A másik, hogy ehhez most mellékelünk egy zongoradarabot, amit nagyon örülnék, ha meg is hallgatnátok! Higgyétek el fontos szerepet kap... Megtaláljátok a zenelejátszóban --> Rob zongorajátéka. Vagy hallgassátok meg itt:
13. Fejezet
Sokszor elbóbiskoltam, és nagy valószínűséggel el is aludtam. Mire felébredtem már a magasban repültünk Vancouver felé, bár fogalmam sem volt, hol járunk.
- Szia. – simogatta meg Rob az arcomat.
- Szia. Merre vagyunk?
- Nem túl messze Los Angelestől. Csak egy tíz perce szálltunk föl.
- Ezek szerint, egy órát aludtam. – vontam le a következtetést.
- Nem egészen… Tudod egyre nagyobb lett a vihar, így csak hat óra körül indultunk el. Tehát kilencnél előbb nemigen leszünk otthon.
- Na, remek… Anyuék most már biztos, hogy kinyírnak!
- Igen?! És miért is? – nézett rám kíváncsian.
- Hát először is, mert lekéstük a gépet, azt sem tudják, hol vagyunk… - elővettem a telefonom. – És még le is vagyok merülve. – vázoltam fel a helyzetet.
- Nem kell aggódnod. Épp az előbb beszéltem velük. Minden rendben.
- Rob, te egy angyal vagy! – csókoltam meg mohón.
Még beszélgettünk egy darabig. Kifaggattam mit csinált, amíg én az igazak álmát aludtam. Aztán újra elszundítottam. Próbáltam küzdeni ellene, nem túl sok sikerrel. De azért lehet, hogy mégsem volt olyan hiábavaló. Átgondoltam ezt a Robbal való együttlétet… most már nagyon is akartam. Az előbbi csókunknál nagyon követelődző voltam, és szerintem ezt ő is észrevette. Csak fogalmam sem volt, hogy hozzam szóba a dolgot.
- Megérkeztünk. – kaptam egy puszit az arcomra. – Gyere, menjünk!
Fogtunk egy taxit, majd Rob bemondta a saját címét, Én egy kissé értetlenül bámultam rá.
- Gondoltam kényelmesebb lenne, ha én vinnélek haza a kocsimmal, vagy…
- Igen? – vágtam a szavába.
- Vagy esetleg nálam aludhatnál. – nézett rám angyalian.
- Igen! – kapva kaptam a felkínálkozó lehetőségre. Még egy alkalmat nem szalaszthatok el.
Mire megérkeztünk, már tíz óra is elmúlt, de egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak.
Most először jártam Robert lakásában, és meg kell, mondjam pazar látványt nyújtott. Igazi, modern legénylakás.
Egy picike előszobába léptünk be. A falon tükör és egy fogas. Felakasztottuk a kabátjainkat és én már a következő szoba felé vettem az irányt, a nappaliba. A fal fehér, ám minden más fekete színben pompázott. Ahogy alaposan körülnéztem, a sarokban lévő fekete zongorára tévedt a tekintetem. Ekkor Rob mellém lépett, és én felé fordultam.
- Játssz nekem! Kérlek! – néztem rá, nagy szempilla rebegtetés közepette.
Megfogta a kezem és maga után húzott. Mindketten leültünk a zongorához.
Egy számomra ismeretlen dallam csendült fel. Varázslatos volt, végig áhítattal hallgattam.
- Rob, ez gyönyörű.
- Örülök, hogy tetszik. Neked írtam. – mondta, miközben a pillantásomat kereste.
- Köszönöm… - súgtam elcsukló hangon, nagyon meghatott ezzel.
Megcsókolt. Én ugyanolyan hevesen és követelőzően csókoltam vissza. Azt kívántam, bárcsak sose lenne vége ennek a pillanatnak. Hosszú percekig vívtunk az érzelmeinkkel, aztán már nem bírtam tovább… Elkezdtem kigombolni az ingjét.
A kezem után kapott, véget vetve ezzel forró csókunknak és a szemembe nézett.
- Gyere, mutatok valamit. – kacsintott.
Na, remek! –fakadtam ki, persze csak magamban. – Pont most, lehet, hogy ő mégsem akarja. Annyira elgondolkoztam, hogy ki is ment a fejemből, mit is kért tőlem az imént. „Gyere.” Mégsem mozdultam meg.
Biztos megelégelte a várakozást, mert az ölébe kapott és a lépcső felé vette az irányt. Fogalmam sem volt mit akar mutatni, de mikor beléptünk a hálószobájába minden világos lett.
- Itt sokkal kényelmesebb – suttogta, miközben apró csókokat lehelt az ajkamra, és lefektettet az ágyra. Majd fölém hajolt, én pedig ugyanott folytattam, ahol az előbb abbahagytam: teljesen kigomboltam a rajta lévő inget. Hogy megkönnyítse a dolgomat, kibújt belőle és ezzel együtt az én pólómtól is megszabadult. Lassan, a nyakamtól felfelé haladt és végül a számra kaptam szenvedélyes csókokat. Eközben az ujjai a derekamon időztek, majd lejjebb csúszva a nadrágom gombjánál tétovázott. Ebben a gyenge pillanatban felülkerekedtem rajta és egy hirtelen mozdulattal kicsatoltam az övét. Aztán a nadrágja következett volna, ha hirtelen nem torpan meg, melynek hatására én is lefagytam. Kissé eltolt magától. Én értetlenül meredtem rá. Kérdezni akart valamit, de nem hagytam: nyomatékosan megcsókoltam, ezzel jelezve, hogy semmi kétségem sincs. Valószínűleg sikeres volt a bizonyítási kísérletem. Ezek után már nem volt megállás. Hamar lekerült rólunk a maradék ruha is, és én teljesen Robertre bíztam magam…
Nagyon gyengéd volt hozzám. Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt.
Egész jól aludtam, bár nem túl sokáig. A szobában egy folyamatosan kattogó órára lettem figyelmes. Sötét volt, így nem tudtam megállapítani mennyi lehet az idő. Rob édesen aludt mellettem, én viszont már teljesen ébernek éreztem magam, úgyhogy inkább nem kockáztattam meg, hogy véletlenül felébresszem.
Óvatosan kikászálódtam az ágyból, aztán gyorsan összekapkodtam a szanaszét heverő ruháimat és halkan kilopóztam a szobából.
Pár perc bolyongás után végre megtaláltam a fürdőszobát. Megfürödtem és felöltöztem, majd visszamentem a hálóba, megnézni mi a helyzet. Semmi sem változott. Ugyanolyan mélyen aludt, mint amikor itt hagytam. Aztán lementem a földszintre. Emlékeimben úgy rémlett, hogy a telefonom a kabátom zsebében maradt… és nem is tévedtem. Megpróbáltam bekapcsolni, de ekkor jutott eszembe, hogy még tegnap lemerült. Kimentem a konyhába és hirtelen ötlettől vezérelve, úgy döntöttem reggelivel lepem meg Robertet, bár még mindig fogalmam sincs hány óra lehet.
Készítettem pár szendvicset – a hűtőben talált alapanyagokból J - és főztem kávét, majd minden egy tálcára raktam, és elhelyeztem a konyhaasztalon. Ekkor megakadt a szemem az ott heverő telefonon, és kocsi kulcson. Rögtön megvolt a tervem.
Megnézetem az idő, majd papírt és tollat kerítettem, hogy írhassak Robnak:
„ Sajnálom, de muszáj volt haza mennem még suli előtt.
Jó étvágyat a reggelidhez! Délután hívlak…
Szeretlek!
Tia
Ja, és elvittem a Volvót! :) ”
A tálcára tettem a levelet, a reggelije mellé.
Az előszobában felvettem a csizmám és a kabátom, megfogtam a táskám, majd bezártam magam mögött az ajtót. Kint nagyon hideg volt. Gyorsan kinyitottam a garázst, és ahogy beültem a kocsiba, egyből feltekertem a fűtést.
Elindultam, és elég hamar haza is értem. Már nagyon otthonosan mozgok Vancouverben.
A házban sötét volt, valószínűleg anyuék is alszanak még. Felmentem a szobámba és összekészítettem az iskolai dolgaimat. Megkerestem a telefontöltőmet és a konyhában dugtam be a konvektorba, nehogy itthon felejtsem.
- Jó reggelt! – köszönt rám anyu, nekem pedig majd kiugrott a szívem a helyéről. – Hát te, ilyen korán?
- Ööö… szia. Szóval, én… reggelit csinálok. – jobb nem jutott eszembe és végül is részben igaz volt. A konyhapult mögött álltam és épp a tízóraimat csomagoltam.
- Nem így értetem, szívem. Úgy volt, hogy Robertnél alszol, igazam van?
- Igen, igazad van, csak muszáj volt még suli előtt hazajönnöm a cuccaimért.
- Értem… megtennéd, hogy főzöl egy kávét?
- Persze. – Nagyon reméltem, hogy nem faggatózik tovább. Nem igen tudom, mit is mondhatnék, a tegnapi éjszakámról.
- És Robert? Azt hittem bejön.
- Ó, hát tudod, ő még alszik. – húzódott mosolyra a szám.
- Akkor taxival jöttél?
- Dehogy is! Elhoztam a kocsiját! – kacagtam fel.
Nem szólt semmit, csak ő is velem nevetett.
- Délutánig nem is adom neki vissza! – jelentettem ki, önelégülten.
- És ő, mivel fog közlekedni?
- Szerintem megoldja… emiatt nem aggódom!
Reggeli közben apu is megjelent. Csodálkozott, hogy itthon talál, aztán ő is kérdezősködni kezdett:
- Na és, hogy tetszett a film? – ez kész, mindenki ezzel jön… sürgősen meg kell néznem. Azt hiszem Kate-t simán rá tudom venni.
- Nagyon jó volt! – lelkesedtem. – Anyu, neked? – tereltem el a szót magamról.
- Hát, igaz hogy én nem rajongok ezekért a misztikus filmekért, de ez teljesen más volt! Sokkal jobb, mint amire számítottam. – mosolygott.
Ám a kíváncsiságuk, sehogy nem akart lankadni… közeledtünk a kínos témához és én kezdtem magam feszélyezve érezni. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom.
Bárki is az, megmentette az életemet...
Rob kocsija ( : Volvo C30 : )
2010. március 5., péntek
12. Fejezet
Végre kigyúltak a fények, ezzel jelezve a film végét… Míg a stáblista lement, a termet hatalmas tapsvihar töltötte be. Lassan mindenki a kijárat felé indult, már csak mi maradtunk a teremben. Egyikünk sem szólalt meg, és én ezen kezdtem felhúzni magam:
- Ash, figyi… én tényleg nagyon sajnálom. – fordultam felé.
- Igen, tudom… Tia, én, csupán csak féltelek. De, tudod mit, lehet, hogy egy kicsit túlreagáltam ezt az egészet… Úgyhogy bocsi.
A szavai nagyon meghatottak… ez kedves volt tőle.
- Köszönöm. – borultam a nyakába.
- Ashley! Ideje lenne indulnunk, még a végén lemaradunk egy jó kis buliról. - szólt közbe Nikki.
- Jól van, menjünk. – álltunk föl egyszerre.
Az épület előtt álló limuzin már csak ránk várt. Kicsit felszabadultabban ültem le Rob mellé, ám rögtön minden szempár ránk szegeződött, így semmi esélyt nem láttam rá, hogy beszélni tudjunk a történtekről.
Lassan megérkeztünk a klubba… aminek a nevéről fogalmam sincs, teljesen el voltam merülve saját gondolataimba. Még ahhoz is pár perc kellett, hogy rájöjjek, hogy került mellém Kellan, mikor az előbb még Rob kezét fogtam.
Egy külön nekünk foglalt asztalnál ültünk le. Egy kicsit már nyugodtabb voltam, és végre körülnéztem: igazán hangulatos pub volt. A vörös és fekete színek domináltak, a zene nem túl hangos, bár ha valaki beszélgetni szeretne, biztos, hogy jóval hangosabban kellene megszólalnia.
Nikki és Ash közrefogtak… nem volt esélyem a „menekülésre”. Robertről viszont még mindig csak halvány emlékeim voltak, azt hiszem lányok hada támadt rá… és én otthagytam. Újra bűntudat kezdett úrrá lenni rajtam.
- Mit hozzak inni? – zavarta meg Jackson a gondolatmenetemet.
- Valami erőset… - vágtam rá azonnal.
Két perc sem telt bele és már a második pohár whiskyt fogyasztottam el… Jackson látta, hogy eléggé ki vagyok, és ez segít, így beszerzett nekem egy egész üveggel. Már épp a következőt töltöttem, mikor valaki megragadta a karomat.
- Szerintem ez nem túl jó ötlet. – mondta, és kivette a kezemből a poharat.
- Ma egész nap csak rossz döntéseket hozok, ez már nem oszt, nem szoroz.
- Kicsim, ne csináld! Gyere, menjünk táncolni! – húzott magával Robert.
Lementünk a táncparkettre, de igazából semmi hangulatom nem volt ehhez. Először egy gyors számba kapcsolódtunk bele, elég hamar vége lett, aminek én igazán örültem. Aztán egy lassú, romantikus szám következett. Rob közelebb húzott magához, én pedig a nyaka köré fontam a karjaim. Remek érzés volt, kezdtem újra megnyugodni… egyszerűen boldog voltam. Sajnos nem tartott hosszú ideig, mert Kellan közénk lépett, ezzel jelezve, hogy felkér táncolni. Megfogta a derekamat, én pedig a vállára tettem a kezem. Nagyon szeretem Kellant, de ez azért mégis rosszul esett… végre kezdtem magam jobban érezni. Vagy csak én hittem ezt… hirtelen mintha megfordult volna velem a világ. Hányingerem volt, és szédülni kezdtem. Kiszabadultam a derekamat körülkulcsoló karok szorításából, és gyors léptekkel a mosdó felé indultam.
- Tia, baj van? – jött utánam, valószínűleg fogalma sem volt mi történhetett.
Megráztam a fejem. Mindössze ennyire voltam képes. Megérkeztem a lánymosdó ajtajához, visszanéztem Kellanra megnyugtatásképp, aztán egyből a WC fölé térdeltem.
- Nem bírom a piát. – vallottam be a tükörben álló Tiának. Újra megmostam az arcom.
- Minden rendben? – szólalt meg a legédesebb hang a világon.
- Hát te… mit keresel itt? – tettem fel a kérdést, nem törődve azzal, hogy választ adjak neki.
- Nem bírtam tovább, nagyon izgultam érted… Kellan mindenféléről zagyvált össze-vissza.
- Jól van, most már jól vagyok. De nagyon értékelném, ha esetleg hazamehetnénk. – néztem rá angyalian.
- Sajnálom, de még nem lehet. Ha szeretnél, akkor menj vissza a szüleiddel a szállodába. Amint tudok, megyek én is, ígérem!
- Na azt már nem! Akkor inkább itt maradok.
- Ahogy szeretnéd. Viszont innen menjünk ki, mielőtt még meglincselnek. – mosolygott.
Visszamentünk az asztalunkhoz. Anyuék épp akkor búcsúzkodtak a többiektől. Elköszöntünk tőlük, aztán helyet foglaltunk.
- Robert, gyere táncolni! – jött oda Nikki
- Kérlek… egy kicsit maradj még. – suttogtam a fülébe.
- Kicsit később, jó? – nézett Nikkire.
- De megígérted!
- Tudom, nem azt mondom, hogy nem, hanem majd később.
- Szavadon foglak! – jegyezte meg, majd elindult Taylorhoz, a következő kiszemeltjéhez.
- Köszönöm! – bújtam oda hozzá.
- Mit? – kérdezte értetlenül.
- Azt, hogy vagy nekem. De menj csak, táncolj, ha már megígérted! – mondtam némi habozás után.
- Biztos?
- Persze. – mielőtt elment, adtam neki egy csókot.
Kezdtem jobban érezni magam. Háborgó gyomorom is már teljesen lenyugodott, és a bűntudat is kevésbé gyötört. Körbenéztem, ki merre van. Sokan táncoltak, és az asztalunknál beszélgettek. Inkább kívülről szemlélődtem, mindenki remekül érezte magát. Már-már ott tartottam, hogy én is megyek és táncolok egy kicsit, de aztán valaki odajött, és lehuppant mellém.
- Hello. – köszönt hanyagul.
- Szia. – mondtam, ám mikor felnéztem megdöbbentem. Kristen ült mellettem.
- Na, hogy tetszett a film?
- Egész jó volt…
- Jól játszottunk Roberttel?
- Aha – feleltem kurtán.
- Nekem a kedvenc részem az volt, amikor Bella szobájában csókolóztak. – közölte velem.
- Ja, az jó volt. – nesze nekem bűntudat… erre az egy részre emlékeztem, még a forgatásokról.
- Valami baj van? – kérdezte megértően.
- Nem, semmi…
- Csak nem féltékeny vagy? – a hangja most már inkább gúnyos volt.
- Kire?
- Hát rám. – felelte, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Rád? Ugyan miért lennék?
- Hát tudod, én is megbíztam benne, és tessék… - mutatott felém.
- Ezzel most mit akarsz?
- Nem mondta el, ugye?
- Mégis mit?
- Hogy miattad szakítottunk. Miután megismert téged, dobott engem.
- Én ezt nem így hallottam, mikor én ideköltöztem, ti már rég nem voltatok együtt.
- Ez hülyeség! – fakadt ki.
- Állítsd le magad! Különben sem értem mi a bajod velem.
- Apuci kicsi lánya kiakadt…
- Szóval ez zavar? Hogy apu színész, és, hogy általa ismerlek titeket.
- Nem. Hanem, hogy elvetted a barátomat.
- Még hogy én elvettem? Te nem vagy normális. De tudod mit, nem is érdekelsz. Na szia!
Fogtam magam, és kiviharzottam a klub elé, friss levegőre volt szükségem, hogy lenyugodjak, s tisztán lássak mindent. Az kizárt, hogy Robert hazudjon, ezt az egészet már nagyon régen mesélte nekem, amikor még Tom miatt emésztettem magam… különben is, biztos, hogy Kristenben is van már pár lökettel, hülyeségeket beszélt.
Leültem egy padra a klub előtt és a mai viselkedésemen gondolkodtam… hogy változhatott meg ez az egész egy délután leforgása alatt? Kezdve onnantól, hogy kiszálltunk a limuzinból. Ez lenne a jövő…
Gyorsan le is zártam magamban ezeket a gondolatokat, majd tiszta fejjel végig gondolom a mai napot. Már épp felálltam, hogy visszamenjek megkeresni Robertet, mikor megfordultam ő ott állt előttem.
- Mehetünk? – a kérdés hallatára megkönnyebbültem.
- Persze.
Fogtunk egy taxit, és elindultunk haza. Robert mellkasára hajtottam a fejemet. Annyival könnyebb, és egyszerűbb volt minden, ha a közelemben tudhattam. Mégis úgy éreztem, hogy Kristennek most jobb. Na nem azért, mert nincs mellette Rob, megőrülnék, ha elhagyna. Hanem, mert ma jól tudta érezni magát, nem úgy, mint én. Ezt hangosan persze nem mondtam ki, nem akartam megbántani vele Robertet, hiszen ez az ő napja volt, nem az enyém… már majdnem elaludtam, mikor a kocsi megállt.
Mire visszaértünk a hotel szobába, én már hulla fáradt voltam. Ledőltem az ágyra, és szívem szerint már álomba is szenderültem volna, ha Rob nem akaratoskodik annyit!
- Tia! Legalább öltözz át, kérlek! – húzott fel az ágyról.
- Rendben. – mondtam kelletlenül. – Holnap mikor indul a gépünk?
- Délelőtt tízkor…
Erőt vettem magamon, átvettem a hálóruhám és elvégeztem a fürdőszobai teendőimet. Aztán visszadőltem az ágyra, és már aludtam is. Fogalmam sem volt, hogy Rob mikor feküdhetett le, én addigra már teljesen átadtam magam az öntudatlanságnak.
Mikor reggel felébredtem, Robert nem volt mellettem. Felültem, és egyből a telefonom után nyúltam.
- Uram Isten! Elaludtam… már dél van?! – bukott ki belőlem.
- Szia! – köszönt Rob, miközben leült az ágy szélére.
- Jaj… én annyira sajnálom!
- Semmi baj, már átírattam a jegyünket. Délután négykor indulunk vissza Vancouverbe. – közölte teljes nyugodtsággal.
- Te nem is haragszol rám?! – kérdeztem meglepetten.
- Tia, hogy tudnék haragudni a világ legcsodálatosabb nőjére, aki ráadásul az én barátnőm. – közelebb húzott magához, és megcsókolt. – Mondtam már, hogy semmi baj! Megoldottam – húzódott széles mosolyra a szája.
- Köszönöm. – suttogtam.
Minden kételyem elszállt. Elképesztően boldog voltam, és nagyon szerencsésnek éreztem magam.
- Rob… mennyit ittam tegnap? –váltottam hirtelen témát.
- Hát… nem túl sokat, viszont az tény, hogy neked még az a kevés is megártott…
- Tudom – hajtottam le a fejem. Igazából nagyon is szégyelltem magam. – Nem is szoktam inni, csak most… nem tudom, mit mondhatnék.
Gyengéden az ajkamra tett az ujját, így jelezve, hogy ne magyarázkodjak tovább. A maradék időben összekészülődtünk, és becsomagoltunk. Három körül Rob hívott egy taxit, és egy fél órán belül már a reptéren voltunk.
Egy csapat, igen jól értesült újságíró várakozott, hogy többet tudjanak meg a tegnap történtekből. Nem törődve velük, gyors léptekkel a terminálunk felé vettük az irányt. Hamarosan már az első osztályon lévő helyünket foglaltuk el.
Míg várakoztunk, az ablakon nézegettem kifelé: az idő nem volt túl barátságos. Hatalmas vihar tombolt odakint.
- Kedves Utasaink! Sajnálattal közöljük önökkel, hogy az időjárási körülmények miatt, előre láthatólag egy órás késéssel indulunk. Megértésüket köszönjük. – szólalt meg egy gépiesen csengő hang.
- Ash, figyi… én tényleg nagyon sajnálom. – fordultam felé.
- Igen, tudom… Tia, én, csupán csak féltelek. De, tudod mit, lehet, hogy egy kicsit túlreagáltam ezt az egészet… Úgyhogy bocsi.
A szavai nagyon meghatottak… ez kedves volt tőle.
- Köszönöm. – borultam a nyakába.
- Ashley! Ideje lenne indulnunk, még a végén lemaradunk egy jó kis buliról. - szólt közbe Nikki.
- Jól van, menjünk. – álltunk föl egyszerre.
Az épület előtt álló limuzin már csak ránk várt. Kicsit felszabadultabban ültem le Rob mellé, ám rögtön minden szempár ránk szegeződött, így semmi esélyt nem láttam rá, hogy beszélni tudjunk a történtekről.
Lassan megérkeztünk a klubba… aminek a nevéről fogalmam sincs, teljesen el voltam merülve saját gondolataimba. Még ahhoz is pár perc kellett, hogy rájöjjek, hogy került mellém Kellan, mikor az előbb még Rob kezét fogtam.
Egy külön nekünk foglalt asztalnál ültünk le. Egy kicsit már nyugodtabb voltam, és végre körülnéztem: igazán hangulatos pub volt. A vörös és fekete színek domináltak, a zene nem túl hangos, bár ha valaki beszélgetni szeretne, biztos, hogy jóval hangosabban kellene megszólalnia.
Nikki és Ash közrefogtak… nem volt esélyem a „menekülésre”. Robertről viszont még mindig csak halvány emlékeim voltak, azt hiszem lányok hada támadt rá… és én otthagytam. Újra bűntudat kezdett úrrá lenni rajtam.
- Mit hozzak inni? – zavarta meg Jackson a gondolatmenetemet.
- Valami erőset… - vágtam rá azonnal.
Két perc sem telt bele és már a második pohár whiskyt fogyasztottam el… Jackson látta, hogy eléggé ki vagyok, és ez segít, így beszerzett nekem egy egész üveggel. Már épp a következőt töltöttem, mikor valaki megragadta a karomat.
- Szerintem ez nem túl jó ötlet. – mondta, és kivette a kezemből a poharat.
- Ma egész nap csak rossz döntéseket hozok, ez már nem oszt, nem szoroz.
- Kicsim, ne csináld! Gyere, menjünk táncolni! – húzott magával Robert.
Lementünk a táncparkettre, de igazából semmi hangulatom nem volt ehhez. Először egy gyors számba kapcsolódtunk bele, elég hamar vége lett, aminek én igazán örültem. Aztán egy lassú, romantikus szám következett. Rob közelebb húzott magához, én pedig a nyaka köré fontam a karjaim. Remek érzés volt, kezdtem újra megnyugodni… egyszerűen boldog voltam. Sajnos nem tartott hosszú ideig, mert Kellan közénk lépett, ezzel jelezve, hogy felkér táncolni. Megfogta a derekamat, én pedig a vállára tettem a kezem. Nagyon szeretem Kellant, de ez azért mégis rosszul esett… végre kezdtem magam jobban érezni. Vagy csak én hittem ezt… hirtelen mintha megfordult volna velem a világ. Hányingerem volt, és szédülni kezdtem. Kiszabadultam a derekamat körülkulcsoló karok szorításából, és gyors léptekkel a mosdó felé indultam.
- Tia, baj van? – jött utánam, valószínűleg fogalma sem volt mi történhetett.
Megráztam a fejem. Mindössze ennyire voltam képes. Megérkeztem a lánymosdó ajtajához, visszanéztem Kellanra megnyugtatásképp, aztán egyből a WC fölé térdeltem.
- Nem bírom a piát. – vallottam be a tükörben álló Tiának. Újra megmostam az arcom.
- Minden rendben? – szólalt meg a legédesebb hang a világon.
- Hát te… mit keresel itt? – tettem fel a kérdést, nem törődve azzal, hogy választ adjak neki.
- Nem bírtam tovább, nagyon izgultam érted… Kellan mindenféléről zagyvált össze-vissza.
- Jól van, most már jól vagyok. De nagyon értékelném, ha esetleg hazamehetnénk. – néztem rá angyalian.
- Sajnálom, de még nem lehet. Ha szeretnél, akkor menj vissza a szüleiddel a szállodába. Amint tudok, megyek én is, ígérem!
- Na azt már nem! Akkor inkább itt maradok.
- Ahogy szeretnéd. Viszont innen menjünk ki, mielőtt még meglincselnek. – mosolygott.
Visszamentünk az asztalunkhoz. Anyuék épp akkor búcsúzkodtak a többiektől. Elköszöntünk tőlük, aztán helyet foglaltunk.
- Robert, gyere táncolni! – jött oda Nikki
- Kérlek… egy kicsit maradj még. – suttogtam a fülébe.
- Kicsit később, jó? – nézett Nikkire.
- De megígérted!
- Tudom, nem azt mondom, hogy nem, hanem majd később.
- Szavadon foglak! – jegyezte meg, majd elindult Taylorhoz, a következő kiszemeltjéhez.
- Köszönöm! – bújtam oda hozzá.
- Mit? – kérdezte értetlenül.
- Azt, hogy vagy nekem. De menj csak, táncolj, ha már megígérted! – mondtam némi habozás után.
- Biztos?
- Persze. – mielőtt elment, adtam neki egy csókot.
Kezdtem jobban érezni magam. Háborgó gyomorom is már teljesen lenyugodott, és a bűntudat is kevésbé gyötört. Körbenéztem, ki merre van. Sokan táncoltak, és az asztalunknál beszélgettek. Inkább kívülről szemlélődtem, mindenki remekül érezte magát. Már-már ott tartottam, hogy én is megyek és táncolok egy kicsit, de aztán valaki odajött, és lehuppant mellém.
- Hello. – köszönt hanyagul.
- Szia. – mondtam, ám mikor felnéztem megdöbbentem. Kristen ült mellettem.
- Na, hogy tetszett a film?
- Egész jó volt…
- Jól játszottunk Roberttel?
- Aha – feleltem kurtán.
- Nekem a kedvenc részem az volt, amikor Bella szobájában csókolóztak. – közölte velem.
- Ja, az jó volt. – nesze nekem bűntudat… erre az egy részre emlékeztem, még a forgatásokról.
- Valami baj van? – kérdezte megértően.
- Nem, semmi…
- Csak nem féltékeny vagy? – a hangja most már inkább gúnyos volt.
- Kire?
- Hát rám. – felelte, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Rád? Ugyan miért lennék?
- Hát tudod, én is megbíztam benne, és tessék… - mutatott felém.
- Ezzel most mit akarsz?
- Nem mondta el, ugye?
- Mégis mit?
- Hogy miattad szakítottunk. Miután megismert téged, dobott engem.
- Én ezt nem így hallottam, mikor én ideköltöztem, ti már rég nem voltatok együtt.
- Ez hülyeség! – fakadt ki.
- Állítsd le magad! Különben sem értem mi a bajod velem.
- Apuci kicsi lánya kiakadt…
- Szóval ez zavar? Hogy apu színész, és, hogy általa ismerlek titeket.
- Nem. Hanem, hogy elvetted a barátomat.
- Még hogy én elvettem? Te nem vagy normális. De tudod mit, nem is érdekelsz. Na szia!
Fogtam magam, és kiviharzottam a klub elé, friss levegőre volt szükségem, hogy lenyugodjak, s tisztán lássak mindent. Az kizárt, hogy Robert hazudjon, ezt az egészet már nagyon régen mesélte nekem, amikor még Tom miatt emésztettem magam… különben is, biztos, hogy Kristenben is van már pár lökettel, hülyeségeket beszélt.
Leültem egy padra a klub előtt és a mai viselkedésemen gondolkodtam… hogy változhatott meg ez az egész egy délután leforgása alatt? Kezdve onnantól, hogy kiszálltunk a limuzinból. Ez lenne a jövő…
Gyorsan le is zártam magamban ezeket a gondolatokat, majd tiszta fejjel végig gondolom a mai napot. Már épp felálltam, hogy visszamenjek megkeresni Robertet, mikor megfordultam ő ott állt előttem.
- Mehetünk? – a kérdés hallatára megkönnyebbültem.
- Persze.
Fogtunk egy taxit, és elindultunk haza. Robert mellkasára hajtottam a fejemet. Annyival könnyebb, és egyszerűbb volt minden, ha a közelemben tudhattam. Mégis úgy éreztem, hogy Kristennek most jobb. Na nem azért, mert nincs mellette Rob, megőrülnék, ha elhagyna. Hanem, mert ma jól tudta érezni magát, nem úgy, mint én. Ezt hangosan persze nem mondtam ki, nem akartam megbántani vele Robertet, hiszen ez az ő napja volt, nem az enyém… már majdnem elaludtam, mikor a kocsi megállt.
Mire visszaértünk a hotel szobába, én már hulla fáradt voltam. Ledőltem az ágyra, és szívem szerint már álomba is szenderültem volna, ha Rob nem akaratoskodik annyit!
- Tia! Legalább öltözz át, kérlek! – húzott fel az ágyról.
- Rendben. – mondtam kelletlenül. – Holnap mikor indul a gépünk?
- Délelőtt tízkor…
Erőt vettem magamon, átvettem a hálóruhám és elvégeztem a fürdőszobai teendőimet. Aztán visszadőltem az ágyra, és már aludtam is. Fogalmam sem volt, hogy Rob mikor feküdhetett le, én addigra már teljesen átadtam magam az öntudatlanságnak.
Mikor reggel felébredtem, Robert nem volt mellettem. Felültem, és egyből a telefonom után nyúltam.
- Uram Isten! Elaludtam… már dél van?! – bukott ki belőlem.
- Szia! – köszönt Rob, miközben leült az ágy szélére.
- Jaj… én annyira sajnálom!
- Semmi baj, már átírattam a jegyünket. Délután négykor indulunk vissza Vancouverbe. – közölte teljes nyugodtsággal.
- Te nem is haragszol rám?! – kérdeztem meglepetten.
- Tia, hogy tudnék haragudni a világ legcsodálatosabb nőjére, aki ráadásul az én barátnőm. – közelebb húzott magához, és megcsókolt. – Mondtam már, hogy semmi baj! Megoldottam – húzódott széles mosolyra a szája.
- Köszönöm. – suttogtam.
Minden kételyem elszállt. Elképesztően boldog voltam, és nagyon szerencsésnek éreztem magam.
- Rob… mennyit ittam tegnap? –váltottam hirtelen témát.
- Hát… nem túl sokat, viszont az tény, hogy neked még az a kevés is megártott…
- Tudom – hajtottam le a fejem. Igazából nagyon is szégyelltem magam. – Nem is szoktam inni, csak most… nem tudom, mit mondhatnék.
Gyengéden az ajkamra tett az ujját, így jelezve, hogy ne magyarázkodjak tovább. A maradék időben összekészülődtünk, és becsomagoltunk. Három körül Rob hívott egy taxit, és egy fél órán belül már a reptéren voltunk.
Egy csapat, igen jól értesült újságíró várakozott, hogy többet tudjanak meg a tegnap történtekből. Nem törődve velük, gyors léptekkel a terminálunk felé vettük az irányt. Hamarosan már az első osztályon lévő helyünket foglaltuk el.
Míg várakoztunk, az ablakon nézegettem kifelé: az idő nem volt túl barátságos. Hatalmas vihar tombolt odakint.
- Kedves Utasaink! Sajnálattal közöljük önökkel, hogy az időjárási körülmények miatt, előre láthatólag egy órás késéssel indulunk. Megértésüket köszönjük. – szólalt meg egy gépiesen csengő hang.
2010. március 2., kedd
11. Fejezet
Reggel, az ágyban ébredtem. Rob édesen szuszogott mellettem, nem volt szívem felkelteni, így megpróbáltam halkan kiosonni, hogy valami finom reggelivel lepjem meg.
Arra gondoltam, hogy én csinálok valamit, de erre esélyem sem volt, mivel nem voltak meg a megfelelő alapanyagok. Bolt az van a közelben, de nem volt sok időm, kénytelen voltam lemondani erről a tervemről. Más választási lehetőség híján felhívtam a szobaszervizt, és rendeltem rántottát hozzá természetesen neki kávét magamnak pedig narancslevet. Tíz percen belül itt is volt, amit kértem. Megtálaltam szépen, aztán bementem hozzá, hogy felkeltsem és kicsalogassam enni.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt édesem!
- Gyere reggelizni!
- Hmmm… mit eszünk??
- Rántottát, ha jó lesz?
- Remek, azt nagyon szeretem – mosolygott. – Viszont addig nem kelek fel, amíg nem kapok egy csókot. – A kezemért nyúlt, majd visszarántott maga mellé, és megcsókolt.
- Megyünk?
- Ha muszáj…
- Te fogsz elkésni, nem én. Felőlem maradhatunk itt is… - kacérkodtam vele.
- Igaz, menjünk… - adta meg magát. – Hűha, mire fel kapom ezt? – mutatott az asztalra.
- Hát… annak ellenére, hogy úgy érzem jogos volt a tegnapi kiborulásom, bánt, hogy ilyen voltam veled. – hadartam egy szuszra.
- Ne csináld… megértelek.
- Különben is, nem rendelhetek reggelit magunknak?
- De.
Miután ettünk, Rob elkezdett készülődni, mivel már jócskán elmúlt kilenc óra.
- Kik lesznek ott? – kérdeztem.
- Ha jól tudom: Kristen, Nikki, Ashley, Kellan, Jackson és apukád. – mosolygott. – És te mit fogsz csinálni?
- Fogalmam sincs, majd még kitalálom.
- Jól van. Vigyázz magadra!! Amint tudok jövök. – mondta és megcsókolt.
- Szia! – szóltam utána az ajtóból.
Remek… most mit csináljak órák hosszat? Aztán hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam Tomot, megkérdezni mit csinál, és hol van. Megbeszéltük, hogy átmegyek hozzá. Mondván, hogy rég találkoztunk és jó lesz egy kicsit beszélgetni. Fogtam egy taxit és tíz percen belül már ott is voltam náluk. A szülei kedvesen fogadtak, egy keveset persze nekik is kellett mesélnem. Kérdezgettek anyuékról, a városról, a suliról, és arról, hogy mennyire sikerült beilleszkednem. Aztán elvonultunk Tommal, hogy nyugodtan tudjunk társalogni. Így, hogy a szülei csomó mindent kérdeztek ő már nem sokat tudott.
- Szóval sikerült. Örülök neki! – kezdte, miközben leült az ágyra.
- Őőő, várj! Lemaradtam… mégis mire gondolsz? – telepedtem le vele szembe a fotelba.
- Túllépned rajtam, ezen az egészen.
- Ja, az… hát… - nem igazán tudtam mit mondani, megbántani pedig nem akartam.
- Félre ne érts! Örülök neki, de tényleg! – magyarázkodott.
- Oké. – mondtam zavartan.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze, nyugodtan.
- Boldog vagy vele? De őszintén!
- Igen, nagyon! Vele az igazi énem lehetek, a néha gyerekesen viselkedő, néha kicsit hisztis, de végtelenül boldog Tia, aki a költözés előtt voltam. Kezdek újra magamra találni…
- Mióta vagytok együtt?
- Másfél hónapja.
- Nem hiányzik Los Angeles?
- De, nagyon! Hiszen itt nőttem fel, rengeteg emlék, a barátaim… Sokat gondolok rátok, jó látni titeket, de ha hazamegyek megint kicsit nehéz lesz… elég nagy sebeket szakít fel ez az utazás, de nem bánom, hogy eljöttem! Na, de mesélj most már te is!
- Rendben, mire vagy kíváncsi?
- Mindenre! – mosolyogtam. - Biztos sok mindenről lemaradtam.
- Hát… Ben és Jess összejöttek.
- Komoly? – szakítottam félbe. – De hisz alig beszélgettek egymással!
- Akkor barátkoztak nagyon össze, mikor a búcsú bulidat szervezték.
- Értem. És te?
- Én… szakítottam a barátnőmmel.
- Sajnálom!
- Én nem! – húzódott mosolyra a szája. – Nem igazán értettük meg egymást, különben jó most egy kicsit egyedül.
- Amúgy minden oké?
- Többé-kevésbé. Hiányoztál, örülök, hogy itt vagy!
- Te is nekem.
- Gondolj bele… ha nem kellett volna elköltöznöd, még mindig…
- Légy szíves, ezt ne! – állítottam le. – Tudom, akkor minden másképp alakul, de akkor sem biztos, hogy együtt lennénk még. Ne értsd félre, nem azt mondom, hogy örülök ennek a befejezésnek csak…
- Értem mire gondolsz.
- Ha Robert nincs mellettem a kezdetektől fogva, akkor én… biztos, hogy beleőröltem volna. Rengeteget köszönhetek neki. Segített, hogy meg tudjak változni és ne gyötörjön a múltam.
- Ennek örülök, jó, hogy volt melletted valaki.
- A srácok is sokat segítettek, mindig meg tudtak nevettetni.
- Srácok?
- Kellan és Jackson. Apu munkatársai ők is. Olyanok, mintha a bátyáim lennének.
- Akkor van, aki vigyázzon rád! – konstatálta.
- Van. – mondtam és egyszerre felnevettünk. Faggatott még az osztályról, a városról és a barátaimról. Aztán megszólalt a telefonom. – Bocsi. Szia Ash, mondjad!
- Szia Tia! Hol vagy? – támadott le.
- Egy ismerősömnél…
- Add meg a címet, odamegyünk érted!
- Miért? Valami baj van? – kérdeztem ijedten.
- Nem, nem nyugodj meg! Elrabolnánk, ha nem gond – nevetett. – Együtt tudnánk készülődni.
- Jó, rendben… – bediktáltam neki a címet.
Aztán még beszélgettem Tommal egy keveset. Lassan kisétáltunk a ház elé, pár percen belül már Ash- ék is ott voltak. Elbúcsúztam Tomtól, és már indultunk is a szállodába.
Útközben beszámoltak a tájékoztatóról. Ahogy kivettem, apu megint hozta a formáját: nem jutott eszébe a karakter neve, akit játszik… végül Jackson segítette ki. Jobb is, hogy nem voltam ott - gondoltam magamban.
A szállodában nem is engedtek a szobámba, egyből hozzájuk kellett mennem. Próbáltam érvelni, csak öt percet kértem, hogy pár szót tudjak váltani Roberttel, de nem engedtek. Megadtam magam, sejtettem, hogy keresni fog, ha hiányol.
Elkészítettük egymás sminkjét. Aztán ellenállásommal nem törődve Nikki kivasalta a hajamat.
- Rémes. – állapítottam meg, miközben egyenes tincseimet nézegettem a tükörben. Jobb szerettem, ha hullámos.
Fogalmam sem volt, hogy hol van a telefonom, ami az utóbbi egy órában elég gyakran csörgött. Aztán valaki elkezdett eszeveszett módon dörömbölni az ajtón, egyre türelmetlenebbül.
- Tia itt van? – kérdezte idegesen.
- Neked is szia Robert! – köszönt rá Ashley.
- Szia. Itt van? – kérdezte újra, még dühösebben.
- Igen, gyere!
- Végre megvagy! A szívinfarktust hoztad rám – rohant oda hozzám és megölelt.
- Miért?
- Mikor visszaértem, te nem voltál sehol. Hívtalak egy csomószor, de nem vetted fel. Fogalmam sem volt, hol lehetsz.
- Bocsi! A telefonom valahol elkeveredett.
- Legalább írhattál volna! Ne csinálj többet ilyet! – ölelt meg újra.
- Most már megvagyok, nyugodj meg! – mosolyogtam rá.
Nagy nehezen összeszedtem a cuccaimat, elköszöntünk a lányoktól és visszamentünk a szobánkba. Nem igazán értettem Rob reakcióját, de abban biztos voltam, hogy félt engem. Aztán úgy döntöttünk ideje lenne elkezdeni készülődni. Míg ő hosszasan a fürdőszobában tartózkodott, én felöltöztem, hiszen a lányok már kicsinosítottak.
A ruhám gyönyörű, sötétkék színben pompázott, Felül egy sima spagetti pánt, a mellrésze barázdált, alatta egy vékony tüll.
- Egyszerűen tökéletes. – karolta át a derekamat. – Elképesztően ügyes vagyok! – kezdett el nevetni Rob.
- És öntelt! – mosolyogtam. – Viszont be kell látnom, hogy igazad van. A ruha csodálatos. – köszönetképpen megcsókoltam.
Nem sokkal később, már a szálloda előtt álltunk paparazzik és rajongók szoros gyűrűjében.
Átverekedtünk az akadályon, nem törődve a sikítozó lányokkal és a folytonos kérdésekkel.
Villámgyorsan bevágódtunk a limuzinba, ahol már mindenki csak ránk várt.
- Hello! – köszönt Ashley, és megpaskolta a mellette lévő két üres helyet.
Leültünk és már indultunk is. Robert egész úton fogta a kezem és ez számomra nagyon is megnyugtató volt.
Hamar megérkeztünk, én pedig elképesztően izgultam, most először mutatkozunk együtt. Mintha Rob megérezte volna, hogy aggódom.
- Nyugi! – suttogta a hajamba, majd megcsókolt.
Aztán sorra kiszálltak az „Alkonyat-sztárok” a limuzinból. Mi is követtük őket, hatalmas sikítozások és tapsvihar közepette.
Egyből megrohamoztak minket az újságírók... A nagy hangzavarban alig hallottam valamit, de egy kérdésre felkaptam a fejem:
- Igaz, hogy Peter Facinelli lányával jár? – kérdezte Robtól valaki.
Hirtelen ránéztem és ő olyan megnyugtatóan mosolygott vissza rám.
- Igen, igaz. – mondta széles vigyorral az arcán. A többi kérdésre ügyet sem vetve, faképnél hagytuk az újságírókat.
Robert is, mint ahogy a többiek – s itt most inkább a fiúkra gondolok – autogramokat osztogattak, így én egy kis időre, magamra maradtam. Mire visszajött, mintha kicserélték volna… folyamatosan a haját piszkálta és nagyon idegesnek tűnt. Úgy látszik most rajtam a sor, hogy megnyugtassam.
- Van valami baj? – kérdeztem.
- Hát… izé, tudod… én ezt… nem bírom! – keresi a szavakat, nagyon össze van zavarodva, állapítottam meg.
Közelebb húztam magamhoz, és megcsókoltam. Persze ennek hatására, fotósok hada „támadt” ránk.
- Azt hiszem, ez nem volt túl jó ötlet. – suttogtam és elengedtem a nyakát.
- Dehogynem! – ragadta meg hirtelen a karom és tovább folytatta. Hosszú percekig csókolóztunk, mit sem törődve a vakuk villanásával.
- Khmm! Srácok, ideje lenne bemenni. – szólt közbe Kellan, hatalmas vigyorral az arcán.
Beláttuk, hogy igaza van és elindultunk az épület felé. Elfoglaltuk a helyünket a teremben és én már kezdtem örülni, hogy egymás mellett ülhetünk, amikor Ash egy hirtelen mozdulattal elszakított Rob mellől és maga után húzott.
- Ez nem túl jó ötlet! – csóválta a fejét, miközben leültettet maga mellé. – Gondolj csak bele, holnap minden újság címlapján ez fog virítani.
- Sajnálom… - nagy meglepettségemben csupán ennyit sikerült kinyögnöm.
Lassan elkezdték vetíteni a filmet, és mi nem szóltunk egymáshoz. Alig vártam már, hogy vége legyen és beszélni tudjak Roberttel. De az idő nagyon lassan telt, mintha pont most velem akarna kiszúrni.
Igazából fogalmam sem volt, mi zajlik épp a mozivásznon… egyáltalán nem tudtam a filmre koncentrálni.
Tia ruhája:
Arra gondoltam, hogy én csinálok valamit, de erre esélyem sem volt, mivel nem voltak meg a megfelelő alapanyagok. Bolt az van a közelben, de nem volt sok időm, kénytelen voltam lemondani erről a tervemről. Más választási lehetőség híján felhívtam a szobaszervizt, és rendeltem rántottát hozzá természetesen neki kávét magamnak pedig narancslevet. Tíz percen belül itt is volt, amit kértem. Megtálaltam szépen, aztán bementem hozzá, hogy felkeltsem és kicsalogassam enni.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt édesem!
- Gyere reggelizni!
- Hmmm… mit eszünk??
- Rántottát, ha jó lesz?
- Remek, azt nagyon szeretem – mosolygott. – Viszont addig nem kelek fel, amíg nem kapok egy csókot. – A kezemért nyúlt, majd visszarántott maga mellé, és megcsókolt.
- Megyünk?
- Ha muszáj…
- Te fogsz elkésni, nem én. Felőlem maradhatunk itt is… - kacérkodtam vele.
- Igaz, menjünk… - adta meg magát. – Hűha, mire fel kapom ezt? – mutatott az asztalra.
- Hát… annak ellenére, hogy úgy érzem jogos volt a tegnapi kiborulásom, bánt, hogy ilyen voltam veled. – hadartam egy szuszra.
- Ne csináld… megértelek.
- Különben is, nem rendelhetek reggelit magunknak?
- De.
Miután ettünk, Rob elkezdett készülődni, mivel már jócskán elmúlt kilenc óra.
- Kik lesznek ott? – kérdeztem.
- Ha jól tudom: Kristen, Nikki, Ashley, Kellan, Jackson és apukád. – mosolygott. – És te mit fogsz csinálni?
- Fogalmam sincs, majd még kitalálom.
- Jól van. Vigyázz magadra!! Amint tudok jövök. – mondta és megcsókolt.
- Szia! – szóltam utána az ajtóból.
Remek… most mit csináljak órák hosszat? Aztán hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam Tomot, megkérdezni mit csinál, és hol van. Megbeszéltük, hogy átmegyek hozzá. Mondván, hogy rég találkoztunk és jó lesz egy kicsit beszélgetni. Fogtam egy taxit és tíz percen belül már ott is voltam náluk. A szülei kedvesen fogadtak, egy keveset persze nekik is kellett mesélnem. Kérdezgettek anyuékról, a városról, a suliról, és arról, hogy mennyire sikerült beilleszkednem. Aztán elvonultunk Tommal, hogy nyugodtan tudjunk társalogni. Így, hogy a szülei csomó mindent kérdeztek ő már nem sokat tudott.
- Szóval sikerült. Örülök neki! – kezdte, miközben leült az ágyra.
- Őőő, várj! Lemaradtam… mégis mire gondolsz? – telepedtem le vele szembe a fotelba.
- Túllépned rajtam, ezen az egészen.
- Ja, az… hát… - nem igazán tudtam mit mondani, megbántani pedig nem akartam.
- Félre ne érts! Örülök neki, de tényleg! – magyarázkodott.
- Oké. – mondtam zavartan.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze, nyugodtan.
- Boldog vagy vele? De őszintén!
- Igen, nagyon! Vele az igazi énem lehetek, a néha gyerekesen viselkedő, néha kicsit hisztis, de végtelenül boldog Tia, aki a költözés előtt voltam. Kezdek újra magamra találni…
- Mióta vagytok együtt?
- Másfél hónapja.
- Nem hiányzik Los Angeles?
- De, nagyon! Hiszen itt nőttem fel, rengeteg emlék, a barátaim… Sokat gondolok rátok, jó látni titeket, de ha hazamegyek megint kicsit nehéz lesz… elég nagy sebeket szakít fel ez az utazás, de nem bánom, hogy eljöttem! Na, de mesélj most már te is!
- Rendben, mire vagy kíváncsi?
- Mindenre! – mosolyogtam. - Biztos sok mindenről lemaradtam.
- Hát… Ben és Jess összejöttek.
- Komoly? – szakítottam félbe. – De hisz alig beszélgettek egymással!
- Akkor barátkoztak nagyon össze, mikor a búcsú bulidat szervezték.
- Értem. És te?
- Én… szakítottam a barátnőmmel.
- Sajnálom!
- Én nem! – húzódott mosolyra a szája. – Nem igazán értettük meg egymást, különben jó most egy kicsit egyedül.
- Amúgy minden oké?
- Többé-kevésbé. Hiányoztál, örülök, hogy itt vagy!
- Te is nekem.
- Gondolj bele… ha nem kellett volna elköltöznöd, még mindig…
- Légy szíves, ezt ne! – állítottam le. – Tudom, akkor minden másképp alakul, de akkor sem biztos, hogy együtt lennénk még. Ne értsd félre, nem azt mondom, hogy örülök ennek a befejezésnek csak…
- Értem mire gondolsz.
- Ha Robert nincs mellettem a kezdetektől fogva, akkor én… biztos, hogy beleőröltem volna. Rengeteget köszönhetek neki. Segített, hogy meg tudjak változni és ne gyötörjön a múltam.
- Ennek örülök, jó, hogy volt melletted valaki.
- A srácok is sokat segítettek, mindig meg tudtak nevettetni.
- Srácok?
- Kellan és Jackson. Apu munkatársai ők is. Olyanok, mintha a bátyáim lennének.
- Akkor van, aki vigyázzon rád! – konstatálta.
- Van. – mondtam és egyszerre felnevettünk. Faggatott még az osztályról, a városról és a barátaimról. Aztán megszólalt a telefonom. – Bocsi. Szia Ash, mondjad!
- Szia Tia! Hol vagy? – támadott le.
- Egy ismerősömnél…
- Add meg a címet, odamegyünk érted!
- Miért? Valami baj van? – kérdeztem ijedten.
- Nem, nem nyugodj meg! Elrabolnánk, ha nem gond – nevetett. – Együtt tudnánk készülődni.
- Jó, rendben… – bediktáltam neki a címet.
Aztán még beszélgettem Tommal egy keveset. Lassan kisétáltunk a ház elé, pár percen belül már Ash- ék is ott voltak. Elbúcsúztam Tomtól, és már indultunk is a szállodába.
Útközben beszámoltak a tájékoztatóról. Ahogy kivettem, apu megint hozta a formáját: nem jutott eszébe a karakter neve, akit játszik… végül Jackson segítette ki. Jobb is, hogy nem voltam ott - gondoltam magamban.
A szállodában nem is engedtek a szobámba, egyből hozzájuk kellett mennem. Próbáltam érvelni, csak öt percet kértem, hogy pár szót tudjak váltani Roberttel, de nem engedtek. Megadtam magam, sejtettem, hogy keresni fog, ha hiányol.
Elkészítettük egymás sminkjét. Aztán ellenállásommal nem törődve Nikki kivasalta a hajamat.
- Rémes. – állapítottam meg, miközben egyenes tincseimet nézegettem a tükörben. Jobb szerettem, ha hullámos.
Fogalmam sem volt, hogy hol van a telefonom, ami az utóbbi egy órában elég gyakran csörgött. Aztán valaki elkezdett eszeveszett módon dörömbölni az ajtón, egyre türelmetlenebbül.
- Tia itt van? – kérdezte idegesen.
- Neked is szia Robert! – köszönt rá Ashley.
- Szia. Itt van? – kérdezte újra, még dühösebben.
- Igen, gyere!
- Végre megvagy! A szívinfarktust hoztad rám – rohant oda hozzám és megölelt.
- Miért?
- Mikor visszaértem, te nem voltál sehol. Hívtalak egy csomószor, de nem vetted fel. Fogalmam sem volt, hol lehetsz.
- Bocsi! A telefonom valahol elkeveredett.
- Legalább írhattál volna! Ne csinálj többet ilyet! – ölelt meg újra.
- Most már megvagyok, nyugodj meg! – mosolyogtam rá.
Nagy nehezen összeszedtem a cuccaimat, elköszöntünk a lányoktól és visszamentünk a szobánkba. Nem igazán értettem Rob reakcióját, de abban biztos voltam, hogy félt engem. Aztán úgy döntöttünk ideje lenne elkezdeni készülődni. Míg ő hosszasan a fürdőszobában tartózkodott, én felöltöztem, hiszen a lányok már kicsinosítottak.
A ruhám gyönyörű, sötétkék színben pompázott, Felül egy sima spagetti pánt, a mellrésze barázdált, alatta egy vékony tüll.
- Egyszerűen tökéletes. – karolta át a derekamat. – Elképesztően ügyes vagyok! – kezdett el nevetni Rob.
- És öntelt! – mosolyogtam. – Viszont be kell látnom, hogy igazad van. A ruha csodálatos. – köszönetképpen megcsókoltam.
Nem sokkal később, már a szálloda előtt álltunk paparazzik és rajongók szoros gyűrűjében.
Átverekedtünk az akadályon, nem törődve a sikítozó lányokkal és a folytonos kérdésekkel.
Villámgyorsan bevágódtunk a limuzinba, ahol már mindenki csak ránk várt.
- Hello! – köszönt Ashley, és megpaskolta a mellette lévő két üres helyet.
Leültünk és már indultunk is. Robert egész úton fogta a kezem és ez számomra nagyon is megnyugtató volt.
Hamar megérkeztünk, én pedig elképesztően izgultam, most először mutatkozunk együtt. Mintha Rob megérezte volna, hogy aggódom.
- Nyugi! – suttogta a hajamba, majd megcsókolt.
Aztán sorra kiszálltak az „Alkonyat-sztárok” a limuzinból. Mi is követtük őket, hatalmas sikítozások és tapsvihar közepette.
Egyből megrohamoztak minket az újságírók... A nagy hangzavarban alig hallottam valamit, de egy kérdésre felkaptam a fejem:
- Igaz, hogy Peter Facinelli lányával jár? – kérdezte Robtól valaki.
Hirtelen ránéztem és ő olyan megnyugtatóan mosolygott vissza rám.
- Igen, igaz. – mondta széles vigyorral az arcán. A többi kérdésre ügyet sem vetve, faképnél hagytuk az újságírókat.
Robert is, mint ahogy a többiek – s itt most inkább a fiúkra gondolok – autogramokat osztogattak, így én egy kis időre, magamra maradtam. Mire visszajött, mintha kicserélték volna… folyamatosan a haját piszkálta és nagyon idegesnek tűnt. Úgy látszik most rajtam a sor, hogy megnyugtassam.
- Van valami baj? – kérdeztem.
- Hát… izé, tudod… én ezt… nem bírom! – keresi a szavakat, nagyon össze van zavarodva, állapítottam meg.
Közelebb húztam magamhoz, és megcsókoltam. Persze ennek hatására, fotósok hada „támadt” ránk.
- Azt hiszem, ez nem volt túl jó ötlet. – suttogtam és elengedtem a nyakát.
- Dehogynem! – ragadta meg hirtelen a karom és tovább folytatta. Hosszú percekig csókolóztunk, mit sem törődve a vakuk villanásával.
- Khmm! Srácok, ideje lenne bemenni. – szólt közbe Kellan, hatalmas vigyorral az arcán.
Beláttuk, hogy igaza van és elindultunk az épület felé. Elfoglaltuk a helyünket a teremben és én már kezdtem örülni, hogy egymás mellett ülhetünk, amikor Ash egy hirtelen mozdulattal elszakított Rob mellől és maga után húzott.
- Ez nem túl jó ötlet! – csóválta a fejét, miközben leültettet maga mellé. – Gondolj csak bele, holnap minden újság címlapján ez fog virítani.
- Sajnálom… - nagy meglepettségemben csupán ennyit sikerült kinyögnöm.
Lassan elkezdték vetíteni a filmet, és mi nem szóltunk egymáshoz. Alig vártam már, hogy vége legyen és beszélni tudjak Roberttel. De az idő nagyon lassan telt, mintha pont most velem akarna kiszúrni.
Igazából fogalmam sem volt, mi zajlik épp a mozivásznon… egyáltalán nem tudtam a filmre koncentrálni.
Tia ruhája:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
.jpg)
