3. Fejezet

- Be kell, hogy valljam ennyire jóban nem sok mindenkivel vagyok. Úgy értem, kevés ember előtt tudok így megnyílni, mint előtted. De ez jó, mert az igazi énemet ismered. Azt, aki eddig is voltam, és szeretne is maradni. Számomra több vagy, mint egy barát vagy egy testvér… - mondta mosolyogva.

- Jó tudni. Örülök neki!

- Na gyere, menjünk. Kezd borulni, még a végén megázunk.

- Menjünk.

Rob hazakísért.

- Sziasztok! – anyuék kint voltak a kertben.

- Áh szia Tia! Hello Robert! – köszönt apu, és kezet fogtak.

- Hello Peter! Jó napot Lauren!

- Szia Rob!

- Nincs kedved bejönni egy kicsit? – kérdeztem tőle.

- Végül is… miért ne!

A nappaliban beszélgettünk. Rengeteg minden szóba került, olyan dolgok, amikről eddig még nem is tudtam. Nagyon jól éreztem magam vele. Rég nevettem ennyit, mint ma délután, és ezt ő is megjegyezte:

- Azt hiszem, egy új Tia született ezen a hétvégén. Nem láttalak még ennyit nevetni, amióta ismerlek.

- Akkor lehet, hogy be kéne mutatkoznom? – kérdeztem még mindig mosolyogva.

- Talán nem lesz rá szükség, de ha igen, ígérem szólok.

- Rendben. – s újra felnevettünk.

- Viszont most már mennem kéne. – állt fel.

- Oké, de hívj ha ráérsz!

- Jól van.

- Ígéred?- akadékoskodtam tovább.

- Persze!!

- Hát akkor jó éjszakát!

- Jó éjt, szép álmokat! – adott két puszit és megölelt.

A mai napom remek volt! Nagyszerűen éreztem magam. Már épp indultam volna a szobámba, mikor apa utánam szólt.

- Tia! Várj egy percet. Gyere beszélgessünk. – na ez rosszul kezdődik - Mit csináltatok ma Robertel?

- Sétáltunk a parkban, és beszélgettünk…

- Nagyon jól kijöttök. – jegyezte meg.

- Igen. Vele mindent meg tudok beszélni… sok mindenben segített. De miért?

- Csak kérdeztem. Elég sokat vagytok együtt.

- És ez baj? Azt ne mondd, hogy zavar – mondtam,de már kezdtem kiakadni.

- Nem, dehogy is. Csak megjegyeztem.

- Ennyi? Vagy szeretnél még valamit? – váltottam nyugodtabb hangnemre.

- Nem, csak ennyit. Jó éjszakát!

- Jó éjt apa!

Na ez meg mire volt jó neki, nem tudom. De hát ő tudja…

Nagyon kimerült voltam, hamar elnyomott az álom. Kicsit el is aludtam…

- Jó reggelt – rohantam le a lépcsőn.

- Jó reggelt szívem! Gyere kész a reggelid. – mondta anya.

- Nem vagyok éhes, különben is rohannom kell. Nem akarok elkésni.

- Elvigyelek? Úgy is arrafelé lesz dolgom. – szólt közbe apa.

- Aha, légy szíves . – szerencsére elég gyorsan vezetett, így hamar odaértünk a sulihoz.

- Szia, és köszi!

- Nagyon szívesen. Este találkozunk.

Időben beértem a suliba, így már nem rohantam az osztályba. Tudtam mi vár rám…

- Szia Tia! Na mesélj! Mi volt a hétvégén? – támadt le Kate, amint beléptem az ajtón.

- Szia! Hát igazából semmi különös. - húztam az idegeit.

- Könyörgöm, részleteket! – türelmetlenkedett.

- Jól van. Mikor odaértem láttam, hogy egy csajjal volt.

- A szemét! – fakadt ki.

- Kate légy szíves, ha azt akarod, hogy mindent elmeséljek, ne fojtsd belém a szót!

- Jó, bocsi. Befogom!

- Szóval, mikor megláttam a lánnyal, az elég rosszul esett. Meg is jegyeztem, hogy én jobban meglepődtem. Aztán nem foglalkoztam a dologgal, mert a barátaimnak kellett mesélnem, utána meg táncoltunk, buliztunk. Már a vége felé járt a buli, mikor Jess megkérdezte, hogy hol fogok aludni. Mondtam, hogy egy hotelben, erre Tom rávágta, hogy ott alszom náluk. Amikor mindenki elment, rákérdezett arra, hogy miért mondtam, hogy meglepődtem. Elmondtam neki, hogy örülök annak, hogy ő boldog, de én még nem tudtam elfelejteni. Nagyon sokáig dumáltunk, és már egyre biztosabb voltam benne, hogy sikerülni fog csak barátként gondolnom rá. Aztán mikor hazajöttem találkoztunk Robal és beszélgettünk. Most meg itt vagyok és neked mesélek. Azt hiszem ennyi.

- Tök jó. Akkor megérte elmenni.

- Hát meg

- És mi volt Robertel?

- Semmi. Mi lett volna?

- Jaj Tia, ne légy már ilyen…

- Kate, mi csak barátok vagyunk!

- Aha, most még…

- Jó, ezt hagyd abba!

- Oké, oké! Nem szóltam semmit.Hamar telt a nap. Matek után kémia, aztán meg tesi, amin röpiztünk. Utána ebédelni mentünk a menzára.

- Srácok, elmegyünk ma moziba? – kérdezte Daniel.

Mindenki egyből beleegyezett.

- Tia jössz? – kérdezte tőlem is.

- Még nem tudom, majd meglátom.

- Jó buli lesz. Gyere már!

- Mondom, még nem tudom. Lehet, hogy nem érek rá.

- Majd szólj, ha már tudod. - hagyta rám.

- Kinek a hívását várod annyira? – kérdezte Kate. – Csak, mert már vagy ötödször nézted meg a telefonod az elmúlt két percben.

- Apa azt mondta, rám csörög, ha megy ma délután forgatásra. Arra gondoltam elmegyek vele és megnézem. De nem hív, úgyhogy valószínűleg otthon van.

- Ah, értem.

- Tia! – kiabált utánam Daniel.

- Igen? – kérdeztem kissé ingerülten. Nem igaz, hogy nem érti, hogy nem tudom.

- Mi a bajod velem?

- Semmi. Figyi ígérem szólok, ha már tudom, hogy megyek-e.

- Oké.

- Bocsi, ha bunkó voltam. Nem állt szándékomban. –csörgött a telefonom – Egy perc.

- Szia! Mondjad.

- Szia Tia! Nem megyek ma forgatásra. Sajnálom, majd legközelebb, rendben?

- Jó, persze. Semmi baj. Ma később megyek haza, puszi szia.

- Oké, szia.

- Ezek szerint megyek moziba. – mondtam Daniel felé fordulva.

- Szuper!

Hát a film nem volt valami nagy szám. Egyszer nézhető kategóriába sorolnám… De legalább a társaság jó volt. Tök jól elszórakoztunk. Film után a csajokkal bementünk pár butikba, a srácok meg a játékteremben voltak. Miután végigjártunk minden boltot átmentünk a fiúkhoz. Ők biliárdoztak… meg kell, hogy mondjam, nem voltak valami profik, na nem mintha én az lennék, de jól érezték magukat.

Miután megunták átsétáltunk a parkba. Rengeteget hülyültünk, időközben eleredt az eső, de mi nem zavartattuk magunkat. Nem érdekelt senkit, hogy bőrig ázik, a hangulat nagyon jó volt, nem akaródzott hazamenni. Otthon persze megkaptam a magamét…

- Hát te meg? – kérdezte anya.

- Amint látod, kint esik…

- És nem volt esernyőd?

- Nem. Ha lett volna nem lennék vizes…

- Miért nem hívtál? Elmentem volna érted. – mondta apa.

- Úristen! Ez csak víz! Nem vagyok cukorból, ennyit csak kibírok.

- Ez igaz – nevettek mind a ketten.

- Jól éreztétek magatokat?

- Igen, nagyon!

- Nem vagy éhes?

- Nem anyu, köszi. Majd inkább később. – elindultam a szobámba, hogy száraz ruhát vegyek, és nekiálljak tanulni.

Ami azt illeti, nem erőltettem meg magam. Akármennyire is próbáltam koncentrálni, végig máson kattogott az agyam. Egyrészt azon, hogy hogyan tudnám nem túl durván leszerelni Danielt. Jó fej, de elég hamar ki tud akasztani, és olyankor előfordul, hogy eléggé bunkó vagyok vele. Utána meg persze én érzem szarul magam.

Másrészt azon gondolkodtam, mire fel mondta azt Kate, hogy most még csak barátok vagyunk. Bár ha jobban belegondolok… de nem, az nem lehet! Miért akarna tőlem Rob valamit is?

- Anya, csinálsz valami vacsit? – kérdeztem miközben lejöttem a lépcsőn.

- Persze!

- Szia! Hát te? – kérdeztem Taylort, aki a nappaliba a kanapén ült.

- Szia Tia! – jé tudja a nevem :) - Petert várom.

- Mert hova ment?

- Nem tudom!

- Igaz is. Miért tőled kérdezem… Anya, apu hol van?

- Elküldtem bevásárolni. Miután elment rá öt percre jött Taylor. Már vagy tíz perce itt szobrozik szegény – Na azért annyira nem kell sajnálni! :P

- Hát ahogy én aput ismerem, még kétszer ennyi ideig várhat rá…

- Talán most igyekszik. – mondta anya.

- Sose tudhatod…

- Amúgy hogy vagy? – próbált jópofizni Taylor.

- Köszi remekül – voltam, amíg nem láttalak itt, gondoltam magamban… :) Te?

- Megvagyok. Suli megy?

- Persze.

- Az jó.

- Aha. – kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magamat.

- Tia gyere enni. – szólt megmentőm a konyhából.

- Megyek. Nem vagy éhes? – kérdeztem, próbáltam annyira kedves lenni, amennyire az tőlem telt… ő igazán nem tehet arról, hogy nem bírom annyira Jacobot.

- Nem köszi. Jó étvágyat!

- Kösz!

Tudnám minek jött… jó annyira nem érdekel, hogy megkérdezzem. Majd apa elmondja, ha úgy gondolja. Nem akartam túl bunkó lenni, úgyhogy felmentem egy könyvért, aztán visszamentem a nappaliba. Nem állt szándékomban beszélgetni vele, csak hogy ne egyedül üljön ott… Mikor ideköltöztünk újra elkezdtem olvasni a Twilight sagat.

- Mit olvasol? –kérdezte

- Eclipse.

- Most először?

- Dehogyis! Már másodszor.

- És tetszik?

- Aha. Bár van akiért nem vagyok oda, de már az Újholdban sem kedveltem… nem nőtt a szívemhez.

- Ki? – ez felkeltette az érdeklődését.

- Inkább hagyjuk!

- Na, mondd el!

- Olvastad már?

- Az elsőt igen, és nemsokára végzek a másodikkal.

- És milyennek találod?

- Hát, elmegy – beszarok… azt mondja elmegy… - Ki az akiért nem vagy oda? – kötötte az ebet a karóhoz.

- Na jó, ha annyira tudni akarod, Jacob…. nem túl szimpi.

- Értem…

- De ez nem azt jelenti, hogy téged nem bírlak emiatt vagy valami… Nekem a karakter nem tetszik.

- Rendben ne magyarázkodj. – mondta mosolyogva.

Még vagy fél óráig kénytelen voltam lent lenni. Annyira nem utálom már, mondjuk eddig se utáltam… Szóval úgyis mondhatnám, hogy kezdem megkedvelni… Igazán kedves fiú…

Másnap suli volt, szokás szerint. Jól elökörködtünk, de ennyi. Semmi érdekes nem történt. Viszont estére kezdett elmenni a hangom, fogalmam sincs miért…

Anyuék elmentek vacsorázni valahová, úgyhogy egyedül voltam. Úgy döntöttem, hogy DVD-t fogok nézni, csak nem tudtam, hogy mit. Így aztán mégis a TV-t választottam. Kapcsolgattam a csatornák között, végül a Dr. House mellett döntöttem.

Egyszer csak csörgött a telefon.

- Halo – próbáltam beszélni, de eléggé rekedt volt a hangom.

- Kellan vagyok. Tia te vagy?

- Aha, csak nincs túl sok hangom... Mit szeretnél?

- Peter otthon van?

- Nincs. Vacsorázni mentek anyuval.

- Oh, értem. Akkor mondd meg neki, hogy kerestem. Feltétlen hívjon vissza, fontos!!!

- Oké.

- Köszi.

- Nincs mit, szia.

- Szia.

Leírtam apunak egy lapra, hogy hívja fel Kellant és elmentem lefeküdni, mert kezdtem nagyon rosszul érezni magam.

2. Fejezet

Vancouver tényleg gyönyörű. A ház, ahol lakni fogunk egyszerűen csodálatos. Egy csendes, nyugodt környéken egy kis utcában van. A házhoz tartozik egy kisebb kert, ami be van füvesítve. Biztos remekül fogom majd érezni magam itt… idővel. Az egész hétvége azzal telt, hogy berendezkedtünk. Rengeteg dolgot kellett kipakolni a dobozokból. Hétfőn elmentünk az új suliba beiratkozni. Mindenki nagyon kedves volt. Azt hiszem, elég hamar be fogok illeszkedni. Minden az újdonság varászával hatott rám, egyszerűen lenyűgöző volt a város. Az idő nagyon gyorsan telt, a napok csak úgy röpültek. Már lassan két hónapja, hogy itt lakunk. Többször is rendeztek anyuék grill partykat apu munkatársaival. A forgatások ugyan nem rég kezdődtek el, de apu nagyon hamar összebarátkozott mindenkivel. Azt már tudom, hogy Edward szerepét Robert Pattinson, Belláét Kristen Stewart, Jacobét Taylor Lautner, Emettét Kellan Lutz, Jasperét Jackson Rathbone, Rosaliét Nikki Reed, Alicét Ashley Green, Carlisle-ét pedig apu játssza. Szinte mindenkivel jól kijövök, csak Taylort nem bírom a szerepe miatt, Kristen pedig elég lekezelő velem, pedig alig idősebb nálam. A srácok közül Jacksonnal, Kellannal és Roberttel nagyon jól kijövök. Ők olyanok, mintha a bátyáim lennének, de Rob annál jóval több. Vele mindent meg lehet beszélni, és ez sokat segít. Tud Tomról, arról, hogy mennyire hiányoznak a barátaim és, hogy mennyire nehéz néha ez az egész. Hiába szép és jó itt minden, rengeteget gondolok rájuk. Van is egy ötletem, hogy mit fogok csinálni. Remélem anyuék beleegyeznek. Majd vacsi közben felhozom a dolgot...
-Szeretnék kérdezni tőletek valamit. – kezdtem bele.
-Igen? – kérdezte apa.
-Szóval nemsokára lesz Tom szülinapja és arra gondoltam, meglepném azzal, hogy elmegyek hozzájuk.
-Mikor? – kérdezte anya.
-Most hétvégén.
-Nem hiszem, hogy ez annyira jó ötlet, de te tudod… Ha szeretnél, menj! – mondta apa.
-Anya? – néztem rá kérdőn.
-Ha szeretnél menni, akkor mi nem tartunk vissza, bár egyetértek apáddal, nem biztos, hogy ez annyira jó ötlet.
-Köszönöm!
Hamar teltek a hétköznapok. Péntek este bepakoltam egy kisebb táskába, már alig vártam, hogy Los Angeles-be legyek.
A terv az volt, hogy olyan géppel utazok, amivel délután érek oda. 99% hogy lesz Tomnál buli, arra elmegyek aztán másnap meg jövök is vissza Vancouverbe.
Mihelyst megérkeztem Los Angeles-be azonnal Tomék háza felé vetem az irányt. Amint a taxi odaért az utcájukba hallani lehetett a zenét. Jól sejtettem, hogy buli van. Pár perc alatt ott voltam náluk.
A bulit a kertben rendezték, szinte az egész osztály ott volt.
- Meglepi! – mondtam boldogan. Ám hamar eltűnt a mosoly az arcomról, mikor megláttam Tomot egy másik csajjal enyelegni. Tom felkapta a fejét a hangom hallatán és egyből elindult felém.
- Szia Tia! Hát te? Annyira jó, hogy újra látlak! – azzal megölelt
- Szia! Én csak szerettelek volna meglepni téged a szülinapodon azzal, hogy eljövök. De be kell, hogy valljam, én jobban meglepődtem – feleltem a kérdésére még mindig döbbenten.
-Örülök, hogy itt vagy. Gyere, a többiek hátul vannak.
-Ez a tied. Boldog szülinapot! – adtam oda az ajándékát és próbáltam mosolyogni.
-Köszönöm, aranyos vagy. Gyerekek, na kit hoztam?
-Tia! – kiabálták a többiek. Mindenki nagyon örült és én is boldog voltam, hogy végre láthatom őket. Sorra tették fel a kérdéseiket, amikre nem győztem válaszolni. Mindent el kellett mesélnem részletesen. Aztán kifogytak a kérdéseikből, így elkezdtünk karaokezni meg táncolni. A hangulat egyszerűen szuper volt, bár az idő elteltével egyre kevesebben maradtunk.
-Csajszi hol fogsz ma aludni? – kérdezte Jess.
-Nem tudom. Valószínűleg egy hotelben…
-Ne viccelj! Nálunk alszol és kész! – jelentette ki Tom ellentmondást nem tűrő hangon.
-De nem szeretnék zavarni – láttam, hogy a barátnője kezd ideges lenni.
-Nem zavarsz! Jó, hogy itt vagy.
-Biztos?
-Persze – vágta rá.
-Hát úgy látom, ez nem mindenkinek tetszik – a csaj felállt és elviharzott. – Szerintem jobb lesz, ha utána mész és beszélsz vele – tettem hozzá.
-Igaz. Mindjárt jövök. – s elindult barátnője után
Olyan tizenegy vagy fél tizenkettő körül már mindenki elment. Tom felkísért a vendégszobába.
Láttam rajta, hogy valamit nagyon akar kérdezni, de nem biztos benne.
-Mit szeretnél kérdezni? Látni lehet rajtad, hogy valamin rágódsz
-Azon gondolkodom, amit délután említettél… hogy értetted?
-Sok mindenről beszélgettünk. Mire gondolsz pontosan?
-Arra, amikor azt mondtad, hogy te jobban meglepődtél.
-Ja az…
-Igen az! Szóval?
-Szóval mi? – nem voltam biztos benne hogy jó-e neki az, ha tudja…
- Hogy értetted? - faggatott tovább.
-Áh mindegy, inkább hagyjuk...
-Légy szíves mondd el!
-Jól van. Igazából nem tudom, hogy mit gondoltam… Azt se tudom, hogy mire számítottam, talán semmire és épp ez a baj…
-Tudod, ezt nem igazán értem.
-Arra gondolok, hogy iszonyatosan hiányoztál. Imádom Vancouvert, de nehezen bírtam nélküled. Azt hittem, hogy ott majd könnyen el tudlak felejteni, de nem… Egy héttel ezelőtt eszembe jutott, hogy neked nemsokára szülinapod lesz, és úgy éreztem, mindenképpen el kell jönnöm. Nem is kellett anyuékat sokáig győzködnöm, viszont apu azt mondta: "nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet". Akkor nem is foglalkoztam ezzel. De most be kell látnom igaza volt. Mikor megjöttem, megláttalak azzal a lánnyal, be kell, hogy valljam nem volt valami jó érzés. Persze én mondtam, hogy legyél boldog, és gondolj rám csak barátként. Neked ez sikerült, örülök neki, de tényleg. Viszont úgy látszik nekem ez eddig nem ment. Talán az kellett hozzá, hogy lássalak más lánnyal, boldogan. Úgy érzem most már menni fog. Érted mire gondolok?
-Azt hiszem igen. Nem akartalak megbántani. Sajnálom!
-Ne kérj bocsánatot, te nem csináltál semmi rosszat. Talán én döntöttem túl elhamarkodottan.
-De én nagyon örülök annak, hogy itt vagy!
-Annak én is. Annyira hiányzott mindenki!
-Mikor mész haza?
-Délbe indul a gépem
-Ilyen hamar?
-Igen. Tudod ott is kell ám suliba járni. – mosolyogtam rá
-És milyen?
-Nagyon jó. Imádok mindent!
Mi tagadás, sokáig beszélgettünk. De nem érdekelt, úgy voltam vele, hogy majd alszok a gépen. Viszont most már kész vagyok lezárni ezt az egészet. Tom kedves volt, kikísért a reptérre. Az útból nem sokra emlékszem, mert tényleg aludtam. Arra ébredtem fel, hogy száll le a gép.
-Sziasztok! Megjöttem! – mentem be a házba
-Szia kicsim! Na milyen volt? – kérdezte anya
-Hát röviden: kiderült, hogy Tomnak van barátnője. Este rengeteget beszélgettünk, és úgy érzem, kész vagyok lezárni a dolgot.
-Örülünk neki. - mondta apa.
-Most megyek, mert van egy kevés tanulni valóm.
Tényleg kevés volt. Szerencsére a régi sulimba előrébb tartottunk és nem kell pótolnom, hanem csak átismételni az anyagot. Két órával később már szabályszerűen unatkoztam…
-Apa nem tudod, forgat ma Rob?
-Nem hiszem, vasárnap nem szokott. Miért?
-Csak szeretnék beszélni vele. Majd írok neki és megkérdezem. Azért köszi!
-Nincs mit!
Írtam Robnak egy sms-t, hogyha ráér, és van kedve, találkozhatnánk. Nem sokkal később hívott és megbeszéltük, hogy a parkban találkozunk.
-Szia Tia!
-Szia! Jó látni. – mondtam egy mosoly közepette.
-Mi van veled? Nem láttalak még ennyire boldognak. Mesélj!
-Beszéltem Tommal.
-Igen? És?
-Kiderült, hogy van barátnője. Egyre inkább úgy gondolok rá, mint egy régi jó barátra. Azt hiszem, képes leszek elfelejteni őt. Ez tök jó érzés, rég voltam ennyire felszabadult.
-Örülök neki. Ez nagyszerű!!
-Na és te mit csináltál, amíg nem láttalak?
-Hát legfőképp forgattunk
-És hogy haladtok?
-Egész jól.
-Szia Tia! – kiabált valaki, amint közelebb ért egyből felismertem.
-Hello Kellan!
-Sziasztok! Hát ti??
-Csak sétálunk. Tia azt mesélte milyen volt a hétvégéje.
-Na és milyen volt?
-Nagyszerű! És most már sokkal jobban érzem magam.
-Szuper, ennek örülök!
-És te? Hogyhogy erre jársz?
-Futni jöttünk Jacksonnal, csak valahol lemaradt. – mondta vigyorogva.
-De gonosz vagy, miért nem vártad meg? – kérdeztem nevetve.
-Mert olyan lassú, mint egy csiga.
-Sziasztok! Ki olyan, mint egy csiga? – kérdezte Jackson.
-Szia! Jó látni. – mondtam mosolyogva.
-Na vajon ki? Hát te. – dörgölte az orra alá Kellan
Jackson elindult felé, Kellan pedig elkezdett futni, Jackson meg utána, mint egy őrült.
-Sziasztok! – kiabáltuk utánuk egyszerre Roberttel, majd egymásra néztünk és felnevettünk.
-Annyira jó, hogy ismerlek titeket!
-Én is örülök, hogy ismerem a szüleidet, de annak még jobban, hogy téged is. Mindenkivel jól kijössz nem?
-Hát igen, többé-kevésbé…
-Többé-kevésbé? Ezt meg hogy érted?
-Ami azt illeti Taylort a szerepe miatt nem kedvelem annyira. Bár alig beszélgettünk…
-És még kivel nem?
-Kristen. Én próbálok jóba lenni vele, de egyszerűen olyan lekezelően bánik velem. Csak nem tudom mire fel, pláne, hogy nem sokkal idősebb nálam…
-Nagyon sok mindenkivel viselkedik így. Igazából én sem értem, hogy miért.
-De jó. Legalább ketten vagyunk.
-Igen. És mi a véleményed Jacksonról és Kellanról?
-Nagyon jó fejek, bírom őket. Olyanok mintha a bátyáim lennének.
-Ashley és Nikki? – kérdezgetett tovább.
-Látom teljesen kifaggatsz, de nem baj. Ők nagyon jó barátnők. Tök jól el tudok dumálni velük mindenről.
-És… én?
-Te… hát igen, rád nem tudok testvérként vagy barátként gondolni. Te annál sokkal többet jelentesz a számomra. Jó, hogy mindent meg tudok osztani veled. Nagyon köszönöm, hogy velem voltál akkor, amikor nagyon rossz passzban voltam, sokat jelentett számomra. És neked… mi a véleményed rólam? – kérdeztem, s mosolyogtam angyalian.

1. Fejezet

A nevem Tia Facinelli, 17 éves vagyok és egy Los Angeles-i gimibe járok. Imádom a szüleimet, a barátnőimet, és a barátomat. Szerencsés vagyok, hogy ilyen életem van. Egy nap azonban minden megváltozott. Suliból hazaérve megdöbbentő hírrel fogadtak.
- Sziasztok! Megjöttem - már indultam fel a lépcsőn, amikor anya utánam szólt.
- Tia! Gyere kérlek, apáddal beszélnünk kell veled!
- Nem csináltam semmi rosszat!
- Tudjuk, ne aggódj.
- De hát akkor meg miről van szó? - kérdeztem értetlenül.
- Az a helyzet - kezdett bele apu -, hogy nemsokára el fogunk költözni.
- De mégis mikor? Hová? Miért? - fakadtak ki belőlem a kérdések.
- Szerepet kaptam egy új filmbe. Vancouverbe fogunk költözni még ezen a héten.
- És meddig maradunk? - pár hónapot csak kibírok...
- Nem fogunk ide visszajönni.
- De hát mi lesz velem a barátnőim és Tom nélkül? - Tom a barátom, már fél éve együtt vagyunk, és nagyon szeretjük egymást. - Nem! Nem kérhetitek ezt tőlem - azzal felrohantam a szobámba és bevágtam magam mögött az ajtót. Valaki kopogott. - Hagyjatok békén!
- Tia szívem! - jött be apa - Én megértem, hogy mit érzel most. Sajnálom, de nincs más lehetőségünk és remélem, hogy megérted miért nem utasítottam vissza a szerepet.
- Persze, örülök annak, hogy kaptál egy jó munkát. Viszont azt is sejtheted miért akadtam ki ennyire. Végre van egy barátom, akivel boldog vagyok, ti pedig azt kéritek tőlem, hogy hagyjak magam mögött mindent. - a sírás kerülgetett.
- Sajnálom! Hidd el, ott is hamar találsz barátokat.
- Aha, persze, majd meglátjuk... De legalább jó a szerep?
- Az nem kifejezés! Egy világhírű könyvsorozat filmes adaptációja. Nem mindennapi történet... Ha sikere lesz a filmnek, leforgatják a többi három könyv történetét is.
- Szuper. Na és mi a címe?
- Twilight - mondta apa.
- Ez most komoly? - kérdeztem elképedve.
- Igen.
- Na és kit fogsz alakítani?
- Dr. Carlise Cullen, azt hiszem ez a neve.
- Ezt el sem hiszem... De jó, gratulálok apa!
- Köszönöm szívem! Most megyek, majd később beszélünk.
Be kell, hogy valljam, erre nem számítottam. Nagyon nem tetszik ez a költözéses dolog, de hát úgyse tudok tenni ellene semmit. Iszonyatosan fog hiányozni minden és mindenki, főleg Tom... De, hogy apu játssza Carlise-t, ez hihetetlen...
- Anya! - futottam le a lépcsőn.
- A konyhában vagyok.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze kicsim, mondjad.
- Mikor költözünk?
- Szerdán kiiratunk a suliból és valószínűleg pénteken.
- Akkor már csak két napom van? - kérdeztem és megint a sírás
- Igen szívem. Sajnálom!
- Azt hiszem, jobb lesz, ha most beszélek Tommal. Majd jövök, szia.
- Rendben.
Nem okoltam anyuékat, biztos szuper lesz Vancouverben... Viszont azt nem, értem miért nem mondták el előbb.
- Jó napot Mrs. Curter! Tommal szeretnék beszélni. Itthon van?
- Szia Tia! Persze, gyere be!
- Köszönöm - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, többé-kevésbé sikerült is.
- Fent van a szobájában, menjél csak.
- Köszönöm - elindultam a szobája felé, ám az ajtóban megtorpantam. Aztán mégis erőt vettem magamon és bekopogtam.
- Tessék. - szólt Tom
- Szia! - nyitottam be. Tom az ágyán feküdt és könyvet olvasott.
- Szia kicsim! Hát te? Nem mondtad, hogy ma átjössz.
- Tudom, de beszélnünk kell - elcsuklott a hangom, bármennyire is próbáltam erős lenni, nem igazán ment.
- Mi a baj? - jött oda hozzám és leültetett az ágyra.
- Szeretlek! Én nem akarlak elveszíteni - mondtam könnyes szemekkel.
- Én is szeretlek! Ugyan miért veszítenél el? Ez butaság!
- Nem, nem az! Azért jöttem, mert mondanom kell valamit. Pénteken el kell költöznöm anyuékkal Vancouverbe, és azt mondták, hogy valószínűleg nem is jövünk vissza...
- De hát miért?
- Mert apu munkát kapott...
- És nektek muszáj vele menni?
- Igen.
- Miért nem mondja vissza?
- Azért, mert ez egy nagy lehetőség számára. A helyébe én sem utasítanám el... A legjobban az fáj, hogy nem láthatlak többé. - Nem bírtam tovább, a könnyeim csak úgy ömlöttek, mint a patak. Az ölébe húzott és szorosan ölelt.
- Nagyon nagy szeretlek, nem tudom, hogy fogom bírni nélküled.
- Hát azt én sem tudom. - erőt vettem magamon - Viszont van még pár napunk, azt próbáljuk meg élvezni - mondtam és próbáltam mosolyogni.
- Igaz. Nem maradnál itt? – kérdezte
- De, örömmel. Írok anyunak, hogy itt alszom.
- Oké - miután elküldtem az sms-t nem igazán csináltunk semmit, csak egymást néztük. Ennyi épp elég volt. Nem éreztem a késztetést, hogy valamit is tennem kéne. - Gyere menjünk vacsizni!
- Rendben. - bólintottam.
- Anya, jöttünk enni - mondta Tom mosolyogva.
- Mindjárt kész van a vacsora, pár perc. - Tom szülei nagyon kedvesek velem. Vacsora után beszélgettünk még egy kicsit velük.
- Szüleid jól vannak? - kérdezte Mr. Curter.
- Igen, köszönöm.
- Egyszer átjöhetnének ők is, grilleznénk a kertben és jót beszélgetnénk. Most hétvégén esetleg? - gyenge pontra tapintott, kezdtem küszködni a könnyeimmel.
- Sajnos az nem jó. Akkor költözünk. - mondtam csüggedten.
- De hát hova? Miért? - kérdezte Mrs. Curter
- Vancouverben fogunk lakni. Apu kapott egy jó szerepet. Nem valószínű, hogy visszaköltözünk.
- Sajnálom Tia! - jött oda Tom anyukája.
- Gyere menjünk - mondta Tom és megragadta a kezem. - Jó éjt! - mondta a szüleinek.
- Jó éjszakát Mr és Mrs Curter!
- Jó éjt gyerekek - mondták egyszerre. Késő estig beszélgettünk. Reggel korábban keltünk, mert suli előtt még haza kellett ugranom a cuccaimért.
Tommal együtt mentünk suliba. Egész nap szinte elválaszthatatlanok voltunk. De azért küszködtem a könnyeimmel. Kérdezték is, hogy van-e valami baj, én persze letagadtam.
- Kicsim ők a barátaid. Előbb-utóbb el kell mondanod nekik. - mondta Tom bioszra menet, mikor csak ketten voltunk.
- Tudom, de nem most. Még nem...majd holnap.
- Tia! A te barátaid, joguk van tudni és nem az utolsó pillanatban. Ígérd meg, hogy ma a menzán elmondod nekik!
- Jól van! - hamar eltelt az a pár óra.
- Srácok Tia mondani akar nektek valamit...
- Köszi Tom! Nagyon köszi...
- Megígérted, nem? Hát akkor meg... nincs értelme tovább húzni az időt.
- Elmondanátok végre, hogy miről beszéltek? - szólalt meg végül Becky.
- Jól van. Valami fontosat kell mondanom nektek - kezdtem bele a mondókámba, Tom megfogta a kezem bátorításul- szóval az a helyzet, hogy szerdán jövök utoljára suliba... - a hangom megint elcsuklott, mint sokszor mostanában.
- De hát miért? - kérdezte Liz.
- Azért, mert el fogunk költözni...
- Hova? Miért? - faggatott Seth
- Vancouverbe, mert apu állást kapott. Nagy valószínűséggel nem is fogunk visszaköltözni, sajnos...
- Tia, úgy fogsz nekünk hiányozni - mondta Jess
- Ti is nekem, de muszáj mennem, nem maradhatok.
- Sajnáljuk - mondták.
- Figyeljetek! Van még majdnem másfél napom a suliban... elő fog fordulni, hogy elsírom magam, de nem ez az első számú célom. Szeretném jól érezni magam ebben a rövid időben. Úgyhogy fel a fejjel, tegyétek emlékezetessé számomra ezt az időt. - mosolyogtam.
- Rendben! Akkor ma este grill party nálunk - mondta Ben.
- Benne vagyok! És holnap?
- Az legyen meglepi - mondta Tom és a többiek is bólogattak.
Este nagyon jól éreztem magam, remek volt a buli. Bárcsak sűrűbben csináltunk volna ilyet. Másnap reggel az igazgatónőnél kezdtem anyuékkal. Nagyon kedves volt és megértő. Sok szerencsét kívánt az új sulihoz, apunak meg a munkájához. Szóval ennyi volt, hivatalosan már NEM vagyok ennek az iskolának a diákja. De azért a mai nap még bejöttem az órákra. Döbbenetes látvány fogadott, mikor beértem az osztályba. Egy hatalmas transzparens volt kifeszítve a tábla fölé, melyen ez állt: „Hiányozni fogsz Tia! Sok szerencsét!” Ezen kívül rengeteg kép különböző alkalmakról, amin az osztálytársaimmal vagyok, még a tegnapi buli képei is kiragasztva mindenfelé. A lámpákról lufik lógtak lefelé, és az asztal mellett egy hifi állt.
- Úristen! Srácok, ezt el sem hiszem! Nagyon kedvesek vagytok. Köszönöm!
- Ugyan már, nincs mit.
- Ez még csak a kezdet! - jegyezte meg Tyler.
- Miért is? – kérdeztem
- Egy óránk lesz ma megtartva, az osztályfőnöki, a többi tanár maximum beköszön. – mondta Jess.
- Hogy-hogy? Mármint úgy értem, hogy sikerült ezt elintéznetek?
- Ugyan már... hisz ismersz minket.
- Igaz – ha valamit a fejünkbe vettünk, nem volt akadály előttünk.
Az osztályfőnök az óra végén mondta, hogy sajnálja, hogy el kell költöznöm, meg sok szerencsét kívánt. A nap folyamán mi csak buliztunk. Órák alatt persze szépen halkan, szünetekben pedig maximum hangerőn.
Minden osztály minket irigyelt. Aztán megszólalt a jelző csengő az utolsó „óránkon”.
- Figyeljetek! Szeretnék még pár szót mondani. Nagyon örülök annak, hogy ebbe az osztályba járhattam, annak kevésbé, hogy idő előtt búcsúznom kell tőletek. Legyetek majd ezután is olyanok amilyenek vagytok. Én ezért szeretlek titeket. Iszonyatosan fogtok hiányozni, de tartjuk a kapcsolatot, ígérem! Aztán rosszat ne halljak!
- Tényleg nagyon sajnáljuk, hogy elmész. Holnaptól ez az osztály nem lesz már olyan, mint volt. Mi is szeretnénk sok szerencsét kívánni, aztán légy jó. Hiányozni fogsz csajszi! – mondta Liz az osztály nevében.
- Sziasztok!
- Szia Tia!
Gondolataimba merülve ballagtam kifelé Tom mellett. Egy ideig ő is hallgatott, de aztán megtörte a csendet.
- Akarod, hogy ma átmenjek? – kérdezte mosolyogva.
- Hát, hogyha nem terveztél mást mára, akkor igen.
- Nem terveztem semmit, csak azt, hogy veled leszek.
- Örülök neki.
Tegnap este átgondoltam ezt az egészet. El kell engednem őt, akármennyire is fog fájni. Azt szeretném, hogy boldog legyen!
- Anya, megjöttünk.
- Gyertek enni! – szólt az étkezőből.
Vacsi után felmentünk a szobámba. Leültem az ágyra, Tom odaült mellém és átölelt. Jó érzés, olyan megnyugtató.
- Figyelj, Tom! Gondolkodtam és arra jutottam, hogy... – nem bírtam folytatni, elvesztem a tekintetében.
- Igen? – kérdezte
- Szóval arra jutottam, hogy bármennyire is fáj ez, de el kell, hogy engedjelek. Azt szeretném, ha boldog lennél.
- De én veled vagyok boldog!
- Most még így gondolod. De én pénteken elmegyek, egy idő után nem fogod ezt érezni. Remélem, hogy boldog leszel majd. Szóval ez olyan lesz, mintha mi szakítottunk volna. Ugyanúgy tartjuk a kapcsolatot, ígérem és azt is, hogy soha nem foglak elfelejteni. Életem legszebb hat hónapja volt, amit veled töltöttem és minden egyes percét köszönöm.
- Én is nagyon boldog vagyok veled és szeretlek. Ha tényleg ezt szeretnéd akkor, legyen. De ma még szerda van, élvezzük azt a kevés időt, amit együtt tölthetünk...
Szinte repült az idő. Rengeteg cuccot kellett bepakolni a dobozokba. Suli után Tom átjött és segített. Aztán még péntek reggel is beugrott elköszönni.
- Szia kicsim! Ígérd meg, hogy majd hívsz!
- Szia Tom! Ígérem.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. – még egyszer, utoljára megcsókolt...- menj, mert a végén még elkésel!
- Okés.
- Üdvözlöm a többieket is!
- Átadom – mosolygott
- Szia! Szeretlek!
- Szia! – amint elment csak úgy ömlöttek a könnyeim.
- Tia gyere, lassan indulunk!
- Megyek apu. – még egyszer benéztem a szobámba, végignéztem minden helyiséget, aztán kiléptem a házból.
Út közben azon gondolkoztam, milyen lesz Vancouverben. Próbáltam pozitívan állni a dolgokhoz...