33. Fejezet

Sziasztok!
Ismét péntek, ismét friss... gondolom alig vártátok már :P
Ahogy észre vettem már hiányoltátok Robertet, bár az előző fejezetben történtek után nem tudom, hogy én örülnék-e előre. Ahogy Tiát ismerem, elég őszinte, és ugye emlékeztek, hogy reagálta le a Daniel-es dolgot? Most, hogy kellően felborzoltam az idegeket, íme a fejezet :)
Jó olvasást, sziasztok!!

33. fejezet

Aput nagyon egyszerűen meg tudtam győzni, arról hogy szükségem van az autójára. Így egy fél órán belül, már Robertnél parkoltam le.
Becsöngettem, de semmi. Kopogtattam párat, de senki sem nyitotta ki. Megfordultam és megpillantottam a kocsiját a feljárón. Most már biztos voltam benne, hogy itthon van. Kivettem a táskámból a bejárati ajtó kulcsát, de nem fordult el a zárban…
Kissé felhúztam magam, Robert viselkedésén. Nem veszi fel a telefont, nem nyit ajtót… Csak el nem tudtam képzelni mi lehet a baja.
Már semmi kedvem nem volt beszélni vele, visszaindultam az autóhoz. Közben hallottam, ahogy mögöttem kinyílik az ajtó, de nem foglalkoztam vele.
- Tia, várj!
- Nem. - mondtam, ám még mindig nem néztem hátra.
Egy kezet éreztem a vállamon. Megtorpantam, mire Rob maga felé fordított.
- Mi ütött beléd? Miért nem válaszolsz a hívásaimra, és… - fakadtam ki.
- Elmondom, de előbb menjünk be! – vágott közbe.
Elindultunk a ház felé, de egyáltalán nem nyugodtam meg, sőt még idegesebb lettem attól, hogy kimondta, valami komolyan nincs rendben.
Az előszobában levettem a kabátom, majd követtem Robertet a nappaliba. Leültem a kanapéra és a szemem egyből megakadt a dohányzóasztalon lévő újságon. A kezembe vettem és megdöbbenve olvastam a főcímet:
"Robert Pattinsont lecserélték egy rejtélyes idegenre!"
Nem hittem a szememnek, mikor megláttam a cikkhez mellékelt képet: Tom és én voltunk rajta, amint épp megöleljük egymást.
Az, hogy mit írnak benne rólam, teljesen hidegen hagyott. Felnéztem Robertre, aki ugyanolyan értetlenül állt a dolog előtt, mint én.
- Én, nem tudom, mit mondhatnék! Egyetlen szó sem igaz!
- Csak nem gondolod, hogy egy pillanatig is elhittem, amit írnak?
- Akkor meg mi a baj? - már egyáltalán nem értettem az egészből semmit, ha nem is izgatja a cikk, akkor miért viselkedik velem ilyen ridegen?!
- Tia, hát nem érted… Engem borzasztóan bánt, hogy ilyen helyzetnek teszlek ki.
Nem tudtam, vagy inkább nem akartam megérteni mire gondol. Hosszú percekig csak fürkésztük egymás tekintetét, és csendben ültünk.
- Én… - olyan jó volt, végre hallani a hangját. - Nem várhatom el tőled, hogy ezt elviseld, úgyhogy az lenne a legjobb, ha… - egy könnycsepp gördült végig az arcomon, hová akar kilyukadni? - szakítanánk.
- Nem! - a hangom erőtlen volt. - Ha ez az egész, csak a hülye fotósok és a cikk miatt van, akkor ezt sürgősen felejtsd el!
- Tia, ez lenne a legjobb!
- Mégis kinek? Robert, őszintén, szeretsz engem?
- Mindennél jobban! - nézett mélyen a szemembe. - Szeretlek!
- Akkor könyörgöm, vonatkoztass el attól, hogy sztár vagy. Csak légy önmagad! Én nem bírnék élni nélküled!
Átült mellém a kanapéra, én pedig jó szorosan odabújtam hozzá.
- Nem szeretném, hogy kellemetlenséget okozzanak, Neked, ezek! - mutatott az asztal felé, ahol az újság hevert.
- Bármit vállalnék, csakhogy melletted lehessek! De ígérd meg, hogy soha többet nem gondolsz erre, én cserébe megígérem, hogy szólok, mihelyst zavarni kezdene.
- Rendben. - finom csókot lehelt az ajkamra. - Tia, haragszol?
- Kicsit… Bánt, hogy azt hitted, nekem jobb lesz, ha szakítasz velem.
- Sajnálom! Talán, kiengesztelhetlek valamivel? - huncut mosoly ült ki az arcára és heves csókokkal borított el.
Eltoltam magamtól, ezt most nem akartam…
- Bocsáss meg, de most inkább ne! Igazából én is tartozom egy vallomással.
Robert kíváncsian fürkészte az arcom és várta, hogy folytassam.
- Mindenekelőtt, meg kell ígérned, hogy erről nem szólsz a szüleimnek, mert ők nem épp a teljes igazságot hallották. - Robert bólintott.
Vettem egy mély levegőt és belekezdtem:
- Tomról van szó és a L. A.-ben töltött hétvégéről...
Mindent elmeséltem, ami az elmúlt két napban történt. Úgy éreztem, hogy elárultam a barátomat - hiszen megígértem Tomnak, hogy erről, majd senkinek sem beszélek - de Robert elől nem tudtam volna elhallgatni. Végig csendben figyelte a mondandómat. Fogalmam sem volt miként fog majd reagálni. Ha visszaemlékeztem a Danieles incidensre, kételkedni kezdtem Rob nyugodtságában.
- ... Most pedig itt vagyok veled, és őszintén remélem, hogy ez örökre így marad.
- Ebben biztos lehetsz! - olyan szorosan magához ölelt, mintha tényleg, soha nem akarna elengedni.
Kezdett besötétedni, ami, azt jelentette: ideje hazamenni.
- Mennem kéne. - mondtam halkan.
- Nem maradhatsz, igaz?
- Hidd el, szívesen tenném, de holnap suli és még össze sem pakoltam.
- Rendben, akkor mit szólnál, ha én mennék át hozzátok? Segítenék a cuccaid pakolásában és reggel elviszlek a suliba!
- Komolyan? Az remek lenne.
Felálltunk a kanapéról, majd mindenki a saját autójával - vagyis az én esetemben, amivel jöttem - elindultunk hozzánk. Otthon beálltam a garázsba, Robert pedig leparkolt a feljárón.
Kézen fogva léptünk be a házba. Anyu a konyhában serénykedett, apu a nappaliban ügyködött valamin. Mi pedig felmentünk az emeletre és Rob tényleg segített nekem a rendrakásban. Én még bepakoltam a holnapi tankönyveket és füzeteket a táskámba, aztán lementünk a konyhába, enni.
Vacsora után megcéloztam a fürdőszobát, majd Robert is követte a példámat.
Hamar elnyomott az álom. Valahogy Robert közelében sokkal egyszerűbb volt minden…
Reggel a telefonom csörgése keltett.
- Szia! - adtam egy csókot Robertnek. - Jól aludtál?
- Hmm… Jó reggelt! Igen, nagyon kellemes éjszakám volt!
Gyorsan felöltöztem, majd lementem a földszintre, hogy valami reggeli után nézzek, míg Rob is elkészül.
Anyuék valószínűleg még aludtak, abban biztos voltam, hogy nem mentek el, mert a telefonjaik nélkül semerre sem indulnának. :)
Készítettem magamnak tízórait és miután Roberttel kényelmesen megreggeliztünk, apáéknak is megterítettem, de míg mi otthon voltunk nem találkoztunk velük.
- Nem lesz semmi baj! - állította le a motort Rob, a suli előtt.
- Miért lenne? - néztem rá értetlenül.
- Hát az újság miatt, én azt hittem azért vagy ilyen szótlan!
- Ó… - teljesen megfeledkeztem erről az egészről. - Igen, tudom.
- Minden rendben? Tia?!
- Hmm? Ja, persze, minden oké! Szia Rob. - egy apró puszit adtam az arcára és már szálltam is ki az autóból.
- Szia. - köszönt ő is, de már egyáltalán nem figyeltem rá.
Bizonytalanul, de elindultam az suli bejárata felé. Nem hallottam, hogy a Volvo motorja felmordulna és elhagyná az iskola területét. Megfordultam. Az autó még mindig ott állt, Rob pedig engem figyelt. Intettem neki, aztán beléptem a kapun.
Senkivel nem találkoztam az osztályteremig vezető folyosón, ám mikor beléptem az ajtón Kate tekintetével akadtam össze.
Próbáltam úgy tenni mintha semmi sem lenne, de tudtam, hogy neki ez nem lesz elég, úgyis ki fog faggatni.
Leültem a helyemre, vettem egy mély levegőt, majd odafordultam a barátnőmhöz.
- Szia. - mosolyogtam rá.
- Szia! Jaj Tia, én annyira sajnálom! Biztos segítene, ha valakivel megbeszélnéd… - megállás nélkül dőlt belőle a szó, és nekem villámgyorsan kapcsolnom kellett, hogy most a rólam megjelent cikkről beszél. -… mi történt veletek? Én azt hittem jól megvagytok!
Hirtelen nem tudtam, hova tenni ezt a kérdést. Fogalmam sem volt kire gondolt, de gyorsan rájöttem, hogy valószínűleg a cikkben ez áll: Robert és én szakítottunk… Ekkor jöttem rá, hogy el sem olvastam, azokat a hasábokat.
- Kate, nyugi! Ez egész egy alaptalan rágalom. A hétvégén Los Angelesben voltam a szüleimmel, és szombat délelőtt találkoztam az egyik barátommal. - (Aki mellesleg az ex-pasim) - Valószínűleg akkor készülhetett a kép. Roberttel és velem, pedig minden a legnagyobb rendben van!
- Értem, hát akkor nagyon örülök és sajnálom!
- Semmi baj, Kate.
- Tia! - hallottam Daniel hangját, az előttem lévő padból.
- Tessék? - fordultam felé.
- Én, csak… Szeretnék tőled bocsánatot kérni! Hülye voltam, belátom.
- Sokáig tartott. - mondtam ridegen.
- Esetleg, meg fogsz tudni valaha is bocsájtani?
- Persze, hogy megtudok! Nem szeretném, elveszíteni a két legjobb barátomat. - pillantotta Kate-re.
Dannel megöleltük egymást.
Olyan jó érzés volt, hogy minden kapcsolatom rendeződött, mind a szerelem, mind a barátok terén. Csupán csak egy hétvégére volt szükség…

32. Fejezet

Sziasztok!
Ahogy azt a kommentekben olvastam, már nagyon vártátok a frisst! Örömmel jelentem, hogy most meg is érkezet! :D Jó olvasást... végülis nincs ennél konkrétabb hozzáfűzni valóm.
Vagy mégis! Ebben a fejezetben (és majd a későbbiekben is) nagyobb szerepet kap, Tia egyik volt osztálytársa és barátnője. Tehát felkerül egy kép róla! :)
Akkor mégegyszer: nagyon jó szórakozást a fejezethez!!!

u.i.: Senki ne haragudjon Tomra, mert Csillu még a szívére veszi... :)


32. Fejezet

Nem kellett sokat várnom, Tom hamar ideért. Beszálltam az autóba és már indultunk is a házibuliba.
- Csinos vagy! – jegyezte meg Tom, mikor kiszálltam a kocsiból.
- Köszönöm. – kissé elpirultam.
A ház felé vettük az irányt, ahol magas hangerőn szólt a zene. Az ajtóban majdnem összeütköztem Bennel, aki tényleg nagyon örült nekem!
- Tia! De jó, hogy itt vagy! – ölelt magához.
- Boldog születésnapot! – adtam neki két puszit. – Köszönöm, hogy itt lehetek.
- Érezzétek jól magatokat!
Tom megfogta a kezem és beljebb húzott a lakásban. Nem voltak túl sokan és a legtöbbjüket ismertem, hiszen főleg csak a volt osztálytársaim voltak itt.
Jessica egyből el is rabolt Tom mellől és egy csendes helyre vitt – valamelyik szobába – hogy alaposan ki tudjon faggatni.
- Mesélj már, Tia! Mi van veled? – nógatott.
- Elképesztően boldog vagyok, Robert mellett. Nagyon szeretem őt.
- Ez látszik, csak úgy ragyogsz!
- Tényleg?! Na és veled mi van? Olyan rég nem beszéltünk.
- Igen, ez igaz… hát, tudod nem sok minden történt az utóbbi időben, bár…
- Mond, mi az új téma a suliban! – vágtam a szavába.
- Jaj, Tia! Milyen jó lenne, ha egyszerű pletykáról lenne szó!
- Jess, megijesztesz, mi történt?
- Hát, Tom mostanában nincs a toppon. Elhanyagolja a tanulást, már nem járunk össze úgy, mint régen. Van, hogy még a suliból is lóg.
- De hát, miért?
- Ne érts félre, de szerintem miattad van.
- Miattam?! – de mire kimondtam, már tudtam, miért gondolja így.
Talán Tom, még mindig nem heverte ki a szakításunkat?
- Úgy érted, hogy még mindig nem lépett túl rajtam, igaz?
- Valahogy úgy! Én annyira sajnálom…
Teljesen összezavarodtam. A délelőtti apró jelek, most értelmet nyertek és már tisztán láttam. Tomnak még mindig többet jelentettem egy egyszerű barátnál. Én viszont, már csak barátként tekintettem rá. Arra jutottam ezt, azonnal tisztáznom kell vele.
Faképnél hagytam Jessicát és Tom keresésére indultam. Az egész házat tűvé tettem érte, de sehol sem találtam. Az utolsó reményem, már csak az udvar volt. Kiléptem az ajtón és egyből megláttam az alakját, amit egy autó fényszórója világított meg. Egy számomra ismeretlen fiú, épp odaadott neki valamit, mire Tom a zsebébe nyúlt és mintha pénzt vett volna ki onnan, amit átnyújtott a fiúnak. Aztán a srác gyorsan az autóvezető oldali üléséhez sietett és elhajtott, majd Tom a ház felé indult.
A felfedezést nagyon hirtelen ért, kellett hozzá egy pár pillanat mire rájöttem, Tom épp drogot vett… Gyorsan cselekedtem: - szerencsére a kabátom nálam volt, így semmi akadályát nem láttam, hogy elmenjek innen – megindultam Tom alakja felé. Egy szúrós pillantást vetettem felé, majd egy szó nélkül elmentem mellette.
- Hé! Hova, hova? – ragadta meg a karom.
Nem válaszoltam, csak rángatni kezdtem a kezem, mire a szorítása egy re erősebb lett.
- Tom, engedj el! – ordítottam. – Ez fáj!
- Nem mész sehova! – mondta, majd a kocsija felé kezdett húzni.
Bármennyire is erőlködtem, nem bírtam szabadulni. Be kellett látnom, hogy sokkal erősebb nálam. Szó szerint belökött a kocsi hátsó ülésére, és lezárta a gombokat. Villámgyorsan beült ő is, majd elindultunk. Biztosra vettem, hogy többször is áthágta a közlekedési szabályokat.
- Tom, miért? – kérdeztem, de a hangom elcsuklott az elfojtott sírástól.
- Mert szeretlek, Tia! Hát nem vetted észre?
Nem kellett volna, hogy ezen meglepődjek, mégis váratlanul ért ez a nyílt vallomás. Sejtelmem sem volt mit felelhetnék, ezért inkább hallgattam.
Egy darabig még haladtunk az autóval – bár szerintem, csak céltalanul keringtünk.
- Miért kell neked a drog?
- Csak!
- Tom, ez nem válasz! Miért szeded?
- Nem tudom… egyszerűen segít kikapcsolni. Tudod, nagyon nehéz egy szakítás után helyreállni. - De hát, az már legalább fél éve volt!
- Igen, de én még mindig nem tudtalak elfelejteni! Tia, nyisd már ki a szemed, tudom, hogy te is így érzel!
- Sajnálom, de nem. Nekem már csak egy jó barát vagy.
- Nem!
- Hova viszel?
- El innen!
- Apuék tutira keresni fognak, mit fogsz nekik mondani? Tudják, hogy veled vagyok! – próbáltam fenyegetőbb hangot megütni.
Ebben a pillanatban az autó leállt. Tom kiszállt és nekem is kinyitotta az ajtót. Újra megragadta a karomat és egy ház felé kezdett vonszolni. Nagyon ismerős volt a környék, és mikor közelebb értünk a házhoz, rájöttem, hogy ez Tom-ék otthona.
A lakásban teljes sötétség volt és ezen egyikünk sem változtatott. Egyből az emeletre „cipelt”, majd a szobájába érve bezárta mögöttünk az ajtót.
- Tom, nyugi! Oké, beszéljük meg!
Nem törődött a kérésemmel, csak a szememet nézte és egyre közelebb jött hozzám.
- Én ezt nem…
Nem adott esélyt, hogy befejezzem, mert megcsókolt. Bárhogy küzdöttem ellene, egyszerűen nem tudtam szabadulni a kezei közül. Mozdulatlanul vártam, mi fog történni… De semmi! Tom egyszer csak elengedett és hátrább lépett tőlem.
- Komolyan, nem érzel már semmit irántam?
- Komolyan. – válaszoltam csendesen.
Tom egy szó nélkül kiviharzott a szobából, de visszazárta az ajtót. Én egyből a zsebemben kezdtem kutatni, hogy megtaláljam a telefonomat. Gyorsan tárcsázni kezdtem azt a számot, ami ebben a helyzetben eszembe jutott:
- Jess, Jess! Segítened kell! Hívd fel anyámékat… - Tom visszajött – mond meg, hogy Tom… - ekkor kikapta a kezemből a mobilt és megnyomta a „Befejez” gombot.
- Nem kell félned! Nem foglak bántani. – a kezem után nyúlt, de én gyorsan a hátam mögé rejtettem. – Rendben. Állhatsz ott is, akár egész éjjel.
Elindult az ágya felé, majd kényelembe helyezte magát. Percekig lefagyva vártam a dührohamot, de nagyon nyugodtnak tűnt. Aztán én is letelepedtem vele szemben az ágyra.
- Miért? – kérdeztem és nagyon reméltem, hogy választ is kapok.
- Sajnálom… őszintén. Ha a közelemben vagy, teljesen megváltozok. De nem akartalak megbántani!
- Ugye nem vettél be semmit?
- De… - mondta és lehajtotta a fejét.
Feltérdeltem az ágyon és szorosan magamhoz öleltem.
- Sajnálom – suttogtam, mikor elhúzódtam tőle.
- Te, micsodát?
- Hogy, már nem érzek úgy irántad…
Tom már semmi jelét nem mutatta az előbbi agresszív viselkedésének. Nyugodtan megbeszéltük a dolgokat és belátta, hogy nálam már nincs esélye.
A csengő hangja zavart meg minket.
- Ezek a szüleid lesznek. – mondta Tom és felállt.
- Honnan veszed?
- Én, felhívtam őket, hogy itt vagy.
- Ó… - felpattantam az ágyról és az ajtó felé indultam.
- Várj! – szólt Tom, mire visszafordultam felé. – Örülnék, ha erről az egészről nem beszélnél senkinek.
Biztos voltam benne, hogy Robert előtt nem fogom tudni titokban tartani és a szüleimnek sem szeretnék hazudni, de azért beleegyeztem.
- Rendben. Megpróbálom.
- Köszönöm.
Elindultam a földszintre, és kinyitottam a bejárati ajtót, apu előtt. Egy szó nélkül odabújtam hozzá, és olyan boldog voltam, hogy újra a közelemben tudhattam. Mikor elváltunk egymástól, Tom épp leért a lépcsőn.
- Tia, a telefonod! – nyújtotta felém.
- Kösz.
- Hello Tom.
- Mr. Facinelli! – kezet fogtak.
- Tehát, akkor mi is történt pontosan?
Hirtelen nem tudtam válaszolni, teljesen kiment a fejemből, hogy majd magyarázatot kell, adjak.
- Tia, nem érezte túl jól magát, ezért elhoztam ide. Aztán felhívtam, Önt, hogy jöjjön érte.
- Aha. Hát, akkor nagyon köszönjük Tom. További jó éjszakát! Szia.
- Szia. – búcsúztam én is.
Az autó felé menet azon töprengtem, vajon apu mennyire hitte el „mesét”. Örültem, hogy Tom ilyen kreatív és én elfogadtam, hogy végül is engem állított be a probléma okozójának.
Apu nem faggatott és elég gyorsan visszaértünk a hotelba.
Gyors zuhanyozás után, bebújtam az ágyba és nagy meglepetésemre igen könnyen elaludtam… Viszont az ébredés már nem volt ilyen kellemes. Anyu keltett fel, amit én nagyon nem díjaztam. Hiába, azért észrevehető volt rajtam tegnap esti buli hatása, főleg, hogy másnaposnak kéne lennem – legalábbis apu ezt a verziót hallotta. De egyáltalán nem voltam az, csak nagyon fáradt. Egy szerény reggeli után, összepakoltam a ruháimat – most elég gyorsan csináltam, úgy éreztem minél előbb szabadulni akarok Los Angelestől.
Nem sokkal később, már a reptéren vártuk a járatunkat, hogy hazautazzunk Vancouverbe.
Útközben anyu alaposan kikérdezett a tegnapi buliról, én pedig szépen beadtam ugyan azt a történetet, amit már apu is hallott. Egyáltalán nem volt jó érzés elhallgatni a történteket a szüleim elől, de nem akartam, hogy Tomot esetleg bajba sodorjam.
Miután a gép leszállt, egyből felhívtam Robertet, de nem vette fel. A nap további részében elég sűrűn próbálkoztam, de egyik hívásomra sem válaszolt. Folyamatosan a hangpostája vette fel.
El nem tudtam képzelni mi lehet vele, de egyre idegesebb lettem, így úgy döntöttem átmegyek hozzá…



Egy kép a buliról... xD

31. fejezet

Sziasztok!

Na meghoztam az Ivcsi által beígért fejezetet, hiszen ismét heti két friss van :) Felraktam volna előbb is, csak hát az időjárás kicsit közbeszólt :) na mindegy!

Remélem tetszeni fog... a véleményetekre nagyon kíváncsi vagyok ezzel és a következő fejezettel kapcsolatosan is meg az összessel ami csak felkerül szóval kommentre fel!!:)
Jó olvasást, sziasztok! :)

31. Fejezet

A napok hihetetlenül gyorsan teltek, ha Roberttel voltam. Nem akartam egy percet se nélküle tölteni és egyre feszültebb lettem, ahogy közeledett az utazás.
Ma csütörtök van és azt terveztem, hogy délután vásárolni megyek Katevel, de sajnos ő nem tud eljönni velem. Így arra gondoltam, esetleg megpróbálom rávenni Robertet:
- Szia! – ültem be mellé a kocsiba.
- Szia! Milyen napod volt?
- Szörnyű! Tudod ma még meg sem csókoltál!
- Ó, hát ezen könnyen segíthetünk… - közelebb húzódott hozzám és egy hosszú percre birtokba vette az ajkaimat. – Mit szeretnél csinálni ma délután?
- Arra gondoltam, elmehetnénk vásárolni. De csak ha van kedved!
- Persze, menjünk.
Robnak nem kellett segítség, egyenesen a Plazába mentünk. Mintha olvasott volna a gondolataimban. A kocsit leraktuk a parkolóházban, majd Rob a csomagtartóból előhalászott egy vékony pulóvert és egy napszemüveget.
Erre nem is figyeltem, mekkora felfordulást tud okozni, ha egy híresség beteszi a lábát egy nyilvános helyre. Egy apró puszit adtam a szájára, aztán Robert a fejére húzta a pulcsija kapucniját, majd az épület felé indultunk.
Sorra jártuk az üzleteket, de inkább a ruházati részlegre koncentráltunk. Szükségem volt néhány nyáriasabb darabra, mivel Los Angelesben elég jó idő ígérkezik a hétvégére. Ahogy észrevettem Robertet egyáltalán nem zavarta a sok ruhapróba, vagy csak nagyon jól leplezte az érzelmeit. Körülbelül, egy órát tölthettünk a vásárlással, aminek eredménye az lett, hogy gazdagítottam a ruhatáramat két felsővel, egy nadrággal és egy farmerszoknyával – ami mellesleg igazán elnyerte Robert tetszését.
Szerencsésen megúsztuk a vásárlási körutunkat, mert senkinek sem tűnt fel, hogy Robert Pattinson a Plazában járt volna. Gyorsan beültünk az autóba, majd hazafelé vettük az irányt.
Otthon nekiálltam tanulni és bepakolni a holnapi útra. Még én a leckémmel foglalkoztam, Rob az ágyamon feküdt és egy könyvet olvasott. Szerencsére elég hamar végeztem, a tanulnivalóval.
A szekrényből elővettem a bőröndömet és elkezdtem összepakolni a ruháimat. Mire elkészültem, Rob már nem volt az ágyamnál, hanem az ablaknál állt.
Jó szorosan odabújtam hozzá. Hosszú percekig csak figyeltem, hogy változik meg az égbolt színe, és hogy tűnik el a nap a látóterünkből, majd végül én törtem meg a csendet:
- Mi az? Történt valami?
- Nem, csak tudod, van egy dolog, ami nem hagy nyugodni.
Kibújtam az öleléséből, hogy a szemébe tudjak nézni. Még jobban erőt vett rajtam az idegesség.
- Micsoda? – kérdeztem feszülten.
- Azon gondolkodtam, mi lesz, ha Peter egy hosszabb munkát kap majd… Los Angelesben, és hogy esetleg visszaköltöztök.
- Ez kizárt! Biztosan nem megyünk sehova, ez csak egy hétvégi utazás! – de már én is kezdtem kételkedni.
- Igen, de mi van, ha…
- Nincs „ha”! Rob, én itt maradok, bármi is lesz! És ha esetleg tényleg erre készülnének apámék, én nem tartanék velük!
Hosszú ideig, csak csendben álltunk, aztán Rob megcsókolt és közelebb húzott magához.
- Sajnálom, ha megijesztettelek! Valószínűleg semmi alapja nincs ennek a költözés dolognak. – mélázott Robert, miközben az ablakon nézett kifelé.
- Igen, szerintem se, főleg, hogy közeledik az érettségi és ezt apuék is jól tudják! Amúgy meg, hozzád is költözhetek… Persze csak, ha még mindig áll az ajánlatod.
- Természetesen, de hiszen ezt már megbeszéltük. – mosolygott.
Mivel mindketten eléggé megéheztünk, valami vacsora reményében lementünk a konyhába. Anyu és apu épp nekikezdtek az evésnek, mikor megérkeztünk. Csatlakoztunk hozzájuk, aztán Roberttől fájdalmas búcsút vettem három/négy napra.
Úgy egyeztünk meg, hogy ha nem szeretnénk magunkra szabadítani egy csapat újságírót és paparazzit, akkor Rob nem kísér ki holnap a reptérre.
Az ajtóban állva, hosszan néztem az egyre távolodó Volvo körvonalait, majd visszamentem a házba, mert eléggé hideg volt az idő.
- Tia! Összepakoltál már? – szólt ki anyu a konyhából, mikor a lépcsőhöz értem.
- Igen. De most, ha nem gond lefeküdnék. Nagyon fáradt vagyok. Jó éjt!
- Rendben, szívem. Jó éjszakát!
Nagyon gyorsan elnyomott az álom és teljesen nyugodtan aludtam.
A pénteki napom, igen eseménytelennek ígérkezett. Az óráim hamar véget értek és én a suli után egyből, hazafelé vettem az irányt. Anyuék már csak rám vártak.
Lehoztam az emeletről a táskámat, beraktuk az autóba és indultunk is ki a reptérre.
Kisebb bonyodalmat okozott apu jelenléte, mert a jól informált újságírók és fényképészek megszállták a repülőteret. Szerencsére nem voltak sokan és mi egyáltalán nem tulajdonítottam feléjük nagy figyelmet.
Anyu megvette a jegyeket, majd kis várakozás után egy gépi hang felszólította a Los Angelesi járat utasait, hogy fáradjanak a termináljukhoz és kezdjék meg a beszállást.
Elfoglaltuk az első osztályon lévő helyeinket, aztán a gép hamarosan fel is szállt. Nem sokra emlékszem az útból, gondolataimba merülve néztem kifelé, a picike ablakon, ami mellett ültem. Nem aludtam, kivételesen nem voltam álmos.
Azon töprengtem, vajon Tom örülne-e, annak, ha meglátogatnám. Rég nem hallottam felőle, annak ellenére, hogy megígérte gyakran fel fog hívni, a balesete óta. Ám mégsem beszéltünk túl sűrűn. Kíváncsi voltam, mi lehet vele, hogy hogy van… Elhatároztam, mindenképpen meg fogom látogatni.
Az út zökkenőmentesen alakult. A repülő megkezdte a leszállást, majd az utasok sorban hagyták el a gépet.
A Los angelesi reptér sokkalta zsúfoltabb volt, mint a vancouveri, viszont itt nem láttam egyetlen paparazzit sem.
Fogtunk egy taxit és egy hotel felé indultunk, miközben én felhívtam Robertet, hogy tájékoztassam a szerencsés érkezésünkről.
A hotelban, már le volt foglalva a szobánk. Lepakoltunk és elkezdtünk kicsomagolni. Apuék sokkal hamarabb végeztek, mint én. Kicsit elszöszmötöltem a ruháimmal, minden nagyon alaposan összehajtogattam, egy apró hibát sem lehettet volna találni. Mikor kész lettem, felhívtam Tomot, hogy leszervezzem a holnap délelőtti programot:
- Szia Tia! De jó hallani a hangod!
- Szia, Tom! Akkor esetleg, beszélhetnénk gyakrabban. – tettem neki szemrehányást, de nem igazán törődött vele.
- Igen, talán. Amúgy, miért hívtál?
- Hát tudod, most itt vagyok, Los Angelesben… és arra gondoltam, esetleg összefuthatnánk.
- Az remek lenne!
- Örülök, akkor holnap délelőtt olyan 10-óra körül, a tengerparti bárnál.
- Rendben, ott találkozunk. Szia.
- Szia, Tom! – azzal a vonal megszakadt.
Apu éppen akkor lépett a szobába, mikor leraktam a telefont.
- Kész vagy? Mert, indulnánk vacsorázni.
- Persze, csak egy pillanat.
Zsebre raktam a mobilamat, felvettem az ágyról a dzsekimet, majd apu után indultam. Fogalmam sem volt, hogy miért, de nem a hotel éttermébe mentünk, hanem egy közelben lévő, csendes kis vendéglőbe. Miután a pincér felvette a rendelésünket, anyu faggatózni kezdett:
- Mi lesz a program, holnap?
- Egyáltalán honnan veszed, hogy terveztem valamit? – incselkedtem.
- Ó, hát mi igazán nem akartuk kihallgatni a beszélgetést, csak ezek a szobák, olyan közel vannak egymáshoz… - mentegetőzött.
- Oké, semmi baj. Tommal megyek a tengerpartra. Ugye nincs ellene kifogásotok?
- Nem, dehogy! – szólalt meg apu is.
Közben megérkezett az étel, és mint a jól nevelt kisgyerekek csendben fogyasztottuk el. Aztán apu fizettet, és visszamentünk a hotelba.
Már elég fáradt voltam, teljesen kikészített a hosszú út, így mihelyst visszaértünk birtokba vettem a fürdőt, majd pedig kinyúltam az ágyamon és hamar át is adtam magam az öntudatlanságnak.
Reggel, korán ébredtem, de egyáltalán nem bántam. Gondolataim Tom körül jártak. A hangjában volt valami… furcsa. Mintha nem is vele beszéltem volna, nem azzal az életvidám fiúval, akivé lényegében én tettem. Már nagyon hiányzott és majd kiugrottam a bőrömből, hogy újra láthatom.
Valószínűleg anyuék is ennek tulajdonították a felettébb jó kedvemet. Együtt megreggeliztünk, aztán ők indultak a „munkába”, hiszen nem véletlenül jöttünk ide. Mindkettejüknek fontos elintéznivalójuk volt. Én sokkalta lassabban készültem él. Úgy éreztem magam mintha egy nyaraláson lennék. Teljes nyugalommal, szépen komótosan felöltöztem: az egyik Robbal vásárolt topot és egy rövid sortot választottam ki.
Aztán lassan elindultam a partra, ami szerencsére egyáltalán nem volt messze.
- Szia! - köszöntem, mikor odaértem hozzá.
- Szia. - húzott közel magához, majd megölelt.
- Örülök, hogy látlak! Nagyon jól nézel ki! - mondta, miközben elengedett.
- Köszönöm, de azért te sem panaszkodhatsz! Azért biztosan megviselt az a baleset.
- Á! Semmiség. - legyintett.
- Na azért én nem nevezném, semmiségnek, kórházban is voltál!
- Igen, ez igaz. De csak kicsit fel lett fújva a dolog.
- Ahogy gondolod, inkább beszéljünk másról! - javasoltam, miközben elindultunk a part mentén. - Mi van a suliban, hogy megy a tanulás?
- Minden rendben, velem és a többiekkel is. Kicsit talán feszültek vagyunk, ahogy közeledik az érettségi, de majd ezen is túl leszünk. - mosolygott.
- Bizonyára, én elég ideges vagyok, azt hiszem, kissé félek az egésztől.
- Csak nyugi! - karolta át a vállam, és közelebb húzott magához.
Egy rövid ideig kellemetlennek éreztem ezt a túlzott közelséget, de beláttam, hogy semmi rosszat nem csinálok azzal, ha egy jó barátommal beszélgetek.
Hosszan sétáltunk a vízpart mentén, miközben mindenféle dologról folytattunk eszmecserét. Aztán visszafelé indultunk, és egy-egy üdítőt fogyasztottunk a tengerparti bárban. Észre sem vettem milyen "késő" van.
- Azt hiszem, ideje lenne visszamennem a hotelba, anyuék már biztos hiányolnak.
- Rendben, akkor elkísérlek.
- Komolyan mondod, az nagyon jó lenne!
Együtt indultunk el a szállodába és még mindig tudtunk miről beszélgetni. Úgy látszik kimeríthetetlenek voltunk a különféle témákban. A hotel előtt ácsorogtunk és épp búcsúzkodni készültem:
- Remekül éreztem magam, jó, hogy újra láttalak!
- Én is nagyon élveztem, ezt a mai napot!
- Hát akkor, szia, Tom. - öleltem meg.
- Szia, remélem, még látjuk egymást.
- Ebben biztos lehetsz! - bújtam ki a karjai szorításából és indultam volna a főbejárat felé, ám hirtelen megragadta a kezem.
- Várj! Van kedved eljönni velem, Ben bulijába. Ma este lesz, biztosan örülne Neked!
Bennel tényleg, mindig is jó volt a kapcsolatom.
- Hát, nem tudom…
- Tia! Kérlek!
- Legyen. Elmegyek a buliba.
- Érted jövök nyolc órára.
Újabb búcsúzkodásba kezdtünk, aztán végre sikeresen feljutottam a szobánkba, de anyuékat sehol sem találtam. Kénytelen voltam felhívni egyiküket, hogy tudjanak az esti programomról.
- Szia, apu! Zavarhatlak egy kicsit?
- Persze, mond csak!
- Tommal este elmennénk egy buliba. Szerettem volna engedélyt kapni rá.
- Jól van, menj nyugodtan. Köszönöm, hogy szóltál. De ne gyere túl későn!
- Rendben, amúgy is a közelben leszünk, Ben-ék házában.
- Most mennem kell! Szia, Kicsim!
- Szia. – köszöntem, a már süket telefonba.
Nekiláttam a készülődésnek. Vettem egy jó forró fürdőt, majd kiválasztottam egy megfelelő ruhát. Nem sok időm maradt, így elindultam a szálloda földszintjére, Tom elé.

30. Fejezet

30. fejezet

Szombat reggel nagyon frissen és kipihenten ébredtem. Hirtelen nem tudtam magam elhelyezni térben és időben, de aztán kezdett derengeni miért vagyok most Robert ágyában. Átfordultam a másik oldalamra, de senki nem feküdt mellettem. Ezek szerint, Rob már felébredt. Én is gyorsan összeszedelőzködtem és lementem a földszintre. Robertet nem találtam sehol, így elvonultam, hogy egy alapos fürdőt vegyek, majd kiválasztottam a farmeremhez egy pólót.
A konyhából zajok szűrődtek ki és én kíváncsian léptem az ajtóba. Robert háttal állt nekem és a hűtőben kutatott, miközben épp elkészült a kávé. Csészéket vett le a szekrényből és kitöltött egy-egy adagot. Az asztal már meg volt terítve: két tányér, kenyereskosár, amiben friss péksütemények díszelegtek. Rob nem vette észre, hogy figyelem Őt és én sem lepleztem le magam. Olyan jó volt nézni, ahogy a kedvemben akar járni és sürög-forog a konyhában.
- Jó reggelt! – karoltam át hátulról.
- Szia. – csókolt meg. – Épp jókor! Gyere. – húzott az asztal felé.
Jóízűen megreggeliztünk, aztán elmosogattam. Még mindig nem békéltem meg a dologgal, hogy Rob ennyire semmibe veszi a történteket, nem tartja be az orvos előírását, hogy pihennie kéne. Persze örültem neki, hogy már jobban van, de aggódtam érte…
A délelőtt további részében, nem is engedtem, hogy túlzottan megerőltesse magát. Betelepültünk a nappaliba és egy darabig csak ültünk a kanapén, aztán Rob egyszer csak felpattant mellőlem és átült a zongorához. Egy ismeretlen darabot kezdett játszani. Csendben hallgattam és figyeltem, ám hirtelen véget ért a dallam.
- Ez gyönyörű!
- Köszönöm, csak még nincs befejezve… - egy pillanatig csend lett, aztán végül Robert újra megszólalt: - Most született meg a fejemben, rólad.
Próbáltam leplezni a meghatódottságomat, immár másodszor. Ez volt a második alkalom, hogy komponált nekem egy zongoradarabot. Boldogság töltött el, de most nem ugyanazt éreztem, mint mikor az első zenémet megírta, ez most más volt.
Robert még mindig engem nézett, valami reakcióra várt Tőlem. Mégsem tettem semmit. Kicsit játszani akartam az idegeivel.
- Játszd el újra! – kértem és leültem mellé.
Az idő csak úgy rohant előre. Fogalmam sem volt mennyi ideje ülhettünk a hangszernél, de nagyon élveztem. Majd ráeszméltem, miért volt most más ez az érzés, miért vagyok felhőtlenül boldog: Rob és köztem, van egy igen erő kötelék, a zene iránti szeretetünk.
Miután a zene elhalkult - befejezettnek tekintettük a darabot, vagyis a darabomat – Robert egy hirtelen mozdulattal szájon csókolt. Annyira nem lepett meg a dolog, mert rögtön viszonoztam is. Heves csókcsatába bonyolódtunk, és egyre sűrűbben kapkodtam levegőért. A szívem egyre gyorsabban kezdett verni és a vérem dübörgött az adrenalintól. Vágytam Robertre, most… megszólalt a csengő. Nem törődtünk vele, de akárki is volt nagyon be akart jutni.
Eltoltam magam Robertől, mire Ő fájdalmas pillantást vetett rám. Én sem éreztem, kellemesnek, hogy el kellett válnom Tőle. Felálltam – a csengő még mindig eszeveszettül szólt – és a bejárat felé indultam. Volt egy sejtésem, hogy ki lehet az, így nem ért túl nagy meglepetés, mikor kitártam az ajtót Kellan előtt.
- Szia! – üdvözöltem és próbáltam kedvesnek látszani.
- Hello! Látogatóba jöttem.
- Gyere csak, Robert a nappaliban van.
Kellan már nagyon otthonosan mozgott a lakásban, mire becsuktam mögötte az ajtót Ő már el is tűnt a szemem elől. Gyorsan utána mentem, de Rob és Ő már nagyon belemelegedtek a beszélgetésbe.
Átmentem a konyhába, hogy vigyek valami nassolni valót, és üdítőt a fiúknak. Hálás pillantásokkal jutalmazták a gondoskodásomat. Leültem az egyik fotelbe, és próbáltam bekapcsolódni az eszmecseréjükbe.
- Kellan! Egyet árulj el nekem, miért feküdtél rá a csengőre? – szóltam közbe.
- Hát… gondoltam Rob éppen alszik. Nem tudhattam, hogy Te is itt vagy! Bocsi! – de semmi jelét nem mutatta a megbánásnak, inkább nagyon jól szórakozott.
- De Tia, mégis itt van, és vigyázz rám. – konstatálta Rob.
- Oh, szóval Tia ápol, mi… - jelent meg egy széles mosoly az arcán.
- Nem mindenkinek vannak ilyen sötét gondolatai, mint Neked! – korholta le Robert a barátját, de nem szánta túl komolynak, mert mindketten hangos nevetésben törtek ki.
A délután folyamán nem volt alkalmunk, hogy egyáltalán az unalomra csak egy percig is gondoljuk. Kellan gondoskodott a jó hangulatról, mint mindig… Az egész napot a lakásban töltöttük, de nagyon jól szórakoztunk. Kellan olyan kilenc körül mehetett el, én pedig épp eltakarítottam a konyhai romokat, ami a vacsora következményeképp alakult ki.
Robert, kezeit a derekam köré kulcsolta, én pedig ijedtemben kiejtettem a kezemből egy tányért, melynek következménye az lett, hogy minket teljesen elborított a mosogatóból kifröccsent habos víz.
- Mit szólnál, ha folytatnánk, amit a délután elkezdtünk? – búgta a fülembe.
Elzártam a vizet, aztán megfordultam Robert karjai között, és mélyen a szemébe néztem.
- Hát… esetleg… - de nem tudtam befejezni, mert egy csókkal belém fojtotta a szót.
Apró csókokkal ajándékoztuk meg egymást, miközben a szoba felé araszoltunk. Robert az ágyra döntött, én pedig hagytam, hogy újra átvegye az irányítást felettem… Ujjai a pólóm alatt kalandoztak, a nadrágomtól egy gyors mozdulattal megszabadított. Nem éreztem túlságosan egyenlőnek a helyzetet, mert rajta valamivel több ruha volt, így nem tétlenkedtem, és kezdeményezni kezdtem a nadrágja eltávolítását.
Az ujjai elidőzetek a derekamon, miközben forró csókokat lehelt a vállamba. Aztán a kezei lejjebb csúsztak a csípőmhöz, mígnem megtalálták az alsó fehér neműmet. A csókjai egyre hevesebbek lettek és egyre sűrűbben vettünk levegőt, szinte egyszerre. Annyira vágytam Robertre, hogy az már fájt… a szívem majd kiugrott a helyéről, de én csak arra bírtam koncentrálni, hogy akarom Őt, most azonnal!
Az események felgyorsultak és bár fogalmam sincs mikor, de mindkettőnkről lekerült az alsónemű. Majd Rob birtokba vette a testem. Óvatosan, nem akart nekem fájdalmat okozni. A beteljesülés csodálatos volt… Abban a pillanatban egy halk sóhaj szökött ki az ajkaimon. Egy hosszú csókkal véget vetett az együttlétünknek és a hátára feküdt, jó szorosan a testemhez simulva. A fejemet a mellkasára hajtottam és hallgattam az egyre csillapodó szívverését, közben én is kezdtem megnyugodni. Majd visszadőltem a párnámra, mire Rob felém fordult. Nem aludt, ahogy én sem. Csak a szemeit néztem, elvesztem abban a gyönyörű kék tekintetben…
Reggel egy csók ébresztett. Felé fordultam, és egy széles mosollyal találkoztam.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem, igazán aggódtam a testi épségéért.
- Remekül. Már egyáltalán nem fáj a fejem. És Te?
- Én is nagyon jól. Van kedved ma egy családi ebédhez?
- Úgy érted, hogy a szüleiddel?!
- Igen, hiszen vasárnap van.
- Tudom, én inkább a „családi” szón merengtem.
- Miért, számomra már családtagnak számítasz! És ez ellen szerintem apáéknak sincs semmilyen kifogásuk!
- Köszönöm. – csókolt meg.
Mikor végre sikerült összeszednünk magunkat, már elég késő volt… Gyorsan felöltöztünk és nemsokára úton voltunk anyuékhoz.
Csendben mentünk be a házba. Az előszobában lepakoltunk, majd a szüleim keresésére indultunk. Anyu a konyhában sürgött-forgott, nagyon el volt foglalva az ebéd készítésével.
- Szia. – köszöntem neki.
- Ó… sziasztok! – nézett felénk, kissé meglepődött, hogy itt talál minket. – Nem számítottam rátok, de nagyon örülök nektek!
- Akkor ügye nem gond, hogy itt vagyunk? Gondoltam együtt ebédelhetnénk.
- Persze szívem, úgyis beszélni szeretnénk veled!
Ez váratlanul ért, de nem foglalkoztam túlzottan vele, majd elmondják…
Roberttel segítettünk megteríteni az asztalt, közben apu is megérkezett és nekiláttunk az ebédnek.
- Szívem, szeretnénk kérdezni Tőled valamit… - kezdte apa.
- Igen? - a hangom kíváncsian csengett.
- Jövő héten, pénteken Los Angelesbe kell utaznom munka miatt és anyád is elvállalt egy fotózást. Arra gondoltunk, hogy eljöhetnél velünk. - az arcomat fürkészte, miközben beszélt.
- Persze nem kötelező. - tette hozzá anya, s Robertre sandított.
- Hát… még meggondolom, jó?
- Rendben. - mondták egyszerre.
Apu és Robert a nappaliba vonultak, én pedig segítettem elpakolni a konyhában. Teljesen belemerültem a gondolataimba. Egy részem menni akart, a másik viszont maradt volna Roberttel. Ha itthon maradok, akkor az eddigi igyekezetem, hogy minél több időt töltsek a szüleimmel, majdhogynem hiábavalónak érezném. Viszont, ha elmegyek, végig Robertre fogok gondolni, és vagy ezerszer megbánom, hogy elutaztam. A legjobb megoldáson agyaltam, mikor Robert átölelt hátulról. Felmentünk a szobámba, ö az ágyamra ült, én pedig az íróasztalomhoz.
- Gondolom, már alig várod a jövő hétvégét. - mosolygott rám.
- Nem tudom, hogy elmegyek-e… - feleltem csendesen.
- De hát miért? Azt ne mondd, hogy nem hiányzik Los Angeles!
- Hát… csak egy kicsit. Szívesebben vagyok veled! - felálltam, s odabújtam hozzá. - Különben is, ki vigyáz rád, ha én nem?!
- Nem kell rám felügyelni, már jól vagyok. Nekem is hiányozni fogsz, de menj, csak érezd jól magad!
- Jó, majd még meglátom…
Sokáig gondolkodtam, míg végül sikerült eldöntenem, mitévő legyek. Kikísértem Robertet a kocsiáig.
- Akkor? - kérdezte.
- Mi akkor? - nem értettem mire céloz.
- Mész hétvégén? - érdeklődött mosolyogva.
- Igen, azt hiszem.
- Örülök. Holnap találkozunk.
- Rendben, szeretlek!
- Én is szeretlek! - kaptam még egy búcsúcsókot, aztán beszállt a kocsiba és elment.
Még egy pár percig kint álltam, jól esett a friss levegő. Végül bementem, hogy beszéljek anyuékkal. A konyhában voltak, vacsorához készülődtek.
- Tia, eszel te is? - kérdezte anya, mikor megjelentem az ajtóban.
- Nem, nem vagyok éhes.
Leültem az asztalhoz és csendben figyeltem Őket.
- Azt hiszem, elmegyek veletek! - szólaltam meg pár perc, hallgatás után.
- Nagyszerű! - mosolyogtak rám.
- Mikor indulunk?
- Pénteken, egyből a suli után és vasárnap este jövünk. - mondta apa a következő kérdésemet is megválaszolva.

29. Fejezet

Sziasztok!

Pár szó ehhez a fejezethez: Először is tudnotok kell, hogy amit ebben a részben olvashattok, annak nagy valóságalapja van. Bár valószínűleg nem Tia játszotta az ápolónő szerepét, ám Robert tényleg nem úszta meg sértetlenül az egyik forgatási napot... Remélem eléggé felkeltettem a kíváncsiságotokat, és nagyon jó olvasást kívánok Nektek!

Ezzel a fejezettel, a mai napon szeretnénk köszönteni Robertet, aki ma (május 13-án) ünnepli 24. születésnapját! Boldog szülinapot, Rob! :)


29. Fejezet

Az elmúlt három hétben a szabadidőm nagy részét igyekeztem a szüleimmel tölteni. Mivel már március van, az idő egyre szebb és melegebb lett. Suli után sokszor sétáltunk a parkban Katevel, anyuékkal vagy Robbal.
Dannal még mindig nem volt túl jó a kapcsolatunk. Néha beszélünk egymással, ha a köszönést egyáltalán annak nevezhetjük.
A mai nap viszont teljesen eltért az átlagostól: az idő pocsék volt, ami a hangulatomon is meglátszott.
Suli után egyenesen hazafelé vettem az irányt. Semmit nem terveztem a délutánra, sőt még kedvem sem volt semmihez. Kate az anyukájával ment vásárolni, Daniellel pedig… így maradt a tanulás a nap hátra lévő részében.
Senki sem volt otthon. Azt tudtam, hogy apura nem is számíthatok, mert ma forgatáson van. De az egyáltalán nem rémlett, hogy anyu mondott volna valamit a terveiről…
Igazából nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Lepakoltam a szobámban, majd valami ebéd után kezdtem kutatni a hűtőben.
Megmelegítettem a levest és szépen, lassan megettem. Teljesen eltelített, úgy éreztem nincs is szükségem a másodikra, nagyon jól laktam.
Felvonultam a szobámba és nekiálltam a tanulásnak. Töri, irodalom, matek, angol… ahogy közeledik az érettségi, minden nappal egyre többet kell tanulnom.
Fel sem tűnt, hogy milyen sok ideje ültem az asztalomnál. Már hat óra is elmúlt és még sem anyu, sem apu nem értek haza. És telefonon se kerestek - pillantottam a kijelzőre. Kezdett nagyon rossz előérzetem lenni. Próbáltam csillapítani magam, hogy nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. Mikor kissé sikerült megnyugodnom, rögtön tárcsázni kezdtem apu számát, ekkor viszont kulcszörgés zavart meg, odalentről. Megszakítottam a hívást és fülelni kezdtem.
- Tia?! - hallottam apu hangját a földszintről.
Gyorsan lefutottam a lépcsőn és majdnem összeütköztem vele. Az arckifejezése nagyon zavart volt, nem tudtam róla leolvasni semmit.
- Szia. - köszöntem. - Mi van?- kérdeztem idegesen, mert percekig nem szólalt meg.
- Gyere, ülj le!- húzott a nappali felé.
Követtem, de egyre türelmetlenebb lettem, láttam rajta, hogy valami nincs rendben.
- Mi az apu? Mi történt?
- Robertnek balesete volt, a forgatáson. De most már jól…
Apu, pihenés nélkül mondta, de én már egyáltalán nem tudtam rá koncentrálni. Csak az járt a fejemben, hogy látni akarom Robot. Most azonnal! Felpattantam a helyemről, majd kiviharzottam az előszobába. Apa értetlen pillantásokat vetett felém, de mintha hirtelen felfogta volna mi volt a tervem, felkapta a kocsi kulcsot. Gyorsan beültünk az autóba, és én kezdtem tisztábban látni a dolgokat.
- Miért nem hívtatok fel? Egyáltalán mikor történt? - csak úgy ömlöttek belőlem a kérdések és válaszokat akartam valamennyire.
- Nyugalom, mondtam már, hogy most jobban van, és valószínűleg alszik.
- Nem érdekel, vele akarok lenni! - fakadtam ki. - És lennél szíves válaszolni? - a hangom már cseppet sem volt kedves.
- Késő délután történt, és én sem tudom, miért nem hívtalak fel… Sajnálom! - éreztem, hogy tényleg sajnálja, de valahogy ez kevésbé csillapított le.
- Jó, mindegy. - mondtam, de a hangom nagyon is kimért volt.
Az út további részén egyikünk sem szólalt meg. Túl feszült voltam és nem akartam, hogy esetleg valami olyan csússzon ki a számon, amit később még megbánhatok.
Fogalmam sem volt, mi is történt valójában, hogy egyáltalán milyen sérüléseket szerzett, hogy mennyire súlyosak. Hogy kórházban van-e, vagy csak otthon fekszik.
Kicsit megnyugodtam, mikor apu leparkolt Rob háza előtt. Hálás pillantást vetettem felé és megpusziltam. Egy gyors mozdulattal kipattantam a kocsiból és a ház felé indultam. Az ajtó nyitva volt, lepakoltam az előszobába, aztán beljebb mentem. Körülnéztem a földszinten, sehol sem volt senki. Épp az emelet felé indultam, mikor Ashley jött velem szembe.
- Hello, Tia! De jó, hogy itt vagy! - ölelt meg.
- Szia. Hogy van? - érdeklődtem, momentán semmi másra nem tudtam figyelni.
- Egész jól, kicsit még fáradt. Az előbb ébredt fel.
De már nem vártam meg, hogy befejezze a mondatot, felrohantam a lépcsőn és Robert szobájába léptem.
- Szia. - köszöntem halkan és leültem az ágya szélére.
- Szia. - üdvözölt erőtlenül, majd a kezemre helyezte a sajátját.
Megpróbált felülni, de én nem hagytam, gyorsan visszanyomtam a párnára a fejét. Készségesen tűrte és nem ellenkezett.
- Pihenj, kérlek! - simítottam végig az arcán és óvatosan megcsókoltam.
Lehunyta a szemét, én pedig csendben figyeltem, ahogy lassan elnyomja az álom. Mikor teljesen biztos volt, hogy nagyon mélyen alszik, kiosontam a szobából és Ashleyt kezdtem keresni.
Hamar megtaláltam a konyhában ült, és épp teát ivott. Valószínűleg észre sem vette, hogy lejöttem, csak akkor nézett fel, mikor leültem vele szemben.
- Szia. Hozzak neked is? - mutatott a bögrére.
- Igen, köszönöm. Aztán elmondod, mi is történt pontosan?
- Persze. - lerakta a teát és mellém ült. - Szóval, épp egy jelenetet vettünk fel, mikor valami fém alkatrész leszakadt és pont Robertet találta el. Rögtön elájult és percekig eszméletlenül feküdt a földön. Hívtunk orvost, azt mondta, valószínűleg egy enyhe agyrázkódása van.
- Nem voltatok kórházban? - értetlenkedtem.
- Nem, úgy döntöttünk erre semmi szükség, csak nagy lenne a felhajtás.
- Igen, igazad lehet. Szerinted hogy van?
- Most már egész jól, legalábbis a kezdetekhez képest biztosan. - jelent meg egy halvány mosoly az arcán. - Sokat kell pihennie, ennyi az egész. Még a forgatás is szünetel, úgyhogy böven lesz ideje felépülni…
Én csak mosolyogtam, annyira magam elé tudtam képzelni a jelenetet… persze azért nagyon sajnáltam, de szerencsére holnap szombat, úgyhogy az egész napot vele tölthetem.
Míg Robert aludt, Ashleyvel elmentünk hozzánk, hogy összepakoljak magamnak pár cuccot a hétvégére. Anyu és apu egyáltalán nem voltak ellene, hogy Robhoz "költözzek". Egy táskába pakoltam a legfontosabb dolgokat - ruhát, fogkefét, tusfürdőt, a neszesszeremet - majd indulásra készen lementem a földszintre.
Ash visszavitt Robhoz, aztán hazafelé vette az irányt.
- Köszönöm és nem csak azt, hogy elhoztál, hanem hogy vigyáztál Robertre. - adtam egy puszit az arcára és a kezem már a kilincsen volt.
- Nagyon szívesen! Örömmel tettem. - mosolygott rám.
- Szia Ash! Jó éjt! - szálltam ki az autóból.
Ö intett egyet, aztán el is tűnt mellőlem, és fél percen belül a szemem elöl is. Elindultam a lakás felé, közben a táskámban kutattam a lakáskulcs után, de hiába, nem volt meg. Pont a legfontosabb dolgot felejtettem otthon.
Nem akartam csöngetni, hátha még alszik. Ám mihelyst erre gondoltam, az ajtó kitárult előttem. Annyira meglepődtem, hogy meg sem mozdultam. Robert a karom után nyúlt és behúzott a lakásba.
- Te… Te miért vagy fent? - szedtem össze a gondolataimat.
- Teljesen jól vagyok! Ne vágj már ilyen rémült képet. - csókolt meg.
Megpróbáltam rendezni az arckifejezésemet, és értelmes szavakat kimondani.
- Biztos, hogy jól érzed magad?
- Már nem fáj a fejem, és nem vagyok fáradt sem, azt hiszem túl sokat aludtam.
- Ennek igazán örülök, de szerintem akkor sem szabadna még felkelned!
- Tia, kérlek. Már nagyon unom a szobámat! - nézett rám angyalian, aminek én nem tudtam ellenállni.
- Rendben. - adtam meg magam. - Éhes vagy?
- Kicsit. - indultunk el mindketten a konyha felé.
Készítettem egy pár szendvicset, a hűtőben talált alapanyagokat felhasználva, aztán a nappaliba mentünk és tévénézés közben fogyasztottuk el a vacsorát. Szerencsére semmilyen hírt nem közöltek a forgatási balesetről.
- Úgy látszik, nem tudnak a történtekről. - nyugtáztam, mikor véget ért a híradás.
- Még… Várj, amíg egy pletykás kedvű stábtag el nem mesél mindent egy újságírónak.
- Miért tenné? - ültem fel, hogy lássam az arcát.
- Nem is tudom, mondjuk egy ilyen hír, elég sokat fizet… - mondta cinikusan.
- Sajnálom. Erre nem is gondoltam.
- Nem számít! Minden csoda három napig tart! - nevetett, miközben felemelte az állam, hogy a szemembe nézzen. - És a kisasszony hol tölti az éjszakát?
- Természetesen itt! Nem hagylak egyedül. - csókoltam meg.
Be kell látnom, hogy Robert tényleg egész jól néz ki, mármint a délutáni állapotát tekintve. Ő egyáltalán nem volt álmos - mivel a fél napot átaludta - én pedig még nem akartam lefeküdni, úgyhogy közös megegyezéssel beraktunk egy filmet a DVD lejátszóba...
Nem sokáig bírtam, hamar elnyomott az álom Rob karjai közt. Semmire sem emlékszem a filmből. Nagyon hamar elaludhattam.
Éjfél körül lehetett, mikor hirtelen megébredtem. Észrevettem, hogy be vagyok takarva és Robert ölébe, hajtom a fejem. Lassan felültem és megpróbáltam megszokni a sötétséget. Rob végigsimított a hajamon, én pedig gyorsan felé fordultam.
- Mennyi az idő?
- Már nagyon késő van.
- És te miért nem alszol?
- Mert nem vagyok álmos. De mit szólnál, ha felmennénk a szobámba, ott kényelmesebb lenne.
- Aludni. - tettem hozzá, mielőtt bármi más megfordulna a fejében.
- Egyértelmű.
Elindultunk a lépcső felé, miközben Rob egy percre sem engedett el. Annyira fáradt voltam, hogy semmivel sem törődtem, csak befeküdtem az ágyba.
Robert is hasonlóképp tett pár perc múlva.
- Rob?
- Hmm?
- Aludj jól!
- Rendben, jó éjt Tia!

Harmadik, negyedik díj...

Harmadik Díjunk!!!




SZABÁLYOK:

1. Tedd ki a díjat a blogodban!
2. Meg kell nevezned, hogy kitől kaptad a díjat, és linkeld ki az oldalát!
3. Egy embernek adhatod tovább, és válaszolj az alábbi kérdésekre:
- Honnan ismered?
- Miért neki adod a díjat?
- Mitől egyedi az Ő története?
- Mi fogott meg benne?
4. Linkeld ki annak az oldalát, akinek adod!
5. Értesítsd az érintettet!



2. Köszönjük a díjat Briginek! Igazán szép dolgokat írt a blogról, ha kíváncsi vagy az ő oldalára, kattints ide: http://www.titkokarnyekaban.blogspot.com/ Köszönjük, hogy olvasol minket! :)


3. A díjat szeretnénk Minänak ajánlani!!!


3- 4. Az oldaladat Csilla találta meg és mesélt róla Nekem is, konkrétabban felolvasott belőle egy részt. Nagyon megtetszett, ahogy írsz és az alaptörténet is, miszerint Mary semmit sem tud a híres sztárról, Robertről! Azóta is folyamatosan olvasunk Téged és további sok sikert kívánunk az íráshoz! Mindenkinek csak ajánlani tudom, úgyhogy látogassátok meg a http://www.regvartboldogsag.blogspot.com/ oldalt!




Egy másik Díj… (negyedik)



Nemrég kaptunk még egy díjat, amit ezúton szeretnénk megköszönni Minänak és Briginek! :)

28. Fejezet

Sziasztok!

Jelentjük épségben hazaértünk :) örömmel láttuk, hogy voltak akik vették a fáradtságot és írtak nekünk pár kedves sort. Amint Ivcsinek ideje engedi válaszol is a kommentekre :)

Szóval, úgy döntöttünk, meglepünk titeket egy újabb fejezettel... A következőt viszont csak csütörtökön hozzuk. Utána pedig valószínűleg a megszokott rend szerint kerülnek fel.
Nem is szaporítom tovább a szót, reméljük tetszeni fog :)
Jó olvasást! : Csillu & Ivcsi

Hosszasan töprengtem a felfedezésemen a konyhában. Nem zavart meg senki, valószínűleg észre sem vették, hogy eljöttem, a nappaliból és nincs is kedvem visszamenni, úgyhogy inkább a szobám felé vettem az irányt.

A gondolataim apu körül forogtak és valami változáson agyaltam a kettőnk kapcsolatát illetően, hogy találhatnám meg a helyes utat közte és Rob között. Mindkettőjüket nagyon szeretem - persze különböző érzelmeket táplálva feléjük - és ezen soha nem is akartam változtatni.
Bűntudat kezdett hatalmába keríteni és teljesen kétségbe estem, hogy ezt nem voltam képes betartani. Elhanyagoltam szüleimet, sőt még talán meg is bántottam őket azzal, hogy újra előtérbe került a rosszabbik énem: lógás a suliból a haverokkal, még Los Angelesből; és most lógás a suliból viszont nem a barátaimmal, hanem pont miattuk; és ezen nincs mit szépíteni…
Próbáltam elfojtani magamban a múltat, de úgy látszik nem sok sikerrel. Mióta Vancouverben élünk, teljesen megváltoztam, legalábbis látszólag biztosan. De nem akartam, hogy újjá éledjen a múltam. Egyáltalán nem voltam rá büszke, és azt hittem ezen majd változtatni tudok, ha elköltöztünk. Talán ezért éreztem olyan könnyűnek az elválást Los Angelestől, a barátaimtól, az iskolától…
Kopogtak az ajtómon. Biztos voltam benne, hogy Robert az, hiszen már egy jó ideje "eltűntem" - bár sejtelmem sem volt, mennyi lehetett ez pontosan.
- Tessék… - szóltam, de a hangom elcsuklott. Eddig észre sem vettem, hogy könnycseppek borítják el a szemem és gurulnak végig az arcomon. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, de elkéstem, mert Robert észrevette:
- Tia, miért sírtál?
- Semmi… Nem szeretnék róla beszélni! - mondtam, de nem néztem a szemébe, inkább lehajtottam a fejem.
Rob valószínűleg beérte a válaszommal, mert nem faggatott tovább. Odaült mellém az ágyra és az ölébe húzott. Én készségesen engedtem az unszolásnak. Vágytam erre a közelségre, nagyon megnyugtató volt. Sokáig mindketten hallgattunk… Aztán Rob megtörte ezt a csendet:
- Elmeséled részletesen mi volt a szüleiddel?
Ezen eltöprengtem egy darabig, vajon milyen részlet maradhatott ki, amiről még nem tudott. Visszaemlékeztem a telefonbeszélgetésünkre és rájöttem, csak nagyon felületesen avattam be. Megnyugtatásként megemlítettem a büntetésem, de semmi mást.
- Hát mikor hazaértem igen jó jelnek számított, hogy nem támadtak egyből le, hanem szépen végighallgatták az egész storyt, elejétől a végéig. Kicsit furcsálltam, hogy ennyire nyugodtak, mivel általában nem ez volt jellemző… - gyorsan elhallgattam. Észre sem vettem mi csúszott ki a számon az imént. Tudtam, hogy nem fogok egykönnyen túllépni a múltamon, de erre még nem készültem fel, hogy Robert is tudjon róla.
Már csak abban reménykedtem, hogy nem veszi észre a nagyon is nyilvánvaló jeleket, és gyorsan folytattam:
- Aztán kiszabták a büntetésem, de innentől már te is tudod!
Rob nem szólt semmit, viszont az arckifejezése elárulta, hogy nagyon gondolkodik valamin. Bíztam benne, hogy nem az elszólásom van a dolog mögött…
- Hogy értetted azt, hogy általában nem ez volt a jellemző? - kérdezte.
Minden reményem szertefoszlott. Tudtam, hogy nincs értelme hazudnom, de valahogy semmi kedvem nem volt erről beszélni. Pedig Rob igazán megérdemelte, hogy mindent tudjon rólam, de féltem, nagyon féltem a reakciójától… Fogalmam sem volt mit fog ezután gondolni rólam.
- Rob! Én nem mindig voltam jó kislány… - kezdtem, de össze kellett szednem minden erőmet, hogy meg bírjak szólalni. - Mikor még Tommal jártam - nehezemre esett kimondani a nevét - nem mindig töltöttük az iskolán belül a napjainkat. Akkoriban elég sok hülyeséget csináltam. És hát, anyuék emiatt bekeményítettek… szobafogság, ergo nem találkozhattam Tommal és senki mással sem. Beláttam, hogy ez így nem mehet tovább és változtatni akartam.
- Eddig nem is meséltél erről. - hangja nyugodt volt.
Semmi szemrehányást nem tesz nekem…
Egyáltalán nem gondol rólam semmi rosszat, csupán az érdekli, hogy nem beszéltem még erről?!
Borzasztóan kíváncsi voltam mi a véleménye igazából, milyennek lát most!
- Nem vagyok rá túl büszke! - közöltem ridegen. - Viszont arra kíváncsi lennék, mit gondolsz most! De őszintén!
- Szerintem, mindenki hibázhat… de ugye nem az jutott eszedbe, hogy ettől most lekicsinyűltél volna a szememben! Inkább, köszönöm az őszinteségedet. Aztán többet, meg se forduljon a fejedben, hogy ilyeneket csinálj! - nevetett, majd megcsókolt.
Minden félelmem hirtelen elszállt. Tudtam, hogy bízhatok Robertben.
- Ugye itt maradsz? - néztem rá "kiskutya szemekkel".
- Persze. Reméltem, hogy megkérdezed! - incselkedett.
Gyorsan birtokba vettem a fürdőszobát, majd mielőtt még visszamentem volna a szobámba, lenéztem a földszintre. Apu még mindig tévézett, ez igen meglepő volt, mert ilyen ritkán fordult elő.
- Mi ennyire érdekes? - huppantam le mellé a kanapéra.
- Ó… Tia! Hát te még fent vagy? - lepődött meg.
- Igen, és Robert itt alszik… Ugye nem gond?
- Nem dehogy! - láttam rajta, hogy komolyan is gondolja. Talán apa nem úgy fogta fel ezt a kapcsolatot, mint én. Őt nem bántotta, hogy kissé elhanyagoltam? Úgy látszik nem… Ő csak egyszerűen örült annak, hogy a lánya boldog.
Ezt meg akartam köszönni Neki, de még semmilyen konkrét tervem nem volt és most Rob is vár…
- Figyelj! Gondolom, mindent elmondasz anyunak. - méláztam.
- Igen szívem, ezt jól látod! Sajnálom, majd megpróbálom kevésbé megijeszteni és akkor nem lesz Veled, olyan kemény.
Tudtam, hogy minden szava teljesen komoly. Ismertem anyámat, és ha valami nem tetszik neki, akkor eléggé kijön a sodrából.
- És most hol van? - érdeklődtem, mivel egész nap nem láttam Őt.
- Délután fotózásra ment és úgy látszik, egy kissé elhúzódik.
- Értem. Akkor jó éjt, apu! - adtam egy puszit az arcára.
- Jó éjt! - köszönt Ö is.
Felrohantam a lépcsőn, de a szobámba már sokkal csendesebben léptem be, bár őszintén reméltem, hogy Rob még nem aludt el. Bebújtam mellé az ágyba, mire Ő felém fordult és kaptam egy csókot. Széles mosollyal jutalmaztam, majd lehunytam a szemem és csak élveztem Robert közelségét.

Másnap reggel kelletlenül vettem tudomásul, hogy egy újabb nap veszi kezdetét és iskolába kell mennem, pedig legszívesebben itt feküdtem volna egész nap, Roberttel. Lassan, nagyon fáradtan kikászálódtam az ágyból, ezzel persze Robertet is felébresztve.
- Jó reggelt! Sajná…
- Ne mentegetőzz! Mindkettőnknek vannak kötelezettségei, szóval egyáltalán nem baj, hogy felkeltem. - szakított félbe. - Amúgy, jó reggelt! - rántott vissza maga mellé és apró csókokkal halmozott el.
Mikor végre sikerült elszakadnunk egymástól, már eléggé nagy késésben voltunk - legalábbis én biztosan. Gyors öltözés, és a fürdőszobai teendők után, lerobogtunk a földszintre. Apu épp reggelizett, anyu pedig még az igazak álmát aludta.
- Mi ez a nagy sietség? - érdeklődött apu, de én még csak válaszra sem méltattam.
- Kicsit késésben vagyunk! - vázolta a helyzetet Rob.
Elvettem két almát a konyhapultról, elköszöntem apámtól. Felkaptam a kabátom és a csizmám, magamhoz vettem a táskám, indulásra készen álltam, ahogy Robert is. A kocsi felé menet, odaadtam az egyik gyümölcsöt reggeli gyanánt, de majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy úgyis be fog menni valahova egy kávéért.
Épp időben érkeztem az iskolába, Rob vezetési stílusának köszönhetően. :)

A suliban minden a már megszokott módon zajlott: Kate és Dan remekül érezték magukat, engem semmibe véve. Komolyan, mintha én lennék a hibás!
Elmélkedésemet a telefonom csörgése zavarta meg:
- Tessék? - szóltam bele kissé durván, az utóbbi gondolataim miatt.
- Szia! Úgy látszik tegnap feleslegesen fáradoztam… Nincs valami jó kedved!
- Sajnálom! De tudod, pont az a baj, hogy semmi változás nincs. Viszont tegnap remekül éreztem magam, úgyhogy nem volt az olyan felesleges!
- Ennek igazán örülök!
- Egyébként miért hívtál? Csak nemrég váltunk el egymástól.
- Igen, de hiányzol… Amúgy meg azért, hogy megtudjam, mit terveztél ma estére.
- Tanulás, házimunka… és remélhetőleg látogatom is lesz.
- Ki az? Ismerem?
- Igen ismered! - kuncogtam. - Szóval, akkor este.
- Redben, akkor este! Szeretlek!
- Szia! - búcsúztam, majd megszakítottam a vonalat, mert éppen belépett az osztályba a tanár.
Teljesen úgy éreztem, mintha az idő az átlagosnál sokkalta lassabban telt volna. Még fél óra vissza volt az utolsó óránkból.
Kate rosszul lett, így kiengedték. Fel akartam ajánlani a segítségem, de Daniel megelőzött és én ráeszméltem, hogy talán nem is fogatta volna el.
Daniel visszajött és közölte, hogy Kate inkább hazamegy. Pedig már azt terveztem, hogy suli után beszélek vele…
Végre kicsöngettek és én már csak arra vártam, hogy véget érjen ez a szörnyű nap! Gondolataimba merülve sétáltam kifelé az iskolából, amikor megpillantottam az utca túloldalán egy fekete Volvót… Ez önmagában nem is jelent semmit, csakhogy a suliban senkinek nincs ilyen kocsija. Nagyon jól tudtam ki a gazdája. De hát mit kereshet itt? Közelebb érve feltűnt, hogy nem is ül benne senki, de még a környékén sincs.
Ismerős hang ütötte meg a fülem, a hátam mögül. Gyorsan megfordultam és meglepődve vettem tudomásul, hogy Kate és Rob közeledik felém.
- Sajnálom, sajnálom, sajnálom! - Hajtogatta Kate. - Robertnek teljesen igaza van. - mondta, miközben a nyakamba borult.
- Mégis miben? - értetlenül néztem, az említett személy felé.
- Abban, hogy nem rád kéne haragudnom, hanem Danre. Te nem tehetsz semmiről! Nagyon haragszol?
- Nem! - újra megöleltük egymást. - Hogy érzed magad? Jobban vagy már?
- Nem, nem igazán. Kicsit még szédülök.
- Szeretnéd, hogy hazavigyünk? - érdeklődött Robert.
- Nagyon örülnék neki! Persze, csak ha nem gond.
Miután Kate-t épségben hazaszállítottuk, Rob engem is hazavitt. Amint kiszálltunk a kocsiból, egyből megöleltem.
- Köszön! - csókoltam meg.
- Mit is? - incselkedett.
- Egyrészt azt, hogy vagy nekem és nagyon szeretlek, másrészt azt, hogy beszéltél Katevel.
- Nincs mit! Nem szeretem, ha szomorú vagy…
Végre ismét boldognak, igazán boldognak éreztem magam. Úgy néz ki, minden rendeződött.
Belépve a házba anyuval találtam szemben magamat, akinek cseppet sem volt jó kedve.
- Örvendek kisasszony! Épp ideje volt!
Elindult a nappali felé és ebből én arra következtettem, nekem is követnem kéne.
- Szerintem jobb lenne, ha hazamennél. - suttogtam Robertnek.
- Csak nem gondolod, hogy most egyedül hagylak! - megszorította a kezem, majd együtt mentünk be a nappaliba, ahol anyu már türelmetlenül várt.
Rob jelenléte erőt adott nekem, örültem, hogy itt van velem.
- Tia! Azt hiszem, éppen a büntetésedet töltöd! Attól, hogy nem kaptál szobafogságot, nem jogosít fel arra, hogy egy szó nélkül eltűnj, és apád halálra izgulja magát. Magyarázatot várok!
- Én… Bocsánat! - nem volt semmi, ami mentségemre lett volna. Nem kenhetem az egészet Robertre. Ugyanannyira hibás voltam én is.
- Lauren, én tehetek az egészről! Én vittem el Tiát tegnap délután és esélye sem volt Titeket értesítenie. Meglepetésnek szántam.
Tudtam, hogy anyát sokkal nehezebb lesz meggyőzni, mint apát. Nem is reménykedtem benne, hogy ennyivel megúszom.
- Rendben. De többet elő nem forduljon!
Micsoda?! Csak ennyi a hozzáfűzni valója? Ennyivel megúsznám az egészet?
Nem tudtam mire vélni a történteket. Anyámat egyáltalán nem ilyenek ismertem.
Vajon Robert van ilyen jó hatással az emberekre?

27. Fejezet

27. Fejezet

Vártam a reakciójukat a kérésemre… De semmi. Olyan volt, mintha én ott sem lennék a szobában. Beszéltek, de nagyon halkan. Legalábbis én biztosan nem értettem belőle semmit. Erre is csak abból jöttem rá, mert mozgott a szájuk.
Aztán anya felém fordult.
- Rendben, legyen. Két hétig minden házimunkát Te végzel!
- Köszönöm! - tátogtam.
Eddig észre sem vettem mennyi idegesség gyülemlett fel bennem, de most hatalmas megkönnyebbülés vette át a helyét.
- Jó éjt, Tia! - mondta apu és felállt a kanapéról, amiben anya is követte.
Észre sem vettem, hogy már ilyen későre jár.
- Szívem, a mosogatás még rád vár! - szólt vissza anyu, majd kiment a nappaliból.
Kelletlenül tápászkodtam fel a fotelből és a konyha felé indultam. Elmostam az edényeket, és már csak egy puha ágyra vágytam…
A fürdőben gyorsan végeztem aztán beérve a szobámba, egyenesen bedőltem az ágyba. Lehunytam a szemem, de nem tudtam elaludni. Éreztem, hogy valamit elfelejtettem. Minden fáradtságom hirtelen elpárolgott. A telefonom után kaptam, és megdöbbenve láttam, hogy öt nem fogadott hívásom érkezett Roberttől.
Gyorsan betárcsáztam a számot - az idővel egyáltalán nem törődve - és türelmetlenül vártam…
- Haló? - vette fel végre.
- Szia! Sajnálom, hogy nem hívtalak előbb, de…
- Hé, hé! Lassíts egy kicsit, rendben? - kérte, kissé még álmosan.
- Inkább hagyjuk, majd reggel beszélünk… - tettem volna le.
- Állj! Ha már úgyis felébresztettél, legalább legyen értelme!
- Oké… Szóval, kaptam büntetés. Két hétig minden itthoni munkát nekem kell elvégeznem. - vázoltam a helyzetet.
- Értem. Akkor nem is volt annyira vészes! - merengett.
- Fogjuk rá! - zártam le és készültem egy másik témát felhozni, de Robert közbevágott:
- Holnap érted megyek a sulihoz. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Rendben, de miért?
- Az legyen meglepetés! Viszont most már ideje lenne aludni!
- Jó éjt! - búcsúztunk el egymástól.
Visszadőltem az ágyra és nagyon hamar öntudatlanságba zuhantam.
Reggel igazán kipihenten ébredtem. Úgy láttam anyuéknak is remekül indult a nap. Jó hangulatban megreggeliztünk, aztán én egyetlen zokszó nélkül elpakoltam magam után.
Iskolába menet, sokszor elképzeltem, mit fogok mondani Katenek, de ahogy az osztályba értem minden, amit előre elterveztem szertefoszlott.
Daniel és Kate jóízűen beszélgettek, és úgy tettek, mintha én ott sem lennék - bár Dan az ajtó felé fordult, mikor én beléptem rajta.
Az egész nap így telt el. Egyáltalán nem szóltunk egymáshoz. Kezdtem magam feszéjezve érezni a jelenlétükben, és egyre kevésbé éreztem a reggeli jó kedvem hatását.
Végre kicsöngettek az utolsó órámról is. Lassan ballagtam kifelé a teremből, végigmentem a folyosón, majd a kijárat felé indultam. A földet fixíroztam, nem néztem fel. Beleütköztem valakibe…
- Bocsánat! - mondtam reflexből, majd egy nagy ívet véve kikerültem. A karom után kapott és visszahúzott maga elé.
- Tia, mi a baj? - kérdezte ijedten.
Meglepetten néztem fel Robertre. Ö állt előttem, és egy hosszú percbe telt mire rájöttem, hogy miért is van itt. Az egész napomat az önmarcangolásom töltötte ki, teljesen elfeledkeztem a délutáni programomról Robbal.
- Semmi, inkább menjünk! Jó? - indultam el a parkoló felé, ahol vélhetőleg a kocsija lesz.
Küzdöttem a könnyeimmel, mikor már a kocsiban ültünk. Valószínű, hogy ezt Robert is észrevette, mégsem faggatott. Egy darabig csak figyeltem öt és úgy éreztem az lenne a leghelyesebb, ha mindent elmondanék neki.
- Tudod - kezdtem bele - szörnyen érzem magam. Sem Kate, sem Daniel nem szóltak hozzám. Fogalmam sincs mit kéne tennem…
- A legjobb lenne, ha őszintén beszélnél velük.
- Mondani könnyű! - fakadtam ki. - Kérlek, tereld el a gondolataimat, hogy ne gyötörjem tovább magam! - váltottam sokkal kedvesebb hangnemre.
- Ne aggódj! Mindjárt jobb kedved lesz.
Ez egyáltalán nem nyugtatott meg, hanem inkább izgatott lettem. Eszembe jutott, amit tegnap a telefonba mondott tegnap: "Az legyen meglepetés!"
- Hová viszel? - kérdeztem kíváncsian.
- Meg fogod látni! - incselkedett.
Nem faggattam tovább, mert éppen leparkolt, de mivel nem nagyon figyeltem az utat, nem tudtam hová érkeztünk.
Kiszállt a kocsiból, majd én is követtem. Körbenéztem, és ledöbbenve vártam mi fog történni. Robert a kezem után nyúlt és a főépület felé indultunk.
Megvette a jegyeket, aztán bementünk a vidámparkba. Még sosem jártam itt. Kicsit csodálkoztam, hogy miért pont ide jöttünk, hiszen még kint nagyon hűvös az idő: tél révén. A kabátunkat leadtuk egy ruhatárban, ebből én arra következtettem, hogy valószínűleg nem kültéren töltjük el az időnket.
Egy nagy terembe léptünk, ahol egy csomó érdekes tárgy volt a legszembetűnőbb. Kíváncsian fürkésztem Robert arcát, vajon miért pont ide hozott?
- Arra gondoltam, Neked most szükséged van egy kis kikapcsolódásra… és ez a hely tűnt erre a legalkalmasabbnak. - mosolygott rám a legangyalibban, amit valaha is láttam.
- Köszönöm! - de ezzel most nem csak erre a napra akartam célozni, hanem mindent meg akartam köszönni, amit értem tett.
Hatalmas volt a kíváncsiságom. Mindent ki akartam próbálni, szemügyre venni. Robert ebben nagyon jó partnernek bizonyult. Teljesen felszabadultam. Igaza volt: már nem is érdekelt, mennyi gond vár rám a "valóságban".
Órákat töltöttünk el a különféle érdekesebbnél-érdekesebb tárgyak vizsgálatával. Fantasztikus élmény volt…
A telefonom csörgése térített vissza a jelenbe.
- Igen? - szóltam bele félénken, de tudtam kinek a hangját fogom hallani.
- Tia! Ezt mégis hogy képzelted?! Hol vagy?
Uram Isten… Anyáékról teljesen megfeledkeztem. Még csak fel sem hívtam őket és reggel sem említettem a délutánt.
- Roberttel vagyok… - gondoltam ennyi talán éppen elég lesz.
- Kislányom, egyáltalán mikor akartál nekünk erről szólni? És ha jól emlékszem éppen büntetésben vagy! - folytatta és a hangja cseppet sem volt kedves.
- Sajnálom, most azonnal indulok!
Erre már nem kaptam választ, apa leraktam a telefont.
- Haza kell mennem! - mondtam Robertnek, bár pontosan tudtam, tisztában van a helyzettel.
A kocsiig menet, egyikünk sem szólt semmit. Út közben sem beszéltünk. Túl ideges voltam, ahhoz, hogy bármit is mondjak.
- Én kevertelek bajba, ebből én is foglak kihúzni! - mondta, mikor leállította a motort a házunk előtt.
- Én is pont ugyanolyan hibás vagyok! - néztem mélyen a szemeibe.
Együtt indultunk be a házba, ahol apa már türelmetlenül várt ránk. Azt sem tudtam, mit mondhatnék. Egyetlen elfogadható érvet sem találtam… De Rob megelőzött és Ö kezdett beszélni:
- Peter! Én tehetek az egészről. Csak egy kicsit fel akartam vidítani Tiát. Annyi rossz történt vele mostanában. Iskola után egyből elvittem, így esélye sem volt Titeket értesítenie. Nekem pedig teljesen kiment a fejemből! - rám nézett, én pedig lesütöttem a szemem, mielőtt még valami olyan is kicsúszik a számon, ami csak tovább rontaná a helyzetemet.
Tudtam, hogy lett volna alkalmam, hogy szóljak apunak… az esti telefonbeszélgetés világossá tette, hogy a délutánom foglalt lesz. Reggel szóba hozhattam volna a terveinket, habár én sem tudtam túl sok konkrétumot.
Apa csak állt, és egy szót sem szólt, pedig Rob elég hatásos védőbeszédet tartott. Talán arra várt, hogy én is hozzáfűzzek valamit a dologhoz.
- Sajnálom! - nyögtem ki végül.
- Rendben, most az egyszer elnézem, - mondta még mindig ridegen. Aztán felém lépett és szorosan magához ölelt. - persze csak akkor, ha soha többé nem csinálsz ilyen butaságot. Aggódtam érted! - bújt ki az öleléséből és nézett a szemembe.
Valószínűleg nem volt valami megnyugtató látvány, mert éreztem, hogy a könnycseppek legördülnek az arcomon.
- Szeretlek. - borultam újra a nyakába és hosszú percekig meg sem mozdultam.
Rájöttem, milyen régen voltam ennyire közel apához. Régen mindent megbeszéltünk egymással, de mióta Vancouverbe költöztünk, ez teljesen megváltozott.
Beljebb mentünk a házba, pontosabban a nappali felé vettük az irányt. Leültünk a kanapéra. Apu és Rob a munkával kapcsolatban kezdtek beszélgetni, én pedig elmerültem a gondolataimban…
Csak most vettem észre, mennyire hiányzik az életemből ez a szoros apa-lánya kapocs, ami mióta ideköltöztünk teljesen megváltozott. Apának a sok munka, nekem az iskola, Rob…
És ekkor - a felfedezés villámcsapásként ért - minden világossá vált. Ez a változás nem akkor következett be, mikor más városba költöztünk, hanem mikor Rob és égy pár lettünk.
Ez elgondolkoztatott. Vajon ezt apa is észrevette?
Hirtelen felpattantam a kanapéról és a konyhába indultam. Ittam egy pohár vizet - reménykedtem benne, hogy ettől talán lenyugszom. Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, mind megválaszolatlanul.
Mikor kissé lehiggadtam, csodálkozva vettem észre, hogy egyikük sem jött utánam. Valószínűleg nagyon elmerültek a beszélgetésben, még csak fel sem tűnt nekik, hogy nem vagyok a szobában. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Most örültem csak igazán, hogy egyedül lehettem.
Elhatároztam, hogy mindenképpen változtatni fogok a mostani helyzeten. Több időt szeretnék tölteni a szüleimmel, és nem elhanyagolni őket, ahogy azt az utóbbi időben tettem.
Valamilyen köztes utat kell találnom Robert és apuék között.