10. Fejezet

Bármennyire is szerettem volna kipihenten ébredni, erre semmi esélyt nem láttam. Egész éjjel csak forgolódtam… Annyira izgatott voltam, nem bírtam aludni. Az órámat percenként nézegettem.
- Végre hét óra! – mondtam. Felültem az ágyba, és hallgatózni kezdtem. – Vajon anyuék már felébredtek? – kérdeztem magamtól.
Csöndben leosontam a földszintre:
- Sehol senki – nyugtáztam. Visszamentem az emeletre és elvégeztem fürdőszobai teendőimet. Felöltöztem, majd újra lementem…
- Jó reggelt! – köszönt anyu a konyhából
- Szia! Nem is hallottam, hogy felébredtél…
- Hát… Uram isten, Tia! Jól vagy?! Nem vagy beteg?
- Nem, nem hiszem, inkább csak fáradt! Tudod nem sokat aludtam.
- Azt látom szívem! De hát miért?
- Igazából fogalmam sincs. Egyszerűen nagyon izgatott vagyok. Nem nagyon értem, miért akar Robert korábban utazni… anyu én félek – a hangom elcsuklott, a sírástól sem voltam már messze.
- Tia! Semmi baj, tudom – megölelt.
A könnyeim záporozni kezdtek. És akkor… kopogtak.
- Tessék, nyitva van! – szólt anyu és kibújt az ölelésemből.
- Sziasztok! – köszönt Rob, s a léptek hallatán arra következtettem, hogy mindjárt odaér hozzám.
- Robert… segítenél? – kérdezte anyu, valószínűleg már a nappaliból.
- Persze Lauren!
Hálás voltam anyunak… Ahogy megfordultam Robert már nem volt ott. Gyors léptekkel elindultam a fürdőbe, hogy megmossam az arcom.
Mire visszaértem anyu és Robert jóízűen beszélgettek egy-egy kávé társaságában.
- Szia – ölelt meg, én egy puszit nyomtam az arcára.
- Anyu, kapok én is? – ültem le egy szabad székre.
- Ritka alkalom – kacsintott. Na ezt megkaptam, tényleg nagyon ritkán iszom kávét, de hát könyörgöm, egész éjjel nem aludtam.
Úgy vettem észre Rob nem észlelt semmit a hirtelen hangulatváltozásomból, vagyis hát remélem!
- Kész vagy? Mehetünk? – sürgetett.
- Azt hiszem, igen.
- Jól van gyerekek, akkor szombaton találkozunk – mondta anyu. Megölelt és a fülembe súgta: Nincs miért aggódnod, jól fogod magad érezni. Ezek szerint beszélt arról Robertel, hogy miért akar előbb odautazni.
- Oké. Szia – köszöntem el tőle
- Aztán vigyázni ám rá! – szólt Robnak és mosolygott.
- Mint a szemem fényére! Szia Lauren! – azzal elindultunk a kocsija felé.
Egy órán belül már a repülőn ültünk. Izgatottság és szorongás volt az, amit éreztem. Már három hónapja, hogy Vancouverbe költöztünk. Nem rég voltam Los Angelesben, akkor is csak egy napig. Nem tudom mit fog kiváltani belőlem ez az utazás, de kicsit tartok tőle.
Miután leszállt a gép, taxival elmentünk a hotelbe.
- Mit csináljunk? – kérdezte Rob
- Nem tudom. Neked mihez van kedved?
- Hát… esetleg elmehetnénk sétálni.
Menjünk. Úgysincs messze a park – rengeteg emlék jutott eszembe, melyek közül egy párat elmeséltem Robnak. A parkban alig voltak rajtunk kívül. Persze még csak dél múlt, ilyenkor még mindenki suliba van, legalábbis én így gondoltam.
- Tia?! – hallottam egy ismerős hangot, és hirtelen megtorpantam majd megfordultam.
- Jess? – s megdöbbenve láttam, hogy nem egyedül van.
- Szia! Hát te? – jött oda és a nyakamba ugrott.
- Olyan jó látni titeket! – mondtam, miközben végigöleltem mindenkit. – Én… vagyis mi, srácok ő itt Robert, filmbemutatóra jöttünk.
- Sziasztok, Robert Pattinson… - nem folytatta, gondolom a reakciókra várt.
- Hello – köszönt Jess, Tom, Becky és Seth kissé meglepetten.
- És… Tia, hogy vagy? – érdeklődött Tom.
- Köszönöm, nagyon boldog vagyok! – de ahogy kimondtam, már meg is bántam… Ez nem volt fair Tommal szemben.
Beszélgettünk még egy darabig, jól kikérdezték Robertet, főleg a csajok, aztán elbúcsúztunk. Rob és én visszamentünk a szállodába.
A hotel egyszerűen gyönyörű, nem hiába szállnak meg itt a híres emberek. Ahogy felértünk a szobánkba, elkezdtünk kipakolni, mégiscsak négy napig leszünk itt.
Robert az ágyon feküdt, becsukott szemmel. Próbáltam halkan tevékenykedni.
- Nem alszom! – éreztem, hogy mosolyog.
- Értem… - dőltem le mellé.
Közelebb húzott magához, aztán megcsókolt. De ez a csók most valahogy más volt: forró, vágyakkal teli. Csupán egy röpke percig tartott, de nem kellett sokáig nélkülözzem… Robert ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. :)
És akkor bevillant: tudtam, már az elején éreztem.
- Robert… kérlek… - ziháltam két csók között.
Nem törődött velem. Próbáltam eltolni magam tőle, nem sok sikerrel, ám egy szót ki tudtam nyögni:
- Ne…
Azonnal elengedett. Felült, majd én is követtem. Lehajtottam a fejem, nem akartam a szemébe nézni. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Rob az állam alá nyúlt, felemelte a fejemet, s ujjával letörölte könnyeimet.
- Sajnálom! – mondta, és a mellére vont.
Nem szóltam, csak sírtam. Már megint… milyen hülye vagyok, folyton csak sírok, pedig ezeknek a napoknak igazán örülnöm kéne. Boldognak lenni. Jó rendben, boldog is vagyok, hiszen itt van velem a világ legcsodálatosabb férfija…
Végigpörgettem magamban az elmúlt egy-másfél hónap eseményeit. Milyen csodálatos napokat is töltöttünk együtt.
- Min gondolkodsz? – zavarta meg Rob elmélkedésemet.
- Rajtam, rajtad, rajtunk…
- És mire jutottál? – hiába próbált mosolyogni, a szeme mindent elárult: fél.
Kibújtam az öleléséből, felültem, és a szemébe néztem.
- Robert – kezdtem, egy nagy levegőt véve. – Én, sajnálom… erre még nem készültem fel. – a szemem újra megtelt könnyel.
- Tia, Tia semmi baj! Megértem, én is hibás vagyok, sőt talán én vagyok az egyedüli. – lassan, nagyon lassan közeledett felém, bíztatásként bólintottam. Mégsem csókolt meg, csak nagyon szorosan átölelt. Hosszú percekig, csak így ültünk…
Aztán sokáig beszélgettünk: Robert szüleiről, gyermekkoráról és persze nekem is el kellet mesélnem az enyémet… Szóba került a kapcsolatunk is. Most már teljesen biztos vagyok az érzelmeimben, és Robertében is.
- Te tudtad, hogy már hajnali három van? – kérdeztem Robtól.
- Nem… Viszont most már álmos vagyok! – jelentette ki.
- Én is, akkor jó éjszakát! – csókoltam meg.
- Neked is kicsim, szép álmokat… rólam! – kuncogott.
- Meglesz. – nevettem, és már el is nyomott az álom.
Tényleg egész jól aludtam. Nem lehetett túl korán, mikor felébredtem. Robert még aludt, így csendben osontam ki a fürdőbe.
Be kell, valljam nem nyújtottam valami szép látványt a tükörben: a hajam tiszta kóc, a szemem alatt hatalmas táskák. Hát igen, nem túl sokat pihentem az elmúlt két napban. Elvégeztem a teendőimet, aztán a telefonom után kezdtem kutatni.
El sem tudtam képzelni hány óra lehet. Mikor végre megtaláltam, elképedve bámultam a kijelzőt…
- Már fél egy?! – suttogtam, de valószínűleg nem elég halkan.
- Tia?! – hallottam Robertet.
- Jó reggelt… izé, akarom mondani, jó napot! – nevettem, miközben odabújtam hozzá.
- Szia. – csókolt meg. – Miért mennyi az idő?
- Fél egy… jól elaludtunk.
- És ez baj? – nézett rám értetlenül.
Hogy baj? Most már biztos, hogy semmit nem értek az egészből. Ha nem is tervezett semmit – és hát nagyon úgy fest a dolog – akkor miért akart előbb idejönni? És én most miért húzom fel ezen ennyire magam?
- Tia, valami baj van?
- Tudod Rob… - fakadtam ki – nem értek semmit!
- Tudod Tia, ebből most már én sem!
- Már anyának is mondtam, és jaj Rob… én… - kezdtem el hadarni.
- Hé, hé, nyugi! Kicsit lassabban, ha kérhetném! – nézett rám angyalian.
- Jól van. Szóval, nem úgy tűnik, mintha téged nagyon zavarna, hogy elaludtunk. – Mondani akart valamit, de én egy kézmozdulattal, elhallgatattam. – Nem értem miért akartál előbb ideutazni, jó igaz egy szóval sem mondtam Neked, mekkora sebet szakít fel bennem, ha Los Angelesre gondolok… - hosszú percekig egyikőnk sem szólalt meg. - Sajnálom, hogy ezt most csak így a nyakadba zúdítottam.
- Nincs semmi baj… Köszönöm, hogy őszinte voltál. Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem.
- Erre semmi szükség… inkább, ha kérhetném, válaszolj a kérdésemre. – néztem mélyen a szemébe.
- Ja, igen… Tia! Én csak szerettem volna veled tölteni két napot. Nyugodtan, hogy senki ne zavarhasson minket… Csak kettesben.
Ezen egy csöppet eltöprengtem, vajon arra gondolt?
- Tehát a kettesben-t úgy érted, hogy… szóval, úgy együtt?- éreztem, hogy pirulok.
- Igen… - tétovázott. – Sajnálom.
- Oké, rendben. Ezt már megbeszéltük. Inkább hanyagoljuk a témát, kérlek…
Arra jutottunk, mivel mindketten éhesek vagyunk, lemegyünk enni. Jóízűen megebédeltünk, aztán sétálni indultunk. Lépten, nyomon szembejött velünk egy-egy Alkonyat-plakát.
- Milyen jól nézel ki! – állapítottam meg, az egyiknél állva.
- Köszönöm, de azért élőben még jobb, nem?
- Kétségkívül! – nevettünk föl egyszerre.
Sokáig sétálgattunk, a csendes utcákon. Aztán egyre hidegebb és sötétebb lett.
- Rob, azt hiszem, ideje lenne visszaindulni… fázom. – vacogtam.
- Egyetértek. – közelebb húzott magához és átkarolta a derekamat.
Visszaérve a hotelbe, mindketten vettünk egy jó meleg fürdőt. Utána tv-t néztünk… amin én sikeresen elaludtam, a kanapén, Rob karjaiban.

9. Fejezet

Rob karjaiban aludtam el. Reggel mikor felébredtem, még mindig ott feküdt mellettem. Ez megnyugtatott, mert így biztosan tudtam, hogy nem álmodtam a tegnap estét.
Korábban keltem, mint hogy a telefonom csörgött volna. Csak feküdtem és néztem Őt, olyan édesen aludt… aztán egyszer csak elmosolyodott, és kinyitotta a szemét. Bár csak ilyen lenne minden reggelem!
- Jó reggelt – mondta még mindig mosolyogva.
- Jó reggelt! – puszit nyomtam az arcára. – Hogy aludtál?
- Jól, de csak azért, mert tudtam, hogy a közelembe vagy. És te?
- Én remekül.
- Keljünk, nem szeretném, hogy elkéss!
- Ha muszáj…
Szép kényelmesen összekészülődtünk, majd elindultunk lefelé. A konyhában anyuékkal találtuk szembe magunkat, akik csak mosolyogtak. Igazából nem számítottam rájuk, azt hittem már elmentek.
- Hello! – köszöntünk.
- Sziasztok! – mondták ők is egyszerre.
- Gyertek, egyetek valamit. – szólt anya.
- Köszi – családi reggeli, remek… :)
- Robert, kérsz kávét?
- Nem, köszönöm.
- Tia?
- Tudod, hogy csak nagyon ritkán iszom. Nem köszi. – reggelire mindössze egy pirítóst ettem, ilyen korán nem nagyon van étvágyam. Ahogy láttam ezzel Rob is hasonlóképp van. Szépen lassan elkészültünk, aztán elindultunk a sulihoz.

- Ma háromkor végzel, igaz? – kérdezte, mikor leállította a kocsit.
- Igen.
- Sajnos nem tudok érted jönni, mert van még egy kis dolgom, de este elmehetnénk valahová vacsorázni. Persze csak, ha van kedved.
- Rendben.
- De most menj, nehogy elkéss nekem!
- Igenis! Szeretlek! – mondtam, és megcsókoltam. Kiszálltam a kocsiból, s mielőtt még becsuktam volna az ajtót megszólalt:
- Én is szeretlek! Este találkozunk. Szia.
- Szia. – megvártam, míg a fekete Volvo eltűnik az utcán, majd megindultam befelé.
A múlt heti pocsék hangulatomnak nyoma sem volt, egyszerűen jól éreztem magam. Igaz, nem nagyon tudtam koncentrálni órákon. Folyton Robert járt az eszembe.
- Látom, minden rendben van – mosolygott Daniel.
- Igen. Végre hazajött. – repestem a boldogságtól.
- Te pedig a fellegekben jársz – jegyezte meg.
- Valahogy úgy – nevettem.
- Hát igen… a szerelem.
- Beszéltél már Katevel?
- Még nem!
- Szerintem ne halogasd a dolgot.
- Lehet, hogy igazad van!
- Biztos. Na de menjünk, gyere!
- Jó. – a föcitanár nem díjazza a késést, nem állt szándékomban felelni, úgyhogy sietősre vettük…
Hamar eltelt az a pár óra, ami még vissza volt a mai napon. Miután hazaértem felmentem, és nekiestem a tanulásnak, minél előbb végezni akartam… Rob azt mondta, nyolcra jön értem. Szerencsére időben kész lettem.
Már épp indultam lefelé, mikor meghallottam:
- Akkor megengeditek? – kérdezte Robert.
- Persze – válaszolt apa.
- Nagyszerű, köszönöm! – ez kíváncsivá tett…
- Sziasztok. Ki enged meg mit? – érdeklődtem, amint leértem a lépcsőn.
- Szia Tia! – köszöntek egyszerre.
- Válaszolnátok?
- Dehogyis! – mondta Rob, miközben az ajtó felé húzott.
- Jó szórakozást! – szóltak utánunk.
- Köszi.
- Csinos vagy! – jegyezte meg Robert, mikor becsukta maga mögött az ajtót.
- Köszönöm. Te is! – besegített a kocsiba. Beszállt ő is majd indított.
- Mennyit hallottál abból, amit beszéltünk? – kérdezte egy kicsivel később.
- Keveset ahhoz, hogy tudjam, miről van szó – mosolyogtam.
- Mégis, mennyit?
- Azt, hogy te megköszöntél valamit…
- Akkor jó.
- Most biztos megnyugodtál, viszont tudnod kell, hogy én nem!
- Igen, ezt gondoltam. – nevetett.
Nagyszerű, ő nyugodt, mert én nem tudom, hogy anyuék mibe egyeztek bele. Remélem, hogy mihamarabb elmondja…
Az út további részében nem beszélgettünk. Látszott rajta, hogy valami nagyon… aggasztja – igen, ez a jó szó, olyan aggodalmas volt a tekintete. Annyira elmerengtem… csak arra eszméltem föl, hogy Rob kinyitja nekem az ajtót:
- Megérkeztünk. – kiszálltam a kocsiból, és Rob felé fordultam.
- Min gondolkoztál annyira? – kérdeztem.
- Az legyen az én titkom! – kacsintott, majd megcsókolt. – Mehetünk? – fogta meg a kezem.
Mint mindig, most is nagyon udvariasan viselkedett. Az étterem gyönyörű volt. Rendelés után egyből nekiszegeztem a kérdésem:
- Szóval? – kezdtem. – Esetleg nincs valami mondanivalód?
- De türelmetlen valaki – ingatta a fejét. Én csak mosolyogtam. – Szeretnék kérdezni tőled valamit…
- Igen?
- Elkísérnél a filmbemutatóra?
- Persze. Mikor lesz?
- Most hétvégén. Gondoltam szólok időben – mosolygott.
- Időben? Holnap már kedd… hol lesz a bemutató?
- Los Angelesben.
- Komolyan?! – két oktávval feljebb csúszott a hangom…
- Igen. Ami azt illeti, emiatt beszéltem a szüleiddel. Beleegyeztek, hogy két nappal előbb odamenjünk. Szóval csütörtökön indulunk.
- Ez nagyszerű!
- Gondoltam szeretnél találkozni a barátaiddal is. Esetleg majd bemutathatnád a várost, azt hogy hol laktatok, meg ilyenek…
- Szuper lesz! Már alig várom! – szakítottam félbe.
Kíváncsi vagyok a filmre, de ha Los Angelesre gondolok, összeszorul a gyomrom…

Tíz után értem haza, anyuék már aludtak. Én sem maradtam fenn sokkal tovább. Megfürödtem, majd lefeküdtem, de mégsem tudtam elaludni. Gondolataim Los Angelesen, Danielen és Katen jártak.
Nem nagyon értettem, miért akar Robert előbb odautazni…
A suli előtt találkoztam Katevel:
- Szia Tia! Végre… - ugrott a nyakamba
- Szia! Örülök, hogy ennyire vártál,de hát mi történt?
- Köszönöm szépen! – örvendezett.
- Jól van, jól van. De mégis mit köszönsz? – értetlenkedtem.
- Hát nem te vetted rá Danielt, hogy végre szánja el magát, és beszéljen velem?
- Azt hiszem… igen, én! Mesélj!
- Suli után sétáltunk egyet a parkba… - húzta az idegeimet.
- Kate ne csináld azt, amit én szoktam! Mondjad már!
- Na szóval, elmondta, hogy érez irántam valamit… csak nem tudta, hogy én mit gondolok erről. Megemlítette, hogy elszólta magát előtted, és te így jöttél rá… - elmosolyodott, nagyon boldog volt. – Szeret, és én is szeretem!
- Gratulálok, annyira örülök Nektek! – öleltem meg.
- Köszi! Jut eszembe, ma vagy csütörtökön elmehetnénk vásárolni.
- Menjünk ma! Nemsokára Karácsony, ideje lenne valami ajándék után nézni…
- Rendben, akkor suli után! De most már menjünk, nem szeretnék elkésni… - ez érdekes, még csak rá sem kérdezett, miért nem jó nekem a csütörtök… nagyon szerelmes!

A délutánunk nagyon jól sikerült Katevel. Mindenkinek találtam valamit… szerencsére, hiszen hétvégén már huszadika. Robert ajándéka… hát, hogy is fogalmazzak, elég összetett: egy karóra, amelybe egy „R” és egy „T” betűt fogok gravíroztatni.
- Amúgy miért nem jó a csütörtök? – szakította félbe Kate a gondolatmenetemet.
- Hát… tudod szombaton lesz a filmbemutató Los Angelesben. Rob és én viszont már két nappal előbb odautazunk, úgyhogy csütörtökön már nem jövök suliba!
- Te mázlista! – nevetett.
- Tudom! – és vele nevettem én is.
A sétáló utcán nézegelődtünk, mikor utánunk kiabált valaki. Vagyis ez inkább Katenek szólt:
- Szia cica! – Kate hirtelen megtorpant.
- Hello – köszönt én pedig megfordultam az ismerős hang hallatán.
- Hugi?
- Szia Kellan! – odajött és megölelt.
- Nem is mondtad, hogy ilyen helyes barátnőd van. – vigyorgott.
- Kate ő Kellan. Kellan ő Kate. – mutattam be őket egymásnak. – Viszont le kell, hogy törjelek, van barátja – az utolsó két szót jól kihangsúlyoztam.
- Hát ilyen az én szerencsém – mondta csüggedten…
- Uram Isten! Te… vagy… Kellan Lutz! – úgy éreztem Kate mindjárt sokkot kap!
- Hali hugi! – érkezett meg Jackson is.
- Szia – adtam neki két puszit. – Kate ő pedig Jackson. – mosolyogtam.
- Hali Kate!
- Hello. – mondta még mindig döbbenten.
- Csajok nincs kedvetek beülni egy cukrászdába? – kérdezte Kellan.
- Végül is, miért is ne. Menjünk! – mondtam, és megragadtam barátnőm kezét, mert teljesen „le volt fagyva” … :)
- Remek. – örvendeztek a srácok.
- Tényleg van barátod? – kérdezte Kellan.
- Igen, tegnap óta. – válaszolt Kate.
- A francba, miért nem találkoztunk két nappal korábban…
- Kellan! – néztem rá jelentőségteljesen.
- Jó, bocsi. Befogtam!
- Nem azt mondtam, hogy maradj csöndben, csak gondold át, mit mondasz ki!
- Igenis!
- Hallom előbb mentek Los Angelesbe. – jelentette ki Jackson.
- Aha. – bólogattam és a hely hallatán felfordult a gyomrom.
Sokáig beszélgettünk még. Kate felhívta a szüleit, és megbeszélte velük, hogy ma nálunk alszik. Így miután elbúcsúztunk a srácoktól egyből a házunk felé vettük az irányt.
- Szia! Megjöttünk. – köszöntem anyunak, tudván, hogy apu csak később jön.
- Szia! A konyhában vagyok. – mondta.
- Mi lesz a vacsi? – kérdeztem.
- Pizzát sütök. Oh, szia Kate. Jó látni!
- Jó estét! Én is örülök.
- Anya, ha nem gond, akkor itt aludna…
- Semmi akadálya – mosolygott.
- Szuper, köszi.
- Még legalább fél óra, amíg megsül. Addig megtanulhatnátok. – célozgatott.
- Okés, megyünk. –
Az időt vacsoráig tényleg tanulással töltöttük. Pont végeztünk mire anyu szólt, hogy menjünk enni. Kaja után ismételten felvonultunk a szobába.
Robert hívott, Kate pedig úgy döntött, addig megfürdik, amíg én telefonálok.
- Szia! – vettem fel.
- Szia édesem!
- Milyen napod volt?
- Fárasztó és unalmas.
- Miért?
- Fotózáson voltam, utána pedig interjúkra kellett mennem.
- Értem.
- Figyelj, azért hívlak, mert holnap nem tudunk találkozni… csak csütörtökön reggel.
- Biztos? – kérdeztem elszomorodva.
- Igen, sajnálom. Viszont csütörtökön nyolcra érted megyek.
- Jól van.
- Majd még úgyis hívlak holnap. Ha valami van, csörögj rám.
- Rendben.
- És neked milyen napod volt?
- Jó. Katet leszólította Kellan, de csak utána vette észre, hogy én is ott vagyok. Aztán beültünk egy cukrászdába beszélgetni. Kate itt alszik, elment fürödni, mert látta, hogy te hívsz. Sejtette, hogy sokáig fogunk telefonálni. – nevettem.
- És Kellan pedig elkezdett udvarolni…
- Persze, de leállítottam.
- Miért?
- Mert Daniel és Kate összejöttek tagnap.
- Értem… hát ez gondolom jó hír!
- Kellan pedig most csalódott, vagy legalábbis azt játszotta…
- Ebben profi. – mondta Rob.
- Az. Akkor holnap hívsz?
- Persze. Jó éjszakát! – értette a célzást, Kate már visszajött.
- Jó éjszakát! Szeretlek!
- Én is szeretlek! Szia! – újabb nap Robert nélkül… ez nem lehet igaz! Viszont utána négy napig együtt leszünk!!
- Na mi van? – érdeklődött barátnőm.
- Holnap nem találkozunk. Csütörtökön nyolcra jön értem. Ja és szerinte Kellan profin játssza a csalódottat. – vázoltam fel röviden a helyzetet.
- Erről akartam kérdezni valamit.
- Igen?
- Te honnan ismered… a srácokat?
- Ahonnan Robertet is. Apu munkatársai – mosolyogtam.
- Tényleg?
- Persze, Kellan Emmettet, Jackson pedig Jaspert alakítja.
- Azt hiszem muszáj lesz megnéznem a filmet. De miért szólítanak huginak?
- Mert olyanok nekem, mintha a tesóim lennének, és én is ő nekik.
- Kezdelek egyre jobban irigyelni. – kérdőn néztem rá. – Nem úgy értem! Nagyon szeretem Danielt, de meg kell mondjam, nem mindennapi barátaid vannak. – valaki kopogott. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, Rob nem szólt, hogy átjön.
- Tessék!
- Sziasztok csajok!
- Szia Ash! Ő a barátnőm Kate.
- Szia – köszöntek egymásnak.
- Hát te? – kérdeztem tőle.
- Engem úgy küldtek…
- Aha… mégis ki és miért?
- Robert. Mivel csajos estétek van, nem akart zavarni. Viszont valamit mindenképpen oda akart adni neked. Tessék. – a kezembe nyomott egy hatalmas dobozt.
- Ez meg mi?
- Nyisd ki, és meglátod! – mondta
- Igaz. – letettem a dobozt és kinyitottam. Egy gyönyörű estélyi ruha volt benne. És egy levél: „ Szia kicsim! Sajnálom, hogy nem én adhattam oda, de remélem, hogy tetszik. Nem akartam elrontani az estéteket, ezért küldtem Ashleyvel. Szép álmokat, csütörtökön találkozunk! Csók: Robert”
- Ez gyönyörű! – suttogtam. – Én ezzel a problémával legfeljebb szerda este szembesültem volna… - mosolyogtam.
- Jól van, én megyek is. – köszönt el Ash.
- Nem maradnál? – kérdeztük.
- Bocsi, de holnapra muszáj kipihennem magam.
- Kitalálom: interjú, fotózás.
- Igen. – nevetett.
- Találkozol Roberttel?
- Valószínűleg…
- Akkor várj még egy percet, légyszi. Írok neki. Odaadnád?
- Hogyne. – kerestem egy tollat: „ Szia! Nagyon szépen köszönöm! Ez csodálatos. Nagyon szeretlek! Puszi: Tia”
- Köszönöm. – adtam oda a „levelemet”.
- Nincs mit. Akkor jó éjszakát! Sziasztok!
- Neked is, szia! – köszöntünk egyszerre.
Katevel még beszélgettünk egy keveset, aztán lefeküdtünk aludni.
A szerdai nap iszonyatosan gyorsan eltelt. Este bepakoltam egy bőröndbe. Időben lefeküdtem, hogy kipihent legyek egy újabb utazásra.

8. Fejezet

- Sziasztok! – léptem be az ajtón.
- A nappaliban vagyunk – szólt ki apu.
- Szia Tia! Hát, te? Csak nincs valami komoly baj? – kérdezték nem titkolva nagy meglepettségüket.
- Semmi… komoly – feleltem elcsukló hangon.
- Akkor mi történt? És hol van Robert? – kérdezte anya miközben leült mellém, és átölelt.
- Robertnek … Londonba kell utaznia, még ma.
- De hát miért? Családi gondok?
- Nem. Munka miatt hívták…
- Meddig marad? – kérdezte apa.
- Egy hétig – mondtam elkeseredetten.
- Ugyan szívem, ki fogod bírni! – győzködött anya.
- Valahogy biztos, de nem lesz könnyű. Felmegyek a szobámba. –
Kipakoltam a ruháimat, aztán nekiálltam tanulni, úgy gondoltam, hogy az majd leköti a figyelmemet. Miután végeztem kimentem egy kicsit sétálni, attól általában meg szoktam nyugodni. Most ez sem segített… egész nap a szobámban gubbasztottam…
Anyuék többször is benéztek, próbáltak jobb kedvre deríteni.
Hétfőn Kate azonnal letámadott, hogy miért voltam kikapcsolva a hétvégén…
- Sajnálom, kiment a fejemből! Különben sem voltam itthon – magyarázkodtam.
- Miért, hol voltál? – kíváncsiskodott
- Roberttel elutaztunk a hétvégén – mondtam és tudtam, hogy nem fogom sokáig bírni, le kell szerelnem valahogy.
- Hova? Miért?
- Az teljesen mindegy, hogy hol, a lényeg, hogy együtt voltunk. Meglepetés volt tőle, mert már egy hónapja, hogy együtt vagyunk.
- Hol voltatok? Mondd el, légyszi! – nézett rám boci szemekkel.
- Jól van, de ha lehet, ne kezdj el kiabálni. – ránéztem, ő bólintott. – A Karib szigeteken.
- Azta – mondta megdöbbenve. Észrevettem Danielt, aki épp indult volna ki a menzáról, ekkor úgy döntöttem, ideje lesz leráznom Katet. Mielőtt kiszedi belőlem, hogy akkor mégis mi a franc bajom van, ha ilyen csodálatos hétvégém volt.
- Bocsi, de most rohanok. Muszáj beszélnem Daniellel.
- De…
- Majd később! – s már indultam is.
- Rendben.
- Daniel! – kiáltottam utána.
- Szia Tia! Igen?
- Segíts! Kate elől menekülök – mondtam egy kisebb mosoly kíséretében.
- Jó, gyere, menjünk! – nevetett.
- Köszi.
- Na és miért szöktél meg előle?
- Mert nekem most nagyon boldognak kéne lennem, de jelen esetben ez nehezemre esik.
- Miért?
- Hagyjuk! – mondtam szomorúan.
- Valami baj van? Összevesztél Roberttel?
- Nem!
- Nyugodtan elmondhatod! Tudod, hogy bennem megbízhatsz!
- Tudom, de nem akarlak ezzel traktálni.
- Mesélj!
- Jó. Szóval nekem most fantasztikusan kéne éreznem magam, mert megvalósult az egyik álmom… de nem igazán látszik meg rajtam, mert Rob egy hétre Londonba utazott, munka miatt.
- És ahogy látom, neked már most iszonyatosan hiányzik. – mondta, én csak bólintottam. – Szólj, ha szeretnél beszélgetni, én itt vagyok, ha szükséged van valakire. Természetesen Kate elől is megmentelek, ha arra van szükség. – mosolygott.
- Köszönöm. – mondtam könnyes szemekkel és megöleltem. – De most megyek! –
A nap folyamán több- kevesebb sikerrel elkerültem drága barátnőmet. A keddi napom hasonlóan telt. Próbáltam azt mutatni mások felé, hogy mennyire jó kedvem van. Nem volt arra szükségem, hogy sajnáljanak, vagy tartsák bennem a lelket.
Este Robert felhívott telefonon. Jó volt hallani a hangját, de most még sokkal jobban hiányzik.
Szerdán feltűnt Katenek, hogy valami nagyon nincs rendbe velem. Túlságosan is csöndes voltam, ami az utóbbi időben nem volt megszokott tőlem. Szép szerével mindent kiszedett belőlem… másnap délután, mikor hazaértem a suliból, bekapcsoltam a tévét, máshoz nem nagyon volt kedvem. Elakadt a lélegzetem… amit ott láttam, el sem akartam hinni.
Robertről volt egy kép, az egyik műsorban. Ettől még nem akadtam volna ki. De nem egyedül, hanem egy lánnyal. Fogalmam sincs, hogy ki az. Azt mondták, Rob a héten kezdet el Londonban forgatni, és nagyon hamar összemelegedett az egyik munkatársával… ez nem lehet igaz, kiabáltam és felrohantam a lépcsőn. Anyáék persze utánam jöttek, hogy mi a baj. Én viszont nem mondtam semmit, a könnyeim csak úgy ömlöttek. Nem érdekelt semmi, és senki. Robert rengetegszer hívott, de én nem vettem fel. Nem lettem volna képes beszélni vele. Aztán egyszer csak kopogott valaki az ajtómon.
- Hagyj békén! – mondtam kissé rekedten. a sok sírástól.
- Hugi, mi a baj? – jött be Kellan, tiltásom ellenére.
- Semmi. – feleltem és a másik oldalamra fordultam.
- Ne csináld ezt, kérlek! – jött át az ágy túloldalára, mert látni akarta az arcomat.
- Mit?
- Azt, hogy nem beszélsz senkivel. Peter mesélte, hogy van valami, de nekik sem vagy hajlandó elárulni.
- Gondolhattam volna, hogy ők küldtek.
- Nem, Tia, tévedsz! Amúgy is jöttem volna, vagy ma, vagy pénteken… szóval mi a baj?
- Miután megjöttem a suliból, bekapcsoltam a tévét. Egy képet mutattak, amin Rob és egy csaj egymásba karolnak, és boldognak tűnnek… azt is mondták, hogy nagyon hamar összemelegedtek.
- Az lehetetlen!
- Könyörgöm, a saját szemeimmel láttam!!
- Jó, de te is tudod… – csörgött a telefonja. – várj egy picit – mondta, én pedig bólintottam.

- Szia! – vette fel Kellan.
- Hello. Nem tudod, mi van Tiaval, nem veszi fel, ha hívom – hallottam Rob hangját a vonal másik feléről.
- Ami azt illeti, tudom. Most jöttem hozzá látogatóba.
- Odaadnád neki a telefont? – kérdezte. Kellan rám nézett, én pedig megráztam a fejem. Nem állt szándékomban beszélni vele.
- Most nincs abban az állapotban, hogy beszélgessetek – mondta.
- Miért? – a hangja rémült volt.
- Nyugi, semmi baja. Csak ki van bukva valami miatt.
- Biztos miattam…
- Figyelj, beszélek vele. Majd hív, ha jobb belátásra bírtam.
- Kösz, haver! Mondd meg neki, hogy szeretem!
- Jól van. Szia. – azzal Kellan lerakta a telefont.

- Azt üzeni… - kezdte.
- Tudom, halottam – vágtam közbe.
- Akkor jó. Szóval, hol is tartottunk?
- Azt mondtad, hogy „én is tudom”…
- Igen! Te is tudod, hogy ami ott megy, annak a fele sem igaz!
- De…
- De mi? Igazam van, lásd már be! Hülyeség, amit ott mondtak. Hidd el, mindennél jobban szeret téged – kacsintott rám.
- Köszi – öleltem meg. Tényleg igaza van. Megint én kerítettem nagy feneket ennek az egésznek. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán kikísértem. Anyuéktól is bocsánatot kértem, a viselkedésem miatt.
Majd felmentem a szobámba, és felhívtam Robertet.
- Szia – szóltam bele bizonytalanul. –zavarok?
- Szia. Nem, dehogyis! Miért nem vetted fel?
- Mert egy idióta vagyok! Sajnálom. Megint túlreagáltam valamit, de szerencsére Kellan időben észhez térített…
- Értem. És mégis mi volt az?
- Mindegy. A lényeg, tudom, hogy nem igaz.
- Légy szíves! – kérlelt.
- Mutattak egy képet a tévében…
- És mi volt rajta?
- Vagy inkább ki… te, ahogy egy csaj beléd karol… és azt mondták, hogy együtt vagytok.
- De hát ez butaság! Nekem rajtad kívül más nem számít!
- Tudom, csak iszonyatosan hiányzol, és ilyenkor nagyon hamar kiborulok mindenen. Sajnálom!
- Legfeljebb még három napot kell kibírnunk.
- Az rengeteg idő nélküled!
- Hiányzol! De most muszáj mennem! Ígérem, holnap beszélünk. Szeretlek, szia.
- Rendben. Én is szeretlek, szia.
Megint rémálmom volt. Ugyanaz, mint múltkor, csak most mikor kinyitottam a szemem, apa ült az ágyamnál rémült arccal. Nekem pedig ömlöttek a könnyeim, de Robert nem volt itt, hogy megvigasztaljon. Rettenetesen hiányzik!!! Egyre kevésbé bírom nélküle. Nagyjából felkészítettem magam egy újabb pocsék napra, és egy annál is rosszabb hétvégre…
Anyuék rendszeresen benéztek, hogy mi van velem. Már nagyon megelégeltem, mikor legközelebb kopogtak, nem bírtam tovább:
- Anyu minden rendben, nem tettem kárt magamban! Mi lenne, ha békén hagynátok?! – kiabáltam ki.
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – csendült meg egy ismerős hang az ajtóból.
- Robert! – rohantam, és az ölébe ugrottam.
- Szia édesem!
- Annyira jó, hogy végre itt vagy! –könnyeztem, de ezek most örömkönnyek voltak.
- Hiányoztál! – suttogta, majd megcsókolt.

7. Fejezet

Robertel sokáig beszélgettünk, talán tíz óra lehetett, mikor elment. Beszélgetésünk alatt tett egy érdekes megjegyzést:
- Csodás napunk lesz holnap – mosolygott rám
Én csak bőszen bólogattam, fogalmam sem volt, hogy mire gondol.
Elbúcsúztunk egymástól…
Egész éjjel nyugtalanul aludtam, az éjszaka folyamán többször is felriadtam. Nem hagyott nyugodni, amit Rob mondott.
Egy fagyos decemberi napra ébredtem. Kissé kómásan megcéloztam a fürdőszobát majd valami ruha után kutattam. Feltűnt, hogy pár ruhám nincs a helyén, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Kinéztem az ablakon és megláttam Rob kocsiját.
Azon nyomban megiramodtam lefelé, mint egy őrült, úgy rohantam le a lépcsőn, majdnem elvágódtam, de nem érdekelt. Ahogy leértem körülnéztem, hogy hol van, de nem láttam sehol.
- Jó reggelt, Tia! – köszöntek rám anyáék.
- Robert? – kérdeztem.
- Nincs itt. Miért? – nézett rám kérdőn, apa.
- De hát kint áll a kocsija!
- Nincs itt senki. – rázta a fejét.
- Pedig én láttam a kocsiját – makacskodtam.
- Hidd el szivem, nincs itt senki. Inkább gyere reggelizni. – szólt ki anya a konyhából.
- Jó. – mondtam csüggedten.
Mégsem indul olyan jól ez a nap, sóhajtottam magamban. Ezek után nem igazán volt étvágyam, de egy tál müzlit nagy nehezen letuszkoltam…
- Ha végeztél, légy szíves menj ki a postáért, mert elfelejtettem megnézni – mondta anya.
- Megyek. – reklámújságok voltak és egy levél, amin nem volt feladó, csak az, hogy: Tianak. Amint beértem egyből kinyitottam. Rögtön felismertem az írást, Roberttől van. A következőt írja:
„Szia édesem! Feltétlenül beszélnünk kell, nagyon fontos!! Találkozzunk a parkban tíz órakor! Ha lehet, ne késs! Puszi: Robert.”
Ránéztem az órára, már fél tíz volt. Nem igaz, hogy anya nem tudott előbb szólni. De mindegy, erre most nincs időm. Felrohantam a szobámba, felevettem egy normális ruhát, szóltam anyunak, és már indultam is. Gyalog mentem, még szerencse, hogy nincs messze a park. Útközben azon gondolkodtam, hogy mi lehet ennyire fontos. Mi az oka annak, hogy nem akar nálunk találkozni, és nem jött értem. Ez így együttvéve nem hangzik valami jól, és rémes következtetésre jutottam… olyanra, amitől a szívem összeszorul…
Elég hamar odaértem, még volt legalább öt perc tízig, de Robert már ott várt. Ahogy közeledtem felé, egyre jobban úrrá lett rajtam a pánik. Nem, az lehetetlen! Zártam le végül magamban.
- Szia édesem! – jött oda hozzám, megcsókolt és megölelt.
- Szia.
- Valami baj van? – kérdezte.
- Hát, tudtommal nincs, de ezt neked kell tudni.
- Nem értelek… miért lenne baj?
- Mondjuk azért, mert itt akartál találkozni velem. Azt írtad fontos, hogy beszéljünk, és hogy ne késsek…
- És te ebből arra következtettél, hogy én… téged. Tia, mindennél fontosabb vagy számomra, eszem ágában sincs… – nem hagytam, hogy befejezze, megcsókoltam.
- De akkor, miért itt találkoztunk?
- Nem tudom, ez tűnt a legjobbnak, de nyugi, már megyünk is.
- Hova? – kíváncsiskodtam.
- Majd megtudod! – mosolygott rám édesen. – Gyere, menjünk.
- Remek. – most már teljesen megnyugodtam, így hogy a gyanúm nem igazolódott be. De akkor meg hova akar vinni és miért…
Elsétáltunk a kocsijáig, a hátsó ülésről kivett valamit.
- Az meg minek? – kérdeztem, mert a kezében egy sál volt
- Bekötni a szemed! – felelte nemes egyszerűséggel.
- De hát miért?
- Azért, hogy ne tudd, hova megyünk.
- Megint mit találtál ki…
- Majd idővel megtudod – mosolygott még mindig. Besegített a kocsiba, majd a sál is felkerült a helyére, jelen esetben a szememre... Aztán elindultunk. Egyszer csak megállt, már azt hittem megérkeztünk, de nem. Hallottam, ahogy leengedi az ablakot… és akkor két ismerős hangot, akik nagy valószínűséggel rajtam nevettek.
- Kellan, Jackson, ne röhögjetek! – rivalltam rájuk.
- Azért a fejünket nem kell leharapni, hugi. – jegyezték meg, sértődötten.
- Most meg durciztok… mint két kisgyerek. Mondhatom szépek vagytok!
Beszéltek még pár percet Roberttel, aztán indultunk is. Piszkosul zavart, hogy nem láthatom, de nem akartam elrontani a kedvét, úgyhogy tűrtem a dolgot…
- Szóval, ahogy levettem a beszélgetésetekből, ma nem jövünk haza. - találgattam.
- Nem, ma nem.
- Szólhattál volna, hogy hozzak ruhát.
- Minek? Megoldottam én azt a tudtod nélkül is.
- Mégis csak ott voltál reggel… szép. Én meg hülyének éreztem magam, hogy képzelődök… akkor anyuék is be vannak avatva… azért hiányzott pár ruha a szekrényemből.
- Igen, ott voltam. Egy hajszálon múlt, hogy ne bukjak le. Muszáj volt beavatnom őket…
- Áruld el, hova megyünk! – kérleltem.
- Nem.
Még vagy egy fél órán keresztül mehettünk megállás nélkül… aztán leállította a Volvót.
- Most már levehetem? – kérdeztem reménykedve.
- Dehogyis!
- A reptéren vagyunk? – kérdeztem döbbenten. A hangosbemondóból nem volt nehéz rájönnöm.
- Igen, ott.
- Hova megyünk? – kötöttem az ebed a karóhoz.
- Meglepetés!
- Szuper. – még több ember nézhet hülyének, de nem érdekel. Robert biztos jól szórakozik ezen az egészen, vagy legalább jobban, mint én.
A repülőn legalább megszabadulhattam a sáltól. Egy darabig beszélgettünk, aztán elnyomott az álom, bár arról fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig aludtam. Mikor felébredtem már szálltunk le, úgyhogy a sál ismét felkerült. Nehéz volt így megtippelni az időt, talán még fél órát utazhattunk. Majd kiszálltunk a kocsiból, elvezetett valamerre. Egy nővel beszélt, valószínűleg a portán voltunk. Az biztos, hogy elég messze vagyunk Vancouvertől, mivel nagyon meleg van, és a nap is süt… kinyitott egy ajtót, és beléptünk egy...
- Megérkeztünk! Most már leveheted – mondta.
- Végre – mosolyogtam. Amint levettem a sálat, megdöbbentem. Egy nappaliban találtam magam, ami csodálatosan fel volt díszítve rózsákkal. Annak ellenére, hogy kint hétágra sütött a nap, a szobában csak a mécsesek világítottak. A látvány annyira lenyűgözött, hogy nem bírtam megszólalni.
- Én csak ezzel szeretném megköszönni, hogy vagy nekem, immár egy hónapja. – igen, és akkor kimondta a kulcsszót: egy hónap… ma van egy hónapja, hogy együtt vagyunk. Emiatt nem tudtam aludni, szinte egész éjszaka. Tudtam, hogy valami nagyon fontos, az, ami nem jut eszembe, és tessék…
- Én köszönöm, de nem csak ezt, hanem mindent. Szeretlek! – azzal megcsókoltam és megöleltem. Akarva, akaratlanul, de a könnyeim elkezdtek potyogni, de ezek csak részben voltak örömkönnyek. Nagyon gyűlöltem magam, hogy EZ nem jutott eszembe.
- Valami baj van? – kérdezte, amint meglátta, hogy sírok.
- Igen. El nem tudom mondani, mennyire utálom magam!!
- De hát miért? – nézett rám megdöbbenve.
- Azért, mert egész este csak forgolódtam, tudtam, hogy valami fontos nem jut eszembe. Ma is, amíg a parkba mentem, gondolkoztam, és nem ez jutott eszembe, hanem az, hogy mi van akkor, ha el akarsz hagyni… neked pedig biztos nem egy napodba telt ezt az egészet megszervezni, akárhol is vagyunk. Annyira sajnálom, olyan hülye vagyok!
- Ne mondj ilyeneket, kicsim! Nem vagy hülye!
- De igen. Remélem, hogy meg tudsz nekem bocsátani!
- Nincs miért megbocsátanom! – aztán újra megölelt vigasztalás képen.
- Köszönök mindent! Nagyon szeretlek! – kezdtem egy kicsit jobban érezni magam. – Kérdezhetek valamit?
- Persze. – tekintetében kíváncsiságot véltem felfedezni.
- És válaszolsz is rá?
- Igen. – bólintott.
- Hol vagyunk? Csak, mert így a szobából nem sikerült rájönnöm – kuncogtam.
- Gyere, mutatok valamit. – egy ajtó felé húzott, valószínűleg a teraszra.
- Melyik tenger partja? – kérdeztem. Az elém tárulkozó látvány gyönyörű volt.
- Karib – mondta és mosolygott.
- Úristen! Ezt nem hiszem el! Honnan… hát nem felejtetted el? – a nyakába ugrottam, és össze - vissza pusziltam. Tudom, néha nagyon gyerekesen tudok viselkedni. :)
- Nem. Minden egyes beszélgetésünkre emlékszem. Pont ezt felejtettem volna el?! – az egyik álmomat váltotta valóra. Mindig is szerettem volna eljönni egyszer ide. Egyik beszélgetésünk során jött fel, mint téma. Akkor még nem voltunk együtt, de úgy látszik tényleg pontosan emlékszik mindenre.
Töprengésemből Rob zökkentett ki:
- Minden rendben? Esetleg mehetünk ebédelni?
Ránéztem az órámra, már elmúlt kettő. És ekkor döbbentem rá, hogy ma még csak reggelizni volt időm.
- Persze – mondtam, mind a két kérdésére egyszerre válaszolva.
A hotel étterme is elnyerte a tetszésemet. Az ételek igen íncsiklandóak voltak. Kicsit meglepődtem, hogy mindketten ugyanazt rendeltük :). A jóízű „ebéd” után sétáltunk a tengerparton.
- Csodálatos… annyira boldog vagyok! Köszönöm!
- Szeretlek Tia! – majd szorosan magához ölelt, mintha soha többé nem akarna elereszteni, és be kell valljam, nagyon jó érzés volt!
Megfogta a kezem, és tovább sétáltunk a part mentén. Azon tűnődtem, milyen meleg itt az idő, miközben Vancouverben valószínűleg havazik.
Csendben lépkedtünk egymás mellett, amikor Rob hirtelen mögém lépett, és lerántott a homokba, aztán pillanatokon belül az ölében találtam magam.
- Nézd! – mutatott a tenger felé.
- Gyönyörű! – csak ennyit bírtam mondani. Teljesen lenyűgözött a látvány. Az ég alja vörös színekben pompázott, miközben a nap lassan a tengerbe merült. Bealkonyodott… még egy darabig ültünk ott, aztán visszamentünk a szobába. Egyből a fürdő felé vettem az irányt.
- Na, és mit terveztél még? – kacsintottam rá az ajtóból.
Nem válaszolt, csak lassan leült az ágyra, és mutatóujjával intett, hogy kövessem a példáját. Szemben vele, törökülésben telepedtem le. Kinyújtotta felém a karját, én pedig belehelyeztem a tenyerébe a kezemet. Így ültünk egy hosszú percig, míg végül Rob meg nem szólalt:
- Tia – sóhajtott, majd folytatta – én nem így terveztem… és nagyon sajnálom! – kíváncsian néztem rá, nem nagyon értettem mire akar kilyukadni. – Holnap haza kell mennünk. Én úgy gondoltam, hogy csak hétfő délután utazunk vissza Vancouverbe, de keresztülhúzták a számításaimat.
Nem bírtam megszólalni. Elvesztem a tekintetében, olyan bűnbánó arca volt…
- Tia, tényleg nagyon sajnálom! Tia?! Minden rendben?
- Persze, igen… Rob köszönöm, ezt a napot sosem fogom elfelejteni. Szeretlek!
- Köszönöm, ez sokat jelent nekem, de még nem tudsz mindent. – vártam, mi lehet ilyen rossz… csak nincs valami komoly baj?
- Az a helyzet, hogy el kell utaznom egy hétre…
Nem folytatta, valószínűleg észrevette a szememben megcsillanó könnycseppet. Nem akartam sírni, elég gyengének éreztem magam e nélkül is, de hogy egy hétig nélküle legyek… elképzelni se tudtam. – Mondd tovább, kérlek! – de közben a könnyeimmel küszködtem.
- Amíg te a fürdőben voltál, kaptam egy hívást, hogy sürgősen Londonba kell utaznom. Munka…
- Értem. - nem bírtam tovább, a könnyeim záporozni kezdtek, magam sem tudom miért.
Rob az ölébe húzott, és vigasztalni próbált, eleinte nem sok sikerrel… aztán már csak arra emlékszem, hogy elaludtam a karjaiban.
Kinyitottam a szemem, a szoba napfényben úszott. Reggel van… tudatosult bennem. A másik oldalamra fordultam, Robert mosolygott vissza rám.
- Jó reggelt! – üdvözölt és megsimogatta az arcom.
- Rob… - kezdtem – én annyira sajnálom…
- Nincs miért bocsánatot kérned, teljesen megértelek – szakított félbe.
- De én nagyon hülyén érzem magam, amiért így reagáltam.
- Tia! Hagyd ezt abba, légy szíves! Én sem tudom, hogy fogom kibírni nélküled, de ígérem, hogy hívlak mindennap, ha lesz egy szabad percem.
- Hát ezt azért reméltem is – mosolyodtam el.
- Na gyere, tessék felöltözni, aztán megyünk reggelizni! – húzott fel az ágyról.
- De én nem vagyok éhes.
- Nyomás! – parancsolt rám.
Reggeli után lementünk a partra. A víz nagyon jó volt, mi pedig próbáltuk magunkat jól érezni. Robert egy csomó képet készített… főleg rólam. :)
Délben visszamentünk a szállodába összepakolni… ebédeltünk, majd Rob fizetett, és már indultunk is a reptérre… nekem nagyon nem akaródzott visszamenni, ha tehetném, legszívesebben megállítanám az időt.
Iszonyatosan hosszú hét lesz a következő…

Utószó:

Igazából, ehhez a fejezethez lenne két hozzáfűzni valóm...

1. Az előző fejezethez nem érkezett egyetlen komment sem! Be kell valljam ez igazán rosszul esett. A mostanihoz, már szeretnék egy párat! Légy szíves ne fukarkodjatok és osszátok meg velem a gondolataitokat! :)

2. A kép - ami most már a fejezet végén láthattok - Tiáról, az a Karib-szigeteki út során készült! :D