6. Fejezet

A hétköznapok gyorsan peregtek egymás után. Na nem mintha unatkoztam volna. Robert gondoskodott róla. Rengeteg helyre vitt, de nekem az is bőven elég volt, hogyha egy nyugodt délutánt együtt tudtunk tölteni. Nem volt másra szükségem, csak rá!
Az utóbbi egy hónapban nagyon jóba lettem Ashleyvel. Sokat szoktunk találkozni, és olyankor be nem áll a szánk.
Péntek délután van, végre hétvége. Jó lesz egy kis pihi, az utóbbi időben rá kellett hajtanom a tanulásra, mert anyáék tuti kiakadnának, ha sorra hoznám haza a rossz jegyeket. Abból pedig az lenne, hogy kevesebbet találkozhatnék Robal, amit pedig nem bírnék. Szóval maradt a tanulás…
Annyira kimerült voltam, hogy amint hazaértem ledőltem egy kicsit pihenni, és elaludtam. Arra ébredtem, hogy valaki megsimogatja az arcom.
- Szia – nyitottam ki a szemem.
- Szia édesem, ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.
- Jó, hogy felkeltettél. Régóta vagy itt?
- Nem, úgy öt perce jöttem. Csak olyan édesen aludtál, hogy nem bírtam ki, hogy ne simogassalak meg – mosolygott rám és megcsókolt.
- Mit csináljunk? – kérdeztem tanácstalanul, amint felültem az ágyon.
- Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk moziba?
- Szuper. Mit nézünk meg?
- Nem tudom, majd még kitaláljuk.
Ekkor megszólalt a mobilom, Jackson hívott…
- Telefonod? – kérdeztem Robot, mert én nagyon ritkán beszélek mostanság vele.
- Itt van csak le vagyok némítva. Miért?
- Mert Jackson hív – ha engem keres sokszor azért, mert nem éri el Robertet, okos :)
- Szia. Mondjad! – vettem fel végül.
- Szia hugi. Mit csinálsz?
- Itthon vagyok…még – tettem hozzá.
- Na és hova készülsz? – hallottam egy ismerős hangot a háttérből.
- Szia Kellan! Moziba.
- Mehetünk mi is? – kérdezte. Én ránéztem Robra, hogy ő mit szól hozzá.
- Gyertek – mondta végül ő a srácoknak.
- Oké, akkor fél óra múlva a mozi előtt.
- Jó. Sziasztok! – mondtuk és letettem a telefont.
- Hát nem éppen így terveztem, de nem baj. Legalább nem fogunk unatkozni - mosolygott.
- Abban biztos vagyok!
Rövid időn belül már ott is voltunk a mozi előtt. Mikor odaértünk Kellan és Jackson már vártak minket.
- Sziasztok! – köszöntünk.
- Szia hugi! Hello Rob! – köszöntek ők is. Olyan szorosan megöleltek, hogy majd kinyomták belőlem a szuszt.
- Azért nem kell megfojtani.
- Bocsi!
- Csak nem edzeni jártok? – kérdeztem szemügyre véve őket.
- De, unalmas óráinkat ott töltjük – mondta Jackson büszkén.
- Látszik – mosolyogtam.
Velük kész élmény moziba menni. Amit lehet azt alaposan kikritizáltak, én pedig nem győztem törölgetni a szememet a könnyektől. Annyira kellett nevetnem, hogy már sírtam, :) ha most el kéne mesélnem, hogy miről szólt a film, hát nem biztos, hogy képes lennék rá.
Kellan meghívott minket szombaton bulizni. Remélem anyáék elengednek… este hét óra körül értem haza. Gondoltam majd most megbeszélem velük.
- Sziasztok – mentem be. Teljes sötétség volt, felkapcsoltam a villanyt. Sehol senki… a konyhaasztalon találtam egy papírt, amin közölték, ha hazaértem mindenképpen hívjam fel őket, nem számít, milyen késő van. Ez különös… hova tűnhettek el és miért nem szóltak róla, mielőtt elmentem.
- Szia apa. Hol vagytok?
- Szia. Már haza is értél?
- Igen.
- Figyelj, csak vasárnap vagy hétfőn délután megyünk haza – közölte, hatalmas jókedvvel fűszerezve.
- De hát hol vagytok? – kérdeztem döbbenten.
- Floridában.
- Aha… de jó egyeseknek.
- Anyád azt üzeni, hogy a vacsorád és a holnapi ebéded a hűtőben van.
- Köszi. Akkor nem is zavarlak titeket. Szia.
- Legyél jó, vigyázz magadra. Ha van valami, hívj! Szia.
Kellett pár perc mire leesett, hogy miért utaztak el. Most van a házassági évfordulójuk. Biztos azért nem mondták, mert valamelyikük meglepte a másikat egy úttal, és akkor még nem tudták mikor én elmentem.
Felhívtam Robertet, és elmeséltem neki mindent. Megbeszéltük, hogy ma és holnap itt fog aludni. Szuper! Így legalább nem kellett engedélyt kérnem a bulira. Nézzük mindennek a jó oldalát!
Nagyon jól éreztük magunkat szombaton. Viszonylag józanul úsztuk meg az estét. Bár ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Mikor eljöttünk Roberttel, Kellan és Jackson az asztalon táncoltak, ha jól emlékszem keringőzni próbáltak egymással egy pörgős számra.
Vasárnap anyu hívott, hogy minden rendben van-e, és, hogy végülis kedden jönnek. Főzzek magamnak vagy rendeljek kaját. Ám Rob elvitt egy étterembe. Hangulatos hely volt. Aznap éjjel is ott maradt velem, viszont hétfőtől valószínűleg szombatig nagyon keveset fogom látni. Most rengeteget kell forgatniuk, ez olyan nagy hajár szerű… nemsokára kész lesznek vele.
Úgy döntöttem, hogy akkor megpróbálom rászedni Ashleyt, hogy jöjjön át. Még este fel is hívtam:
- Szia Ash!
- Szia Tia! Mondjad!
- Mit csinálsz holnap? Neked nem lesz forgatás, ugye?
- Nem lesz. Ráérek egész nap. Miért?
- Hát csak, mert arra gondoltam van-e kedved átjönni hozzánk. Anyuék nincsenek itthon, és akár itt is aludhatnál.
- Az remek lenne! Mikor végzel a suliba?
- Háromkor.
- Addigra érted megyek!
- Okés. Akkor ezt megbeszéltük.
- De meg ám! Jó éjt, puszi!
- Puszi! – azzal leraktam a telefont.
- Ahogy hallom könnyen belement a dologba, nem kellett sokat győzködnöd – jegyezte meg Rob. - Szerencsére, igen. Jó lesz egy csajos este!
Hétfőn reggel elvitt a suliba, aztán fájdalmas búcsút vettünk egymástól… Az iskolában, minden tanár rám szállt. Majdnem mindenből én feleltem. Még szerencse, hogy tanultam, :) vagyis hát köszönet jár Robnak, aki rám parancsolt, hogy tanuljak, és ki is kérdezte.
Aztán végre kicsöngettek. Az a baj, hogy fogalmam sincs milyen kocsija van Ash-nek. Reméltem, hogy hamar megtalálom… épp kiléptem az osztályból, mikor belebotlottam.
- Szia – köszönt rám mosolyogva.
- Hello. Jó, hogy itt vagy. Azon gondolkodtam, hogy foglak megtalálni úgy, hogy fogalmam sincs milyen a kocsid!
- Hát most már nem kell törnöd a fejed.
- Nem. Mit csinálunk? – kérdeztem. Szinte biztos voltam benne, hogy pontos terve van a mai napot illetően.
- Először eszünk valamit, gondolom te is éhes vagy. Mert én nagyon!
- Az nem kifejezés – mondtam mosolyogva. – És utána?
- Elmehetnénk vásárolni. Be kéne szereznem pár új ruhát. De, csak ha van kedved.
- Persze, hogy van!
- Aztán elmegyünk hozzátok. Te tanulsz, én pedig lefoglalom magam addig.
- Valahogy sejtettem, hogy erről sem feledkezel meg.
- De nem ám. Aztán ha úgy végzel, hogy világos van, akkor esetleg sétálhatunk egy kicsit a parkban. Ha pedig alkonyodik – itt mosolyognom kellett és ő is elnevette magát – akkor nézünk valami jó filmet.
- Rendben.
- Utána pedig beszélgetünk mindenféléről.
- Azt hiszem nem fogok unatkozni. Na de gyere, akkor menjünk.
A vásárlás eltartott egy jó ideig. A létező összes butikot bejártuk. Ash jó sok ruhát vett magának, az már egyszer biztos. Én is beszereztem egy-két felsőt és nacit. Beugrottunk még egy élelmiszerboltba, vettünk nasit a filmnézéshez. Aztán elindultunk hozzánk.
Még szerencse, hogy a keddi napom jóval könnyebb, így nem kellet sokat vacakolnom a tanulással.
- Kész vagyok. Mehetünk sétálni. – rohantam le a lépcsőn, Ashleyhez, aki a nappaliban várt engem.
- Ilyen hamar?
- Jaj, nem már. Rosszabb leszel, mint anya meg Rob együtt véve. Holnap könnyű napom lesz, így nem kellett olyan sokat tanulnom. Komolyan!!!
- Jól van. Akkor induljunk!
Az ajtót bezártam, amikor mondott valamit.
- Bocs, de nem értettem. Mit kérdeztél?
- Mi van Robertel?
- Majd este beszéljünk inkább erről, a film után…
- Összevesztetek? – kérdezte ijedten.
- Nem, dehogy is! Minden a legnagyobb rendben van közöttünk.
- Akkor jó, megnyugodtam.
Nem volt annyira hűvös, de jó, hogy felvettünk egy vékonyabb kabátot. Jó volt a friss levegőn lenni. Mindketten a természetet figyeltük. Ash meglepően csendes volt. Aztán felfigyeltünk valami különösre.
- Az ott nem Kristen és Taylor?
- Hol?
- Ott a padon. Nem látod?
- Ja, de. Azok tényleg ők. De látod? Egymás kezét fogják!
- Jesszusom… ezek összejöttek.
- Hát nagyon úgy néz ki. – mosolyodott el.
- Remek, akkor legalább leszáll rólam, vagy nem utál majd annyira…
- Ki?
- Szerinted? Kristen, ki más.
- Nem is utál!
- Hát én nem így érzem.
- Gyere, sétáljunk el arra.
- Jó, menjünk. – már egész közel voltunk hozzájuk, mikor felálltak és elindultak felénk. Amikor észrevettek minket, elengedték egymás kezét, de sejtették, hogy ezt mi is észrevettük.
- Sziasztok – köszöntünk rájuk Ashleyvel.
- Sziasztok – köszöntek zavartan.
- Hát ti? – faggatta őket Ash.
- Csak sétáltunk egy kicsit – mondta Taylor. – És ti? – kérdezte Kristen.
- Csajos napot tartunk, és kijöttünk levegőzni. Tia az előbb végzett a tanulással.
- Remek…
- Kérdezhetek valamit? – kezdte kíváncsi barátnőm.
- Aha – bólintott Kristen.
- Ti most jártok? – tette fel egyszerűen a kérdést.
- Nem. Miért? – vágta rá és kérdezte egyből Kristen.
- Gondoltuk, mivel kéz a kézben sétáltatok – folytattam most én, élveztem, hogy kicsit cukkolhatom őket.
- Ja… fázott a keze, én pedig megmelegítettem – magyarázkodott Taylor.
- Gyenge szöveg – mondta Ash, de igaza is volt.
- Ha nem szeretnétek, hogy más tudjon rólatok, akkor mi tartjuk a szánkat! – mondtam mosolyogva.
- Azt megköszönnénk. Majd csak később szeretnénk elmondani a többieknek… – kezdte Taylor.
- Hát ti tudjátok! - szakítottuk félbe őt Ashel. – Na sziasztok!
- Azért ez durva, elég ciki szövegük volt – nevettem.
- Hát igen, a szerelem csodákra képes.
- Ha te ezt szerelemnek nevezed…
- Most miért?
- Ha szeretek valakit, és már együtt vagyunk, akkor nem tagadom le senki előtt, semmilyen béna szöveggel. De mindegy.
Miután hazaértünk rendeltünk pizzát. Mikor végeztünk az evéssel elkezdtünk filmet nézni. Szerencsére ilyen téren is hasonló az ízlésünk! Hamar eldöntöttük, hogy a ”Step up” lesz a nyerő. Mindketten láttuk már, nem is egyszer, de annyira jó, hogy nem lehet megunni!
A film után felmentünk a szobámba. Ash elment zuhanyozni, én pedig beszéltem Robertel telefonon. Kölcsönösen beszámoltunk a mai napunkról egymásnak.
- Szóval? – kérdezte.
- Szóval mi? – fogalmam sem volt mire gondol Ash.
- Mi van Robertel?
- Péntek óta itt aludt, de úgy néz ki, a héten keveset tudunk találkozni a sok forgatás miatt.
- Értem. De minden oké, ugye?
- Igen. Remekül megvagyunk! Eddig még nem voltam ennyire szerelmes…
- Hát ez látszik is rajtad. De olyan édesek vagytok együtt.
- Köszi. És te? Pasik?
- Hát, egyenlőre senki sincs a láthatáron…
- Srácok közül se?
- Kire gondolsz?
- Jackson? Esetleg Kellan?
- Jackson a „férjem”, Kellan meg a „bátyám”. Nem, viccet félre téve nem igazán érzek többet irántuk, mint barátság.
- Tényleg senki, akivel igazán jóba vagy?
- Sok mindenkivel jó a kapcsolatom, de szerelmes nem vagyok. Elég sok energiámat kötötte le a film.
- Na látod, ezt megértem.
- Mi volt ez?
- Micsoda?
- Nem hallottad? Valami puffanás…
- Én nem hallottam semmit, de ne aggódj, ha bezártad az ajtót, akkor nem tud bejönni senki.
- Én nem zártam be, nem mondtad!
- De, amikor megjöttünk… tényleg nem zártad be?
- Nem én!
- Lemegyek és megnézem.
- És ha van odalent valaki? – aggodalmaskodott.
- Nyugi Ash. Nem lesz semmi baj! – mosolyogtam és már indultam kifelé a szobából.
- Várj, veled tartok! – pattant fel az ágyról.
Lassan mentünk lefelé a lépcsőn, gyorsan befutottunk a konyhába, mert láttunk valami mozgolódást a nappaliban…
Kerestünk valamit, amivel ütni lehet. Így a választásunk anyu egyik serpenyőjére esett. Újdonsült fegyverünkkel a kezünkben felbátorodva indultunk meg arrafelé, ahol az előbb valami mocorgást láttunk…
Két magas, izmos, feketeruhás emberrel találtuk szembe magunkat. Megdöbbentően ismerősek voltak még így is, de nem tudtam volna megmondani, hogy kik azok.
Közelebb jöttek, mi pedig már lendítettük a serpenyőt… az utolsó pillanatban elkezdtek nevetni, és megszólaltak:
- Nyugi hugi! Agyon ne csapj!
- Hogy fulladnátok meg! Kellan, Jackson! Kaptok ti még ezért! Hogy lehettek ilyen hülyék?
- Pedig megérdemeltétek volna – szólalt meg végül Ashley is.
- Jól van csajok, nem kell ennyire kiakadni! – mondta Kellan.
- Akkor sem vagytok normálisak. Az jobb lett volna, ha fejbe vágunk titeket, ugye?
- Nem, és igazad van. Bocs! De azért, látnotok kellett volna magatokat – nevetett Jackson.
Egy kicsit még itt maradtak velünk, aztán elküldtük őket. És mi is elmentünk aludni.
Másnap mire hazaértem a suliból anyuék már itthon voltak. Elmesélték, milyen gyönyörű volt Floridában. Én meg azt, hogy mi történt azóta, hogy ők elmentek. Kérdezték, hol van Robert, mondtam nekik, hogy majd csak pénteken találkozunk, mert forgat.
A suliba szinte már mindenkinek elege volt belőlem.
Az, hogy nem láttam Robot, a lehető legrosszabbat hozta ki belőlem. Elviselhetetlenül viselkedtem, és hisztis voltam. De amint pénteken megöleltem őt, minden a régi lett. Persze hívhattam fel mindenkit, akit megbántottam, hogy bocsánatot kérjek… de nem számít.
A jó hír viszont az, hogy most már nem kell dolgoznia, így rengeteg időt tölthetünk együtt.

5. Fejezet

Vagy mégsem hál’ isten. Kate azonnal a nyakamba ugrott… egész nap a kérdéseivel zaklatott:
- Mi van veled? – tett fel egy újabbat.
- Semmi. Miért?
- Nem is figyelsz rám. Totál máshol jár az eszed… - Daniel mosolygott rajta.
- Bocsi. Mit mondtál az előbb?
- Nem lényeg. Mesélj mi történt, ami ennyire eltereli a figyelmed?
- Nincs semmi.
- Aha… pasi van a dologban, mi?
- Hát – éreztem, hogy pirulok.
- Na és ki? Összejöttetek? Mikor? Mesélj már!
- Tegnap délután – feleltem egyszerűen.
- Kivel? Ne úgy kelljen kihúzni belőled mindent!
- Robertel.
- De jó. Tia, annyira örülök!
- Hidd el, nem jobban, mint én!
- Részletesen meséld el!
- Inkább gyertek, mert elkésünk – szólt közbe Daniel.
- Még van tíz percünk – mondta Kate.
- Tényleg, elnéztem az órát…
- Na?
- Jól van. Ebéd után elaludtam… rosszat álmodtam, állítólag hangosan sikítottam is és akkor Rob felkeltett.
- Mit álmodtál?
- Azt, hogy egy utcán sétálunk kettesben. Aztán egy pasas előkerült a semmiből és le akart lőni, mikor elsült a fegyver Rob elém ugrott és őt találta el a golyó. Aztán összeesett előttem és én elkezdtem sikítani.
- Ez nagyon durva… és utána mi volt?
- Addig könyörgött, míg el nem meséltem neki…
- És? Jaj Tia, mondjad már!
- Nem szólt semmit csak gondolkodott… végül azt mondta, hogy az álmom eleje nagyon érdekli. Szerettem volna erről is beszélni vele, de ő nem hagyta, hogy bármit is mondjak, megcsókolt. Röviden ennyi.
- Ez hihetetlen. Tia, te olyan szerencsés vagy!
A nap folyamán Kate folyamatosan faggatott… már kezdett kiakasztani. Daniel pedig egyáltalán nem szólt hozzám egész nap. Alig vártam, hogy este legyen, és végre láthassam Robertet.
- Szia kicsim! – üdvözölt egy csók kíséretében.
- Szia! Jó, hogy végre itt vagy, hiányoztál – öleltem meg.
- Mi a terved holnap délutánra? – érdeklődött.
- Semmi különös, miért?
- Mikor végzel a suliban? – faggatott tovább.
- Kettőkor. Miért? – folyattam a kérdezz feleleket.
- Érted megyek.
- Szuper. Mit fogunk csinálni?
- Gondoltam elviszlek a forgatásra… de csak, ha van kedved!
- Viccelsz… persze, hogy van! Apu mindig csak ígéri, de sosem teljesíti!
- Akkor épp itt az ideje, hogy megnézd. :)
Másnap reggel totál be voltam zsongva a délután miatt. Anyuék persze nem értették, mi van velem, rá is kérdeztek... Én persze bőszen tagadtam, mondván csak jó kedvem van. Egyáltalán nem állt szándékomban elmondani nekik hová készülök. Nem akartam, hogy apu, vagy anyu valami "véletlen" folytán lebeszélje róla Robertet, szóval biztos, ami biztos alapon inkább hallgattam...
Hihetetlen lassan teltek az órák, mintha lassított felvétellel peregne az idő. Daniel a tegnapi nap óta elég feltűnően kerül, és ez kezd zavarni. Nem előtte kellett volna élménybeszámolót tartanom, de Kate-t nem lehetett lerázni… jellemző, ezt is én szúrtam el. Úgy határoztam, hogy ma nem, de holnap mindenképpen beszélni fogok vele.
Végre kicsöngettek az utolsó órámról is! Szinte rohantam ki a suliból, és abban reménykedtem, hogy nem kapcsol le senki útközbe. Nagyon izgatott voltam, amint kiléptem az ajtón egyből kiszúrtam a fekete Volvót, Rob bent ült és engem várt…
- Szia! – szálltam be és megcsókoltam.
- Szia kicsim! – mosolygott és már indított is.
Nagyon kíváncsi voltam a forgatásra. Arra, hogy hogyan zajlik ez az egész és természetesen arra is, hogy játszanak a srácok.
- Itt is vagyunk – mondta Rob. Kiszállt a kocsiból, aztán ajtót nyitott nekem.
- Köszönöm. Micsoda úri ember. – jegyeztem meg.
- Gyere, menjünk – megfogta a kezem és elindultunk az épület felé.
Nem vagyok az az izgulós típus, de most mégis csak izgatott voltam. Na nem a forgatás, hanem a többiek miatt. Így együtt még nem mutatkoztunk előttük. Apun, Kellanon és Jacksonon kívül szerintem senki sem tudta a stábból, hogy Robertnek van barátnője.
Amint beértünk kaptam egy rövid idegenvezetést. Megmutatta, hogy hol van a konferencia terem, ahol az értekezleteiket szokták tartani. Aztán megmutatta az öltözőjét, gyorsan átöltözött és már indultunk is a sminkesekhez. Amikor elmentünk az öltözők előtt, szembe jött velünk Kellan és Jackson. Először csodálkoztak, hogy itt vagyok, de látszott rajtuk, hogy örülnek nekem.
Már nem volt sok idő a felvételig. Tehát, mint említettem a következő állomásunk a sminkes volt. Úgy egy tizenöt fős személyzet próbált meg vámpírokat varázsolni a színészekből. Mikor odaértünk, akkor végezték az utolsó simításokat Kristenen és „vámpírosították” Nikkit, Ashleyt, és Aput. Mihelyst beértünk és köszöntünk, minden szempár ránk szegeződött. Majdnem mindenki mosolygott, gondolom nem kell megemlítenem, hogy ki nem. Talán sokkolta a látvány, hogy „szertett Edwardjaval” kéz a kézben jelentünk meg.
Robertet, Kellant, és Jacksont vették a lányok után kezelésbe.
Aztán odajött apa, ő szintén csodálkozott, hogy itt vagyok, de legalább megértette a reggeli viselkedésemet. Alig bírtam ki nevetés nélkül. Ha anya látná így: szőke hajjal, olyan sápadtan, mint a fal… tuti, hogy fulladozna a nevetéstől. A rendező beszélni akart vele, így egyedül maradtam egy kicsit, addig, amíg Kristen oda nem jött…
- Szia – próbált meg kedvesen köszönni.
- Hello – mondtam ridegen.
- Hogy vagy?
- Remekül, köszönöm. Te?
- Megvagyok.
- Az a lényeg.
- Szóval most te meg Robert…? – szinte biztos voltam benne, hogy emiatt jött.
- Igen, együtt vagyunk.
- Gratulálok! – mondta és megpróbált egy mosolyt erőltetni az arcára.
- Köszönjük – lépett oda Robert. Kristen pár percen belül el is tűnt onnan, szerencsémre… - Na, hogy tetszem?
- Nagyon jól nézel ki. Rajtad nem tudnék nevetni úgy, mint Apun.... Jól áll a vámpír külső, de nekem az eredeti szemszíned jobban tetszik.
- Köszi – mosolygott. – Gyere, menjünk.
Megérkeztünk egy stúdióba, ami a Cullen háznak volt berendezve, nagyon szépen megcsinálták, meg kell hagyni.
- Itt vesszük fel azt, amikor Edward bemutatja a családjának Bellát. A másik jelenet majd egy másikban…– magyarázta Robert.
- Akkor ennél a jelenetnél, mindenki játszik, akit jobban ismerek – jegyeztem meg.
- Igen.
- Szuper! Alig várom!
Már csak Jacksonra és Kellanra várt mindenki, jellemző… az utolsó pillanatban estek be a srácok.
- Aztán csak ügyesen – bíztattam Robot.
- Azon leszek, ígérem – búcsúzott egy csók kíséretében.
Az első jelenetet sokszor kellett újra venni, mert elröhögték vagy rosszul mondták, netalántán valaki későn kapcsolt, hogy ő jönne, esetleg a rendezőnek nem tetszett valami. Fura volt aput, a srácokat, és Robertet színészkedni látni. Aztán végre nagy nehezen sikerült felvenni a jelenetet jól.
- Jók voltatok – mondtam, mikor odajöttek hozzám.
- Hát szerintem ez nem is volt kérdéses, vér profik vagyunk – jelentette ki Kellan.
- Aha, azok. Ha te mondod – elkezdtem kuncogni rajta, mire kicsit mérgesen nézett rám, de végül ő is nevetett.
- Gyere, átmegyünk a másik stúdióba. – mondta az én „drága Edwardom” :P
- Melyik jelenet lesz most? – érdeklődtem.
Kicsit hezitált, hogy mondja-e, de aztán kibökte:
- Bella és Edward… Bella szobájában az első csók.
- De hát a könyvbe nem is így volt – bukott ki belőlem.
- Az lehet, de ez a film – nevetett.
- Ez igaz! – ami azt illeti nagyon kíváncsi lettem, hogy milyen lesz.
A stábon és rajtam kívül senki más nem nézte a jelenetet, állítólag így könnyebb nekik… ennek ellenére még így is többször kellett eljátszaniuk. Robert egyetlen egyszer rontotta el, a többit Kristen. Mérget mernék rá venni, hogy szívózni akart velem. Könyörgöm, mégis mit várt, hogy fogom magam és elrohanok?! Egész jól szórakoztam rajta, ahogy próbált borsot törni az orrom alá… a jelenetben nagyon kevés szöveg volt és ez egyáltalán nem jelenthetett nehézséget. Mégis csak úgy tizedszerre sikerült nekik. A végére már nagyon untam a dolgot. Miután sikerrel jártak, Rob odajött hozzám.
- Jól játszol – jegyeztem meg mosolyogva.
- Köszi.
- Mi az? Valami rosszat mondtam? – kérdeztem, mert ő csak engem nézett.
- Nem mondtál semmi rosszat, az elismerés mindig jól esik. De ugye tudod, hogy ez csak egy szerep, egy jelenet volt… ez a csók nem jelentett semmit számomra.
- Tudom! De ezt most miért mondod?
- Hát nem zavart? Nem vagy féltékeny?
- Természetesen nem esik jól, hogy mással láttalak csókolózni… de ez nem azt jelenti, hogy féltékeny vagyok. Tudom nagyon jól, hogy ez is a munkád része. Amúgy az elején még jól szórakoztam rajta, de aztán kezdtem megunni. Különben is láttam, hogy csókoltad meg, és az alapján bizton állíthatom, hogy nem élvezted annyira – mosolyogtam. –Vagy tévedek?
- Azt hittem, hogy kicsit ki leszel akadva majd, de kifejezetten örülök annak, hogy így látod ezt az egészet. Nem, nem tévedsz – mosolygott majd megcsókolt. – Na gyere, menjünk.
Kristen fül és szemtanúja volt a beszélgetésünknek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy majd megpukkadt dühében és talán féltékenységében. Nekem ez kifejezetten tetszett… persze most gonosznak tűnök, de ő próbált meg szívatni engem, csak hát nem igazán sikerült neki. Rob elment, hogy újra embert varázsoljon magából, engem pedig a srácok felügyeletére bízott.
- Na Tia, jók voltunk? – kérdezte Jackson.
- Aha, nagyon. Főleg, amikor elnevettétek…
- Van az úgy, hogy már tényleg nem bírjuk visszatartani.
- Hát akkor ma elég sokszor volt úgy – jegyeztem meg.
- Biztos miattad – fogta rám Kellan.
- Persze, szerintem is. Biztos én is rátok fognám.
- Tia! – szólt apa.
- Hát te meg ki vagy? – kérdeztem az előttem álló „idegentől”, aki immár megszokott hajszínével és kevésbé sápadt arccal állt előttem.
A többiek hangosan felnevettek.
- Nagyon vicces… - mondta Apu, teljes komolysággal.
- Bocsi, de ezt nem hagyhattam ki – mondtam még mindig nevetve. Próbáltam én is komolynak tűnni. – Mit akartál kérdezni?
- Hazavigyelek?
- Nem kell, köszi… elméletileg van, aki épségben haza szállít.
- Gyakorlatilag is – jött be Rob és átkarolt hátulról. – Kész is vagyok. Mehetünk?
- Persze. Apa, majd megyek. Sziasztok!
Rob elvitt egy étterembe vacsorázni. El kellett mesélnem, hogy miről maradt le. Megállapította, hogy megfelelő emberekre bízott, arra a kevés időre. Én csak mosolyogtam rajta… jól esett a gondoskodása. Vacsi után sétáltunk még egy kicsit a parkban. Annyira végtelenül boldognak éreztem magam vele, mint még soha senkivel ezelőtt.
Másnap reggel a suliban mindent a legapróbb részletekig elmeséltem Kate-nek. Danielt eddig nem is láttam, úgyhogy itt az ideje, hogy megkeressem.
- Figyi, most megyek, megkeresem Dant és beszélek vele.
- Miért? – kérdezte egyből, drága barátnőm.
- Azért, mert az óta nem láttam, amióta tudja, hogy együtt vagyok Robertel.
- Talán azért, mert érez irántad valamit – vetette fel.
- Tudom, de ezt már megbeszéltük…
- Igen? Nem is mesélted. Mikor?
- Amikor beteg voltam jött meglátogatni és a srácok ott voltak. Aztán mikor elmentek akkor kérdezte, hogy együtt vagyunk-e, mert Rob máshogy viselkedik velem, mint a többiek. Azt mondta, hogy ha róla beszélek vagy vele vagyok mindig mosolygok, és csillog a szemem. Aztán azt, hogy irigyli… én pedig mondtam neki, hogy csak, mint barátot szeretem. Akkor ő ezt elfogadta… na dióhéjban ennyi, majd később még beszélhetünk róla, de most megyek.
- Rendben – mondta Kate.
Daniel épp ment ki a menzáról, mikor utolértem.
- Szia!
- Szia – köszönt és rám se nézett.
- Gyere, menjünk ki egy kicsit…beszélgessünk.
- Ha ezt akarod.
- Nem, én ezt szeretném – mondtam kihangsúlyozva az utolsó szót.
- Jó, menjünk.
Leültünk egy padra, és szembe fordultam vele.
- Miért csinálod ezt velem?
- Mit?
- Azt, hogy kerülsz.
- Nem is kerüllek.
- Figyelj, tudom, hogy hülye voltam. Nem előtted kellett volna elmesélnem a sztorit, de Katet nem lehetett lerázni. Sajnálom, hülyén sült el az egész. Én nem akartalak téged megbántani… viszont ez most nagyon szarul esik, hogy elkezdtél kerülni és magasról teszel a fejemre. Azt hittem, hogy barátok vagyunk.
- Tényleg rosszul esett, de neked nem volt választási lehetőséged Kate-vel szemben. Én felállhattam volna, és ott hagyhattalak volna titeket. De kíváncsi voltam a történetre. Ez meg, hogy kerülni kezdtelek… hülye döntés volt! Persze hogy barátok vagyunk.
- Akkor most már remélem nem áll szándékodban távol tartózkodni tőlem.
- Eszem ágában sincs! Mindig számíthatsz rám…mint barátra – mosolygott.
- Remek, köszönöm.
- Menjünk be, mert kezd hűvös lenni és még a végén el is késünk.
- Jól van! Örülök, hogy ezt megbeszéltük.
- Én is!
Végre egy gonddal kevesebb. Nyugodtabb vagyok így, hogy már mindent tisztáztunk. Most már csak azt vártam, hogy vége legyen a sulinak és láthassam Robertet…

4. Fejezet

Éjjel többször is felébredtem, nem tudtam nyugodtan aludni… Másnap reggel pocsékul voltam.
- Anyu! Azt hiszem én nem megyek sehova.
- Jesszusom! Alig van hangod.
- Nem tudok mit csinálni vele.
- Nyomás vissza az ágyba! Mindjárt viszem a lázmérőt. – Szuper, megint teletöm mindenféle gyógyszerrel… alig várom!
- Hoztam teát, itt a lázmérő és a lázcsillapító.
- Köszi. Légyszi hívd fel Katet, hogy nem megyek suliba…
- Rendben, te csak pihenj!
Egész nap az ágyba feküdtem. Legalább jól kipihenhettem magam. Reméltem, hogy holnap mehetek suliba. Na nem azért, mert annyira szeretnék tanulni, de itthon halálra unom magam. Reményeim csütörtök reggel szertefoszlottak, hogy nem kell itthon rostokolnom, mert semmi hangom nem volt. Még annyit se, mint előző nap, pluszba meg ugye láz és hányinger. És ez így ment egész héten…
Hétvégén Kate és Lilly is benézett. Na meg a srácok: Rob, Jackson és Kellan. Tény, hogy amikor ők itt voltak nem unatkoztam, de különben iszonyatosan.
- De mikor fáztál meg? – kérdezte Rob.
- Valószínűleg múltkor, mikor szakadó esőbe jöttem haza a parkból.
- Nem volt esernyőd?
- Nem. De nem gondoltam volna, hogy ez lesz a következménye.
- Tia, Tia! – rázta a fejét Kellan.
- Na, te csak ne szólj semmit! – mondta neki Jackson, majd elkezdett nevetni.
- Igazad van – helyeselt Rob.
- Tia, újabb látogató – jött be anya.
- Szia, Daniel! – hurrá, most nem azért, de azt hittem legalább nyugtom lesz tőle, amíg beteg vagyok…
- Szia! Hogy vagy?
- Szerinted? – förmedt rá Rob.
- Hogy lehet valaki 39 0C-os lázzal? – kérdezte Kellan és Jackson egyszerre.
- Nyugi srácok! Köszi, egész tűrhetően. De nem ismered még a fiúkat. Daniel ő itt Robert, Kellan és Jackson, a barátaim. Srácok ő pedig Daniel.
- Szia!
- Sziasztok!
- Apa itthon van? – néztem kérdőn a srácokra.
- Nem, azt hiszem, forgat. Miért? – kérdezte Rob.
- Hát csak, mert ma még nem láttam.
- Itt bent volt, csak akkor még aludtál – mondta Jackson.
- Jut eszembe: forgatás. Nektek nincs?
- Majd később lesz. – vágta rá egyből Kellan.
- Mikor?
- Egy óra múlva körülbelül.
- És ti még itt vagytok? Ez aranyos, de nem ajánlom, hogy elkéssetek!
- Igenis! Akkor jobb lesz, ha indulunk… – mosolygott Jackson.
- Helyes. Aztán nézzetek majd be, ha unatkoztok!
- Okés! – indult el Kellan és Jackson kifelé.
- Hát te? Azt ne mondd, hogy neked nem kell menni… - mondtam Robnak.
- De, megyek. Te pedig gyógyulgass, rendben?
- Persze, azon vagyok.
- Ajánlom is. – adott egy puszit a homlokomra. – Amint tudok jövök. Légy jó, szia!
- Szia!
Daniel persze itt maradt. Esze ágában sem volt mozdulni.
- Na, mesélj! Mi van a suliban?
- Semmi különös.
- Az nem sok. Bár biztos nem olyan unalmas, mint itthon.
- Azt azért nem hiszem, hogy unatkoznál.
- Pedig igen!
- Hát nem úgy néztél ki, mikor bejöttem…
- Ja, hát, ha a srácok itt vannak, az tök jó. Akkor persze nem is lehet unatkozni, csak akkor, mikor egyedül vagyok. Annyi energiám nincs, hogy lefoglaljam magam valamivel, mondjuk olvassak. Úgyhogy leginkább nem csinálok semmit.
- Nagyon jóba vagy velük. – jegyezte meg.
- Igen, nagyon jófejek.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze!
- Aki utoljára kiment… szóval ő a pasid?
- Robertre gondolsz?
- Igen.
- Nem, nem az. Csak nagyon jóba vagyunk. Miért?
- Csak mert teljesen máshogy viselkedett veled, mint a másik két srác.
- Igazából Kellan és Jackson olyanok nekem, mintha a bátyáim lennének.
- És… Robert?
- Ő annál sokkal több. Rengeteget segített nekem már a kezdetektől fogva. Benne tényleg megbízhatok. Ha ő nem lett volna mellettem, ki tudja, hogy viselkednék most…
- Értem.
- Na, mi az, csak nem féltékeny vagy? – nevettem.
- Őszintén? De! Tudod… lennék a helyébe.
- De hát veled is jóban vagyok!
- Persze, csak nem látod magad, hogy milyen vagy, amikor rá nézel, meg milyen, amikor rám.
- Ezt meg hogy érted?
- Elég jól ismerem az embereket.
- És? – fakadtam ki.
- Ha ránézel Robertre, vagy csak beszélsz róla, szinte mindig mosolyogsz és csillog a szemed.
- Te pedig azt szeretnéd, ha rád néznék így. Igaz? – találgattam.
- Hát valahogy úgy…
- Figyelj, én szeretlek, de csak, mint a barátomat! Ennyi és nem több! Sajnálom! – komorodtam el… mégiscsak az legjobb barátom.
- Gondoltam…
- De attól még barátok maradunk, remélem!
- Persze. De most már mennem kéne, neked meg pihenni.
- Oké, és kösz hogy benéztél.
- Szia, jobbulást!
- Szia.
Azt reméltem, hogy a hétvégén valamelyest javul a helyzet és meggyógyulok. De nem igazán, már alig tudtam éjszaka aludni…
- Szia Tia! – jött be apa hétfő reggel.
- Szia, apu!
- Na hogy vagy?
- Rémesen, egész éjjel forgolódtam.
- Hozzak esetleg valamit?
- Nem kell, köszi.
- Rendben. – ült le az ágyam szélére.
- Jut eszembe, felhívtad Kellant?
- Igen. Miért?
- Tudod, írtam, hogy keresett telefonon és azt mondta, hogy mindenképpen hívd vissza!
- Ja, igen… De szívem, annak vagy már egy hete…
- Igen, tudom, csak eszembe jutott.
- Jól van rendben, de ami azt illeti, pont emiatt vagyok most itt.
Na, szép… mit csinálhattam már megint?!
- Igen? – kérdeztem kíváncsian.
- Kellan mesélt valami nagyon érdekeset… - az „érdekes” szó hallatán, több gondolat is kavargott bennem.
- Mégis mit? – tettem fel a kérdést, a kelleténél kicsit ingerültebben.
- Beszélgettek Robertel, és ő elmondta neki, hogy érez valaki iránt valamit. Azt mondta, hogy még ennyire nem nyílt meg egy lány előtt sem – ismerős… – Nagyon jól érzi magát a lány társaságában. – ez is J - és a lényeg, hogy Rob azt mondta: szerelmes a lányba, - úristen! – de fél, hogy a lány nem szereti. – mosolygott rám apa.
- És Kellan egyből rám gondolt?
- Igen, és ami azt illeti, én is…
- Na szép, mondhatom. – mosolyogtam, de még mindig azon az egy szón járt az agyam, hogy szerelmes.
- Mert talán nem rád kéne?
- Hát… de, talán. – mondtam bizonytalanul.
- Nem vagy benne biztos?
- Mondott nekem olyat, hogy én az igazi énjét ismerem, meg hogy nagyon jól érzi magát velem. Csak hát nem tudhatom, hogy nincs-e más lány az életében…
- Tia, gondolkozz már! Ha ilyet mondott neked, akkor szerinted érdekli más?
- Nem.
- Na látod! És te mit érzel iránta? – kíváncsiskodott tovább.
- Én… azt érzem, már amióta megismerkedtünk, hogy ő több számomra, mint egy barát. Sokat segített, hogy mellettem állt, amikor ideköltöztünk. Úgy érzem, hogy már most jobban ismerem, mint a többi barátomat. Már egy jó ideje vele álmodok és rengeteget gondolok rá. Uhh… azt hiszem, hogy belezúgtam…
- Hát akkor már csak egymással kell ezt megbeszélnetek.
- Igen. Csak az nem lesz annyira egyszerű…
- Dehogyis nem!
- Átjön ma? Nem tudod?
- Biztos lehetsz benne, hogy jönni fog.
- Remélem.
Apa elment, azt mondta, majd ha megjött benéz.
Olyan jó, hogy vele mindent meg tudok beszélni. Néha teljesen úgy viselkedik, mint egy jó barát.
Aztán eszembe jutott, mit is mondott. Ez hihetetlen! Már ha Rob tényleg rám gondolt… egész délelőtt ezen rágódtam, amíg el nem aludtam.
Álmomban Rob és én kézen fogva sétáltunk egy hangulatosan kivilágított utcán. Végre boldogok voltunk együtt… nagyon jó érzés volt. Aztán szinte a semmiből került elő egy fura külsejű pasas. Elindult felénk, majd úgy öt méterre tőlünk megállt. Előhúzott egy fegyvert és rám szegezte. Ekkor Rob elém állt, a fegyver elsült. Rob összeesett előttem… én pedig elkezdtem sikítani, ahogy a torkomon kifért…
És akkor felébredtem. Nem mertem kinyitni a szemem, de meghallottam azt a hangot, amit több ezer közül is felismernék bármikor. Kezdtem megnyugodni a hang hallatán, és kinyitottam a szememet.
- Tia! Hallasz? Kellj fel! Hallod? – mondta kétségbeesetten.
- Igen, hallak. – nyöszörögtem.
- Rosszat álmodtál? – kérdezte Robert.
- Igen. De ezt meg honnan veszed?
- Mert iszonyatos hangerővel sikítottál, ha nem keltelek fel, még most sem hagytad volna abba…
- Köszönöm! – mondtam és elkezdtem zokogni.
- Ugyan már. Nincs semmi baj, az csak egy álom volt! – az ölébe húzott, próbált megnyugtatni.
- Tudom, de akkor is…
- El akarod mondani?
- Nem. – ráztam meg gondolkodás nélkül a fejem.
- Biztos?
- Igen. – bólogattam.
- Jobban éreznéd magad, ha elmesélnéd.
- Nem hiszem, és te sem lennél boldog…
- De hát miért?
- Mert nem. Tudom!
- Kérlek szépen, meséld el! – könyörgött.
- Tényleg ezt szeretnéd?
- Igen! – vágta rá egyből.
- Hát jó. Ha annyira akarod…
- Köszönöm. – szólt közbe teljes nyugalommal.
- Az eleje annyira jó volt. Te meg én – kicsit elmosolyodtam – kettesben sétáltunk egy üres utcában. Aztán egyszer csak előkerült egy fura pasas. Úgy öt méterre tőlünk megállt. Előrántott egy fegyvert és rám szegezte. Te elém álltál és a fegyver elsült… – a hangom elcsuklott –…és te összeestél előttem, én meg elkezdtem sikítani, itt keltettél fel. – félve néztem rá. Ő csak ült nézett, aztán megölelt.
- Látod mondtam, hogy jobb, ha nem tudod!
- Nem, jó hogy elmondtad. Ez csak egy álom! Különben sem a végén gondolkoztam… - mondta mosolyogva.
- Igen, ha már itt tartunk, beszélni szeretnék veled… – belém fojtotta a szót, azzal hogy az ujját a számra tette. Vártam, hogy mit akar mondani, de ő nem szólt semmit… hanem megcsókolt.
- Szeretlek – mondta.
- Én is szeretlek!! – s most én csókoltam meg.
- Annyira jó, amikor veled lehetek. – mosolygott rám.
- Engem pedig megnyugtat, ha velem vagy. Olyankor semmi más nem számít… kérdezhetek valamit?
- Persze kicsim! - annyira jó érzés volt tőle ezt hallanom :)
- Miből gondoltad azt, hogy én nem szeretlek? – néztem rá kérdőn.
- Ezt meg honnan… Kellan, tudhattam volna…
- Nem közvetlen tőle – mondtam a földet fixírozva.
- Hanem? – az állam alá nyúlt, majd megemelte, hogy a szemembe nézhessen.
- Apu mondta délelőtt.
- De, Kellan említette neki, igaz?
- Igen.
- Meg tudnám fojtani…
- Inkább ne!
- Nem Petert!
- Én sem rá gondoltam. Ha Kellan nem hívja fel aput, azt hiszem, mi még mindig csak barátok lennénk… - húzódott mosolyra a szám.
- Akkor azt hiszem, inkább jobb lesz, ha megköszönöm nekik.
- Nem szükséges. De örülhetsz, hogy ilyen nagyszájú haverod van. – mondtam és elkezdtem nevetni. – Tudod, ennyire boldog még nem voltam, mint most.
- Én sem!
Valaki kopogott. Rob fel akart kelni és az ágy szélére ülni, mert még mindig az ölében voltam.
- Maradj! – suttogtam. –Tessék! – mondtam és rákacsintottam.
- Szia Tia! – jött be apa. – Áh… szia Robert!
- Szia apu.
- Hello Peter! – érezni lehetett a hangján, hogy kínosnak érzi a helyzetet.
- Látom már jobban vagy! – jegyezte meg apu mosolyogva.
- A lehető legjobban. – helyeseltem.
- Én pedig szeretném megköszönni, hogy beszéltél Tiaval. – szólt Rob teljes nyugodtságban.
- Ugyan már, nincs mit! Én csak azt szeretném, hogy a lányom boldog legyen.
- Én is! – nevetett.
- Jól van, – mondtam – akkor közös a célotok. – Nem hozna nekem valaki valami finomat enni? – mosolyogtam, mint egy angyal.
- Már készül a vacsorád, - mondta apa – mindjárt felhozom.
- Szuper, köszi!
Hál’ isten kedden már mehettem suliba.