42. Fejezet

Sziasztok!

Megérkezett az új fejezet! :)

Egy ideig mellőznötök kell Robertet… legalábbis ebben a fejezetben biztosan. Ugyanis újra visszatérünk Tia szemszögére, akinek története nem kis bonyodalmak árán folytatódik tovább!

Tudom, hogy sokatokat megrázta a hír, miszerint Tia nem emlékszik túl sok mindenre az elmúlt egy évből, és biztosan kíváncsiak vagytok Robert miért ennyire tehetetlen.

Ezzel a fejezettel több, eddig megválaszolatlan kérdésre kaptok választ.

Már csak annyi hozzáfűzni valóm van, hogy tudom – a kommentek olvasása alapján – menyire nem értitek Robert reakcióját! Pedig, ha belegondoltok, ennek egészen nyilvánvaló oka van… Ha valaki így sem jön rá, ígérem, beavatom a következő fejezetben!!! :P

Jó olvasást!!!

42. Fejezet

Értetlenül dőltem vissza a párnámra, és próbáltam visszaemlékezni mi is történt velem. Miért vagyok a kórházban?

Ám úgy éreztem, mintha mindent kitöröltek volna. Tudtam, hogy valami nagyon fontosat felejtettem el, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet az.

Gondolataimból, az ajtó nyitódása zökkentett ki.

- Tia, minden rendben? - lépett a szobába.

- Anyu! De jó, hogy itt vagy!

- Szívem, el sem tudod képzelni, én mennyire örülök annak, hogy újra láthatlak… - ölelt meg.

- Miről beszélsz? - kérdeztem.

- Kicsim! - jött be apu is és szorosan magához ölelt.

- Most már egyáltalán nem értek semmit! Kérlek, valaki magyarázza el!

- Tia! Mindent el fogok neked mesélni, de most először is, meg kell, hogy vizsgáljon egy orvos! - mondta apa.

- Rendben.

Pár perccel később egy kisebb orvosokból álló csoport szállta meg a picike szobát, és nagyon alaposan megvizsgáltak.

Néha sikerült elcsípnem egy-egy szót, és kezdett bennem összeállni a kép: kómában voltam, több mint két hónapig, de hogy pontosan mi történt, arról még mindig nem voltak tiszta emlékeim.

Mikor újra a szüleim társaságát élveztem, feltűnt, hogy anyu már nem vág olyan meglepett arcot, mint mikor apu bejött hozzánk. Valószínűleg apu neki már elmagyarázta a dolgokat, én pedig egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre engem is beavasson.

Míg apu beszélt, én nem szóltam közbe, pedig több kérdésem is lett volna:

- Szóval, Robert és te, igen csúnya autóbalesetet szenvedtetek. Rob elég szerencsésen, megúszta pár kisebb-nagyobb karcolással az egészet, de te… - hosszú csend után, folytatta:… sajnos, súlyos sérüléseket szenvedtél és kómába kerültél.

- Mennyi időre?

- Több mint két hónap.

Egyre jobban kezdett kitisztulni a kép a baleset körülményeiről.

- Akkor ma…

- Ma, augusztus 8-a van.

- A születésnapom - jegyeztem meg, szinte csak magamnak. - Akkor azért mondta az fiú, hogy…

- Kicsoda? - szakított félbe anyu.

- Igazából nem tudom. Mikor felébredtem itt volt, egy férfi és… Elég furcsán viselkedett. Ismerem őt, igaz? - néztem apu felé kétségbeesetten.

A könnyeim záporozni kezdtek és most éreztem csak igazán, milyen fontos dolgot felejtettem el.

- Igen, kicsim. Ismered. De az lenne a legjobb, ha magad jönnél rá, ki Ő.

- Most pihenj! Holnap talán hazamehetünk! - búcsúztak el.

Nem tudtam egy pillanatig sem megnyugodni. Egész éjszaka csak forgolódtam. Próbáltam visszaemlékezni, a baleset előtti időkre, de mindössze a Los angelesi életemből tudtam emlékeket előidézni.

Rémlett valami, amit még apu mondott. Egy név: Robert. Vele voltam, mikor történt a karambol. Igen, most már kezdett derengeni: egy autóbalesetünk volt, Roberttel. Mégis, a név kiejtése, egyáltalán nem idézet fel bennem semmilyen emléket. Nem tudtam, hogy ki Ő és miként került az életembe…

Ha az ember nem alussza át az éjszakát, akkor az elég hosszúnak tűnhet. Így voltam ezzel én is. Sehogy sem akart az álmosság megtalálni.

Hirtelen ötlettől vezérelve, óvatosan kimásztam az ágyamból és lábra álltam. Megpróbáltam pár lépést tenni és még magam is meglepődtem, mennyire könnyűnek bizonyul a járás. Talán mégsem volt olyan sok idő, ez a két hónap…

A lábaim szépen engedelmeskedtek a "parancsaimnak". Fel-alá járkáltam a szobámban és próbáltam helyre rakni az elfeledett dolgokat. Nem jártam túl nagy sikerrel, viszont nagyon elálmosodtam. Visszafeküdtem az ágyba és pillanatokon belül elhatalmasodott rajtam a fáradtságom.

Reggel arra lettem figyelmes, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Óvatosan kinyitottam a szemem és felültem. Anyu és apu az ablak előtt álló kanapén ültek. Annyira elmerültek a beszélgetésben, észre sem vették, hogy időközben felébredtem.

- Sziasztok! - köszöntöm egy pár perc után.

- Ó, kicsim! Jó reggelt. - üdvözölt apu és leült mellém az ágyra.

- Szia. - mondta anyu is.

- Hogy telt az éjszakád? - érdeklődött apa.

- Hosszan… Nem sokat aludtam.

- Sajnos még egy pár napig itt kell maradnod, megfigyelés alatt.

- Ez nem túl jó hír. - szomorodtam el. - Látogatókat azért fogathatok, ugye?

- Persze, ez csak természetes! - lépett a szobába egy orvos. - Nos, Miss. Facinelli! Itt az ideje a gyógytornának. Megkérném a kedves Szülőket, hogy addig hagyjanak magunkra, míg a Kisasszony elkészül.

Apuék kimentek a szobából, én pedig a doktorhoz fordultam. Igazán jóképű, fiatal orvos volt.

- Akkor, Miss. Facinelli, indulhatunk? - kérdezte, fel sem nézve a kórlapomból.

- Lehetne, hogy hanyagoljuk ezt a magázódást? Csak Tia, rendben? - érdeklődtem, miközben kimásztam az ágyból.

- Ahogy szeretnéd, Tia! - mosolygott.

Elkísért egy teremhez, majd magamra hagyott. Míg vártam a gyógytornászomra, alaposan szemügyre vettem a különféle tornaszereket.

- Szia! Tia, ugye? - találta meg a tekintetem.

Fiatal, hibátlan külsejű, sportos nő állt szemben velem.

- Hello.

- Az én nevem: Mary. Elõször is kezdjük egy állapot felméréssel, oké? Semmi komoly, csak szeretném, ha egy kicsit sétálnál.

Felálltam a székemből és elindultam a szemben lévő fal felé, aztán vissza Maryhez.

- Ez rendben, úgy látszik, igen erős szervezeted van, azért két hónap, az nem semmi...

- Igen, főleg, hogy majdnem semmi emlékem nem maradt.

- Ne keseredj el! Minden rendben lesz.

Kezdtem megkedvelni Maryt. Igazán megtetszett benne, az, ahogy az életről gondolkodik. A vele töltött egy óra nagyon hamar véget ért, de őszintén reméltem, fogunk még találkozni.

Mindent rendben talált a fizikai állapotommal kapcsolatban, úgyhogy már csak az orvosi vélemény hiányzott a hazamenetelemhez.

Mikor visszaértem a szobámba, Dr. Adams már várt rám. Feltett nekem pár egyszerű kérdést: legfőképpen nevekre volt kíváncsi, amikre én kitűnően emlékeztem, kivéve egyet:

- Van esetleg barátod, mármint komoly kapcsolatod egy fiúval?

- Én… Nem tudom! Azt hiszem, nincs. - de amint kimondtam, belül - mintha a testem jelezni próbált volna - majd megszakadt szívem. Most éreztem csak igazán az emlékezet kiesésem nagy súlyát…

A vizsgálatok után, csak apa jött vissza, azt mondta anyunak sürgősen el kellett mennie, valami munka miatt.

- Apu, szerinted Tom eljönne hozzám, látogatóba?

- Ezt most, hogy érted, kicsim?

- Hát tudod a szakításunk után…

- Várj csak! Tia, te tudod, hogy most hol vagyunk?

- Kórházban! – mosolyogtam.

- Ez nem túl vicces! Úgy gondoltam, hogy emlékszel-e arra, hogy elköltöztünk Los Angelesből?

Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Nagyon meglepett az, amit az imént hallottam.

- Őszintén szólva, nem igazán. – szedtem össze magam.

- Szívem, hidd el, olyan szívesen elmondanék Neked mindent, de félek, hogy bajod származna belőle. Talán előbb beszélnünk kéne egy szakemberrel!

- Rendben, de minél hamarabb, mert nem akarok úgy élni, aki nem emlékszik élete legfontosabb szakaszára.

- Ó, ha tudnád, mennyi igazság van ebben a mondatodban! Jól van akkor, most megyek és beszélek az orvosoddal.

Míg várakoztam – hogy apu visszajöjjön – egy örökkévalóságnak éreztem azt az időt. Egyre jobban aggasztott a tudat, hogy fontos dolgok, csak úgy eltűntek az életemből.

41. Fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a következő fejezet, szám szerint a 41.! Igen, egy nappal előbb, de azt hiszem ez Nektek csak jó… :)

Ezzel a résszel egy olyan fordulóponthoz érkeztünk, amit már régóta vártatok! A szemszög még mindig Roberté, de váratlan eseményekben ez a fejezet sem szűkölködik! :)

Annyit még hozzáfűznek, hogy bár nem egy könnyű hangvételű rész lesz, mindkettőnknek ez „szívűnk csücske” fejezet!

Ja! És nem utolsó sorban, van egy új szereplőnk! A képét is megtekinthetitek a modulok között! :)

Most már csak annyi van hátra, hogy jó olvasást kívánjunk… és kommentekre fel!!!!!!!!!

41. Fejezet - Rob szemszöge

Egy újabb hónap telt el, és Tia még mindig kómában fekszik. Az orvos régóta nem tud semmilyen változásról beszámolni, Tia állapotát illetően. Ez egyre jobban kezd frusztráló lenni. Az aggodalom, melyet iránta érzek, egyetlen percre sem hagy nyugodni, mégsem tudok ellene semmit sem tenni. Türelmesnek kell lennem…

Pontosan holnap lesz két hónapja, hogy megtörtént a balesetünk.

Minden egyes szabad percemet Tiával töltöttem és az utóbbi időben folyamatosan vele voltam.

"Tia. Képzeld, Happy egyre jobban hallgat rám, ahogy napról-napra nagyobb lesz. Teljesen beletanult a szobatisztaságba és nagyon hiányol Téged… ahogy én is!" - az emlék felidézése, mosolyt csalt az arcomra. Épp Happyt figyeltem, ahogy össze-visszaugrándozott, szaladgált a nappaliban.

Sokszor - mikor bent voltam Tiánál - hosszan meséltem neki egy-egy napomról. Ezekre a 'beszélgetésekre' szó szerint emlékszem. Semmit nem akartam elfelejteni, ami Tiához köt.

Egy titkos helyen őriztem a naplóját és úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére. Azon a bizonyos délelőttön - mikor rátaláltam - vettem elő, először és egyelőre utoljára is.

"Egy nagyon nehéz forgatási napon vagyok túl. Már alig vártam, hogy végezzünk, és újra láthassalak…" - gyorsan elhessegettem a hirtelen rám törő emléket. Most nem akartam a munkával foglalkozni.

Míg én a kanapén ülve, merengtem a múlt eseményein, Happy - valószínűleg megunva a sok szaladgálást - végignyúlt a szőnyegen és nagy lihegés közepette próbált kissé megnyugodni. A konyhába indultam, hogy egy kis vizet hozzak neki, ám mire kitöltöttem a tálba, már a hátam mögött leskelődve várta, mit fog kapni. Hálás pillantásokkal köszönte meg, majd gyorsan el is tüntette a tálka tartalmát. Készítettem egy adagot az eledeléből és még egy teli tál vizet is leraktam elé.

Miután végeztem, egyből az előszobába mentem, hogy minél előbb beérhessek a kórházba.

Leültem az ágy szélére, majd percekig csak csendben néztem Tia mozdulatlan arcvonásait.

Az ajtó nyitódása ébresztett rá, hogy milyen régóta bámulom őt.

- Jó napot! Robert, ugye? - kérdezte, az imént belépő orvos.

- Üdv… igen!

- Meg kell vizsgálnom a hölgyet. Ha addig lenne olyan szíves kifáradni.

Természetesen, de… utána beszélhetnék?

- Persze, semmi akadálya.

A várakozás borzasztóan idegőrlő tevékenység. Mintha az idő lefagyott volna. Aztán végre Dr. Adams kilépett a szoba ajtaján.

- Bemehetünk az irodámba. Megfelel? - lépett oda hozzám.

- Tökéletesen. - bólintottam, majd követtem őt.

- Tehát, mit akar tudni?

- Tia állapotáról szeretnék több információt. Már két hónapja kómában van, de ön már egy jó ideje nem mond semmit. Se rosszat, se jót! Mi van vele? - miközben beszéltem, éreztem, hogy egyre feszültebb leszek.

- Ne aggódjon. A szervezete napról-napra erősödik, és egyre jobban reagál a környezetére. Hamarosan, akár fel is ébredhet. - válaszolt Dr. Adams, teljes nyugodtsággal.

- Köszönöm. - mondtam közben felálltam és már az ajtó felé hátrálva köszöntem el.

Reménnyel telve léptem újra Tia kórtermébe. A szavai igazán megnyugtatóak voltak. Bíztam benne, hogy minden zökkenőmentesen alakul.

- Tia, tudom, hogy hallasz engem. Fel kell ébredned! Minden olyan lesz majd, mint régen… Persze, ha majd egyszer meg fogsz tudni nekem bocsájtani.

Nagyon szeretlek! Nem akarlak elveszítni! Kérlek… térj magadhoz! - szorítottam meg a kezét, ezzel megakadályozva gyengeségem apró jeleinek előbukkanását.

Az idő csak úgy repült, ám nekem semmi kedvem nem volt hazamenni. Nem akartam egy percre sem magára hagyni…

Hazaérve, gyorsan túlestem az esti rutinon, majd bedőlve az ágyba, rögtön mély álomba merültem.

Reggel miközben készülődtem Tiához, különös érzés tört rám. Megmagyarázhatatlan okokból, de úgy éreztem a mai nap, merőben más lesz, mint a többi, ám azt nem tudtam megmondani, hogy miért. Hamar izgatottság lett úrrá rajtam és siettem be hozzá… ma van a születésnapja.

Peter és Lauren is a kórházban voltak, és még mielőtt bementem volna Tiához, leültem velük egy kicsit beszélgetni.

Egy óra múlva, lassan felsétáltam az osztályra majd beléptem a szobába. Semmi sem változott tegnap óta. A függöny résein halványan beszűrődött a fény, a gépek halk, monoton hangon jelezték a beteg állapotát, ám a szoba rideg, "kórházillata" volt a legszembetűnőbb. Az ablakhoz léptem és beengedtem a nap melegét, majd kicseréltem a megszáradt virágot és frisset helyeztem a vázába. Aztán leültem Tia ágya mellé, egy székre. A keze után nyúltam - ami tegnap este óta nem változtatta meg helyzetét, ahogyan Tia sem. A kezembe kulcsoltam az övét.

- Boldog születésnapot! - suttogtam, miközben az arcát figyeltem.

Ebben a pillanatban mintha az ujjai megmozdultak volna a kezemen, gyorsan lenéztem mire azok újra megmozdultak. Egy hosszú percig csak vártam, hátha történik valami… De semmi.

- Tia! - mondtam, közben végigsimítottam az arcán.

Az ajkai remegni kezdtek és nagyon lassan kinyitotta a szemeit. Körbenézett majd találkozott a tekintetünk, és nem bírtuk elengedni egymást.

- Hol vagyok? - kérdezte.

- Kórházban.

- Mi történt? És miért te vagy velem? A szüleimet akarom látni!

A hangja egyre erőteljesebb lett. Megpróbált felülni, de a vállára raktam a kezem és finoman visszanyomtam a párnára.

- Engedj el! Hol vannak a szüleim?!

- Tia, te nem tudod, hogy ki vagyok? - kérdeztem, de igazából már tudtam a választ.

Az előttem fekvő lány lassan megrázta a fejét, teljesen idegen voltam számára. Megijedtem, borzasztóan féltem ettől és most mégis bekövetkezett. Nem tudtam mit is kéne tennem.

- Egyáltalán nem emlékszel semmire?

- Nem… Sajnálom. - a hangja már sokkal nyugodtabb volt.

Hosszú percekig csak csendben néztem őt. Az életem értelmét, akit soha nem akartam elveszíteni és most az élet valóra váltotta azt, amitől a leginkább féltem.

Fogalmam sincs, hogy mikor láthatom újra, ha még egyáltalán fogom ezek után… de úgy éreztem ezt még meg kell tennem, enélkül nem tudnám itt hagyni. Lassan odahajoltam hozzá – figyelve arra, hogy ha úgy érzi, el tudjon hajolni - és megpusziltam a homlokát. Becsuktam a szemem, és élveztem addig a pár másodpercig is a közelségét, amíg még magam mellett tudhattam…

Hónapok óta vártam erre a percre, de valahogy soha nem így képzeltem. Próbáltam minden egyes apró részletet elraktározni magamnak az arcából, az illatából. Fájt, hogy itt kell hagynom… és talán örökre!

Majd összeszedtem minden erőmet és a szoba ajtaja felé indultam, mielőtt azonban kimentem volna, visszafordultam, hogy utoljára még lássam őt és halljam a hangját.

- Ég veled, Tia! És… Boldog születésnapot!

- Köszönöm.

Kiléptem a folyosóra, óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. Aztán elindultam a kórházi kávézó felé, ahol nemrég Petert és Laurent hagytam. Hamar megtaláltam őket. Leültem hozzájuk és összeszedtem a gondolataimat:

- Felébredt. - mondtam alig hallhatóan, miközben az asztalt fixíroztam.

- Micsoda?! Hogy van… - Lauren majd kiugrott a bőréből.

Egyáltalán nem figyeltem a kérdéseire és ezt valószínűleg nem díjazta, mert hirtelen felállt és otthagyott minket.

- Mi történt?

- Ezt, hogy érted? - kérdeztem, felnézve Peterre.

- Rob, látom, hogy valami nincs rendben. Nekem elmondhatod!

- Tudom és köszönöm, de nehéz erről beszélni.

- Ráérünk!

- De hiszen, most ébredt fel a lányod… Nem kéne inkább vele lenned?

- Szerintem, ugyanezt megkérdezhetném én is: Te miért nem vagy mellette? Szóval?

- Tia… - kisebb nehézséget okozott a neve kimondása - nem emlékszik rá, mi történt. A balesetre, Rám… Egyszóval semmire. Csak titeket akart látni.

- Uram Isten! Rob, én sajnálom! Nem tudom, mit is mondhatnék… Biztos vagy te ebben?

- Teljesen, nem tudja, hogy ki vagyok! Jobb lenne, ha Te is felmennél hozzá.

- És te? Gyere velem, meglátjuk, mit tehetünk.

- Nem, köszönöm. Inkább, hazamegyek. Majd… találkozunk a forgatáson. Viszlát, Peter!

- Szia, Robert!

Gyors léptekkel megindultam a kijárat felé, minél előbb szabadulni akartam innen. Nem szerettem volna ha, hogy bárki felismerjen, bár elég gyakori látogató voltam mostanában.

Beültem az autóba, és lehunytam a szemem. Egyszerre több emlék öntött el.

Olyan sokszor elképzeltem, milyen lesz majd, ha Tia felébred, és én…

A kezem, mintha "külön életet élne", belenyúlt a nadrágzsebembe - annak ellenére, hogy erre, egyáltalán valamilyen engedélyt adtam volna - és megtalálta a kis bársonydobozkát…

Utószó!

Még pár gondolatot szeretnék megosztani Veletek…

Most, hogy a végére értetek, elképzelhető, hogy felmerült bennetek a kérdés: MIÉRT?

Az ötlet Ivcsi fejéből pattant ki! (Nem kell mindjárt rá haragudni!!!) Bár először én nem támogattam annyira, de aztán átgondoltam és közösen úgy döntöttük, megbonyolítjuk a szálakat…

Nagyon kíváncsiak vagyunk a reakciókra!

Kérlek, írjátok le, ha csak pár mondatban is, hogy mit váltott ki belőletek a fejezet, és legfőképp, hogy mire számítotok most?!?!?!

Egy szóval lehet, találgatni! :)

40. Fejezet

Sziasztok!

Ez a fejezet még mindig Rob szemszögéből írodik, remélem azért sokak örömére! Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy jó, hogy Tia kómában van, mindössze annyit: remélem még senki nem unta meg Mr. Pattinsont! :P

Ebben a fejezetben, két ember jut igazán nagy szerephez és nem mellesleg, fontos döntések meghozatala elé állítja egyiküket a sors... De hogy mi az és kinek kell ezt a feladatot véghezvinni, az a történetből kiderül!!! :)

Melinda! Külön Neked, itt a kedvenc fejezeted! :D

Jó olvasást kívánunk!!!

40. Fejezet - Rob szemszöge

Gyors iramban hazafelé indultam. Otthon aztán lepakoltam, majd úgy döntöttem, benézek Ashleyhez. Nem érte váratlanul a megjelenésem, mivel volt okom meglátogatni Őt.

Míg én az utóbbi két napot Londonban töltöttem, Ő vigyázott Happyre.

- Szia. - viszonoztam az üdvözlését, amint beljebb léptem az ajtóból. - Nem akarok sokáig zavarni, csak Happyért jöttem.

- Rendben, mindjárt előkerítem! - kacsintott, majd a kutyám keresésére indult.

A nappaliban hamar meg is találtuk. Lustán nyújtózkodott a kanapén, de amint elérte a tudatát, hogy ki érkezett ragyogó szemekkel rohant hozzám. Megsimogattam, majd a figyelmemet újra Ashleyre irányítottam.

- Tia hogy van? - kérdezte Ash.

- Sajnos, semmit sem változott az állapota. - feleltem, miközben a tekintetemet elfordítottam és a lábamnál ugrándozó kutyusra szegeztem. Nagyon hálás voltam Ashleynek, de még tőle sem bírtam elviselni a sajnálkozó pillantásokat.

- Szeretnéd, hogy vigyázzak még rá? - törte meg Ashley a már-már kínossá váló csendet, az ölemben fekvő kutyára nézve.

- Köszönöm, őszintén hálás vagyok mindenért, amit értem tettél! - nyomtam egy puszit az arcára, mire õ egy széles mosollyal jutalmazott. - De jobb, ha otthon van velem. Legalább leköti egy kicsit a figyelmemet.

- Ahogy gondolod, de nyugodtan szólj, ha bármiben segíthetek, rendben?

- Persze, megígérem! Azt hiszem, mi akkor megyünk is!

Ash készségesen kikísért.

Útközben elterveztem a délutánom további részé: Happyt megetetem, aztán elviszem a parkba sétálni. Igazából rám is rám fér egy kis friss levegő, és talán egy kicsit ki tudom szellőztetni a fejemet. Annyi minden kavarog bennem mostanában.

Amint beértünk a lakásba, Happy vidáman rohant körbe, feltehetőleg Tiát keresve…

- Kénytelen leszel velem beérni, Tia kórházban van. - mondtam neki, miközben leraktam elé egy tálat, az eledelével együtt. Az volt az érzésem érti, amit mondok: szomorú szemekkel nézett rám. - Egyél csak, aztán kiviszlek sétálni. - magyaráztam tovább.

Épp a póráz után kutattam, mikor megszólalt a csengő. Egy mozdulattal rákapcsoltam Happyre, majd együtt elindulva, kinyitottam az ajtót.

- Helló, haver! - köszönt Kellan - a tőle megszokott - kicsattanó jókedvvel.

- Szia. - mondtam közömbös hangon. - Sétálni indultunk Happyvel. Velünk tartasz?

- Persze. Igazából beszélgetni jöttem, de azt közben is megtehetjük. - villantott egy széles mosolyt felém.

Egy ideig, csak csendben mentünk egymás mellett. Nem értettem Kellan szokatlan reakcióját. Nem szokott ennyire hallgatag lenni és mintha az előbbi jó kedve is pillanatok alatt elpárolgott volna.

- Ki adta neki ezt a nevet? - kérdezte csendesen.

- Tia. - válaszoltam, pár perc múlva. - Azt mondtad szeretnél beszélgetni. Pontosan miről?

- Nem sokat találkoztunk az utóbbi időben. Kíváncsi voltam mi van veled! Szóval, hogy vagy? - fordult felém a mondandója végén.

- Tudod, mostanában nagyon egyedül érzem magam. Persze, Ash és te végig mellettem voltatok, de sajnos Tiát, egyikőtök sem pótolhatja.

- Megértem. Szereted igaz?

- Most már Ő az életem! Nélküle el sem tudnám képzelni a jövőmet… a jövőnket.

Kellan sok mindenről kezdett beszélni, főleg a munka került előtérbe. Próbálta elterelni a gondolataimat Tiáról, ám én valahogy egyáltalán nem figyeltem rá. Teljesen más felé kalandoztam… Az eddig elnyomott fájdalom, amit Tia hiánya miatt éreztem, most hirtelen előtört belőlem, de nem okozott szenvedést. Már tudtam mit akarok kezdeni az életemmel. Végre elhatározásra jutottam. Egy csepp kételyem sem volt a Tia iránt érzett szerelmemben.

Egyszer csak az tűnt fel, hogy Kellan régóta nem szól semmit. Oldalra pillantottam, de sem Ő sem Happy nem voltak mellettem és én sem mozdultam már egy ideje. Egy padon ültem, és bár fogalmam sem volt hol lehetnek Kellanék, mégsem izgultam miattuk. Teljesen más kötött le, amit valószínűleg Kellan észre is vett rajtam. Talán megunta a hallgatásomat és úgy döntött inkább magamra hagy egy kicsit. Ekkor egy halvány emlék férkőzött a gondolataim közé:

"- Rob, kicsit megfuttatom Happyt, te csak maradj itt! Mindjárt visszajövünk…

- Rendben. - feleltem."

Ám a válaszom csak reflexből jött, igazából fogalmam sem volt, miről beszélt Kellan. Még csak most jutottak el szavai, a tudatomig.

Körbenéztem és hamar fel is fedeztem Kellan alakját. A kezében Happy póráza, aki épp a tóból lefetyelte a vizet.

Miután összeszedtem magam, elindultam feléjük.

- Kellan! Van még egy kis időd?

- Az egész délutánom szabad. Mit gondoltál ki?

- Miből jöttél rá, hogy van egy tervem?

- Rob, láttam mennyire elmerültél. Fogadok, hogy egyetlen mondatomra sem emlékszel, a beszélgetésünkből. - nevetett.

- Sajnálom… de tényleg így van. Gyere el hozzám, ott majd mindent elmondok.

Kellanak semmi kifogása nem volt az ötletem ellen. A házba érve, egyből a konyhát vette birtokba és mire én utol értem, már nyakig a hűtőben állva kutatott valami étel után. Levettem neki egy tányért, majd leültem az asztalhoz és vártam, hogy Kellan végezzen a fosztogatással. Én csak csendben figyeltem, ahogy összehoz magának egy hatalmas szendvicset.

- Meg fogom kérni Tia kezét! - mondtam ki, a már délután óta fontolgatott tervemet.

Kellan arcára ráfagyott a mosoly. Gyorsan lenyelte az első falatot, majd tekintetét rám szegezte.

- Ezt most komolyan gondolod? - kérdezte. A hangjában őszinte kíváncsiság csendült.

- A legkomolyabban!

Kellan percekig szótlanul ült. Én sem törtem meg ezt a hallgatást. Legalább volt időm újra átgondolni mindent. Kipróbáltam magamban, hogy fog hangzani majd a mondat, ami a közös jövőnk alakulásában döntő szerepet játszik. Kissé félek, mi lesz a reakciója, de én már elhatároztam magam és ebben senki nem gátolhat meg. Az önbizalmam szilárd volt, amit még Kellan viselkedése sem rombolhat le. De őszintén szólva nem értettem, miért ilyen. Azt reméltem mellettem fog állni és a legfőbb támogatóm lesz…

Hirtelen egy erős fájdalom nyilallt a bokámba.

- Aú! Ezt most mért kellett? - tettem szemrehányást, a velem szemben ülő Kellanra pillantva.

- Rob! Légy szíves szedd már össze magad! Egyfolytában máshol jársz és még csak rám se hederítesz. Már vagy öt perce beszélek hozzád… a bokádat, pedig sajnálom!

- Semmi baj, azt hiszem, igazad van! Talán egy kicsit szétszórt vagyok mostanában.

- Egy kicsit… - ismételte a szavaimat, nagy szemforgatások közepette.

- Oké, rendben! Értem a célzást. Ígérem, hogy jobban odafigyelek a környezetemre! Holnap mit csinálsz? – váltottam témát, hogy egy kicsit eltereljem magamról a szót.

- Végül is, még nincs programom.

- Remek. Akkor holnap reggel érted megyek. - vázoltam a tervemet, minél kevesebb információval megtűzve.

- De hova… - a telefon csörgése szakította félbe. - Bocsi. Halló?

Csak remélni tudtam, hogy Kellan nem lesz több részletre kíváncsi, mert én sem voltam még teljesen biztos a dolgomban.

- Hé, most mennem kell, de holnap…

- Persze Kellan. Holnap! - vágtam közbe, ám Ő már ki is viharzott az ajtón. - Szia.

Elpakoltam az asztalon hagyott - tömérdek mennyiségű - ételt, aztán elindultam a szobám felé, ám mikor a konyhában lévő óra elé értem, hirtelen megtorpantam. Még csak hat óra - könyveltem el magamban a nyilvánvaló tényt.

Jobb ötlet híján, birtokba vettem az ágyat és végigterülve rajta, vártam, hogy a nyugalmat adó öntudatlanságba merüljek. Fáradt, kialvatlan voltam és most még csak az sem érdekelt, hogy egyáltalán nincs még itt az alvás ideje.

Amint lehunytam a szemem, emlékek tömkelege nehezedett rám és sehogy sem tudtam elaludni. Csak forgolódtam. Próbáltam kiűzni a fejemből, a kellemetlen, múlt béli képeket, de nem akartak megszűnni.

Feladtam. Nem voltam képes elviselni mindazt a fájdalmat, amit okozott, a baleset, Tia elvesztésének tudata…

Csak ültem az ágyon és a sötétben felfedezett tárgyak körvonalát bámultam. Egyetlen értelmes gondolat sem tudott megfogalmazódni bennem. Üveges tekintettel meredtem magam elé és borzasztóan tehetetlennek éreztem magam.

Reggel - az éjszakai álmatlanságom ellenére - elég kipihenten ébredtem. Bár már kissé későre járt, mégsem siettem túlzottan. Kiválasztottam egy kényelmesebb farmert, majd egy fehér pólóra, felhúztam az egyik ingem. A napi koffein adagom elfogyasztása után, elindultam Kellanhez.

Épp hogy csak leparkoltam, Kellan meg is jelent az ajtóban, majd hamarosan már a kocsiban ülve, a belváros felé tartottunk.

- Pontosan hová is megyünk? - kérdezte Kellan.

- Tudtam, hogy nem fogsz bírni a kíváncsiságoddal! De jól van, egy ékszer üzletbe.

- Te tényleg nem vicceltél…

- Kellan! Azt hittem ezt már tegnap megbeszéltük. Én minden szavamat, teljesen komolyan gondoltam és tudod, nagyon örülnék, ha támogatnád is a döntésemet. - talán egy kicsit hirtelen borítottam mindent a nyakába, de úgy éreztem nem tudom tovább magamban tartani, ami nyomja a lelkemet.

- Rob, én igazán sajnálom. Persze, hogy melletted állok! Amiben csak tudok, segítek Neked!

- Köszönöm. Itt is vagyunk. - szálltam ki az autóból.

Együtt léptünk be a hatalmas épületbe, ahol a földszinten egyből kiszúrtam, azt, amit kerestünk.

- Jó napot, uraim! - köszönt ránk a pult mögött álló, idős eladó.

- Jó napot! - köszöntem, amiben Kellan is csatlakozott hozzám. Én közelebb léptem a kiállított ékszerekhez, míg Kellan elbűvölve szemlélte a kirakatban lévő órákat.

- Segíthetek? - kérdezte, a hirtelen elém lépő úr.

- Igen, köszönöm. Egy eljegyzési gyűrűt szeretnék.

- Hmm… - elém pakolt három dobozt, ami telis-teli volt a különféle anyagú és kinézetű, szebbnél szebb csodákkal. - Van valamilyen konkrét elképzelése?

- Egy gyémánt, fehérarany gyűrűre gondoltam.

Az eladó kisebb gondolkodás után kiválasztott két – a feltételimhez illő - példányt. Pár percig csak elmerülten bámultam, a kezemben lévő darabokat. Kellan hirtelen mellettem termett és ezt kihasználva, igénybe vettem a segítségét.

- Szerinted? – mutattam felé, az ékszereket.

- Mindenképpen ez. - mutatott a jobb kezemben tartottra. - Illene Tiához.

Tényleg igaza volt. Kissé elegáns, mégis szolid vonala, Tia stílusát jellemzi. Nekem is nagyon elnyerte a tetszésemet.

Egy fekete bársonydobozka rejtette a gyönyörű jegygyűrűt, amely - remélhetőleg - hamarosan Tia ujját fogja díszíteni.

A Tiának választott gyűrű:

39. Fejezet

Sziasztok!

A kommentek száma ugyan nem volt túl meggyőző, na de legyen: itt az új fejezet!
Reméltük, hogy a hozzászólásaitok tükrözni fogja, hogy valami jót sejtetek az előzetessel kapcsolatban, de hát mivel ez nem így történt, nincs különösebb megemlítendő dolog!
Talán még annyi (csak azért, hogy senki ne kavarodjon össze!), ebben a fejezetben múltbéli képek tárulnak elétek, de hogy hogyan??? Az a fejezetből kiderül…

Jó olvasást és várjuk a kommenteket, mert ha nem vagytok elég szorgosak, mi sem leszünk azok!!!


39. Fejezet - Rob szemszöge

Türelmetlenül vártam, hogy végre újra talajt érezhessek a lábam alatt. Most valahogy borzasztóan hosszúnak éreztem a repülőn töltött időt. Minél előbb viszont akartam látni Tiát, aki már egy hónapja kórházban fekszik.
Minden egyes szabad percemet mellette töltöttem. Elviselhetetlennek tűnt ez a két nap, amíg nem láthattam. Egyfolytában a telefonomon lógtam és valószínűleg Peter is besokallt belőlem, a sok hívás miatt.
Mihelyst a gép leszállt, a legközelebbi taxit kiválasztva a kórházba indultam. Egyre izgatottabb lettem, mert újra vele lehetek, holott tudtam Ő ennek nincs egészen tudatában. Mégis, olyan boldogság töltött el, mikor belépve a szobába, megpillantottam Őt.
Sokáig voltam a szobában és közben Lauren is bejött Tiához.
Sajnos Tia állapota nem sokat változott az utóbbi hónapban. A külső sérüléseknek már nyoma sem volt, de egyre nagyobb nyugtalanságot okozott a hosszan tartó kómája.
- Rob! – zökkentett ki a gondolataimból Lauren. – Minden rendben? Úgy értem, jól érzed magad? Elég fáradtnak tűnsz. – állapította meg, az egészen nyilvánvaló tényt.
- Igen, talán igazad van. Tényleg nem vagyok a legfényesebben.
- Eszel Te rendesen? – kérdezte, komoly aggodalommal a hangjában.
- Hát…
- Na, jó! Akkor most szépen eljössz hozzánk és velünk ebédelsz! Ellenvetés nincs, értve vagyok? – mosolygott rám, én pedig összezártam szólásra nyílt ajkaimat.
Csendben tettük meg a házukig vezető utat. Lauren nekilátott egy gyors ebéd elkészítéséhez, én pedig csak figyeltem a rutinos kézmozdulatait. Közben Peter is megérkezett és birtokba véve a nappalit beszélgetni kezdtünk. Inkább a munka került előtérbe és úgy éreztem, mintha direkt kerülnénk a Tiát érintő kérdéseket.
Örültem, hogy egy kicsit elterelődnek más irányba a gondolataim, ám mindvégig ott motoszkált a bennem a félelem. Egyetlen percre sem tudtam kizárni magamból a Tiával kapcsolatos érzéseket.
Az ebéd után, még felszabadultabban merültünk el a beszélgetésben, melybe már Lauren is bekapcsolódott…
- Megengednétek, hogy egy kicsit felmenjek Tia szobájába? – kérdeztem egy hirtelen témaváltással.
- Persze Rob! Menj csak nyugodtan. – bátorított Peter.
Fogalmam sem volt mi ütött belém. Talán úgy gondoltam könnyebben át tudom, majd vészelni ezt a borzasztó hiányérzetet, ami már egy hosszú hónapja gyötör.
A szobába lépve, viszont még jobban elkeseredtem. Annyira üresnek tűnt. A falon lógott pár kép, de a polcok ürese álltak, jelezve, hogy rég nem használja őket senki. Leroskadtam az ágyra és az arcomat a kezembe temettem. Percekig mozdulatlanul ültem, majd egy hirtelen mozdulattal felálltam és az ajtóhoz indultam. Ám még mielőtt kiléptem volna, újra körbenéztem… a szemem megakadt egy könyvön, ami az ágy alatt feküdt.
Kíváncsian lépkedtem vissza, miközben azon agyaltam, vajon mi lehet az?
A kezembe vettem és ide-oda forgattam, hogy megtudjam, mit rejthet a titokzatos borító.
Fellapozva, Tia gyönyörű, rendezett írásával találtam szembe magam.
Egyik lapon, nagy betűkkel „Los Angeles”, aztán pár lapozás után már a „Vancouver” szóval szemeztem. Kíváncsian kezdtem olvasni…

"Rob egy gyönyörű zongoradarabbal lepett meg. Teljesen elaléltam… a meghatódottság apró jelei megjelentek az arcomon, de Hál' Isten ezt Robert nem vette észre. Erőt vettem magamon, ezzel meggátolva a kicsordulni készülő könnyeket és már mosolyogva telepedtem le mellette. Forró csókokat lehelt ajkamra…''

A bejegyzés olvasása közben, akaratlanul is mosolyra húztam a szám. Az együtt töltött este képeire tisztán emlékeztem, de Tia oldaláról is megismerve különös érzések kerítettek hatalmukba.
Tovább lapozva, kissé szomorúbb események követték egymást: pontosan felidézte a L. A.-ben töltött két napot. Ugyanazt a megbánást éreztem az írásán, mikor mindent őszintén elmondott nekem.

''A Karácsony olyan meghitt és szép volt, amilyet mindig is elképzeltem. Azzal a férfival lehettem, akit a világon mindennél jobban szeretek. Egy nyaklánccal lepett meg, amiben a monogramunk díszeleg. Soha nem fogom levenni! Mindig a nyakamban lóg majd, az ezüst szív…"

Szó esett az együtt töltött Szilveszterről, Ashley és a közte lévő szoros barátságról. Az iskola falai mögött zajló életéről. - Bár ezeket csak felületesen olvastam át, mivel főleg Daniel és Kate kapcsolatáról áradozott.
Aztán egy nagyobb ugrás következett. A cím kíváncsivá tett és gyorsan olvasni kezdtem:

''Valentin-nap…
Az előző estét Robertnél töltöttem. Aztán, mikor reggel felébredtem Ő nem volt mellettem. Őszintén szólva, most először kerített hatalmába egy félelem érzet, de fogalmam sem volt, miért. Ha nincs velem, akkor is csak Ő jár a fejemben…
Ám minden rossz gondolatom tovaszállt, mikor a nappaliból felcsendült a zongora hangja és mihelyst a dallam véget ért, pár percre rá, az ajtó kinyílt és Rob lépett be rajta. Egy kellemes illat lopta be magát az elmémbe.
Együtt fogyasztottuk el, az ágyba érkező reggelinket. Robert egész nap leste a kívánságaimat, minden - még a legapróbb - rezdüléseimre felfigyelt. Bár az egész napunk a lakásban telt el, mégis nagyon élveztem. A folyamatos gondoskodása és csupán csak az, hogy a közelemben tudhattam, nagy örömet okozott.
Kissé meglepett, mikor se szó, se beszéd kisétált a nappaliból, engem pedig - a csodálkozásommal együtt - a nappaliban hagyott. Úgy döntöttem nem megyek utána, majd úgyis előkerül… Pár perc múlva meg is jelent és magával húzott a fürdőszoba irányába. Belépve, csodaszép látvány tárult elém: a félhomályt gyertyák fénye törte meg. A kádban gőzölgő forró víz, minket csalogatott. Akkor úgy éreztem, izgalmas estének nézünk elébe… és nem is tévedtem!"

Tia pontosan visszaadta, az együtt eltöltött nap élményét. Ha lehet még az eddigieknél is jobban hiányzott és minden egyes perccel jobban szerettem Őt!
Annyira elmerültem, hogy egy ügyetlen pillanatban kiesett a kezemből a napló. Felvettem a padlóról és meglepetten szemeztem a véletlenül ''kinyitott'' oldallal. Az utolsó lapon akadt meg a tekintetem, ami az előző bejegyzésektől eltérten, merőben más volt: se dátum, se megszólítás, csak egyszerű, hosszabb rövidebb mondatok váltották egymást.

"Mikor először találkoztunk, már akkor éreztem…"
"Szerelem első látásra… Létezik egyáltalán?!"
''Fogalmam sincs, hogy érdemeltem ki, a világ legcsodálatosabb férfiét! Mégis, Ő most már az enyém."
''Egyetlen szó és mennyi mindent jelent: szeretlek."
"Több hónapja vagyunk már együtt, de ez az egész olyan mintha egy gyönyörű álomba csöppentem volna…"

Az ajtó hangos nyikorgása zavart meg, mire gyorsan a hátam mögé rakva két kezemet, takartam a kincset érő ''könyvet'''.
- Rob! Sajnálom, hogyha zavarlak. Tudod mi csak aggódtunk érted, olyan régóta vagy már itt. - lépett be Peter.
- Ó… Semmi baj. - gyorsan ránéztem az órámra. - Azt hiszem, már megyek is.
Peter elindult lefelé, én - mielőtt követtem volna - elrejtettem a naplót.
Egy gyors búcsúzkodás után, már a kocsiban újra a kezembe vettem, a számomra most már nélkülözhetetlen kéziratot, ami jelenleg a legtöbbet adta vissza Tiából…

38. Fejezet

Hello!!!

A szokásomhoz híven, kicsit későn, de itt van a fejezet! :) Valószínűleg sok mindenkinek örömet szerzünk azzal, hogy végre fény derül Robert ajándékára... És! Még mindig Robert szemszöge, szóval izgulhatunk Tiáért! Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön a fejezet, tőletek pedig minél több komment!!! :P

Jó olvasást! :)

38. fejezet - Rob szemszöge

Reggel, elég kipihentnek éreztem magam. Tiszta fejjel át tudtam gondolni mindent.

Nem akarom elveszíteni Tiát és küzdeni fogok azért, hogy velem maradjon. Nem érdekelt mások véleménye, a legfontosabb most csak a szerelmem volt.

Gyorsan el akartam intézni pár telefont… ám mikor megláttam mennyien kerestek, ledöbbentem. A legtöbb hívás Ashleytől érkezett, majd az ügynökömtől. Először Ash számát tárcsáztam, de ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Befejeztem a hívást és lassan az ajtó felé indultam. Kinyitottam és velem szemben Ashley állt.

- Robert Thomas Pattinson! Mi az istenért… Sajnálom, sajnálom! - Az arckifejezése hirtelen megváltozott és szorosan megölelt.

Mikor elváltunk egymástól, becsuktam az ajtót, majd átmentünk a nappaliba.

Ashley nagyon jó barátom és kimondhatatlanul hálás voltam neki, hogy most itt van velem.

- Köszönöm. – fogalmaztam meg szavakban a gondolataimat.

- Micsodát? - nézett rám kissé értetlenül.

- Hogy, itt vagy! - mondtam halkan, egy pillanatra sem elengedve a tekintetét.

Az ajkai apró mosolyra húzódtak.

- Ó… tudod, én borzasztóan aggódtam értetek. Mi van Tiával?

- Nincs jól, nagyon nincs jól. Tegnap este kómába került és az orvosok sem tudnak semmi bíztatóval szolgálni.

- Sajnálom, viszont nem szabad kétségbe esnünk. Minden a legnagyobb rendben lesz.

"Esnünk" - csupán csak egy szó, mégis mennyi minden van benne. Tudtam, hogy Ashley mellettem áll és ez még több erőt adott nekem.

Míg én egy kicsit rendbe szedtem magam, addig Ash készített nekem ennivalót. Nem volt nagy étvágyam, de azért elfogyasztottam a reggelimet.

Elintéztem az elmaradott telefonbeszélgetést, Chrisel – a manageremmel. Nem volt túlságosan elragadtatva az ötletemtől, miszerint egy ideig biztosan mellőznie kell engem. Végül belement egy pár hetes "szabadságba". És persze minél többet meg akart tudni a baleset körülményeiről, nehogy valami rossz pletyka kezdjen terjedni a bulvár lapokban.

Elindultunk a kórházba. Ash is velem akart jönni, nekem pedig semmi kifogásom nem volt ellene. Örültem, hogy van mellettem valaki.

Az út közben Peter hívott:

- Van valami hír? - kérdeztem. Éreztem, hogy egyre izgatottabb leszek.

- Igen, megvannak a vizsgálat eredményei. Be tudsz most jönni?

- Mindjárt ott leszek!

Peter nem mondott semmit Tia állapotáról és ettől, valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Azt hiszem félelmet éreztem, ismét…

Ash leparkolt, majd gyorsan felmentünk, az osztályra, ahol Tia fekszik. Lauren épp az orvossal beszélt, mi pedig Peterhez léptünk.

- Sziasztok. - üdvözölt mindkettőnket.

- Szia. - köszöntem, Ashleyvel szinte egyszerre.

- Szóval, mi a helyzet?

- Tia szervezete felmondta a szolgálatot, ezért állt meg a szíve. A kómának, pedig valószínűleg az ütközés okozta fejsérülés lehet az oka… de azt nem tudják, mennyi ideig maradhat ebben az állapotban.

- Legyünk optimisták! Tia nagyon erős, tudom, hogy harcolni fog! Nem adhatja fel.

- Köszönöm Ashley. Jól esnek a szavaid, és remélem igazad lesz! - megölelték egymást.

- Bemehetünk hozzá? - kérdezte Ash.

- Igen, szerintem biztosan.

Egyetlen szót sem szóltam. Elmerülve figyeltem Peter és Ash beszélgetését.

Csak akkor eszméltem föl, mikor Ash megfogta a kezem, majd együtt elindultunk annak a szobának az irányába, ahol Tia fekszik.

Odabent semmi nem változott és újfent elszomorított a látvány, ahogy Tia mozdulatlan testét figyeltem. Ash közelebb ment, majd Tia keze után nyúlt. Belekulcsolta a sajátjába, aztán leült az ágy mellett lévő székre.

- Szia. – suttogta. – Tia tudom, hogy hallasz engem! Muszáj felkelned. Annyian várunk itt rád, nem hagyhatsz csak így el minket… - hosszasan beszélt még hozzá.

Ahogy figyeltem őt, akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Néhányszor rám pillantott, én csak olykor-olykor mosolyogtam vissza rá.

Egy hosszabb szünetet tartott a mondandója közben. Kihasználva ezt, elvettem az ablak előtt álló másik széket és halk mozdulattal Ashley mellé helyeztem. Leültem rá, majd a tenyeremet Ashley-ére raktam. Tekintetét az összekulcsolódott kezeinkre szegezte, majd felém fordult.

- Rob, mi történt pontosan?

A kérdése váratlanul ért. Az emlékek hirtelen leperegtek a szemeim előtt. Vettem egy mély levegőt, aztán belekezdtem:

- A buli után, mikor hazafelé jöttünk… Úr Isten! – a felfedezés villámcsapásként ért.

Ashley értetlenül meredt rám, de én már mindent világosan láttam.

- Csak magamat okolhatom a történtek miatt! Jaj, Ash! Ha tudnád milyen lehetetlenül viselkedtem.

- Ebből semmit nem értek! Légy szíves avass be engem is! – vont kérdőre.

- Szóval, a bulin Tia és Alex nagyon jól elbeszélgettek… Én pedig, azt hiszem, egy kicsit túlreagáltam az egészet. A kocsiban aztán hozzá sem szóltam, ő próbált faggatni, hogy ’mi ütött belém’. Amikor utoljára hozzám szólt, azt kérdezte, hogy miért nem bízom benne… aztán csak sírt! De én, mint egy őrült, csak mentem előre… túl gyorsan hajtottam és nem is figyeltem abban a kereszteződésben. Az én hibám. – hajtottam le a fejem és hatalmas bűntudatot kezdtem érezni.

- Rob! Én nem hiszem, hogy bárki is téged okolna a történtek miatt! – próbált vigasztalni, holott mindketten tudtuk ezen nincs mit szépíteni. Én voltam túlságosan felelőtlen.

Hirtelen felpattantam a székről, mire Ash furcsálló pillantásokkal mért végig. Egy apró puszit nyomtam az arcára, majd sietősen az ajtó felé indultam.

Kint Peter után kezdtem kutatni, és hamar összetalálkozott a tekintetünk. Még mindig ott ült – a szoba előtt lévő váróban – ahol Ashleyvel magára hagytuk. Mellette megpillantottam Laurent is, aki a jobb vállára hajtotta a fejét. A szeme csukva volt.

Közelebb érve hozzájuk, leültem a Peter melletti szabad helyre.

- Beszélnünk kell. Nagyon fontos! - mondtam halkan, ha netán Lauren aludna.

- Rendben. Mond csak!

- Úgy értem, valami nyugodtabb helyen.

- Ó, oké. Akkor esetleg menjünk le a kocsihoz.

- Remek. – végül is elég ideális helynek számított, ha az ember csendet szeretne maga körül.

Beszálltunk a Mercedesbe, és én belekezdtem a mondandómba. Peter végig, csendben hallgatott. Nem szólt közbe, megvárta, míg a végére nem érek.

- Robert, tudnod kell, hogy én egyáltalán nem foglak felelősségre vonni. Köszönöm az őszinteségedet. – mondta, miközben a vállamra rakta egyik kezét. – Számomra, Te mindig is a család tagja leszel, és bízzunk benne, hogy Tia teljesen fel fog épülni.

- Köszönöm… Peter. – mindössze ennyit tudtam kipréselni magamból. A szavai nagyon meghatottak. – És most mi lesz Tiával? – bukott ki belőlem, pár perc múlva.

- Úgy gondoltuk Laurennel, hogy átszállítatnánk egy magánklinikára. Itt, Vancouverben van egy ismerősöm. Ott kényelmesebb szobát kaphat és állandó orvosi felügyeletet biztosítanak.

Magamba merülve gondoltam végig, az imént előtérbe helyezett lehetőséget.

A tekintetem Peterre emeltem, aki bíztató mosolyra húzta ajkait.

- Rendben van, úgy értem biztosan jobb lenne ott Neki. – mondtam, miközben az én arcomon is megjelent egy halvány mosoly. – Mikor kerül sor erre?

- Már minden el van rendezve, csak az orvosi beleegyezésre várunk. – bólintottam, Peter pedig az ajtó felé nyúlt. – Visszamegyünk?

A szobába léptem, ahol Ashley még mindig Tia ágyánál ült. Ám már nem volt egyedül. Lauren az ablaknál állt. Peter közelebb ment hozzá, én Ash mellett helyezkedtem el.

- Hazaviszlek, jó? – fordult felém.

- Nem akarom itt hagyni! – néztem Tiára.

- Rob, pihenned kell és ma még alig ettél! – váltott fenyegetőbb hangnemre. – Holnap reggel, majd bejössz hozzá. Most pedig, gyere! – karolt belém.

- Jól van! – adtam meg magam.

Elbúcsúztunk Peteréktől, majd hazafelé vettük az irányt.

- Csináltam Neked pár szendvicset! – jött be Ash a nappaliba.

Elvettem tőle a tányért, de egyből az asztalra is raktam. Közben Ash birtokba vette a kanapét.

- Nem eszel? – kérdezte.

- Nincs étvágyam. – feleltem közömbös hangon.

Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Lehunytam a szemem, melynek hatására emlékek hada lepte el az elmém. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Egy gyors mozdulattal eltüntettem, majd kinyitottam a szemem Ash türelmetlen szólongatására. Kíváncsian fürkészte az arcom.

- Tudod, van valami, amit eddig még senkinek nem meséltem el. – Ashley közelebb húzódott hozzám. Mikor végre, sikeresen összeszedtem a gondolataimat, folytattam: - Aznap este a kórházban, mihelyst Tiával egyedül maradtam, beszélt hozzám… szaggatott és erőtlen volt a hangja, de én mégis tisztán értettem. Azt mondta: „Szeretlek”. Fogtam a kezét, miközben Tia már a legapróbb jelét sem mutatta az életfunkcióinak. Abban a pillanatban éreztem, hogy mennyire fontos dolgot vesztettem el az életemből…

Ash még közelebb húzódott és szorosan magához ölelt. Az eddig elnyomott érzelmek most felszínre törtek és én nem tudtam gátat szabni a kitörő könnyeimnek.

- Rob, én megértem, hogy magad alatt vagy! – váltunk szét. – Fel fog épülni és minden olyan lesz, mint régen. – megjelent egy halvány mosoly az arcán.

Annyira hálás voltam Ashleynek, hogy ezekben az időkben mellettem áll. Még órákig itt volt velem, aztán végül mindketten átadtuk magunkat az egyre jobban gyötrő fáradságnak. Ő hazament, én úgy döntöttem megpróbálok pihenni. Ám egy gyors tusolás után már semmi jele nem mutatkozott az előbbi álmosságomnak. Visszamentem a nappaliba, aztán befészkeltem magam a fotelba. Nem bírtam ezt a tétlenséget, minden egyes pozíció kényelmetlennek bizonyult. Percekig fészkelődtem, mígnem a tekintetem a zongorára tévedt. A tetején jól kivehetően ott díszelgett az ajándékom, amit Tiától a születésnapomra kaptam. Leültem a hangszerhez és fellapoztam az albumot. Telis-tele volt a közös képeinkkel és alatta egy-két vicces megjegyzéssel. Kimondhatatlanul hiányzott… a gyönyörű szemei, a mosolya, a hangja, az érintése, egy szóval minden. A hiányérzet egy percre sem csillapodott és közben újfent eluralkodott rajtam a fáradtság. Ledőltem a kanapéra, majd lassan utolért az öntudatlanság.

Reggel első utam a konyhába vezetett. Gyorsan főztem egy kávét, mert nem épp egy zökkenőmentesen alakult éjszaka után úgy éreztem, már csak a koffein segíthet. Egy frissítő fürdő után menetkész állapotba kerülve indultam el a lakásból. Kilépve, tekintetem a tömérdek levéltől roskadozó postaládára tévedt. Egy villámgyors szelektálás után – az érdektelennek tűnőket leraktam a konyhaasztalra – meglepve tartottam a kezemben egy Tiának címzettet. Az egyetemről kapta, ahova az érettségi előtt nyújtotta be a jelentkezését. Nem tudtam mi tévő legyek, de úgy határoztam, beviszem magammal és átadom a szüleinek.

37. Fejezet

Sziasztok!
Igen, meghoztam a fejezetet. Egyrészt, mert valaki hosszasan rágta a fülem, hogy ne legyek ilyen gonosz, mégis csak vakáció van :) legalábbis nekünk ma megvolt az évzáró :) Másrészt pedig megvan a kilenc komment, ha szemet hunyok a felett az egy felett, amit Ivett írt ;) Az előző fejezet vége, valószínűleg mindenkit felcsigázott, bár ez a kommentek számát, alig növelte… Na mindegy, nem is ez a lényeg! Jöjjön a jövő és a „változás szele”! Merthogy nem egy szokványos fejezetet fogtok olvasni! Reméltük, hogy nem jöttök rá, és ez így is lett! :P
A 37. fejezetben Rob gondolatai, érzései és félelmei jelennek meg! Nem lesz egy könnyed hangvételű rész, de azért nagyon jó olvasást kívánunk hozzá!!!


37. Fejezet - Rob szemszöge

- Tia, Tia! Hallasz engem?

Nem válaszolt. Ájultan feküdt mellettem és rajtam egyre jobban kezdett eluralkodni a pánik. Egy gyors mozdulattal kiszálltam a kocsiból, az én oldalam szinte sértetlen volt, de a Tia felőli teljesen összeroncsolódott. Előkerestem a telefonomat, majd tárcsáztam a segélykérőt…

A karambolt okozó autó sofőrje elindult felém, ám mikor odaért, mintha lefagyott volna. Pár másodpercre beletelt, mire világossá vált, hogy miattam lett ilyen zavart. Ebben a pillanatban gyűlöltem azt, hogy híres személy vagyok.

Nem törődtem semmivel és senkivel, egyszerűen most csak Tia volt fontos. Teljesen össze voltam zavarodva. Soha nem éreztem még ennyire tehetetlennek magam. Fogalmam sem volt, mi lenne a helyes, mit kéne tennem.
Átmentem az anyósülés oldalára, miközben észrevettem a körülöttem álló rengeteg embert és felfigyeltem a szirénázó mentő hangjára. Valahogy megkönnyebbültem, de mikor megláttam a még mindig eszméletlen Tiát, egyáltalán nem éreztem jól magam. Féltem… de megpróbáltam nem gondolni erre.
Pár perc múlva már mindketten a mentőben voltunk. Tia a hordágyon feküdt, én pedig végig fogtam a kezét. Egy percre sem akartam távol lenni tőle. A mentőorvos kifaggatott a történtekről, majd a figyelmét Tiának szentelte. Ő egyáltalán nem volt jó színben.
Még a kórházba érve sem tért magához, emiatt kezdett nagyon rossz előérzetem lenni.
Engem egy orvosi szobába vittek. Hosszú percekig egyedül ültem és elpazarolt időnek éreztem ezt a várakozást.
- Jó estét! Én Dr. Brian vagyok, Ön az autóbalesetes. Igazam van? – lépett be az ajtón egy orvos, de nem nézett rám.
- Igen. A barátnőm, hogy van?
- Tia Facinelli?
- Igen, ő az! – a hangom türelmetlenül csengett, mire az orvos tekintete rám tévedt. Az arca meglepett volt, de nem mondta ki mi jár a fejében.
- Nem túl jól. Az állapota elég súlyos, épp most vizsgálják. Nemsokára pontosabb képet fogunk kapni. Ígérem, hogy minél előbb közölni fogom a fejleményeket.
- Köszönöm.
- Értesítsük a lány szüleit? – kérdezte, közben közelebb lépett hozzám.
- Nem, köszönöm. Majd én szólok nekik.
- Rendben, most viszont először Magát kell megvizsgálnom!
Pár kisebb karcolásnál nem szenvedtem nagyobb sérüléseket. Elég szerencsés voltam, ellentétben Tiával…
El kellett árulnom néhány fontosabb személyes adatot, ám mivel Dr. Brian mindent rendben talált, semmi oka, nem volt arra, hogy bent tartson.
A váróteremben ültem és vártam a legújabb híreket Tia állapotáról. Az idő gyorsan telt és fogalmam sem volt, hogy mi lehet vele!
Amíg várakoztam, felhívtam Kellant. Mindent elmondtam neki és megkértem, hogy intézze el a kocsival való teendőket. Aztán betárcsáztam Peter számát:
- Szia, Robert vagyok. – köszöntem, de a hangom nagyon erőtlen volt. Még én is meglepődtem rajta, és próbáltam összeszedni magam.
- Szia!
- Peter, az a helyzet, hogy Tiának és nekem… - kis szünet után folytattam:… autóbalesetünk volt.
Mindketten hallgattunk.
- De ugye nincs, semmi komoly bajotok? – kérdezte végül, kissé feszülten.
- Ami azt illeti, de igen. Kórházban vagyunk és Tia nagyon nincs jól…
- Melyik kórházban? – vágott a szavamba, ijedten.
Lediktáltam a címet, majd hátradőltem a székben és lehunytam a szemem. Próbáltam rendezni a gondolataimat, de egy cseppet sem voltam nyugodt, sőt egyre idegesebb lettem, ahogy telt az idő.
Magam előtt láttam az egész balesetet. Kezdett hatalmába keríteni a bűntudat, holott tudtam, nem én vagyok az, akinek hibásnak kéne érezni magát. Mégis, sosem tudnám megbocsájtani magamnak, ha Tiával történne valami…
Egy fél órán belül megérkeztek Peterék. Mindent elmondtam nekik, és kissé meglepett, hogy egyikük sem tart hibásnak, pedig én nagyon nem voltam kibékülve magammal.
Nem sokkal később Dr. Brian megjelent, de nem szolgált túl jó hírekkel:
- Sajnálom, hogy ennyit kellett várni, de Tiát súlyos belső vérzései miatt, sürgősen meg kellett műtenünk. Az állapota azonban még mindig életveszélyes, viszont az operáció közben nem léptek fel komplikációk. A következő 24 óra kritikus lehet és valószínűleg ma már nem fog magához térni.
Ledöbbenve hallgattam az orvost. Egyszerűen nem akartam tudomást venni arról, amiről beszélt. Azonnal látni akartam Őt!
- Azért bemehetünk hozzá? – kérdezte Lauren.
- Természetesen. Megmutatom a szobáját.
Jó jelnek számított, hogy Tia nem az intenzív osztályon fekszik. Beléptünk egy kis szobába. Minden csupa fehér volt, borzasztóan ridegnek éreztem a látványt.
Lauren és Peter közelebb mentek az ágyhoz, amiben Tia feküdt. Én csak távolról figyeltem őket. Tia mozdulatlan testét, a karcolásokat az arcán és a kézfején. Különféle gépek vették körül. Elszomorított az, hogy Lauren mennyire kétségbeesett, és én is az voltam.
Hosszú ideig mindannyian hallgattunk, majd Peter odalépett hozzám, megveregette a vállam, végül kiment a szobából. Hamarosan Lauren is követte én pedig egyedül maradtam Tiával. Elindultam felé, miközben hallottam, hogy az ajtó becsukódik mögöttem. Fájdalommal töltött el a tudat, hogy semmit sem tehetek érte. Azt akartam, hogy ez az egész csupán csak egy rossz álom legyen, és végre felébredjek belőle. Mindent meg nem történté szerettem volna tenni!
Egyre jobban éreztem, hogy eluralkodik rajtam a félelem. Féltem, mi lesz akkor, ha már nem kel fel – gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot és próbáltam valami közös emlékbe kapaszkodni, hogy ne érezzem annyira a hiányát.
Leültem az ágy mellett elhelyezett székre és Tia keze után nyúltam. Az érintése puha és meleg volt. Percekig csak néztem, ahogy békésen alszik. Vártam… és ekkor, mintha egy pillanatra megremegett volna a szája, aztán az ajkain át hangok szűrődtek ki.
- Sze-ret-lek. – szaggatottan, erőtlenül beszélt.
- Tia, kérlek! Nem hagyhatsz itt! Velem kell maradnod… - egy furcsa sípolás zavart meg.
Az egyik gép jelzett. Tia szíve leállt.
Gyorsan a vészjelző gomb után nyúltam és pillanatokon belül bent termett két ápoló. Kiparancsoltak a szobából és közben Dr. Brian is megérkezett.
Percek teltek el. Egyre idegesebben várakoztam az ajtó előtt. Peter és Lauren sem voltak túl nyugodtak. Kibírhatatlannak éreztem ezt a tehetetlenséget. Örökkévalóságnak tűnt ez az idő… Nem tudtam mire számíthatok, mi lesz most Tiával. Csak arra tudtam gondolni, hogy szeretem őt és nem volt kételyem afelől, hogy ő is így érez irántam.
Az orvos kilépett a szoba ajtaján. Mindnyájan izgatottan vártuk, milyen hírekkel fog szolgálni.
- Tiánál beállt a klinikai halál állapota. Szerencsésen vissza tudtuk őt hozni, de kómába került. – vázolta a helyzetet.
- És Ön szerint meddig marad, ebben az állapotban? – kérdezte Peter.
- Sajnálom, de ezt én sem tudhatom. Talán napok, hetek, hónapok… Holnap mindenképpen el kell végeznünk egy pár vizsgálatot, hogy pontosabb képet kapjunk. Akkor többet tudok majd mondani.
Megdöbbenve álltam a hallottak előtt. Fogalmam sem volt mit tehetnék, egyszerűen nem akartam tudomásul venni, hogy ez megtörtént.
- Jobb lenne, ha most hazamennének. Itt már nem sokat tudnának tenni. – szakította félbe gondolatmenetemet, Dr. Brian.
- Rendben, mindent köszönünk. – búcsúzott Peter, majd felém fordult: - Rob, velünk jössz?
- Nem köszönöm, azt hiszem jót fog tenni, ha egy kicsit kiszellőztetem a fejem.
Még megvártam, hogy Lauren és Peter elhagyja az épületet, aztán én is elindultam.
Nem laktam túl messze a kórháztól, ám most mégis nagyon hosszúnak tűnt az út. Fogalmam sem volt mennyi lehet az idő. Az éjszaka, ma különösen csendes volt. Egy-két autó járt az utcákban.
Otthon betelepedtem a nappaliba. Semmit sem csináltam. Igazából úgy gondoltam, talán majd itthon könnyebb lesz. De nem. Mindenfelől Tia dolgai vettek körül és még elkeserítőbbnek éltem meg ezt a magányt.
Éreztem, hogy a telefonom rezegni kezd a zsebemben, de nem törődtem vele…
Lehunytam a szemem és megpróbáltam elaludni.

36. Fejezet

Hello!!! :)
Amint azt észrevettem, van pár ötletetek a fejezettel kapcsolatban! Igérjük, hogy néhány dologra fény derül, némelyikre pedig nem...
Ezt a fejezetet csak pár szóval jellemezném, aztán nem is húzom tovább az idegeket, mert már nagyon vártátok:
Pár doboz; egy meglepetés; egy buli; egy ismerős idegen; és egy döntő pillanat, ami talán mindent megváltoztat...

Jó olvasást!!! :D

u.i.: Lenne még egy hozzáfűzni valónk: Elvileg a történet 26 rendszeres olvasóval rendelkezik, ezért szeretnénk, ha többen tisztelnétek meg minket a véleményetekkel! A kommenthatárunk 9, ha ez meglesz akkor pénteken jön a friss, ha nem akkor egy kicsit gondolkodunk rajta...

36. Fejezet

Már egy hete, hogy Roberthez költöztem, de még mindig van pár doboz, ami érintetlenül áll vagy itt, vagy még anyuéknál.
Egész nap a cuccaimat pakoltam. Nem volt semmi más dolgom, mert Robert nincs itthon. Eléggé meguntam a folytonos „dobozba be, dobozból ki” effektust. Úgy döntöttem, elmegyek anyuékhoz a maradék cuccokért.
Apu segített lehozni a szobámból és beraktuk az autóba. Mire visszaértem Rob kocsija a felhajtón parkolt. Az ajtó nem volt bezárva, de mihelyst beléptem a házba kutyaugatásra lettem figyelmes.
Hamarosan a hang elhallgatott, Robert épp lejött az emeletről és vele együtt megjelent egy pici kutyus is.
- Ő kicsoda? – kérdeztem és hatalmas mosoly ült ki az arcomra.
- Ő, egy kis meglepetés!
Egy pár hónapos Yorkie futott oda hozzám. Az ölembe vettem. Olyan picike volt, hogy majd elveszett a tenyeremben.
- Hogy szeretnéd elnevezni? – lépett hozzánk közelebb.
Rápillantottam a kezem között fekvő kutyára. Olyan volt, mintha engem nézne a szemeivel, és ettől boldogság töltött el.
- Legyen Happy!
- Hmm! Nekem tetszik. – értett egyet, majd megcsókolt.

***

Happy érkezése eléggé felforgatta az életünket. Mikor Rob sokáig dolgozott, örültem, hogy van velem valaki. Sok örömet csempészett a mindennapjainkba. A kajlaságával, a bolondozásaival maga volt a tökély.
Egyik este sétálni vittem a parkba. Észre se vettem, hogy már milyen későre jár. Robert egész délután nem volt otthon, így valószínűleg nem tudja, merre lehetünk. Gyorsan hazafelé vettem az irányt. Igazam volt, Rob már türelmetlenül várt ránk.
Majdnem éjfél volt, mire az ágy közelébe kerültünk.
Reggel, mikor felébredtem Robert nem volt mellettem, így a keresésére indultam. A nappaliból beszélgetés szűrődött fel. Lecsoszogtam a lépcsőn, s meglepődtem, hogy Ashleyt találtam a kanapén (Happyvel az ölében).
- Jó reggelt! Hát te ilyen korán? – köszöntem.
- Szia! – üdvözöltek egyszerre, miközben Rob odajött és adott egy csókot.
- Tudod Tia, én a tíz órát nem nevezném korainak.
- Azt hiszem, kicsit elaludtam. – mosolyogtam rá.
- Jókor jöttél… most próbálom rávenni Robertet, hogy gyertek át ma hozzám.
- Sajnálom, de még mindig maradt pár doboz, amit ki kell pakolnom…
- Ugyan, ráér az! – szakított félbe Ash. – Délután grillpartit szervezek, nagyon örülnék, ha eljönnétek. Légy szíves! – nézett rám „kiskutya szemekkel”.
- Mikorra menjünk? – adtam meg magam. Egyrészt, mert még álmos voltam az alkudozáshoz. Másrészt pedig ismertem már annyira, hogy tudjam, nincs sok esélyem vele szemben.
- Kettő-három körül. Szuper! Én most nem is zavarok tovább, még rengeteg dolgom van addig. Akkor délután! – hadarta, miközben megölelte először Robertet, majd engem és már indult is az ajtó felé. – Sziasztok!
- Szia! – mondtuk egyszerre.
- Hogy aludtál? – mosolygott rám Rob.
- Remekül. – feleltem, majd egy apró csókot leheltem az ajkára. – Csak mikor felébredtem, sehol sem voltál. Ez igazán nem szép! – méltatlankodtam.
- Sajnálom! Reggelit készítettem Neked, mikor Ash csöngetett. Gyere, együnk! – húzott a konyha felé.
Szépen, lassan, kényelmesen megreggeliztünk. Majd felmentünk a hálóba, átöltöztem s úgy döntöttem, ideje folytatni a pakolást. Újabb és újabb doboz tartalmát raktam el, a számomra megfelelőnek vélt helyre. Az idő csak úgy repült…
Robert már indulásra készen várt, míg én még csak a megfelelő toppot kerestem. Végül nagy nehezen csak sikerült összeszednem magam.
Mire odaértünk már sokan voltak ott. Az asztal körül alig volt szabad hely. Rengeteg ismerős arcot véltem felfedezni, többek között: Nikkit, Kellant, Jacksont, Taylort és Kristent. Voltak olyanok, akiket csak látásból ismertem, mint például Anna és Elisabeth. És még pár számomra ismeretlen személyt, akik feltehetőleg a New Moonban játszanak. Ashley kitörő lelkesedéssel fogadott minket.
- Sziasztok! Már kezdtem azt hinni, mégsem jöttök el.
- Sziasztok! – köszöntünk Robbal egyszerre.
- Belefeledkeztem a pakolásba és Robert későn szólt… megígértem és itt is vagyunk. – mosolyogtam rá.
- Hugi! – ölelt meg Kellan. – Te még élsz?! Azt hittem elnyeltek a dobozok! – nevetett fel.
- Nincs akkora szerencséd…
- Hát nincs… - kuncogott tovább.
A délután remek hangulatban telt. Robert bemutatott mindenkit, akit eddig még nem ismertem. Kristennel is egész jól elbeszélgettünk:
- Szia. Hogy vagy? – jött oda hozzám.
- Hello. Köszi, remekül. Te?
- Én is. – mosolygott. – Jó rátok nézni, csak úgy sugárzik belőletek a boldogság.
- Ööö… köszi! – mondtam meglepetten.
- Tudod… elhamarkodottan ítéltelek el. Mentségemre szóljon, hogy akkor még éreztem valamit Rob iránt, bár tudtam, hogy ő koránt sem szeret annyira. De már túltettem magam rajta… és… szóval… bocs, ha bunkó voltam veled.
- Kezdjünk tiszta lappal, rendben?
- Rendben!
Sokáig beszélgettünk mindenféléről. Mesélt magáról, és én is meséltem Los Angelesről. Meglepően sok közös témánk volt… s a végére kölcsönösen kezdtük megkedvelni egymást. Egy idő után Ash is bekapcsolódott, és ahogy láttam az arcán, csodálkozott rajtunk.
Ahogy telt az idő, a hangulat fokozódott, s hamarosan a gitárok is előkerültek. Először Jackson majd Robert, utánuk pedig egy számomra ismeretlen srác játszott. Elmerengve figyeltem őt, aztán a tekintetünk találkozott egy pillanatra. Zavarba jöttem és gyorsan elnéztem. Egy ideig a földet fixíroztam, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni és visszanéztem a srácra.
Még mindig az arcomat fürkészte…
Végül egy remek rögtönzött koncert alakult ki. Mindenki jókedvűen csevegett valakivel.
- Na, hogy érzed magad? – érdeklődött Robert.
- Nagyszerűen! Ugye maradunk még?
- Persze… - mosolygott, majd egy apró puszit nyomott a számra.
- Nem is mondtad, hogy ennyire jól gitározol…
- Mert eddig nem jött szóba… kérdezhetek valamit?
- Igen.
- Ugye nem veszekedtetek Kristennel? Láttam, hogy beszélgettek.
- Úgy néztünk ki?
- Nem… vagyis nem tudom. Szóval?
- Bocsánatot kért, és megegyeztünk, hogy tiszta lappal kezdünk mindent. Elég sokáig beszélgettünk… én is félreismertem.
- Hűha!
- Először én is meg voltam lepődve.
- Mondtam én, hogy tud kedves is lenni, ha akar. Örülök, hogy jóba vagytok!
- Aha, én is.
Aztán jött Kellan és magával rángatta Robertet. Én pedig magamra maradtam, de nem élveztem túl sokáig a magányomat. Valaki rám köszönt:
- Szia, én Alex vagyok!
- Szia, az én nevem Tia.
- Jó láttam, hogy elnyerte a tetszésed a játékom?
- Igen, remek volt. – válaszoltam kissé zavartan.
- És te tudsz gitározni?
- Nem, csak zongorázni.
- Szeretnéd, hogy megmutassam?
Nagyon látványosan flörtölt velem, de úgy döntöttem belemegyek a játékba.
- Persze, szívesen.
Elindultunk az egyik félreeső helyen lévő padhoz és Alex a kezembe nyomta a gitárt. Megmutatta, hogy kell helyesen fogni, aztán megszólaltattam egy pár hangot. Nem éreztem túl nehéznek, mivel már volt zenei képesítésem.
Nagyon élveztem a dolgot és egyáltalán nem törődtem az idő múlásával. Alex kedves fiú és még azt is megtudtam, hogy a New Moonban ő alakítja Embryt.
Egyik pillanatról a másikra valaki hirtelen előttem termett.
- Tia, mehetünk? – kérdezte.
- Áh, hello Robert!
- Szia, Alex. – köszönt ridegen. – Tehát?
- Rendben, felőlem. Mindent köszönök, Alex. Szia!
- Viszlát Tia! Remélem, még látjuk egymást!
Robert egyetlen szót sem szólt hozzám. Gyorsan elköszöntem Ashleytől, majd követtem Robertet a kocsihoz. Beültem az autóba és már indultunk is, talán a kelleténél jóval, nagyobb sebességgel vezetett, mint általában.
- Miért vagy ilyen feszült? – kérdeztem kissé zavartan.
Nem válaszolt, a szemét az útra szegezte.
- Robert! Ugye nem vagy féltékeny?! – döbbentem rá. Ez megmagyarázná, miért viselkedett olyan furcsán, mikor meglátott engem Alexszel.
- Nem! – vágta rá azonnal. – Rendben, talán egy kicsit.
- De hát pontosan tudod, hogy erre egyáltalán nincs okod!
- Lehet.
- Robert, mondd, miért nem bízol meg bennem? – a hangom elcsuklott és a könnyeim záporozni kezdtek.
Néma csend telepedett ránk. Ő nem volt hajlandó válaszolni, én pedig már nem értettem semmit.
S rám tört egy különös érzés, kezdett nagyon rossz előérzetem lenni. Viszont azt is tudtam, - valahol belül – hogy ez nem a veszekedésünknek volt betudható. Biztos voltam benne, hogy amint megbeszéltük a dolgokat, minden rendeződni fog. Csakhogy, most én voltam a „sértett”. Türelmesen vártam, mikor lesz hajlandó végre megszólalni és belátni, hogy alaptalanul vádolt meg.
Az ablakon bámultam kifelé, a tájat figyeltem. Az eget a lassacskán lenyugvó nap a narancs ezer árnyalatába burkolta. A tekintetem először Robra, majd az útra tévedt.
Egy útkereszteződésen haladtunk keresztül, hirtelen egy személyautó vágódott ki oldalról és hatalmas sebességgel közelített felénk. Robert félrerántotta a kormányt, de hiába, a kocsi már csak centikre volt tőlem. Egy hatalmas csattanást hallottam. A fájdalom nagy erővel nyilallt belém. Nem bírtam megmozdulni. A szemem lecsukódott, olyan volt, mintha már nem is tudnám kinyitni.
Halottam egy ismerős hangot, mely a nevemen szólongat, de bármennyire is akartam, nem tudtam válaszolni.
Aztán hirtelen minden elsötétült, és semmit nem érzékeltem a külvilágból…

Happy :)

35. Fejezet

Sziasztok!
Ennek a kis szösszenetnek, most az az apropója, hogy még véletlenül se zavarodjon össze senki!
A kommentek meggyőztek minket arról, hogy nagyon kíváncsiak vagytok a Robertnek szánt ajándékra. Sajnos erre még várni kell (konkrétan 3 fejezetet), mivel elég fontos szerepet kap a történetben!
Most viszont újabb ugrás következik…

Jó olvasást kívánunk! :)

35. Fejezet

Hétfő reggel nagyon izgatott voltam. Egy hét telt el az érettségi vizsgáim óta. Gőzerővel készültem és szerintem a lehető legjobban teljesítettem, minden tantárgyból. Ma van a ballagás és a bizonyítványosztóm napja, azaz ma mindenki szembesül, hogy sikerültek a vizsgái. Nem aludtam túl sokat az éjjel. Borzasztóan izgatott voltam…
El sem tudtam hinni, hogy egyszer majd ez is elkövetkezik. Véget ér egy időszaknak az életemben, ám hamarosan kezdetét veszi egy új.
Nagyon hiányozni fognak a barátaim, az osztálytársaim, de tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek tovább kell lépnie és a kitűzött céljait megvalósítania.
Mindig is vártam ezt a napot, vágytam rá, hogy véget érjenek az iskolai monoton hétköznapok, és most végre túl vagyok a legnehezebb időszakon az életemben, legalábbis a sok tanulás szempontjából én ennek nevezném. Ám azt sosem gondoltam volna, hogy nem Los Angelesben fog megtörténni ez a jeles nap. Úgy képzeltem, majd ott élem a mindennapjaimat. De még csak a közelében sem jártam az elképzeléseimnek. Az életem hatalmas fordulatot vett és már nem hiányoztak azok az álmok, amiket még régebben latolgattam.
Már csak ez a nap választott el attól, hogy Robert az életem részévé váljon.
Egy elegánsabb, fehér ruhát vettem fel és gondosan előkészítettem a fekete ballagási talárt és a hozzá illő bojtos kalapot. Majd lassan lesétáltam a földszintre, ahol anyuék épp a reggelijüket fogyasztották. Én is csatlakoztam, bár egyáltalán nem volt étvágyam. A gyomrom görcsbe rándult és izgultam. Soha életemben nem izgultam még ennyire…
Segítettem anyának lepakolni az asztalt. Közben megszólalt a csengő és én biztosra vettem, hogy Robert az. Apa beelőzött az ajtóban, így ő nyitotta ki.
- Szia. - öleltem meg, majd beljebb mentünk a házban.
Még gyorsan felszaladtam a szobámban hagyott cuccaimért, aztán indulásra készen állva megjelentem a nappaliban, ahol már vártak rám.
- Csinos vagy! - mondta apu.
El kellett ismernem, hogy tényleg egész jól állt nekem ez az egyenruha dolog, de azért nem voltam teljesen elragadtatva tőle.
- Köszönöm!
A sulihoz a mi autónkkal mentünk és csak remélni tudtam, hogy sem apu, sem pedig Robert nem kelt majd túl nagy felhajtást.
Őszintén bevallva, szerettem volna, hogy ez a nap, az én napom legyen. Csendesen, feltűnés nélkül anyu, apu és Rob elfoglalták a helyüket a ballagásra berendezett tornateremben én pedig besorakoztam a végzős diákokhoz, Kate mellé.
- Szia. – köszöntöm rá.
- Szia! Végre, hogy itt vagy. – ölelt meg.
Pár perc múlva az igazgató megnyitotta az ünnepséget és az egész terem elhallgatott. Éreztem Katen, hogy ő sincs a legjobb formájában. Ő fog nekem hiányozni a legjobban, főleg, hogy elmegy a városból, egy távoli főiskolára. Én csak a Vancouverben lévő főiskolára jelentkeztem, mert még mindig nem volt túl sok elképzelésem mihez kezdjek magammal… a jogi pályát nagyon vonzónak találtam és ezt apuék is támogatták, így döntöttem a továbbtanulás mellett.
Mindenkit egyesével kihívtak, hogy átvegye a bizonyítványát.
- Tia Anne Facinelli!
Kimentem az emelvényhez, majd átvettem a kék könyvet, amely az iskolai éveim zárását jelentette. Valahogy hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, mikor az igazgató elengedte a kezem, majd széles mosoly jelent meg az arcomon, mihelyst a tömegben kiszúrtam Robertet.
Visszaültem Kate mellé, és gyorsan kinyitottam, majd megölt a kíváncsiság.
Angol: jeles (5)
Történelem: jeles (5)
Matematika: jeles (5)
Francia nyelv: jeles (5)
Éreztem, hogy egész jól szerepeltem a vizsgáimon, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna. Igazán nagy büszkeséggel töltött el a kitűnő bizonyítványom. Mégis csak megérte az a sok tanulás, amit az utóbbi fél évben produkáltam.
Az igazgató úr után, az egyik diák tartotta meg a búcsúbeszédet. Nagyon kedves és megható szavakkal írta le ezt a négy évet, bár én tudtam, hogy nekem egy évem volt ebben az iskolában.
Tomra, Jessre, Benre és a többi volt osztálytársamra gondoltam, akik valószínűleg ugyanezeket a pillanatokat élik át, mint most én.
Az ünnepség végén, hosszas búcsúzkodásba kezdtünk Katevel, bár mindketten őszintén reméltünk fogunk még találkozni… Dan itt marad a városban, úgyhogy tőle csak elköszöntem.
Aztán elindultam kifelé, megkeresni az autónkat, mivel bent már nem láttam anyuékat. Beszálltam a kocsiba, amit mindenki egy mosollyal jutalmazott. Előre adtam apunak a bizonyítványt, majd vártam a reakciókat. Rob egyfolytában az arcomat fürkészte, én pedig egy kissé zavarba jöttem ettől.
- Mi az? – kérdeztem
- Valamiről, azt hiszem, még nem meséltél.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
A hazafelé vezető utón, egész végig kattogottam az agyam. El nem tudtam képzelni, mire akart Rob kilyukadni és egyre jobban aggasztott. Anyu és apu egy percre sem hagyták fel a sok dicsérettel, de én egyáltalán nem figyeltem rájuk. Alig vártam, hogy Rob és én kettesben legyünk és beavasson, mi az, amiről még nem tud!
Leparkoltunk a háznál és én úgy pattantam ki a kocsiból, mintha az életem múlna rajta. Megragadtam Rob karját majd magammal húztam a ház mögötti kertbe. Anyu kíváncsi pillantásokkal méregetett minket, de nem foglalkoztam vele.
- Szóval?! – kérdeztem türelmetlenül.
- Tia Anne Facinelli! Hmm… Szép név.
- Te jó ég! Erről tényleg teljesen megfeledkeztem.
- Talán, neked nem tetszik?
- Hát… inkább nem szeretem. A Tia sokkal jobb.
- Nekem, pedig nagyon is tetszik! – csókolt meg.
Én csak kicsit könnyebbültem meg. Nem tudtam mit fog majd kezdeni Rob ezzel az új információval.
- Mehetünk? – indultam volna a ház felé, de Rob megállított.
- Egy pillanat… ha már úgyis itt vagyunk. – belenyúlt a zsebébe és egy hosszú bársonydobozt vett elé. A kezembe adta, én pedig nagy meglepettségemben csak a dobozkát figyeltem. Kipattintottam a fedelét: egy ezüst karkötő volt benne és a nevemmel volt díszítve: TIA.
- Köszönöm! – néztem fel Robertre, majd megcsókoltam.
Visszamentünk a házba, ahol anyuék már türelmetlenül vártak minket. Anyu megterítette az asztalt, majd nekiláttunk az ebédnek.
Miután végeztünk én felmentem a szobámba, hogy valami kényelmesebb ruhára cseréljem az „ünneplőmet”. Nagy nehezen sikerült előhalásznom egy farmert és egy pólót. Már elég sok cuccom Robertnél volt, de az itthon maradtak is már bedobozolva várták a költözést. Lementem a földszintre, hogy felcipeljem Robertet, segítsen összepakolni a maradék dolgaimat. Anyuval és apuval majdnem összeütköztem a lépcső aljában.
- Pont, téged keresünk!
- Itt vagyok. – mosolyogtam.
- Gyere szívem! – mondta apa és elindult az ajtó felé.
Anya és én követtük, de el nem tudtam képzelni miért megyünk ki a ház elé. Amint kiléptünk az ajtón a szemem az út szélén parkoló, látszólag vadi új autón akadt meg.
- Kicsim! Ez a mi ajándékunk a számodra! Ideje, hogy önálló életet kezdj és ezt, szeretnénk neked biztosítani.
- Ez most komoly?
- Igen. A kocsi a tiéd! És itt van a kulcs. – adta a kezembe apa.
- Köszönöm. – majd szorosan megöleltem a szüleimet.
Nem bírtam a kíváncsiságommal, egyből ki akartam próbálni. Beültem a tűzpiros Volvóba és már indítottam is. Céltalanul keringtem a városban, csak élveztem a vezetés élményét.

Tia ajándéka :P