26. Fejezet
- Tia! - lépett közelebb hozzám.
Szólni akartam, de Ő gyengéden a számra helyezte az ujját.
- Kérlek, hadd mondjam végig.
Bólintottam, de közben borzasztóan frusztrált az egyre több körénk gyűlt diák. Robertet viszont, látszólag hidegen hagyta. Egyre csak közeledett felém… majd megcsókolt.
Körülöttem megszűnt a külvilág. Már egyáltalán nem érdekeltek a "szemtanúk". Kizárólag Robertre figyeltem és azt kívántam, bár soha ne érne véget ez a pillanat. De mihelyst erre gondoltam, Rob ajkai elváltak az enyémektől.
Lassan kinyitottam a szemem. Ahogy óvatosan felnéztem, egy gyönyörű, kék szempár ejtett rabul.
- Szeretlek! Sosem akartalak megbántani. Borzalmas alak vagyok… Fogalmam sincs, hogy tehettem ezt a legeslegcsodálatosabb növel, akit valaha is ismertem. Nagyon sajnálom! Remélem, meg fogsz tudni bocsájtani nekem! Nem tudom, mihez kezdenék nélküled! - nem folytatta.
Gondolom valamiféle reakcióra várt tőlem, de a meghatódottságtól meg sem bírtam szólalni.
- És még valamit tudnod kell… - mondta pár perc szünet után. - Te vagy nekem a legfontosabb a világon!
Oh. - jött ki egy hang a torkomon, amin még én is meglepődtem. A vallomása nagyon megérintett. Csodálatos dolgokat mondott nekem az imént. A gondolataim össze-vissza kavarogtak a fejemben, egyetlen értelmes mondatot sem sikerült hangosan kimondanom.
Hirtelen elhatároztam magam: szavak helyett inkább beszéljenek a tettek.
Csak egyszerűen megöleltem, mégis úgy éreztem ennyi éppen elég volt. Hosszú percekig, bújtam hozzá egyre szorosabban. Aztán kissé eltoltam magam Tőle és a fülébe suttogtam:
- Én is szeretlek! - azzal kibújtam az öleléséből.
Végignéztem a közönségünkön. A lányokon a meghatódottság apró jeleit véltem felfedezni, a fiúk pedig elismerően néztek fel Robertre.
Végül a tekintetem Robert arcára tévedt, ahonnan egy hatalmas mosoly köszönt vissza rám. Belekulcsoltam a kezem az övébe, majd átvágva a körülöttünk felgyülemlett tömegen, a kijárat felé indultunk.
Csendben sétáltunk egymás mellett a kocsiig. Robert - mint mindig - most is kinyitotta nekem az ajtót. Mikor már mindketten benn ültünk, úgy éreztem most már illene valamit mondanom, mégsem jött ki egyetlen hang se a torkomon. Az egész úton hallgatásba burkolództam. És Rob sem szólalt meg… Csak arra eszméltem fel, hogy a motor leáll. Nagyon ráérősen kikászálódtam az autóból, és csak ezután vettem észre hová érkeztünk meg, de igazából egyáltalán nem bántam, hogy Robert ide hozott.
Lassan követtem öt a lakásába. Beljebb lépve, megpillantottam a konyhaasztalon heverő papírt, mely feltehet en a levelemet tartalmazta.
Tudtam, hogy mi áll benne. Pontosan emlékeztem minden egyes szóra. Úgy éreztem hiba volt ennyire hirtelen mindent Rob nyakába zúdítani.
Egy kezet éreztem a vállamon… Felvettem az irományom az asztalról, majd Robert felé fordultam.
- Sajnálom, de tudnod kell, hogy mindent teljesen komolyan gondoltam. Sajnálom, hogy ilyen hirtelen mindent a nyakadba zúdítottam, de… - mutattam a papírra.
- Nem, Tia! Teljesen igazad volt, sőt inkább meg kéne, hogy köszönjem Neked. Ez térített észhez. Csak miután elolvastam, akkor döbbentem rá, hogy akár el is veszíthetlek.
Ehhez nem fűztem semmit. Robert ajkai vészesen közeledtek az enyémek felé… ám én az utolsó pillanatban elfordítottam a fejem.
- Sajnálom, de ezen én nem tudok ilyen könnyen túllépni! - néztem mélyen a szemeibe. - Úgy gondolom, lenne miről beszélgetnünk. - húztam a nappali felé.
Leültünk a kanapéra, de egyikünk sem szólalt meg.
- Jól van… De mielőtt belekezdek, szeretném, ha végighallgatnál, mármint, hogy nem vágunk egymás szavába. - kezdtem bele, Robert pedig bólintott. - Van fogalmad róla, mit éltem át, mikor nem hívtál? Borzasztóan féltem. Már azt hittem valami bajod esett! - felnéztem rá, bár éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel. - Aztán végső elkeseredésemben felhívtam Ashleyt… megkönnyebbültem, hogy jól vagy… De teljesen összezavarodtam. - a hangom a mondat közben többször is elcsuklott. Vártam, de Rob nem szólt, ezért folytattam:
- Miközben a levelet írtam, megfogadtam, hogy nem kereslek többet. Bárhogy is lesz… elfogadom. - zártam le a mondanivalóm.
Robert újfent nem fűzött hozzá semmit és ez kezdett túlságosan is idegesíteni.
- Mégis mire volt jó ez az egész? - kérdeztem, esélyt adva, hogy végre egy értelmes magyarázatot mutasson fel.
- Igazából fogalmam sincs. - mondta, pár perc gondolkodás után.
Kérdőn figyeltem öt. Teljesen össze voltam zavarodva.
- Talán túl sokat töprengtem az út során a történteken… Teljesen elbizonytalanodtam! - miközben beszélt, nem nézett rám. Üveges tekintettel meredt maga elé. - Napokig csak Lizzy mellett voltam a kórházban és néha alig észleltem az idő múlását. Tudtam, hogy fel kéne hívnom Téged… de féltem. - tekintete az enyémet kereste.
- Mitől? - kérdeztem alig hallhatóan.
- Legfőképp attól, hogy szóba sem fogsz állni velem, mert nem vettem fel a telefont és még csak vissza sem hívtalak. De aztán, végül arra jutottam, ha ennyiszer kerestél, valószínűleg van még esélyem, hogy megbocsáss. Borzasztóan önző voltam, sajnálom! Szóval, meg tudsz nekem bocsájtani? - kérdezte, egy angyali mosoly kíséretében.
- Szeretlek, és ezen soha, semmi nem fog változtatni!
- Szeretlek! - búgta a fülembe, majd megcsókolt és most hagytam. :)
- Hol voltál a hétvégén? - érdeklődött, miután az ajkaink elváltak egymástól.
- Ez most, hogy jön ide? - értetlenkedtem.
- Mikor leszálltam a gépről, egyből ide jöttem. Aztán, mikor elolvastam a leveledet, rögvest hozzátok indultam. De nem voltál ott… sőt anyukád sokat sejtetően arra utalt, mintha már rég jártál volna otthon. Tehát, mi volt ez az egész?
- Jól van. Én tényleg nem töltöttem otthon a hétvégét. Kellannal voltam… - vártam a reakcióját, ám az arckifejezése semmit sem változott. - Pénteken már nem bírtam tovább. Egyszerűen csak egyedül akartam lenni. Nem voltam kíváncsi a faggatózásokra, az állandó sajnálkozásra a szüleim részéről, sem pedig Kate ellenszenvére. Kellan volt a legalkalmasabb személy erre a célra.
- Értem. De hát, akkor miért dühös ennyire Lauren? Egyáltalán tudják, hogy hol voltál?
- Először is, valószínűleg azért mérgesek rám, mert pénteken ellógtam az iskolából. Másodszor pedig, tudják, hogy merre jártam, mert bár kértem Kellant ne szóljon senkinek, Ö mégis tudatta apuval a hollétemet.
Úgy vettem észre, Robert nagyon eltöprengett a hallottakon. Nem tudtam mi okozta a szótlanságát, de minden esetre eléggé zavart a dolog.
- Mi az? - kerestem a pillantását, de Ő nem nézett rám.
- Azon gondolkodtam, mi köze az egésznek Katehez?
- Ó… Hát, pénteken mindent elmondtam neki. - Robert felém fordult és látszott rajta, hogy nem nagyon érti, mire akarok kilyukadni. - Beavattam, mit művelt Daniel... - céloztam óvatosan.
- Rendben, most már világos. - a hangja rideg volt, semmi érzelmet nem fedeztem fel benne, és még a szemeiből sem tudtam kiolvasni az érzéseit, mert egyfolytában a földre szegezte a tekintetét.
- Mit szeretnél csinálni? - kérdezte pár perc múlva.
Mintha kicserélték volna. A szemei ragyogtak, egy halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. Boldognak tűnt.
A kezem után nyúlt, én pedig készségesen belekulcsoltam az övébe. Vágytam az érintésére... talán túlságosan is.
- Szeretném, ha hazavinnél. - mondtam lassan.
Robert arckifejezése erős csalódottságot sugárzott. Éreztem, hogy az én arcomra is kiül ez az érzés. Nem akartam - még egy percre sem - elválni Tőle.
- Én sem akarok menni, de muszáj. Nem halogathatom tovább a dolgot. Minél előbb túlesek rajta, annál könnyebb lesz. - de ezt csak Rob megnyugtatására fűztem hozzá. Tudtam mi vár rám otthon, és az nem lesz habos torta.
- Rendben, akkor menjünk!
Robert nagyon gyorsan vezetett. Hamar hazaértem… talán túl hamar. úgy éreztem, még nem készültem fel teljesen.
- Bekísérjelek? - zökkentett ki a gondolataimból.
- Nem, azt hiszem, ezt magamnak kell megoldanom. Majd hívlak, jó? - azzal egy puszit adtam az arcára és kiszálltam a kocsiból.
Robert intett, aztán elindult. Figyeltem, ahogy eltűnik, a szemem elöl, majd - végre erőt gyűjtve - én is megindultam a házunk felé.
Csendben levettem a kabátom és a csizmám az előszobában, aztán a nappali felé vettem az irányt. Anya és apa a kanapén ülve meredtek a tévére. Valami film ment és látszólag nagyon lekötötte őket. Hosszú percekig néztem őket.
- Sziasztok! - köszöntem közömbös hangon.
Erre egyből felkapták a fejüket, de a kanapéról nem mozdultak.
- Tia. Gyere, ülj le! - mondta apa, a fotel felé mutatva.
Ez nem is volt annyira vészes. Be kell, valljam, rosszabbra számítottam. Kényelembe helyeztem magam és csak vártam, mikor robban a bomba… De nem, apa nagyon is nyugodtnak látszott.
- Most pedig szeretnénk elfogadható érveket hallani, arról miért hiányoztál az iskolából és miért nem jöttél haza!
Csend… nem tudtam mit mondani. Még mindig ott tartottam, miért nem kapnak dührohamot, - ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, merthogy nem ez volt az első alkalom - de ennek semmi jele nem mutatkozott.
Összeszedtem a gondolataimat és elkezdtem mindent a legelejéről: elmeséltem, hogy mik voltak az előzmények: Daniel csókja, Rob viselkedése, Kate kiborulása.
Ezzel kipipáltnak tekintettem az első pontot a listán. Aztán áttértem a hétvégémre. Ez nehezebb volt, mint gondoltam… csak annyi érvem volt, hogy nyugalomra vágytam, semmi más.
Rájöttem, hogy egyáltalán nem volt értelme magamat erre a kényszerű magányra ítélni. Talán csak meg kellett volna beszélnem ezt valakivel…
Most, hogy mindent kiadtam magamból, teljesen felszabadultam.
- Szívem, köszönjük, hogy őszinte voltál. De azért ne gondold, hogy megtorlás nélkül marad a tetted! - ezzel valószínűleg a lógásra célzott.
- Igazából nem tudom eldönteni, hogy szobafogság vagy házimunka. - töprengett anya.
- Házimunka! - vágtam rá, gondolkodás nélkül.
- Mi ez a lelkesedés a takarítás iránt? - incselkedett.
- Kérlek! - vettem elő a legmeggyőzőbb hangnemet, de mivel mindketten értetlenül meredtek rám, magyarázni kezdtem: - Ha szobafogságra ítéltek, akkor az, magába foglalja azt is, hogy hozzám sem jöhet senki…
Láttam az arcukon a felfedezést. Rájöttek, hogy mi miatt, vagyis inkább ki miatt nem akarom vállalni a "fogságot".
2010. április 27., kedd
2010. április 23., péntek
25. Fejezet
- Jössz? Megveszem a jegyet. - álltam fel pár perc múlva.
- Te… Tényleg velem akarsz jönni?
- Igen.
- Ne érts félre, én örülnék a legjobban, ha mellettem lennél… De most nem hagyhatod ott napokra a sulit!
- De, Te fontosabb vagy, mint az iskola! Veled szeretnék menni.
- Talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom…
Hát jó, ha tényleg ezt szeretnéd! - adtam meg magam végül. - Ugye majd felhívsz, ha megérkeztél és lesz egy kis időd?
- Persze.
Megvártam, amíg felszáll a gépre, hívtam magamnak egy taxit, s hazamentem. Belépve az ajtón, anyuék értetlenül meredtek rám.
- Lebeszélt… Azt mondta, majd felhív! - közöltem, miközben levettem a kabátom. Mivel nem szóltak semmit, felmentem a szobámba.
A telefonom felhangosítottam, hogy halljam, ha Robert hív. Elkezdtem pakolászni… Tudtam, hogy legalább három óra, mire leszáll a gépe. A tanulásra is sort kerítettem, aztán időközben elnyomott az álom.
Reggel az órám ébresztett. Egyből a mobilom után nyúltam, ám csak egyetlen egy nem fogadott hívásom volt… Az is Katetől. Nem vettem a fáradtságot, hogy visszahívjam, mondván úgyis találkozunk egy órán belül…
Egész nap próbáltam elérni Robertet, de hiába. Egyre jobban úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet az oka annak, hogy Rob nem keresett…
Végső elkeseredésemben felhívtam Ashleyt.
- Szia. Zavarok?
- Szia Tia! Nem, dehogy! Mi újság?
- Igazság szerint…
- Igen? - szakított félbe.
- Robert megígérte, hogy felhív, amint leszállt a gépről, de mióta elválltunk nem hallottam róla... Aggódok, hogy nem-e történt valami baj…
- Nyugi! Én nemrég beszéltem vele.
- Tényleg? - döbbentem le.
- Igen.
- És mit mondott?
- Hát… Hogy körülbelül öt napig marad ott. Lizzynek volt balesete, legalább három hétig a kórházban kell lennie.
- Köszi. Szia. - azzal megszakítottam a vonalat.
Ezt aztán tényleg nem tudtam mire vélni. Két napig még próbáltam elérni, mind hiába…
Csütörtökön suli után nem hazafelé vettem az irányt, hanem Robert lakásához. Iszonyatosan hiányzik… Hétfő este óta még a hangját sem hallottam.
Amint beléptem az ajtón, akarva-akaratlanul is, de a szemem könnybe lábadt. Lepakoltam, majd felmentem a hálóba, s lefeküdtem az ágyra. Az ágynemű mélyen átvette az illatát… Még jobban hiányzott.
Nem tudom, mióta feküdhettem ott, mikor elhatározásra jutottam. Nem fogom hívogatni, akármennyire is nehéz, ki kell bírnom…
Lementem, mikor a konyhaasztalon megpillantottam egy tollat. Kivettem egy füzetet a táskámból, s kitéptem egy lapot. Úgy döntöttem, írok neki.
Nem tudom, hogy mikor olvasod ezt, de nem is érdekes.
Sejtettem, valahol legbelül, hogy nem tudtál nekem teljesen megbocsátani… De mint már mondtam nem én csókoltam meg, és próbáltam szabadulni, de nem tudtam.
Amikor hazaértem és elkezdtem sírni, az amiatt volt, mert kétségbe estem.
Tudtam, hogy el kell mondanom neked, de féltem, hogy fogsz majd reagálni. Eddig is mindent elmondtam. Még ha fáj is… Érzem, helyesen cselekedtem.
Viszont tőled egyáltalán nem erre számítottam. Úgy gondoltam a reptéren kibékültünk, mindent megbeszéltünk…
Megígértem, hogy felhívsz, amint leszálltál a gépről, és ha lesz egy pár perced.
" Remek " érzés volt Ashleytől megtudni, hogy megérkeztél és legalább öt napig, ott maradsz.
Megértem, mellettük a helyed… De azt hittem, vagyok annyira fontos számodra, hogy egyszer legalább felvedd azt az átkozott telefont, vagy visszahívj!
Őszinte leszek: csalódtam Benned… Bármire csak erre nem számítottam! Nem tudom, mit gondoljak…
Ha fontos vagyok még egy kicsit is számodra, akkor tudod, hogy hol találsz.
Még két mondat Tőled…
Az egyiket két nappal azelőtt mondtad, hogy összevesztünk, mikor a cikk megjelent. Gondolom, emlékszel: te is bízol bennem…
A másikat a reptéren: " Soha, de soha nem akarlak elveszíteni!"
Csak hogy tudd, én még mindig nagyon szeretlek!!!
Tia."
Otthagytam a konyhaasztalon, összeszedtem a cuccomat és elindultam haza. Amint beértem a lakásba felvonultam, s senkivel és semmivel nem foglalkozva ledőltem. Az öntudatlanság szépen lassan utolért.
Péntek reggel pocsék hangulatban ébredtem… Amit csak tetézett, hogy mikor az osztályba értem Kate és Dan jókedvűen beszélgettek egymással.
- Szia! - köszöntek.
- Hali. - mondtam Katenek. Daniellel azóta sem beszélek.
- Tia, ne csináld már!
- Mit? - kérdeztem értetlenül.
- Miattam, nem kell bunkózni vele… Már túltettem magam ezen… Tényleg!
- Ez nem csak a… Szakításotok miatt van. - nyögtem ki csendesen.
- Hanem? - érdeklődött.
Elmeséltem neki mindent… Bár ne tettem volna! Megdöbbent, s a rossz az volt, hogy utána nem is szólt hozzám. Pedig első órákon általában sokat szoktunk dumálni.
Hamar elegem lett… A második óra után fogtam magam, összepakoltam és elmentem a suliból. Úgy éreztem az egész világ összeesküdött ellenem.
Hazamentem és legnagyobb szerencsémre nem találtam otthon senkit. Anyu gondolom vásárolni volt, apu pedig forgatáson.
Összepakoltam egy táskába pár ruhát, aztán felhívtam Kellant, hogy találkozzunk egy fél óra múlva a parkban. Micsoda mázli, hogy ö most nem dolgozik.
- Szia! - köszöntem neki, mikor megláttam.
- Hugi! Mi újság? - ölelt meg.
- Semmi.
- Nem kéne neked suliba lenned? - kérdezte rögtön.
- De, kéne…
- Mi a baj?
- Ez egy kicsit bonyolult…
- Na, ki vele!
- Nálad aludhatnék a hétvégén? - néztem rá könnyes szemekkel.
- Persze, gyere! - belém karolt, s elmentünk a kocsijához, majd hozzá.
Útközben azon gondolkodtam, hogy mit és hogyan mondjak el neki. Amint beértünk a lakásba, a nappaliba vezetett. Leült velem szemben és kérdőn nézet rám.
- Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek, hogy itt vagyok!
- Rendben. De Tia, mire jó ez?
- Szükségem van egy kis nyugira… Rendeznem kell a gondolataimat… Az pedig úgy nem megy, ha anyuék óránként benéznek, élek-e még.
- Összevesztetek Roberttel?
- Ezt ne tőlem kérdezd… Amióta Londonba ment nem hallottam róla…
- Azért telefonon csak beszéltek!
- Bárcsak… Hiába hívtam, nem vette fel. Amit tudok róla, azt is Ash mesélte…
- Tudtam én, hogy Rob nem normális! - horkant fel.
- Beszéltél vele?
- Nem. Elmeséled, hogy mi történt?
A mai napomig bezárólag mindent elmondtam részletesen. Most már legalább nem én voltam az egyetlen, aki nem értette Robert viselkedését… Aztán csak csendben ültünk, nekem pont erre volt szükségem. Ő közben készített nekem- és természetesen magának- pár szendvicset, majd visszahuppant mellém.
- Tudom, hogy nem vagyok a legjobb társaság. Biztos terveztél mára mást, menj csak nyugodtan, én elleszek.
- Igazság szerint, egy kiadós alvást terveztem, semmi mást. - ásított egyet.
- Akkor aludj! - mosolyogtam rá.
Felállt, de csak a mosdóba ment. A telefonja a dohányzóasztalon rezgett párat. Akarva-akaratlanul is rápillantottam és megláttam, hogy sms-e jött… aputól. Vajon mit akarhat Kellantól?! Kíváncsiságom úrrá lett rajtam és megnyitottam az üzenetet:
" Rendben. Köszönöm, hogy szóltál! Tia jó kezekben lesz. Üdv, Peter."
Teljesen ledöbbentem, azon, amit a kijelzőn láttam.
Hát Kellan mégsem bírta tartani a szájat! Sikerült nagyon felhúznom ezen az egészen magam. Mikor végre meg tudtam nyugodni, már tisztán láttam a helyzetet. Lehet, hogy pont Kellan cselekedett helyesen. Valószínűleg apuék iszonyatosan aggódtak volna értem… Már csak abban reménykedtem, hogy nem jönnek ide.
Miután megmutatta a vendégszobát, elvonult egy kicsit pihenni. Én addig jobban körülnéztem. Az egész lakás az ö stílusát tükrözte. Azért be kell, valljam, kicsit csalódtam, persze pozitív irányba. Mindenhol rend volt, amit Kellanból nemigen néznék ki…
A konyhába indultam, megnézni ott mi a helyzet. Gondoltam meghálálom a vendéglátását valami finommal, amit nagyon szeret. Hirtelen csak a palacsinta jutott eszembe… "drága bátyám" legnagyobb szerencséjére, minden hozzávaló megvolt. Így hát neki is láttam elkészíteni. Már épp végeztem, mikor hallottam, hogy nagyokat ásítva jön a konyha felé.
- Épp időben… - mondtam neki mosolyogva. – már azt hittem, fel sem kelsz!
- Nem is állt szándékomban, de ez az illat…
- Gyere, egyél!
Nem kellett kétszer mondanom. Máris az asztalnál ült és neki esett a palacsintának.
- Hugi, ez nagyon finom lett! – bólogatott elismerően, pár perc múlva. – Azt hiszem, fel vagy véve! – vigyorgott.
- Oh, micsoda megtiszteltetés! - nevettem vele.
- Te nem eszel?
- Nem. Nincs étvágyam. – komorodtam el.
- Pedig kéne! Még a végén valami bajod lesz… - mondta immár teljesen komolyan.
Vacsi után, a nappaliba mentünk tévézni. Üveges tekintettel meredtem a képernyőre, de nem is figyeltem arra, ami éppen ment. Megint Roberten gondolkodtam, mint oly sokszor… A reptéren elhangzott szavai csengtek a fülemben: nem akar elveszíteni… Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém, mi ez az egész. Ashleyvel hajlandó beszélni, velem nem.
Aztán ott van még Kate is… szinte biztosra vettem, hogy utál. Danielre most túlságosan haragudtam. Amíg a dolgok nem rendeződnek – mert én ebben bíztam – addig képtelen vagyok megbocsátani neki.
Kezdtem úgy érezni, teljesen egyedül maradtam… Egyetlen egy, számomra jelentéktelen dolog, ennyire felforgatta az életemet, ilyen rövid idő alatt. Nem akartam elhinni! Az egész egy rémálomnak tűnt, azt vártam, mikor ébredek fel végre.
Sokáig gondolkodtam, aztán éreztem, hogy a szemhéjaim elnehezednek, és én készségesen adtam át magam az öntudatlanságnak. Félig feleszméltem, mikor Kellan az ölébe vett és felvitt a szobába, de nem volt erőm kinyitni a szemem. Gondosan betakart, majd elindult kifelé.
- Köszönök mindent! – mondtam csendesen, mielőtt még kiment volna.
- Szép álmokat, Tia! – felelte, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Az egész hétvégét Kellannal töltöttem, jó hangulatban.
Hétfőn valamivel jobb kedvem volt, mikor kiszálltam a kocsijából, ezt meg is jegyezte.
Az órák nagyon rövidnek tűntek. Amint az utolsóról is kicsengettek, érdekes hang ütötte meg a fülem. A folyosóról sikítozást hallottam, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az egésznek. Szépen lassan összepakoltam, s megindultam kifelé.
A terem előtt megdöbbenve láttam, hogy ki áll velem szemben. A nagy felhajtás közepén ott állt Ő, rám várva…
2010. április 20., kedd
24. Fejezet
Hétfőn Katenek láthatóan javult a kedve. Mikor hazaértem a suliból, késztetést éreztem, hogy sétálni menjek a parkba.
Ragyogó idő volt, élveztem a nap sugarait.
- Tia! – szólt utánam valaki. Megfordultam s láttam, hogy Daniel az. Gyorsítottam a lépteimen. – Várj már meg, kérlek! – fogta meg a karom.
- Mit akarsz? – kérdeztem ingerülten.
- Kérlek, csak hallgass meg!
Semmi kedvem nem volt hozzá, de azért kíváncsi lettem a kifogásaira.
- Rendben. – adtam meg magam.
- Köszönöm! – mondta, miközben egy pad felé húzott. – Miért viselkedsz így? – szegezte nekem a kérdést, miután leültünk.
- Tudni akarod? Nagyot csalódtam benned, ezt nem gondoltam volna rólad… nem hiszem el, hogy két hónap kellett, hogy rájöjj, neked ez nem megy. Nem csak akkor, hanem most is azt gondolom rólad, hogy egy idióta vagy. Kate tényleg szeretett téged… nem látod, milyen állapotban van még most is?
- Nem akartam sem őt, sem magamat tovább becsapni. Ha hallgattam volna, akkor most még rosszabb lenne… - mentegetőzött.
- Becsapni? Magad? Mivel? – értetlenkedtem.
- Azzal, hogy jobban szeretem Katet, mint… - hirtelen elhallgatott.
- Mint kit? – kérdeztem ridegen, de egyre idegesebb lettem.
- Téged. – nyögte ki. Egyre csak közeledett felém… próbáltam leállítani, de nem sikerült… megcsókolt.
Amint észhez tértem a döbbenetből, a kezem hatalmasat csattant az arcán és magamból teljesen kikelve ordítottam vele:
- Ezt mégis hogy képzelted?
- Tia, én szeretlek, és ha kell, harcolni fogok érted!
- Daniel, térj már észhez! Nekem barátom van, akit nagyon szeretek, és soha nem akarok elveszíteni. Különben meg most szakítottál Katevel, erre megcsókolsz, és ilyeneket mondasz… akkor ez, most mégis hogy van? – kérdeztem dühösen.
- Már mondtam, őt soha nem szerettem annyira, mint téged…
- Akkor meg minek jártál vele? Miért mondtad azt nekem, hogy szereted? – faggattam felháborodva
- Azt reméltem, hogy majd féltékeny leszel, vagy valami ilyesmi… de nem, te nagyon is örültél annak, hogy mi összejöttünk
- Már hogy nem örültem volna a barátaim boldogságának?! Tudod ezt tényleg nem gondoltam volna rólad… egy perccel sem maradok itt tovább!
- Tia, várj! – kapott a kezem után. Bármennyire is szerettem volna szabadulni, nem bírtam.
- Engedd el! – szólt rá valaki.
- Ne szólj bele! – vágott vissza Daniel.
- Nem mondom még egyszer! – hallottam ismét, de már közelebbről. Sürgős léptekkel közeledett felém, s már csak pár lépésnyire volt, mikor felismertem.
- Tia, ha nem éreznél irántam semmit, akkor nem hagytad volna! – érvelt tovább.
- Dan, térj már észhez! Én nem szeretlek! Legalábbis nem úgy, ahogy te azt reméled.
- De…
- Kérlek, engedj el! – néztem rá könnyes szemekkel. Hallgatott rám, s hátrább lépett pár lépést.
- Tia, minden rendben? – kérdezte Taylor, amint odaért.
- Nem igazán…
- Bántottak? – érdeklődött mérgesen, miközben Dan távolodó alakja felé nézett.
- Hát… azt nem mondhatnám. Megkérhetlek valamire?
- Persze.
- Hazakísérnél?
- Természetesen.
- Köszönöm.
Amint hazaértem felmentem a szobámba, s nekidőlve az ajtónak lerogytam a földre, s hangos zokogásba kezdtem.
Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Tudtam, hogy el kell mondanom Robertnek, de féltem miként reagál majd…
Ekkor valaki kopogott az ajtómon. De még csak ügyet sem vetettem rá, viszont a kívülálló… egyre követelődzőbben akart bejutni a szobámba.
Végül engedtem a csábításnak – kíváncsivá tett, ki lehet az. Lassan felálltam és kitártam az ajtót. - Kicsim, mi a baj? – lépett közelebb hozzám Robert.
- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem döbbenten.
- Hozzád jöttem, de Te nem voltál itthon. Gondoltam megvárlak. Aztán mikor, mint egy őrült felrohantál az emeletre… most pedig itt vagyok. De mégis mi történt? Miért sírsz?
- Valamit tudnod kell! – néztem rá könnyes szemekkel.
- Igen?
- Csak… félek, hogy fogsz reagálni rá.
- Meséld el, mi történt! – szólított fel.
- Elmentem sétálni a parkba. Találkoztam Daniellel… amióta Kate elmesélt mindent, nem álltam szóba vele. Most vitatkozni kezdtünk…
- Ugye nem bántott? – faggatott, miközben az ágy felé húzott.
- Nem, dehogy! Azt mondta, hogy azért szakított Katevel, mert valaki mást jobban szeret… majd megcsókolt… én pedig megpofoztam. Indultam volna haza, de nem engedett. Szerencsére Taylor segített. – félve néztem fel rá. Szótlanul ült és bámult maga elé. – Robert?! Mond valamit!
Láttam az arcán, hogy eltorzul a fájdalomtól.
- Ez… ez igaz, amit mondtál?
- Igen, igaz hogy megcsókolt, de számomra nem jelentett semmit!
- Aha… most mennem kell. – állt fel hirtelen.
- Mégis hova?!
Nem válaszolt. Csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Hallottam, ahogy lassan lesétál a lépcsőn, elköszön anyáéktól, majd elmegy…
Az első gondolat, ami bevillant: lehet, hogy mégsem kellett volna elmondanom Neki! Pontosan ettől tartottam, hogy ez lesz, ez a reakció. Tudtam, legbelül éreztem, jó hogy elmeséltem Neki, hiszen mindig is őszinték voltunk egymással.
De mégis, a legrosszabb az volt, hogy nem szólt semmit, nem is kiabált. Nem vádaskodott… talán még az is jobb lett volna!
A másik: én feltétel nélkül megbíztam benne. Tűrtem az összes cikket, ami megjelent róla és Kristenről. Egyetlen rossz szót sem szóltam!
Elmondtam Neki őszintén, hogy mi történt és Ő most kételkedik bennem?! Megfordult a fejében, hogy Dan és én… Ennyire ismer?! Tényleg képes lenne elhinni rólam?!
Nem bírtam, muszáj volt beszélnem valakivel. Katere most nem számíthattam, hiszen Ő is, részben érintett fél. Így felhívtam Ashleyt:
- Szia Tia! Mi újság?
- Szia. Bocsi, hogy ha zavarok, de valakivel beszélnem kell… mielőtt megőrülök!
- Miért?
- Nagyon nagy baj van… - kezdtem bele, elcsukló hangon.
- Mesélj el mindent!
- A parkban voltam, összefutottam Daniellel. Először vitatkoztam vele, azért amit Katevel tett. Azzal jött, hogy ő nem akarta sem magát, sem Katet becsapni, mert valaki mást jobban szeret. Aztán megcsókolt… és megpofoztam, majd hazarohantam. Amint beértem a szobámba, zokogni kezdtem… nem tudtam mi tévő legyek! Egy dologban biztos voltam, el kell mondanom Robertnek. Nem is vettem észre, hogy nálunk van, mikor felrohantam. Utánam jött és addig kopogott, amíg be nem engedtem. Majd mikor meglátta, milyen állapotban vagyok, kérdezgetni kezdett, hogy mi bajom. Elmeséltem Neki mindent, azt is, hogy ez nem számított semmit. Csak azt mondta, hogy mennie kell… Ash, mit csináljak? Nem akarom elveszíteni, abba belebolondulnék! – hadartam végig. Kételkedni kezdtem, hogy Ash értette-e mit mondtam, mert egy percig nem szólt semmit.
- Először is nyugodj meg!
- De azt sem tudom, hol van most és mit csinál!
- Semmi baja. Ami azt illeti… itt van nálam. – nyögte ki.
- Kérlek szépen, beszélj vele!
- Rendben. Minden tőlem telhetőt megteszek.
- Köszönöm! Hívsz majd?
- Persze, nyugi! Szia.
- Szia.
Azt már jó jelnek véltem, hogy hozzá ment és nem egy kocsmába… Őszintén reméltem, hogy Ash tud rá hatni…
Türelmetlenül vártam, hogy megszólaljon a telefonom, de csak nem akart csörögni. Az őrület határán voltam! Már legalább egy órája beszéltem Ashleyvel. Ha ennyi idő kell, hogy meggyőzze! Úgy éreztem a jövőm veszni látszik.
Aztán jött egy sms-em: „Szia! Minden rendbe fog jönni! De most Londonba kell utaznia, a testvérének autóbalesete volt. Most viszem ki a reptérre. Majd jelentkezem! Puszi: Ash”
Kerestem egy utazótáskát, s elkezdtem bepakolni pár ruhát. Szüksége volt a támogatásomra, mennem kell…
- Tia! Hová rohansz? – állított meg apa.
- El kell mennem…
- Addig sehova, amíg el nem mondod, mi történt!
- Összevesztünk Roberttel, de ez most nem számít. A testvérének autóbalesete volt, Londonba fog utazni. Ott kell lennem vele!
- Nem. Itthon maradsz! – szóltak rám, időközben anyu is megérkezett.
- Nem értitek?! Én most nem engedélyt kértem. Megyek és kész! Ha tetszik, ha nem! – jelentettem ki határozottan.
Elindultam kifelé, de apa a kezem után kapott.
- Várj! – könnyes szemekkel néztem rá. – Elviszlek! – adta meg magát végül.
- Köszönöm! – öleltem meg, aztán egyből a kocsi felé indultam.
Gyorsan felhívtam Ashleyt, megkérdeztem mikor indul a gép. Volt még egy órám, hogy megtaláljam Robertet.
Amint a terminálhoz értem, megpillantottam őt egy padon, teljesen magába roskadva. Leültem mellé, de még csak oldalra sem nézett. Jobb karomat az övé köré kulcsoltam, a fejemet pedig a vállára döntöttem.
- Nem lesz semmi baj, hidd el!
- Tia?! Hát Te? – kérdezte döbbenten.
- Én… gondoltam jobb, ha nem egyedül mész… - bizonytalanodtam el.
- Figyelj, én annyira sajnálom! Totál idiótán viselkedtem… soha nem akarlak elveszíteni! – nem hagytam, hogy tovább folytassa az önmarcangolást. Az ujjam a szájára tettem, majd megcsókoltam.
Minden kételyem, minden kérdés, ami felvetődött bennem az utóbbi pár órában, már nem számított… Neki most támogatásra van szüksége, nekem pedig Rá!
- Nagyon haragszol? – kérdezte.
- Nem! – ráztam meg a fejem.
- Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled…
Ragyogó idő volt, élveztem a nap sugarait.
- Tia! – szólt utánam valaki. Megfordultam s láttam, hogy Daniel az. Gyorsítottam a lépteimen. – Várj már meg, kérlek! – fogta meg a karom.
- Mit akarsz? – kérdeztem ingerülten.
- Kérlek, csak hallgass meg!
Semmi kedvem nem volt hozzá, de azért kíváncsi lettem a kifogásaira.
- Rendben. – adtam meg magam.
- Köszönöm! – mondta, miközben egy pad felé húzott. – Miért viselkedsz így? – szegezte nekem a kérdést, miután leültünk.
- Tudni akarod? Nagyot csalódtam benned, ezt nem gondoltam volna rólad… nem hiszem el, hogy két hónap kellett, hogy rájöjj, neked ez nem megy. Nem csak akkor, hanem most is azt gondolom rólad, hogy egy idióta vagy. Kate tényleg szeretett téged… nem látod, milyen állapotban van még most is?
- Nem akartam sem őt, sem magamat tovább becsapni. Ha hallgattam volna, akkor most még rosszabb lenne… - mentegetőzött.
- Becsapni? Magad? Mivel? – értetlenkedtem.
- Azzal, hogy jobban szeretem Katet, mint… - hirtelen elhallgatott.
- Mint kit? – kérdeztem ridegen, de egyre idegesebb lettem.
- Téged. – nyögte ki. Egyre csak közeledett felém… próbáltam leállítani, de nem sikerült… megcsókolt.
Amint észhez tértem a döbbenetből, a kezem hatalmasat csattant az arcán és magamból teljesen kikelve ordítottam vele:
- Ezt mégis hogy képzelted?
- Tia, én szeretlek, és ha kell, harcolni fogok érted!
- Daniel, térj már észhez! Nekem barátom van, akit nagyon szeretek, és soha nem akarok elveszíteni. Különben meg most szakítottál Katevel, erre megcsókolsz, és ilyeneket mondasz… akkor ez, most mégis hogy van? – kérdeztem dühösen.
- Már mondtam, őt soha nem szerettem annyira, mint téged…
- Akkor meg minek jártál vele? Miért mondtad azt nekem, hogy szereted? – faggattam felháborodva
- Azt reméltem, hogy majd féltékeny leszel, vagy valami ilyesmi… de nem, te nagyon is örültél annak, hogy mi összejöttünk
- Már hogy nem örültem volna a barátaim boldogságának?! Tudod ezt tényleg nem gondoltam volna rólad… egy perccel sem maradok itt tovább!
- Tia, várj! – kapott a kezem után. Bármennyire is szerettem volna szabadulni, nem bírtam.
- Engedd el! – szólt rá valaki.
- Ne szólj bele! – vágott vissza Daniel.
- Nem mondom még egyszer! – hallottam ismét, de már közelebbről. Sürgős léptekkel közeledett felém, s már csak pár lépésnyire volt, mikor felismertem.
- Tia, ha nem éreznél irántam semmit, akkor nem hagytad volna! – érvelt tovább.
- Dan, térj már észhez! Én nem szeretlek! Legalábbis nem úgy, ahogy te azt reméled.
- De…
- Kérlek, engedj el! – néztem rá könnyes szemekkel. Hallgatott rám, s hátrább lépett pár lépést.
- Tia, minden rendben? – kérdezte Taylor, amint odaért.
- Nem igazán…
- Bántottak? – érdeklődött mérgesen, miközben Dan távolodó alakja felé nézett.
- Hát… azt nem mondhatnám. Megkérhetlek valamire?
- Persze.
- Hazakísérnél?
- Természetesen.
- Köszönöm.
Amint hazaértem felmentem a szobámba, s nekidőlve az ajtónak lerogytam a földre, s hangos zokogásba kezdtem.
Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Tudtam, hogy el kell mondanom Robertnek, de féltem miként reagál majd…
Ekkor valaki kopogott az ajtómon. De még csak ügyet sem vetettem rá, viszont a kívülálló… egyre követelődzőbben akart bejutni a szobámba.
Végül engedtem a csábításnak – kíváncsivá tett, ki lehet az. Lassan felálltam és kitártam az ajtót. - Kicsim, mi a baj? – lépett közelebb hozzám Robert.
- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem döbbenten.
- Hozzád jöttem, de Te nem voltál itthon. Gondoltam megvárlak. Aztán mikor, mint egy őrült felrohantál az emeletre… most pedig itt vagyok. De mégis mi történt? Miért sírsz?
- Valamit tudnod kell! – néztem rá könnyes szemekkel.
- Igen?
- Csak… félek, hogy fogsz reagálni rá.
- Meséld el, mi történt! – szólított fel.
- Elmentem sétálni a parkba. Találkoztam Daniellel… amióta Kate elmesélt mindent, nem álltam szóba vele. Most vitatkozni kezdtünk…
- Ugye nem bántott? – faggatott, miközben az ágy felé húzott.
- Nem, dehogy! Azt mondta, hogy azért szakított Katevel, mert valaki mást jobban szeret… majd megcsókolt… én pedig megpofoztam. Indultam volna haza, de nem engedett. Szerencsére Taylor segített. – félve néztem fel rá. Szótlanul ült és bámult maga elé. – Robert?! Mond valamit!
Láttam az arcán, hogy eltorzul a fájdalomtól.
- Ez… ez igaz, amit mondtál?
- Igen, igaz hogy megcsókolt, de számomra nem jelentett semmit!
- Aha… most mennem kell. – állt fel hirtelen.
- Mégis hova?!
Nem válaszolt. Csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Hallottam, ahogy lassan lesétál a lépcsőn, elköszön anyáéktól, majd elmegy…
Az első gondolat, ami bevillant: lehet, hogy mégsem kellett volna elmondanom Neki! Pontosan ettől tartottam, hogy ez lesz, ez a reakció. Tudtam, legbelül éreztem, jó hogy elmeséltem Neki, hiszen mindig is őszinték voltunk egymással.
De mégis, a legrosszabb az volt, hogy nem szólt semmit, nem is kiabált. Nem vádaskodott… talán még az is jobb lett volna!
A másik: én feltétel nélkül megbíztam benne. Tűrtem az összes cikket, ami megjelent róla és Kristenről. Egyetlen rossz szót sem szóltam!
Elmondtam Neki őszintén, hogy mi történt és Ő most kételkedik bennem?! Megfordult a fejében, hogy Dan és én… Ennyire ismer?! Tényleg képes lenne elhinni rólam?!
Nem bírtam, muszáj volt beszélnem valakivel. Katere most nem számíthattam, hiszen Ő is, részben érintett fél. Így felhívtam Ashleyt:
- Szia Tia! Mi újság?
- Szia. Bocsi, hogy ha zavarok, de valakivel beszélnem kell… mielőtt megőrülök!
- Miért?
- Nagyon nagy baj van… - kezdtem bele, elcsukló hangon.
- Mesélj el mindent!
- A parkban voltam, összefutottam Daniellel. Először vitatkoztam vele, azért amit Katevel tett. Azzal jött, hogy ő nem akarta sem magát, sem Katet becsapni, mert valaki mást jobban szeret. Aztán megcsókolt… és megpofoztam, majd hazarohantam. Amint beértem a szobámba, zokogni kezdtem… nem tudtam mi tévő legyek! Egy dologban biztos voltam, el kell mondanom Robertnek. Nem is vettem észre, hogy nálunk van, mikor felrohantam. Utánam jött és addig kopogott, amíg be nem engedtem. Majd mikor meglátta, milyen állapotban vagyok, kérdezgetni kezdett, hogy mi bajom. Elmeséltem Neki mindent, azt is, hogy ez nem számított semmit. Csak azt mondta, hogy mennie kell… Ash, mit csináljak? Nem akarom elveszíteni, abba belebolondulnék! – hadartam végig. Kételkedni kezdtem, hogy Ash értette-e mit mondtam, mert egy percig nem szólt semmit.
- Először is nyugodj meg!
- De azt sem tudom, hol van most és mit csinál!
- Semmi baja. Ami azt illeti… itt van nálam. – nyögte ki.
- Kérlek szépen, beszélj vele!
- Rendben. Minden tőlem telhetőt megteszek.
- Köszönöm! Hívsz majd?
- Persze, nyugi! Szia.
- Szia.
Azt már jó jelnek véltem, hogy hozzá ment és nem egy kocsmába… Őszintén reméltem, hogy Ash tud rá hatni…
Türelmetlenül vártam, hogy megszólaljon a telefonom, de csak nem akart csörögni. Az őrület határán voltam! Már legalább egy órája beszéltem Ashleyvel. Ha ennyi idő kell, hogy meggyőzze! Úgy éreztem a jövőm veszni látszik.
Aztán jött egy sms-em: „Szia! Minden rendbe fog jönni! De most Londonba kell utaznia, a testvérének autóbalesete volt. Most viszem ki a reptérre. Majd jelentkezem! Puszi: Ash”
Kerestem egy utazótáskát, s elkezdtem bepakolni pár ruhát. Szüksége volt a támogatásomra, mennem kell…
- Tia! Hová rohansz? – állított meg apa.
- El kell mennem…
- Addig sehova, amíg el nem mondod, mi történt!
- Összevesztünk Roberttel, de ez most nem számít. A testvérének autóbalesete volt, Londonba fog utazni. Ott kell lennem vele!
- Nem. Itthon maradsz! – szóltak rám, időközben anyu is megérkezett.
- Nem értitek?! Én most nem engedélyt kértem. Megyek és kész! Ha tetszik, ha nem! – jelentettem ki határozottan.
Elindultam kifelé, de apa a kezem után kapott.
- Várj! – könnyes szemekkel néztem rá. – Elviszlek! – adta meg magát végül.
- Köszönöm! – öleltem meg, aztán egyből a kocsi felé indultam.
Gyorsan felhívtam Ashleyt, megkérdeztem mikor indul a gép. Volt még egy órám, hogy megtaláljam Robertet.
Amint a terminálhoz értem, megpillantottam őt egy padon, teljesen magába roskadva. Leültem mellé, de még csak oldalra sem nézett. Jobb karomat az övé köré kulcsoltam, a fejemet pedig a vállára döntöttem.
- Nem lesz semmi baj, hidd el!
- Tia?! Hát Te? – kérdezte döbbenten.
- Én… gondoltam jobb, ha nem egyedül mész… - bizonytalanodtam el.
- Figyelj, én annyira sajnálom! Totál idiótán viselkedtem… soha nem akarlak elveszíteni! – nem hagytam, hogy tovább folytassa az önmarcangolást. Az ujjam a szájára tettem, majd megcsókoltam.
Minden kételyem, minden kérdés, ami felvetődött bennem az utóbbi pár órában, már nem számított… Neki most támogatásra van szüksége, nekem pedig Rá!
- Nagyon haragszol? – kérdezte.
- Nem! – ráztam meg a fejem.
- Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled…
2010. április 18., vasárnap
Második Díj! :)
Cukker blogger!
1.Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdéseket!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!
1. Itt a logó:)
2. Nagyon szépen köszönjük az újabb díjat: Minä-nak! :)
3. Kedvenc dolgaink:
KATT a képre!!!!
Idézetek:
Csilla: „A lehetetlen csupán egy szó, mellyel kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változásra.”
Ivett: „Az életben minden a sors építménye, beékelődve az idő falaiba. Ne nézz gyászos képpel a múltba, mert soha többé nem jön vissza!”
Közös: „I have to go!”by: Bella Swan-New moon
4. A hat blogger, akik fogadják nagyon sok szeretettel Tőlünk a díjat!!!:
Szasza világa:
http://szaszanovellai.blogspot.com/
Sebzett lelkek:
http://edencoven.blogspot.com/
Remember me:
http://iloveyounewyorkcity.blogspot.com/
Dream:
http://nola-blogja.blogspot.com/
Titkok árnyékában:
http://titkokarnyekaban.blogspot.com/
p.s.: I'm still not over you:
http://rpattz-delirium.blogspot.com
2010. április 16., péntek
Hozzászólások...
Sziasztok!
Amint látjátok még mindig a 23. fejezet van fent! És ez - előreláthatólag - keddig így is marad... Nagyon sajnáljuk, de ennek igazából két oka van:
- Először is, "nem lett kész" a 24. fejezet...
- Másodszor pedig - tudom, hogy minden blogon ezzel jönnek, de ha egyszer igazuk van!!! - nem igazán tudjuk, mi értelme lenne felrakni a következő részt, ha egyáltalán nem tudjuk, hogy érdemes-e folytatni! (nem érkezett túl sok komment, és ennek mi nem nagyon örülünk!!!)
Szóval, ha mi megerőltetjük magunkat, akkor egy kis erőfeszítést Ti is megtehettek értünk!
Várjuk a hozzászólásaitokat, mind a fejezettel, mind pedig ezzel a kis "hegyi beszéddel" kapcsolatban is!
Őszíntén sajnálom, ha esetleg ezzel valakit megbántottam, vagy ezek után elpártól tőlünk, de ha jobban belegondoltok, valahol igazunk van... :)
Nem szeretnénk kommenthatárt szabni, csak egyszerűen tudni, hogy mi tetszett az egyes fejezetekben!
Köszi, hogy elolvastad! puszi, Ivcsi & Csilla
2010. április 13., kedd
23. Fejezet
Sziasztok!!!
Itt az újabb fejezet. Reméljük tetszeni fog és most sem fukarkodtok odabiggyeszteni egy-két megjegyzést! :)
Ehhez a részhez is van egy újabb zene, amit örömmel vennénk, ha meghallgatnátok! (Megtalálod a zenelejátszóban is!)
23. fejezet
A pénteki napom szélsebes gyorsassággal ért véget. Voltak órák mikor a túlélésért küzdöttünk, de végül szerencsésen átvészeltük ezt is. És most előreláthatólag, egy remek hétvégének nézek elébe. Az iskola után rögvest haza indultam. Úgy döntöttem, nem halasztom a tanulást szombatra, hanem inkább nekiállok még ma, de alig hogy elkezdtem, megszólalt a telefonom.
- Szia Kate! Mi újság? - kérdeztem könnyedén.
- Szia. - szipogta.
- Mi a baj? - kissé megrémültem, vajon mi történhetett?!
- Tia! Muszáj veled beszélnem... Gyere át, kérlek!
- Rendben. Egy fél órán belül ott leszek.
- Köszönöm - mondta csendesen, majd a vonal megszakadt.
Felpattantam a székről, villámgyorsan összeszedtem pár cuccot - arra az esetre, ha éjszakába nyúló beszélgetésbe burkolódznánk - aztán lerobogtam a lépcsőn. Csak anyut találtam otthon, de szerencsére volt olyan kedves, hogy elvigyem engem Katehez. Útközben mindent elmondtam neki - ám, mivel én sem tudtam túl sok konkrétumot - ez csak nagyvonalakban sikerült.
- Annyira jó, hogy itt vagy! - borult a nyakamba, Kate az ajtóban.
- És addig nem is megyek sehova, míg meg nem tudom, mi ez az egész. Miért sírtál?
Magával húzott az emeletre. Bementünk a szobájába, és letelepedtünk az ágyra. Csendben figyeltem, mi az oka a hirtelen hangulatváltozásnak.
- Daniellel suli után a parkba mentünk... sétálni, legalábbis akkor még így gondoltam. Aztán
leültünk egy padra, és bár elég nehezen, de végül kinyögte, hogy szakítani akar... - a szemében könnycseppek csillantak meg.
- De hát miért? - érdeklődtem, mikor magamhoz tértem az ámulattól.
- Azt mondta neki ez nem megy... Ne okoljam magam, ez egyedül az ő hibája. Nem akar megbántani, és őszintén reméli, hogy barátok maradunk.
- Már hogy ne lenne az ő hibája! - akadtam ki. - És egyáltalán mi az, hogy neki ez nem
megy?!
- Majd túl leszek rajta! Szerintem ne is foglalkozz vele. Inkább felejtsük el! – jelent meg egy
halvány mosoly az arcán, de nem győzött meg túlzottan.
- Annyira sajnálom! - öleltem meg.
- Itt maradsz? – kérdezte, mikor kibontakozott az ölelésünkből.
- Ha szeretnéd!
Elkészültünk a lefekvéshez. Kate elég hamar elaludt, legalábbis én úgy vettem észre. Nekem ez már nem ment olyan könnyen. Folyton azon agyaltam, hogy miért csinálta ezt Daniel. Ha rájuk néztem, tényleg elhittem: fülig szerelmesek egymásba. Nem igaz, hogy két hónapra volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, mégsem működik a dolog…
Szombaton, reggel együtt megreggeliztünk. Úgy látszott, Kate egy cseppet megnyugodott, de még mindig nem volt teljesen önmaga. Sosem láttam még, ilyen csöndesnek.
Közben birtokba vettük a nappalit, és valami filmet kezdtünk nézni. Viszont sejtelmem sem volt mi a címe, vagy egyáltalán miről szól. Teljesen másfelé kalandoztam.
Rengeteget agyaltam azon, hogy mivel tudnám jobb kedvre deríteni. Logikusan végiggondoltam… mi volt az, ami nekem, annak idején segített. Első sorban volt akivel, meg tudtam beszélni, aki ment már hasonlón keresztül. Na meg aztán a távolság, ami ebben az esetben kilátástalan helyzetet idézett elő: nap mint nap találkozni fog Daniellel. Nem találtam semmilyen értelmes megoldást, úgyhogy egy kicsit mellőztem a témát.
Az egész hétvégét Katevel töltöttem. Egy percre sem hagytam magára.
A suliban, aztán sokkal rosszabbra fordultak a dolgok. Látszott rajta, egyre nehezebben viseli és ez így ment egy héten keresztül. Fogalmam sem volt, mivel téríthetném ki az önmarcangolásból. Péntek délután van, vajon mit lehetne csinálni egy olyan napon, amikor végre nem kell a tanulással foglalkozni.
És végül beugrott: a jó társaság. Tudtam is hogy kit, vagy inkább kiket kell megkérnem. Egyből megvolt a terv: egy délutáni mozi Kellannel és Jacksonnal.
- Tia? Minden oké? – zavarta meg Kate a gondolatmenetemet.
- Persze, miért ne lenne… Csak egy kicsit elmerengtem.
- Igen, azt észrevettem! – mosolygott. – Kicsöngettek!
- Oh, oké! Figyi, adj nekem öt percet! – álltam fel az asztalunktól, és a kabátom zsebében
kezdtem kutatni, a telefonom után.
Kate, érdeklődve figyelt engem. Végig szem és fültanúja volt a beszélgetésnek, ezért mindent megtudott a remek ötletemből.
- Moziba megyünk. – nyugtázta, mikor leraktam a telefont.
- Igen, de nem akármilyen társassággal ám, hanem Kellannel és Jacksonnal.
- Rendben, benne vagyok. – de azért nem volt túlságosan boldog.
- Nem is fogattam volna el, nemleges választ! Most hazamegyek, de akkor a mozi előtt
érted jövünk. – akaratlanul is többes számot használtam, mert már belül tervezgettem, ráveszem Robertet is a programra.
- Rendben, akkor majd később találkozunk! – búcsúztunk el egymástól.
Elég hamar hazaértem. Beavattam apuékat a délutáni programba, aztán felhívtam Robertet, hogy mi a terve mára. Mivel nem volt semmi konkrét, áthívtam hozzánk, majd személyesen elújságolom a tervemet. A srácokkal úgy beszéltem meg, hogy majd a mozinál találkozunk.
Roberttel minden zökkenőmentesen zajlott. Egyből belement, és semmi kifogása nem volt a mozi ellen. Gyorsan összeszedtem magam, bepakoltam pár cuccot – mert úgy terveztem, ma nála töltöm az éjszakát. Felvettük Katet, és egy remek délután elébe néztünk…
Kellan és Jackson már vártak minket. Mihelyst lezavartuk az illemszabályokat, azaz mindenki üdvözölt mindenkit, kisebb vita alakult ki, hogy milyen filmet nézzünk meg: akciófilm kontra vígjáték. Végül az utóbbi mellett döntöttünk.
A srácok most is kitettek magukért… Kate végig nevetett. Öröm volt nézni. Úgy látszott, Kate egy csö akati előtt érted jövünk. - akataott a remek ötletemből.
m után.
reménytelen helyzet sen önmaga.
- Na és most, mit csinálunk? – érdeklődtem, mikor kijöttünk a teremből.
- Menjünk a parkba! – vágta rá Jackson.
- Nem, nem! Szakad a hó és hideg is van! – korholta le őt Kate.
- Mit szólnátok egy kávéhoz? – kérdezte Rob.
- Akkor inkább egy cukrászda, úgyis éhes vagyok. – szólt közbe Kellan. – Különben meg
ott is tudsz kávét inni! – érvelt az ötlete mellett és a hasát simogatta.
Ezzel mindenki teljesen egyet értett, úgyhogy a legközelebbi cukrászda felé vettük az irányt. A hangulat itt is remek volt, de sajnos az idő rohamosan haladt előre, és a mi kis bulink a végéhez közeledett. Elbúcsúztunk, de megbeszéltük, hogy biztosan lesz még ilyen alkalom, mivel mindenki nagyon jól érezte magát.
Hazavittük Katet, aki megállás nélkül csak hálálkodott nekünk, ezért a remek estéért. Rég érezte magát ennyire jól.
Robert automatikusan, a saját háza felé vette az irányt. Még csak meg sem kérdezte, hogy egyáltalán tényleg nála alszom- e. De egyáltalán nem bántam, sőt még jól is esett, hogy teljesen egyre gondoltunk. Nem sokkal később már a konyhában voltunk, és azon agyaltam mi legyen a vacsora.
- Mit szólnál, ha inkább rendelnék egy pizzát? – vettette fel Rob.
- Rendben! – adtam meg magam, mivel a hűtője csak úgy tátongott az ürességtől.
Míg a vacsoránkra vártunk, kényelembe helyeztük magunkat a nappali egyik kanapéján. Sokáig egyikünk sem szólt…
- Sajnálom! – törtem meg végül a csendet.
- Mégis mit? – érdeklődött, és a hangja teli volt kíváncsisággal.
Felültem az öléből, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Hogy az utóbbi egy hétben, kevés idő töltöttünk együtt. Muszáj Katet pátyolgatnom,
nehogy teljesen magába roskadjon.
- Tia! Én ezt teljesen megértem. – mosolygott.
- De ez engem akkor is bánt, mi lenne, ha… kárpótolnálak valamivel?
- Ez egészen jól hangzik! Hadd gondolkodjam… - pár perc csönd, míg ő törte a fejét. –
Kezdetnek megteszi egy csók. – szólalt meg végül.
Nekem sem kellett több, egyből birtokba vettem az ajkait.
- Várj! – tolt el magától. – Azt mondtam kezdetnek. – vigyorgott kajánul, majd a tekintete
másfelé kalandozott. Követtem a pillantását, és a szemem megakadt a zongorán. Egyből tudtam, mi lesz a kérése, amivel kárpótolhatom.
- Mit szeretnél, mit csináljak? – tettem úgy, mint aki mit sem sejt.
- Játssz nekem! – mutatott rá a kiszemelt tárgyra.
- De…
- Kérlek! – nézett rám angyalian.
Ennek nem tudtam ellenállni. Felálltam és a zongorához mentem. Ugyanazt a darabot játszottam le, amit már minden bizonnyal hallhatott, mikor titokban végig jelen volt a „gyakorlásomkor”. Biztos voltam benne, hogy emlékszik rá, mégis teljes áhítattal figyelt engem.
- Köszönöm! – kulcsolta át a derekamat, mihelyst véget ért a darab. Észre sem vettem
mikor jött oda hozzám, de kellemes érzés volt a karjai közt lenni. Mégsem élvezhettem sokáig a közellétét, mert megszólalt a csengő.
Az ajtó felé indult, én pedig a konyhába mentem, hogy megterítsek a vacsorához. Csendben ettünk, míg Robert meg nem törte azt:
- Min mosolyogsz? – kérdezte.
Észre sem vettem, hogy a gondolataim, kirajzolódtak az arcomra.
- Azon méláztam, hogy nekem az első verzió, sokkal jobban tetszett.
- Mégis miben?
- Hát a kárpótlásban!
- Oh, vagy úgy! Hát ezen könnyen segíthetünk. – Felhúzott az asztaltól, és egy hirtelen
csókot kaptam a számra. Már nem is érdekelt a vacsorám, pedig még csak nem is ettem belőle túl sokat. A lépcső felé indultunk, de közben egy percre sem váltunk el egymástól…
Itt az újabb fejezet. Reméljük tetszeni fog és most sem fukarkodtok odabiggyeszteni egy-két megjegyzést! :)
Ehhez a részhez is van egy újabb zene, amit örömmel vennénk, ha meghallgatnátok! (Megtalálod a zenelejátszóban is!)
Jó időtöltést kívánunk! Ivett&Csilla
23. fejezet
A pénteki napom szélsebes gyorsassággal ért véget. Voltak órák mikor a túlélésért küzdöttünk, de végül szerencsésen átvészeltük ezt is. És most előreláthatólag, egy remek hétvégének nézek elébe. Az iskola után rögvest haza indultam. Úgy döntöttem, nem halasztom a tanulást szombatra, hanem inkább nekiállok még ma, de alig hogy elkezdtem, megszólalt a telefonom.
- Szia Kate! Mi újság? - kérdeztem könnyedén.
- Szia. - szipogta.
- Mi a baj? - kissé megrémültem, vajon mi történhetett?!
- Tia! Muszáj veled beszélnem... Gyere át, kérlek!
- Rendben. Egy fél órán belül ott leszek.
- Köszönöm - mondta csendesen, majd a vonal megszakadt.
Felpattantam a székről, villámgyorsan összeszedtem pár cuccot - arra az esetre, ha éjszakába nyúló beszélgetésbe burkolódznánk - aztán lerobogtam a lépcsőn. Csak anyut találtam otthon, de szerencsére volt olyan kedves, hogy elvigyem engem Katehez. Útközben mindent elmondtam neki - ám, mivel én sem tudtam túl sok konkrétumot - ez csak nagyvonalakban sikerült.
- Annyira jó, hogy itt vagy! - borult a nyakamba, Kate az ajtóban.
- És addig nem is megyek sehova, míg meg nem tudom, mi ez az egész. Miért sírtál?
Magával húzott az emeletre. Bementünk a szobájába, és letelepedtünk az ágyra. Csendben figyeltem, mi az oka a hirtelen hangulatváltozásnak.
- Daniellel suli után a parkba mentünk... sétálni, legalábbis akkor még így gondoltam. Aztán
leültünk egy padra, és bár elég nehezen, de végül kinyögte, hogy szakítani akar... - a szemében könnycseppek csillantak meg.
- De hát miért? - érdeklődtem, mikor magamhoz tértem az ámulattól.
- Azt mondta neki ez nem megy... Ne okoljam magam, ez egyedül az ő hibája. Nem akar megbántani, és őszintén reméli, hogy barátok maradunk.
- Már hogy ne lenne az ő hibája! - akadtam ki. - És egyáltalán mi az, hogy neki ez nem
megy?!
- Majd túl leszek rajta! Szerintem ne is foglalkozz vele. Inkább felejtsük el! – jelent meg egy
halvány mosoly az arcán, de nem győzött meg túlzottan.
- Annyira sajnálom! - öleltem meg.
- Itt maradsz? – kérdezte, mikor kibontakozott az ölelésünkből.
- Ha szeretnéd!
Elkészültünk a lefekvéshez. Kate elég hamar elaludt, legalábbis én úgy vettem észre. Nekem ez már nem ment olyan könnyen. Folyton azon agyaltam, hogy miért csinálta ezt Daniel. Ha rájuk néztem, tényleg elhittem: fülig szerelmesek egymásba. Nem igaz, hogy két hónapra volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, mégsem működik a dolog…
Szombaton, reggel együtt megreggeliztünk. Úgy látszott, Kate egy cseppet megnyugodott, de még mindig nem volt teljesen önmaga. Sosem láttam még, ilyen csöndesnek.
Közben birtokba vettük a nappalit, és valami filmet kezdtünk nézni. Viszont sejtelmem sem volt mi a címe, vagy egyáltalán miről szól. Teljesen másfelé kalandoztam.
Rengeteget agyaltam azon, hogy mivel tudnám jobb kedvre deríteni. Logikusan végiggondoltam… mi volt az, ami nekem, annak idején segített. Első sorban volt akivel, meg tudtam beszélni, aki ment már hasonlón keresztül. Na meg aztán a távolság, ami ebben az esetben kilátástalan helyzetet idézett elő: nap mint nap találkozni fog Daniellel. Nem találtam semmilyen értelmes megoldást, úgyhogy egy kicsit mellőztem a témát.
Az egész hétvégét Katevel töltöttem. Egy percre sem hagytam magára.
A suliban, aztán sokkal rosszabbra fordultak a dolgok. Látszott rajta, egyre nehezebben viseli és ez így ment egy héten keresztül. Fogalmam sem volt, mivel téríthetném ki az önmarcangolásból. Péntek délután van, vajon mit lehetne csinálni egy olyan napon, amikor végre nem kell a tanulással foglalkozni.
És végül beugrott: a jó társaság. Tudtam is hogy kit, vagy inkább kiket kell megkérnem. Egyből megvolt a terv: egy délutáni mozi Kellannel és Jacksonnal.
- Tia? Minden oké? – zavarta meg Kate a gondolatmenetemet.
- Persze, miért ne lenne… Csak egy kicsit elmerengtem.
- Igen, azt észrevettem! – mosolygott. – Kicsöngettek!
- Oh, oké! Figyi, adj nekem öt percet! – álltam fel az asztalunktól, és a kabátom zsebében
kezdtem kutatni, a telefonom után.
Kate, érdeklődve figyelt engem. Végig szem és fültanúja volt a beszélgetésnek, ezért mindent megtudott a remek ötletemből.
- Moziba megyünk. – nyugtázta, mikor leraktam a telefont.
- Igen, de nem akármilyen társassággal ám, hanem Kellannel és Jacksonnal.
- Rendben, benne vagyok. – de azért nem volt túlságosan boldog.
- Nem is fogattam volna el, nemleges választ! Most hazamegyek, de akkor a mozi előtt
érted jövünk. – akaratlanul is többes számot használtam, mert már belül tervezgettem, ráveszem Robertet is a programra.
- Rendben, akkor majd később találkozunk! – búcsúztunk el egymástól.
Elég hamar hazaértem. Beavattam apuékat a délutáni programba, aztán felhívtam Robertet, hogy mi a terve mára. Mivel nem volt semmi konkrét, áthívtam hozzánk, majd személyesen elújságolom a tervemet. A srácokkal úgy beszéltem meg, hogy majd a mozinál találkozunk.
Roberttel minden zökkenőmentesen zajlott. Egyből belement, és semmi kifogása nem volt a mozi ellen. Gyorsan összeszedtem magam, bepakoltam pár cuccot – mert úgy terveztem, ma nála töltöm az éjszakát. Felvettük Katet, és egy remek délután elébe néztünk…
Kellan és Jackson már vártak minket. Mihelyst lezavartuk az illemszabályokat, azaz mindenki üdvözölt mindenkit, kisebb vita alakult ki, hogy milyen filmet nézzünk meg: akciófilm kontra vígjáték. Végül az utóbbi mellett döntöttünk.
A srácok most is kitettek magukért… Kate végig nevetett. Öröm volt nézni. Úgy látszott, Kate egy csö akati előtt érted jövünk. - akataott a remek ötletemből.
m után.
reménytelen helyzet sen önmaga.
- Na és most, mit csinálunk? – érdeklődtem, mikor kijöttünk a teremből.
- Menjünk a parkba! – vágta rá Jackson.
- Nem, nem! Szakad a hó és hideg is van! – korholta le őt Kate.
- Mit szólnátok egy kávéhoz? – kérdezte Rob.
- Akkor inkább egy cukrászda, úgyis éhes vagyok. – szólt közbe Kellan. – Különben meg
ott is tudsz kávét inni! – érvelt az ötlete mellett és a hasát simogatta.
Ezzel mindenki teljesen egyet értett, úgyhogy a legközelebbi cukrászda felé vettük az irányt. A hangulat itt is remek volt, de sajnos az idő rohamosan haladt előre, és a mi kis bulink a végéhez közeledett. Elbúcsúztunk, de megbeszéltük, hogy biztosan lesz még ilyen alkalom, mivel mindenki nagyon jól érezte magát.
Hazavittük Katet, aki megállás nélkül csak hálálkodott nekünk, ezért a remek estéért. Rég érezte magát ennyire jól.
Robert automatikusan, a saját háza felé vette az irányt. Még csak meg sem kérdezte, hogy egyáltalán tényleg nála alszom- e. De egyáltalán nem bántam, sőt még jól is esett, hogy teljesen egyre gondoltunk. Nem sokkal később már a konyhában voltunk, és azon agyaltam mi legyen a vacsora.
- Mit szólnál, ha inkább rendelnék egy pizzát? – vettette fel Rob.
- Rendben! – adtam meg magam, mivel a hűtője csak úgy tátongott az ürességtől.
Míg a vacsoránkra vártunk, kényelembe helyeztük magunkat a nappali egyik kanapéján. Sokáig egyikünk sem szólt…
- Sajnálom! – törtem meg végül a csendet.
- Mégis mit? – érdeklődött, és a hangja teli volt kíváncsisággal.
Felültem az öléből, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Hogy az utóbbi egy hétben, kevés idő töltöttünk együtt. Muszáj Katet pátyolgatnom,
nehogy teljesen magába roskadjon.
- Tia! Én ezt teljesen megértem. – mosolygott.
- De ez engem akkor is bánt, mi lenne, ha… kárpótolnálak valamivel?
- Ez egészen jól hangzik! Hadd gondolkodjam… - pár perc csönd, míg ő törte a fejét. –
Kezdetnek megteszi egy csók. – szólalt meg végül.
Nekem sem kellett több, egyből birtokba vettem az ajkait.
- Várj! – tolt el magától. – Azt mondtam kezdetnek. – vigyorgott kajánul, majd a tekintete
másfelé kalandozott. Követtem a pillantását, és a szemem megakadt a zongorán. Egyből tudtam, mi lesz a kérése, amivel kárpótolhatom.
- Mit szeretnél, mit csináljak? – tettem úgy, mint aki mit sem sejt.
- Játssz nekem! – mutatott rá a kiszemelt tárgyra.
- De…
- Kérlek! – nézett rám angyalian.
Ennek nem tudtam ellenállni. Felálltam és a zongorához mentem. Ugyanazt a darabot játszottam le, amit már minden bizonnyal hallhatott, mikor titokban végig jelen volt a „gyakorlásomkor”. Biztos voltam benne, hogy emlékszik rá, mégis teljes áhítattal figyelt engem.
- Köszönöm! – kulcsolta át a derekamat, mihelyst véget ért a darab. Észre sem vettem
mikor jött oda hozzám, de kellemes érzés volt a karjai közt lenni. Mégsem élvezhettem sokáig a közellétét, mert megszólalt a csengő.
Az ajtó felé indult, én pedig a konyhába mentem, hogy megterítsek a vacsorához. Csendben ettünk, míg Robert meg nem törte azt:
- Min mosolyogsz? – kérdezte.
Észre sem vettem, hogy a gondolataim, kirajzolódtak az arcomra.
- Azon méláztam, hogy nekem az első verzió, sokkal jobban tetszett.
- Mégis miben?
- Hát a kárpótlásban!
- Oh, vagy úgy! Hát ezen könnyen segíthetünk. – Felhúzott az asztaltól, és egy hirtelen
csókot kaptam a számra. Már nem is érdekelt a vacsorám, pedig még csak nem is ettem belőle túl sokat. A lépcső felé indultunk, de közben egy percre sem váltunk el egymástól…
2010. április 9., péntek
22. fejezet
Már február közepe van... Meglepően gyorsan telt el ez a másfél hónap. A hétköznapjaimat monotonitás jellemezi: délelőtt suli, s amint hazaérek, nekiállok tanulni. Mikor Rob végez, a munkával átjön, vagy én megyek át hozzá...
Robertnek újra elkezdődtek a forgatások, és ezzel együtt apunak is. Sokkal több energiájukat veszi igénybe, mint az első rész, bár most sokkal kevesebb időt tölt a színfalak mögött. Elmondása szerint ennek ő felettébb örül, legalább több időt tud velem lenni.
Sokszor van úgy, hogy én még a könyvek fölött görnyedek, ő pedig engem néz. Persze ilyenkor jóval nehezebb az anyagra összpontosítanom, de nem hajlandó addig is valami értelmeset csinálni. És a folytonos kifogása az, hogy ez igenis értelmes elfoglaltság.
- Kicsim! Kellj fel, el fogsz késni! - rázogatott Robert szerda reggel.
- Csak egy kicsit hadd pihenjek még... - nyafogtam, s a fejemre húztam a takarót.
- Nem, erre most nincs idő. Tényleg késésben vagyunk! - mondta, miközben lerántotta rólam a fedezékem.
- Jól van. - adtam meg magam végül. Tehetek én arról, hogy egy hosszúra és jóra sikerült éjszaka után, ilyen nehéz felkelni?! A válasz igen... De nem bánom!
Mire végeztem Robert már lent várt indulásra készen. Gyorsan vezetett, így épp időben értem a sulihoz. Elköszöntem tőle és rohantam az első órámra.
- Sziasztok! - köszöntem Katenek és Danielnek, miközben leültem a helyemre.
- Mi az? Talán üldöz valaki? - mosolygott Dan.
- Dehogy, csak egy kicsit elaludtunk...
- Oh, már értem! - nevetett Kate. Nagyon jól tudta, többes számot csak akkor szoktam használni, ha Roberttel töltöm az éjszakát. Nem firtatták tovább a dolgot.
Az órák nagyon gyorsan elteltek. Együtt mentünk a menza felé.
Danielen eddig sosem látott izgalomra figyeltem fel. De nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam, mi ennek a nagy jókedvnek az oka. Amint leültünk az asztalhoz, egyből belekezdett:
- Lányok, van kedvetek eljönni a holnapi kosármeccsre?
- Persze! - vágta rá Kate azonnal.
- Holnap délután? - húztam az időt, mivel fogalmam sem volt, van-e hozzá hangulatom.
Engem egyáltalán nem dobott fel annyira az ötlet, mint Katet.
- Igen! Kérlek, Tia. Mondd, hogy ráérsz!
- Rendben, ott leszek! - adtam meg magam végül.
- Akkor én most megyek, majd találkozunk! - de azt hiszem, ez nem nekem szólt.
Ebéd után, rögtön haza indultam. Gyorsan nekiálltam a tanulásnak, hogy minél előbb kész legyek. Szerencsére tényleg nem kellet túl sok időt a tanulásra fordítanom.
Éppen lefelé indultam az emeletről, amikor megszólalt a csengő. Csak vártam a lépcsőfordulóban, hogy vajon ki lehet az… aztán meghallottam Robert hangját, amint épp aput üdvözli. Nem is számítottam ilyen kellemes meglepetése, ma este.
Lefutottam a földszintre, és Rob nyakába ugrottam.
Anyu még nem igazán készült el a vacsorával, úgyhogy addig mi birtokba vettük a nappalit- szegény apu, kiszorult a konyhába. Leheveredtünk a kanapéra. Én Rob ölében feküdtem, ő pedig a hajammal játszott.
- Holnap kosármeccsre vagyok hivatalos. – avattam be a programomba.
- Valami sulis dolog, igaz?
- Igen. – mondtam, de még én is meglepődtem hangom közömbösségén.
- Ha jól látom, nem rajongsz túlzottan az ötletért. – vonta le a következtetést, és be kell, lássam teljesen igaza volt.
- Nem nagyon! De legalább a barátaimmal leszek! – mosolyodtam el.
- Ezt támogatom! Úgyis kezdtem már magam bűnösnek érezni, hogy elhanyagolod miattam őket!
- Ez butaság! – ültem fel, hogy a szemébe nézhessek. – Nem hanyagolok el senkit!
- Rendben! Ezt biztosan állíthatom, de csak az én részemről! – mosolygott, majd megcsókolt.
A konyhából finom illattok szálltak kifelé, úgyhogy felálltam a kanapéról, Robertet is magammal húzva. Jóízűen fogyasztottuk el a vacsoránkat, közben pedig anyuékat is beavattam a holnap délutáni eseményekbe.
Nevetséges, hogy ők is mennyire lelkesednek azért, hogy a barátaimmal leszek. Tudtam nagyon jól, egyáltalán nem töltök kevés időt velük. Az, hogy az iskola után nem találkozunk, nem azt jelenti, hogy elhanyagolom őket… Mindenkivel ugyan olyan jó a kapcsolatom, mint év elején. Szerencsére, már hozzászoktak ahhoz is, hogy Robert a barátom, ha előfordul, hogy cikkeznek rólunk, már nem úgy kezelik, mint decemberben. És ennek én kimondottan örültem.
Vacsora után Robbal elbúcsúztunk egymástól. Megpróbáltam maradásra bírni, de semmi esélyem nem volt „egy reggeli korán keléssel” szemben, úgyhogy ha nehezen is, de ki kell bírnom nélküle, minimum 24 óráig.
Reggel nagy nehézségek árán, de azért leküzdöttem az álmosságom, és szépen komótosan felöltöztem, megreggeliztem, majd elindultam az iskolába.
A mai nap talán pontosan az ellenkezője volt a tegnapinak… az óráim iszonyatosan lassan teltek el. A szerencsésebbek, vagyis a kosarasok – köztük Daniel is – az utolsó két óráról elmehettek.
Az egész suli a mai meccsről beszélt. Először nem értettem mire ez a nagy felhajtás, de aztán drága barátnőm felvilágosított: ha ma nyer a csapat, akkor bejutnak a Bajnoki Döntőbe.
Nem rajongok túlzottan a labdajátékokért, de mivel már megígértem, hogy ott leszek, nem hagyhatom ki. Igazából Daniel vett rá, hogy elmenjek.
Együtt fogyasztottuk el az ebédünket Kate-vel, aztán a sportcsarnok felé vettük az irányt. Dan már messziről kiszúrt minket és heves integetésbe kezdett.
Kate csak úgy sugárzott a boldogságtól. Majd kiugrott a bőréből, hogy végre láthassa őt. Bár szerintem elég sokszor végignézett már egypár kosáredzést, de ezt most teljesen más volt-számára biztosan. Nekem csak egy egyszerű gimis meccs.
Közben én is leértem a pályára, ahol már türelmetlenül vártak rám.
Úgy vettem észre igazán jól megvannak, és fülig szerelmesek egymásba. Legalábbis Kate biztosan. A szemében folyamatos csillogást fedeztem fel, ha Daniel közelében van. Viszont ugyanez nem mondható el Danről. Rajta ezek a jelek nem olyan nyilvánvalóak. De az egésznek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, csak pasiból van - zártam le magamban a dolgot, mert odaértem hozzájuk.
- Szia - köszöntem, egy mosolyt erőltetve az arcomra.
- Hello!! - ölelt meg.
Dan megmutatta, hol fogunk ülni - természetesen az első sorban kaptunk helyet, hogy mindent tökéletesen lássunk. Sok sikert kívántunk az egész csapatnak, aztán Daniel magunkra hagyott minket. Olyan gyorsan viharzott el, mintha ott sem lett volna.
Kate egyfolytában szóval tartott, így esélyem sem volt elkalandozni. Mindenféléről csacsogott.
Aztán úgy éreztem, megmenekültem, mert a játék elkezdődött. Nem is tévedtem, mintha Katet megbabonázták volna. Feszült figyelemmel nézte végig az egész meccset.
Be kell látnom, nem is volt unalmas, sőt még élveztem is. Az eredmény végig nagyon szoros volt, a győzelmet végül az iskolánk aratta, egy utolsó hárompontos dobással.
A meccs után a csapat tagjai és az összes fiú barátnője egy kávézóba mentek, megünnepelni a győzelmet. Engem is hívtak, de valahogy ahhoz már tényleg nem volt kedvem. Csak arra vágytam, hogy végre viszontláthassam Robertet.
Lehet, hogy pont erről beszéltek anyuék. Talán tényleg kissé mellőzöm a barátaimat. De ha egyszerűen nem bírok meglenni Rob közelsége nélkül! Hiányzik, és ezt sosem fogom letagadni, vagy elfojtani magamban.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy majdnem lekéstem a buszt. Elég hamar hazaértem, pedig sokkal későbbre számítottam.
- Sziasztok! – léptem be a konyhába. – Oh, szia! Nem is gondoltam, hogy már itt vagy! – közöltem Roberttel.
Rendesen kifaggattak a meccsről, minden egyes részletét tudni akarták. Elég szép élménybeszámolót tartottam, miközben elfogyasztottam egy meleg szendvicset, amit anyu készített vacsora gyanánt. Aztán végre befejezték, és én megszabadultam a „vallatóimtól”.
Magunkra hagytak minket, de mihelyst végeztem a mosogatással, a szobám felé vettük az irányt.
- És ma? Itt maradsz?
- Csak, hogyha szeretnéd! – kaján vigyor terült szét az arcán.
- Persze! – mondtam és nyomatékosan megcsókoltam.
Ő is beszámolt nekem a mai napjáról. Kölcsön kenyér visszajár - gondoltam. Ha már ő is kifaggatott engem, ez vele sem lehet másképp. De úgy vettem észre, mintha direkt kerülné a témát, talán nem igazán volt túl jó ötlet.
- Tudom, hogy valamit el akarsz mondani! – közöltem vele, de közben bíztatásként mosolyogtam.
- Igen, igazad van. – a hangja nagyon feszült volt.
Ez egy kissé megrémített. Nagyon kíváncsi lettem.
- Gyerünk, ki vele! – bátorítottam, de én sem voltam túlzottam jó állapotban.
- Szóval… a mai újságok. Azt írják, hogy összejöttem Kristennel.
Talán nem a legtökéletesebben reagáltam a dologra: kisebb nevetőgörcsöt kaptam. Robert értetlenül meredt rám. Kissé összeszedtem magam, aztán végre megbírtam szólalni:
- Tudod, hogy nem hiszem el, amit azok a pletykalapok írnak. Jobban hiszek neked, mint akármelyik cikknek! – húztam közelebb magamhoz, és apró puszit nyomtam a szájára.
- Köszönöm! Ez igazán jó hallani, de ugye tudod, hogy én is így érzek! – mondta, mikor véget vetett, egyre követelődzőbb csókjaimnak.
Csak bólintottam egyet, aztán újra birtokba vettem az ajkait. Viszont Rob nem hagyta, hogy pár csóknál messzebbre menjünk. Végül beláttam, hogy igaza van, mégiscsak vannak rajtunk kívül a házban.
Aztán elkezdtünk a lefekvéshez készülődni. Nem tudom mennyi idő lehetett, mikor elnyomott az álom, de Robert akkor már biztosan aludt.
Reggel kivételesen sikerült időben felkelnünk. Anyu és apu már elég jól hozzászoktak, hogy néha együtt töltjük az éjszakát, vagy itthon, vagy pedig Robertnél.
Reggeli után elvitt a suliba. Aztán, gyorsan elsietett a forgatásra.
Robertnek újra elkezdődtek a forgatások, és ezzel együtt apunak is. Sokkal több energiájukat veszi igénybe, mint az első rész, bár most sokkal kevesebb időt tölt a színfalak mögött. Elmondása szerint ennek ő felettébb örül, legalább több időt tud velem lenni.
Sokszor van úgy, hogy én még a könyvek fölött görnyedek, ő pedig engem néz. Persze ilyenkor jóval nehezebb az anyagra összpontosítanom, de nem hajlandó addig is valami értelmeset csinálni. És a folytonos kifogása az, hogy ez igenis értelmes elfoglaltság.
- Kicsim! Kellj fel, el fogsz késni! - rázogatott Robert szerda reggel.
- Csak egy kicsit hadd pihenjek még... - nyafogtam, s a fejemre húztam a takarót.
- Nem, erre most nincs idő. Tényleg késésben vagyunk! - mondta, miközben lerántotta rólam a fedezékem.
- Jól van. - adtam meg magam végül. Tehetek én arról, hogy egy hosszúra és jóra sikerült éjszaka után, ilyen nehéz felkelni?! A válasz igen... De nem bánom!
Mire végeztem Robert már lent várt indulásra készen. Gyorsan vezetett, így épp időben értem a sulihoz. Elköszöntem tőle és rohantam az első órámra.
- Sziasztok! - köszöntem Katenek és Danielnek, miközben leültem a helyemre.
- Mi az? Talán üldöz valaki? - mosolygott Dan.
- Dehogy, csak egy kicsit elaludtunk...
- Oh, már értem! - nevetett Kate. Nagyon jól tudta, többes számot csak akkor szoktam használni, ha Roberttel töltöm az éjszakát. Nem firtatták tovább a dolgot.
Az órák nagyon gyorsan elteltek. Együtt mentünk a menza felé.
Danielen eddig sosem látott izgalomra figyeltem fel. De nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam, mi ennek a nagy jókedvnek az oka. Amint leültünk az asztalhoz, egyből belekezdett:
- Lányok, van kedvetek eljönni a holnapi kosármeccsre?
- Persze! - vágta rá Kate azonnal.
- Holnap délután? - húztam az időt, mivel fogalmam sem volt, van-e hozzá hangulatom.
Engem egyáltalán nem dobott fel annyira az ötlet, mint Katet.
- Igen! Kérlek, Tia. Mondd, hogy ráérsz!
- Rendben, ott leszek! - adtam meg magam végül.
- Akkor én most megyek, majd találkozunk! - de azt hiszem, ez nem nekem szólt.
Ebéd után, rögtön haza indultam. Gyorsan nekiálltam a tanulásnak, hogy minél előbb kész legyek. Szerencsére tényleg nem kellet túl sok időt a tanulásra fordítanom.
Éppen lefelé indultam az emeletről, amikor megszólalt a csengő. Csak vártam a lépcsőfordulóban, hogy vajon ki lehet az… aztán meghallottam Robert hangját, amint épp aput üdvözli. Nem is számítottam ilyen kellemes meglepetése, ma este.
Lefutottam a földszintre, és Rob nyakába ugrottam.
Anyu még nem igazán készült el a vacsorával, úgyhogy addig mi birtokba vettük a nappalit- szegény apu, kiszorult a konyhába. Leheveredtünk a kanapéra. Én Rob ölében feküdtem, ő pedig a hajammal játszott.
- Holnap kosármeccsre vagyok hivatalos. – avattam be a programomba.
- Valami sulis dolog, igaz?
- Igen. – mondtam, de még én is meglepődtem hangom közömbösségén.
- Ha jól látom, nem rajongsz túlzottan az ötletért. – vonta le a következtetést, és be kell, lássam teljesen igaza volt.
- Nem nagyon! De legalább a barátaimmal leszek! – mosolyodtam el.
- Ezt támogatom! Úgyis kezdtem már magam bűnösnek érezni, hogy elhanyagolod miattam őket!
- Ez butaság! – ültem fel, hogy a szemébe nézhessek. – Nem hanyagolok el senkit!
- Rendben! Ezt biztosan állíthatom, de csak az én részemről! – mosolygott, majd megcsókolt.
A konyhából finom illattok szálltak kifelé, úgyhogy felálltam a kanapéról, Robertet is magammal húzva. Jóízűen fogyasztottuk el a vacsoránkat, közben pedig anyuékat is beavattam a holnap délutáni eseményekbe.
Nevetséges, hogy ők is mennyire lelkesednek azért, hogy a barátaimmal leszek. Tudtam nagyon jól, egyáltalán nem töltök kevés időt velük. Az, hogy az iskola után nem találkozunk, nem azt jelenti, hogy elhanyagolom őket… Mindenkivel ugyan olyan jó a kapcsolatom, mint év elején. Szerencsére, már hozzászoktak ahhoz is, hogy Robert a barátom, ha előfordul, hogy cikkeznek rólunk, már nem úgy kezelik, mint decemberben. És ennek én kimondottan örültem.
Vacsora után Robbal elbúcsúztunk egymástól. Megpróbáltam maradásra bírni, de semmi esélyem nem volt „egy reggeli korán keléssel” szemben, úgyhogy ha nehezen is, de ki kell bírnom nélküle, minimum 24 óráig.
Reggel nagy nehézségek árán, de azért leküzdöttem az álmosságom, és szépen komótosan felöltöztem, megreggeliztem, majd elindultam az iskolába.
A mai nap talán pontosan az ellenkezője volt a tegnapinak… az óráim iszonyatosan lassan teltek el. A szerencsésebbek, vagyis a kosarasok – köztük Daniel is – az utolsó két óráról elmehettek.
Az egész suli a mai meccsről beszélt. Először nem értettem mire ez a nagy felhajtás, de aztán drága barátnőm felvilágosított: ha ma nyer a csapat, akkor bejutnak a Bajnoki Döntőbe.
Nem rajongok túlzottan a labdajátékokért, de mivel már megígértem, hogy ott leszek, nem hagyhatom ki. Igazából Daniel vett rá, hogy elmenjek.
Együtt fogyasztottuk el az ebédünket Kate-vel, aztán a sportcsarnok felé vettük az irányt. Dan már messziről kiszúrt minket és heves integetésbe kezdett.
Kate csak úgy sugárzott a boldogságtól. Majd kiugrott a bőréből, hogy végre láthassa őt. Bár szerintem elég sokszor végignézett már egypár kosáredzést, de ezt most teljesen más volt-számára biztosan. Nekem csak egy egyszerű gimis meccs.
Közben én is leértem a pályára, ahol már türelmetlenül vártak rám.
Úgy vettem észre igazán jól megvannak, és fülig szerelmesek egymásba. Legalábbis Kate biztosan. A szemében folyamatos csillogást fedeztem fel, ha Daniel közelében van. Viszont ugyanez nem mondható el Danről. Rajta ezek a jelek nem olyan nyilvánvalóak. De az egésznek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, csak pasiból van - zártam le magamban a dolgot, mert odaértem hozzájuk.
- Szia - köszöntem, egy mosolyt erőltetve az arcomra.
- Hello!! - ölelt meg.
Dan megmutatta, hol fogunk ülni - természetesen az első sorban kaptunk helyet, hogy mindent tökéletesen lássunk. Sok sikert kívántunk az egész csapatnak, aztán Daniel magunkra hagyott minket. Olyan gyorsan viharzott el, mintha ott sem lett volna.
Kate egyfolytában szóval tartott, így esélyem sem volt elkalandozni. Mindenféléről csacsogott.
Aztán úgy éreztem, megmenekültem, mert a játék elkezdődött. Nem is tévedtem, mintha Katet megbabonázták volna. Feszült figyelemmel nézte végig az egész meccset.
Be kell látnom, nem is volt unalmas, sőt még élveztem is. Az eredmény végig nagyon szoros volt, a győzelmet végül az iskolánk aratta, egy utolsó hárompontos dobással.
A meccs után a csapat tagjai és az összes fiú barátnője egy kávézóba mentek, megünnepelni a győzelmet. Engem is hívtak, de valahogy ahhoz már tényleg nem volt kedvem. Csak arra vágytam, hogy végre viszontláthassam Robertet.
Lehet, hogy pont erről beszéltek anyuék. Talán tényleg kissé mellőzöm a barátaimat. De ha egyszerűen nem bírok meglenni Rob közelsége nélkül! Hiányzik, és ezt sosem fogom letagadni, vagy elfojtani magamban.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy majdnem lekéstem a buszt. Elég hamar hazaértem, pedig sokkal későbbre számítottam.
- Sziasztok! – léptem be a konyhába. – Oh, szia! Nem is gondoltam, hogy már itt vagy! – közöltem Roberttel.
Rendesen kifaggattak a meccsről, minden egyes részletét tudni akarták. Elég szép élménybeszámolót tartottam, miközben elfogyasztottam egy meleg szendvicset, amit anyu készített vacsora gyanánt. Aztán végre befejezték, és én megszabadultam a „vallatóimtól”.
Magunkra hagytak minket, de mihelyst végeztem a mosogatással, a szobám felé vettük az irányt.
- És ma? Itt maradsz?
- Csak, hogyha szeretnéd! – kaján vigyor terült szét az arcán.
- Persze! – mondtam és nyomatékosan megcsókoltam.
Ő is beszámolt nekem a mai napjáról. Kölcsön kenyér visszajár - gondoltam. Ha már ő is kifaggatott engem, ez vele sem lehet másképp. De úgy vettem észre, mintha direkt kerülné a témát, talán nem igazán volt túl jó ötlet.
- Tudom, hogy valamit el akarsz mondani! – közöltem vele, de közben bíztatásként mosolyogtam.
- Igen, igazad van. – a hangja nagyon feszült volt.
Ez egy kissé megrémített. Nagyon kíváncsi lettem.
- Gyerünk, ki vele! – bátorítottam, de én sem voltam túlzottam jó állapotban.
- Szóval… a mai újságok. Azt írják, hogy összejöttem Kristennel.
Talán nem a legtökéletesebben reagáltam a dologra: kisebb nevetőgörcsöt kaptam. Robert értetlenül meredt rám. Kissé összeszedtem magam, aztán végre megbírtam szólalni:
- Tudod, hogy nem hiszem el, amit azok a pletykalapok írnak. Jobban hiszek neked, mint akármelyik cikknek! – húztam közelebb magamhoz, és apró puszit nyomtam a szájára.
- Köszönöm! Ez igazán jó hallani, de ugye tudod, hogy én is így érzek! – mondta, mikor véget vetett, egyre követelődzőbb csókjaimnak.
Csak bólintottam egyet, aztán újra birtokba vettem az ajkait. Viszont Rob nem hagyta, hogy pár csóknál messzebbre menjünk. Végül beláttam, hogy igaza van, mégiscsak vannak rajtunk kívül a házban.
Aztán elkezdtünk a lefekvéshez készülődni. Nem tudom mennyi idő lehetett, mikor elnyomott az álom, de Robert akkor már biztosan aludt.
Reggel kivételesen sikerült időben felkelnünk. Anyu és apu már elég jól hozzászoktak, hogy néha együtt töltjük az éjszakát, vagy itthon, vagy pedig Robertnél.
Reggeli után elvitt a suliba. Aztán, gyorsan elsietett a forgatásra.
2010. április 6., kedd
21. Fejezet
Sziasztok!
Elérkezett az Újév... Bepillantást nyerhettek, hogy bulizott együtt a "nagy csapat". Már előre szeretnék elnézést kérni, a Kellan pártiaktól. Természetesen nem ezt a formáját mutatja és reméljük, hogy eztán sem fogja! :)
Jó olvasást kíván: Ivcsi és Csillu!
21. Fejezet
Hamar teltek egymás után a napok, és én ennek felettébb örültem. Mióta Robert megkért, hogy költözzek hozzá – persze csak azután, hogy leérettségiztem – folyton ezen gondolkodtam. A fellegekben jártam a boldogságtól. Csupán annyi lombozta le a kedvem, hogy mindez majd júniusban fog bekövetkezni. Ma pedig csütörtök van. De nem akármilyen csütörtök, hanem december 31-e. A szilvesztert Roberttel fogom tölteni, és egy koncertre megyünk. Viszont arról fogalmam sincs, hogy milyen együttes, mert Rob nem árult el semmit. A szekrényem előtt álltam és vagy már egy fél órája azon töprengtem, mit vegyek fel… végül egy hosszú, piros felső mellett döntöttem és egy enyhén bővülő szárú farmert választottam ki a fekete magas sarkú cipőmhöz. Feltettem egy enyhe sminket, majd megszárítottam a frissen mosott hajam. Úgy éreztem teljesen kész vagyok. Már csak annyi volt hátra, hogy bepakoljam a táskámat.
Lementem a földszintre és egyből az előszobába indultam volna, ha apu nem állít meg:
- Tia, gyönyörű vagy! – mosolygott.
- Köszönöm! – pusziltam meg az arcát, majd egy egyszerű mozdulattal kikerülve, leakasztottam a fogasról a táskám.
Rövid leltárt tartottam, közben átgondoltam mire lehet szükségem az este folyamán. A táska tartalma eléggé hiányos volt, úgyhogy a fürdőbe mentem feltölteni a készletet. Éppen végeztem, mikor megszólalt a csengő. Gyorsan az ajtó felé indultam, bár egy erős sejtésem volt arról, hogy ki érkezett. Mégis nevetséges mohósággal téptem fel az ajtót.
- Szia! – köszöntem, de közben olyan mérhetetlen boldogságot éreztem, amit ezzel az egyszerű szóval nem tudtam kifejezni.
- Szia. – viszonozta az üdvözlést, majd megcsókolt.
Becsuktam az ajtót, míg Rob beljebb ment a lakásba. Még mielőtt elindultunk volna, koccintottunk egy-egy pohár pezsgővel. Aztán elbúcsúztunk egymástól, és mindenki mehetett a maga „útjára”. Anyuék egy étteremben foglaltattak asztalt. A kocsihoz érve Robert udvariasan kinyitotta nekem az ajtót. Én egy apró mosollyal jutalmaztam a gesztust, majd beültem az autóba.
Mihelyst elindultunk, több kérdés merült fel bennem.
- Hogy vagy? – érdeklődött, és én remek alkalomnak éreztem, hogy most választ kapjak a kérdéseimre.
- Egész jól, de még mindig semmi konkrétat nem tudok a ma estével kapcsolatban.
- Ne aggódj, biztosítalak róla, hogy élvezni fogod. – jelent meg egy önelégült vigyor az arcán.
Csak remélni tudtam, hogy ez tényleg így lesz. Bár már elég jól ismertem Robertet, és bíztam a programszervezésében. Ott volt például a Karibi utazás. Remekül éreztem magam, hiszen akkor a legnagyobb álmomat váltotta valóra. Ahogy ezt végiggondoltam, rájöttem, nem az a fontos, hogy hol, csak hogy Vele legyek…
Elfojtottam magamban a kitörni készülő kérdéseket. Csak az estére fogok koncentrálni és megpróbálom kiélvezni minden percét.
Az út további részében nem beszélgettünk. Robert a vezetéssel volt elfoglalva, én pedig elmerültem a gondolataimban…
Csak arra eszméltem fel, hogy a kocsi megáll, aztán kinyílik az ajtóm. Ahogy kiszálltam, egyből alaposan körbenéztem, hátha találok valami utaló jelet arra, mégis merre lehetünk. De egyáltalán nem volt ismerős a környék.
Ám egy óriási épület igen szembeötlő volt. Mivel Roberttel épp afelé tartottunk, feltételezem, hogy majd az lesz a „buli” helyszíne.
Hosszú folyosón mentünk végig. Félhomály volt, de azért – ha nem is tökéletesen – emberi alakokat véltem felfedezni. Ahogy előre haladtunk, egyre sűrűbben álltak ezek a nagydarab erős férfiak. Aztán egy ajtón léptünk be, és előttünk egy nagy terem nyílt meg, ami engem leginkább egy discora emlékeztetett, csak éppen a táncparkett hiányzott. Mindenhol kényelmesnek tűnő fotelek az asztalok körül. Gondoltam, hogy nem csak céltalanul keringünk a teremben, hanem egy konkrét asztal felé tartunk.
Nem is tévedtem, odaérve egyből megpillantottam Ashleyt – mondjuk elég könnyen észrevehető volt, már messziről integetett – majd Nikkit, Kellant, Kristent és Taylort. Egy gyors üdvözlés után a lányok saját kis körükbe vontak be, Kellan pedig elrángatta Robertet. A csajokkal sok mindenről beszélgettünk, mindent tudni akartak Robertről és rólam.
Mihelyst volt egy szusszanásnyi pihenőm, körbenéztem a társaságon és feltűnt, hogy Jackson nincs itt. De még mielőtt ezt szóvá tehettem volna, teljes sötétség lett a teremben. A színpadon megjelent négy alak, s az összes reflektor rájuk irányult.
Robert a kezem után nyúlt – vagy legalábbis feltételezem, hogy Ő az, mert az érintése nagy is ismerős volt, bár azt nem tudom, mikor ült le mellém – majd viszonozva, belekulcsoltam a kezem az övébe.
A zene elkezdődött, én pedig kényelembe helyezve magam, hallgattam a számomra még teljesen ismeretlen ütemeket.
Mikor az első számnak vége lett, Rob felé fordultam.
- Az ott Jackson? – kérdeztem kihasználva a pár perc csöndet.
- Igen. – bólintott. – Tetszik?
- Nagyon is! Viszont, arról sejtelmem sem volt, hogy van zenekara! – néztem vádlón rá, mire Ő csak nevetett.
Megjátszva a sértődöttet, elfordultam tőle. Épp egy újabb szám kezdődött, és bennem kérdések fogalmazódtak meg. Ezekre pedig minél előbb választ akartam kapni. Félretéve az előző rossz kedvemet, egy hirtelen mozdulattal megcsókoltam Robertet.
A körülbelül egy órás koncert hátralevő részében rendesen kifaggattam mindenről. Közben a lányok – na meg hát persze Kellan – folyamatosan gondoskodtak arról, hogy mindig teli legyen a poharam. Viszont most én is figyeltem magamra. Semmi kedvem nem volt, még egyszer eljátszani, ami Los Angelesben történt…
Hamarosan Jackson is megérkezett az asztalunkhoz. Most már mindent tudtam az együttesről, de azért kicsit rosszul esett, hogy nem avattak be. Megismerkedtem a 100 Monkeys tagjaival – mert, hogy ez a nevük. Egy kis időt töltöttek az asztalunknál, aztán már csak Jacksonnal kellett beérnünk, ám a továbbiakban is remekül szórakoztunk. A zenét már nem ők szolgáltatták, de a jó hangulatunk egy percre sem hagyott alább – Kellan és Jackson gondoskodott róla… Mindnyájan hozták a formájukat! :)
Az idő rohamosan haladt előre. Már csak öt perc van hátra és egy új évhez érkezünk.
A jövőben két nagyon fontos dolgot szeretnék véghez vinni. Először is, ezt a félévet a tanulásra kell fordítanom, mivel vészesen közeledik az érettségi időpontja. És aztán ebből következik, a második vágyott célom. Nem akarok egyetlenegy percet sem Robert nélkül tölteni, ami valóra válhat azzal, hogy sikeres érettségit teszek.
Gondolataimból hangos kiáltások, - egybefüggő hangmasszává olvadva össze - a pezsgők durrogása és a poharak csilingelése térített ki. Valószínűleg éjfél van - tudatosult bennem. Ekkor Rob lépett oda hozzám, két pohárral a kezében. Az egyiket felém, nyújtotta.
- Boldog Új Évet! - mondtuk egyszerre, koccintás közben. Aztán sorra jöttek a többiek is: sikeres évet kívánni, és pezsgőt inni.
A társaságban, nagyjából már csak Rob és én maradtuk még mindig józanok. Bár ennek volt, aki nem igazán örült: Kellan folyamatosan arra játszott, hogy Robertet leitassa. Sorra hozta neki a tömény szeszes italokat.
- Gyerünk! Igyál má’ velem! – ült le közénk. Szerintem belefáradhatott a sok mászkálásba, és hát szegénykém nem volt épp a legjobb passzban.
Robert találomra az egyik pohár után nyúlt, - nem értettem, miért választotta pont azt: gusztustalan kék színe volt, és valószínűleg az íze se nyűgözne le. – felemelte, s Kellanéhoz tartva koccintottak.
Míg Kellan leküzdötte az utolsó cseppig, Rob egy hatalmas mosoly kíséretében szépen, lassan visszatette a poharat az asztalra.
Úgy láttam sikerült a terve, mert Kellan – egy időre legalábbis biztosan – magunkra hagyott minket.
A teremben szinte semmilyen szabad hely nem állt rendelkezésre, de lehet, hogy ezt csak én gondoltam így. A srácok minden akadályt leküzdve táncra perdültek… Roberttel remekül mulattunk rajtuk.
Nem sokkal később úgy döntöttünk, ideje lenne hazamenni. Felajánlottuk Kellannak, hogy esetleg eljöhetne velünk. Ám ő még nem nagyon akaródzott indulni. Végül jó kezekben hagytuk ott: Ashley vette pártfogásba, és remélem épségben haza is szállította.
Amint Robert leparkolt, én egyből a ház felé vettem az irányt. Elkészültem a lefekvéshez, aztán bedőltem az ágyba. Úgy éreztem, akár napokat is át tudnék aludni…
Elérkezett az Újév... Bepillantást nyerhettek, hogy bulizott együtt a "nagy csapat". Már előre szeretnék elnézést kérni, a Kellan pártiaktól. Természetesen nem ezt a formáját mutatja és reméljük, hogy eztán sem fogja! :)
Jó olvasást kíván: Ivcsi és Csillu!
21. Fejezet
Hamar teltek egymás után a napok, és én ennek felettébb örültem. Mióta Robert megkért, hogy költözzek hozzá – persze csak azután, hogy leérettségiztem – folyton ezen gondolkodtam. A fellegekben jártam a boldogságtól. Csupán annyi lombozta le a kedvem, hogy mindez majd júniusban fog bekövetkezni. Ma pedig csütörtök van. De nem akármilyen csütörtök, hanem december 31-e. A szilvesztert Roberttel fogom tölteni, és egy koncertre megyünk. Viszont arról fogalmam sincs, hogy milyen együttes, mert Rob nem árult el semmit. A szekrényem előtt álltam és vagy már egy fél órája azon töprengtem, mit vegyek fel… végül egy hosszú, piros felső mellett döntöttem és egy enyhén bővülő szárú farmert választottam ki a fekete magas sarkú cipőmhöz. Feltettem egy enyhe sminket, majd megszárítottam a frissen mosott hajam. Úgy éreztem teljesen kész vagyok. Már csak annyi volt hátra, hogy bepakoljam a táskámat.
Lementem a földszintre és egyből az előszobába indultam volna, ha apu nem állít meg:
- Tia, gyönyörű vagy! – mosolygott.
- Köszönöm! – pusziltam meg az arcát, majd egy egyszerű mozdulattal kikerülve, leakasztottam a fogasról a táskám.
Rövid leltárt tartottam, közben átgondoltam mire lehet szükségem az este folyamán. A táska tartalma eléggé hiányos volt, úgyhogy a fürdőbe mentem feltölteni a készletet. Éppen végeztem, mikor megszólalt a csengő. Gyorsan az ajtó felé indultam, bár egy erős sejtésem volt arról, hogy ki érkezett. Mégis nevetséges mohósággal téptem fel az ajtót.
- Szia! – köszöntem, de közben olyan mérhetetlen boldogságot éreztem, amit ezzel az egyszerű szóval nem tudtam kifejezni.
- Szia. – viszonozta az üdvözlést, majd megcsókolt.
Becsuktam az ajtót, míg Rob beljebb ment a lakásba. Még mielőtt elindultunk volna, koccintottunk egy-egy pohár pezsgővel. Aztán elbúcsúztunk egymástól, és mindenki mehetett a maga „útjára”. Anyuék egy étteremben foglaltattak asztalt. A kocsihoz érve Robert udvariasan kinyitotta nekem az ajtót. Én egy apró mosollyal jutalmaztam a gesztust, majd beültem az autóba.
Mihelyst elindultunk, több kérdés merült fel bennem.
- Hogy vagy? – érdeklődött, és én remek alkalomnak éreztem, hogy most választ kapjak a kérdéseimre.
- Egész jól, de még mindig semmi konkrétat nem tudok a ma estével kapcsolatban.
- Ne aggódj, biztosítalak róla, hogy élvezni fogod. – jelent meg egy önelégült vigyor az arcán.
Csak remélni tudtam, hogy ez tényleg így lesz. Bár már elég jól ismertem Robertet, és bíztam a programszervezésében. Ott volt például a Karibi utazás. Remekül éreztem magam, hiszen akkor a legnagyobb álmomat váltotta valóra. Ahogy ezt végiggondoltam, rájöttem, nem az a fontos, hogy hol, csak hogy Vele legyek…
Elfojtottam magamban a kitörni készülő kérdéseket. Csak az estére fogok koncentrálni és megpróbálom kiélvezni minden percét.
Az út további részében nem beszélgettünk. Robert a vezetéssel volt elfoglalva, én pedig elmerültem a gondolataimban…
Csak arra eszméltem fel, hogy a kocsi megáll, aztán kinyílik az ajtóm. Ahogy kiszálltam, egyből alaposan körbenéztem, hátha találok valami utaló jelet arra, mégis merre lehetünk. De egyáltalán nem volt ismerős a környék.
Ám egy óriási épület igen szembeötlő volt. Mivel Roberttel épp afelé tartottunk, feltételezem, hogy majd az lesz a „buli” helyszíne.
Hosszú folyosón mentünk végig. Félhomály volt, de azért – ha nem is tökéletesen – emberi alakokat véltem felfedezni. Ahogy előre haladtunk, egyre sűrűbben álltak ezek a nagydarab erős férfiak. Aztán egy ajtón léptünk be, és előttünk egy nagy terem nyílt meg, ami engem leginkább egy discora emlékeztetett, csak éppen a táncparkett hiányzott. Mindenhol kényelmesnek tűnő fotelek az asztalok körül. Gondoltam, hogy nem csak céltalanul keringünk a teremben, hanem egy konkrét asztal felé tartunk.
Nem is tévedtem, odaérve egyből megpillantottam Ashleyt – mondjuk elég könnyen észrevehető volt, már messziről integetett – majd Nikkit, Kellant, Kristent és Taylort. Egy gyors üdvözlés után a lányok saját kis körükbe vontak be, Kellan pedig elrángatta Robertet. A csajokkal sok mindenről beszélgettünk, mindent tudni akartak Robertről és rólam.
Mihelyst volt egy szusszanásnyi pihenőm, körbenéztem a társaságon és feltűnt, hogy Jackson nincs itt. De még mielőtt ezt szóvá tehettem volna, teljes sötétség lett a teremben. A színpadon megjelent négy alak, s az összes reflektor rájuk irányult.
Robert a kezem után nyúlt – vagy legalábbis feltételezem, hogy Ő az, mert az érintése nagy is ismerős volt, bár azt nem tudom, mikor ült le mellém – majd viszonozva, belekulcsoltam a kezem az övébe.
A zene elkezdődött, én pedig kényelembe helyezve magam, hallgattam a számomra még teljesen ismeretlen ütemeket.
Mikor az első számnak vége lett, Rob felé fordultam.
- Az ott Jackson? – kérdeztem kihasználva a pár perc csöndet.
- Igen. – bólintott. – Tetszik?
- Nagyon is! Viszont, arról sejtelmem sem volt, hogy van zenekara! – néztem vádlón rá, mire Ő csak nevetett.
Megjátszva a sértődöttet, elfordultam tőle. Épp egy újabb szám kezdődött, és bennem kérdések fogalmazódtak meg. Ezekre pedig minél előbb választ akartam kapni. Félretéve az előző rossz kedvemet, egy hirtelen mozdulattal megcsókoltam Robertet.
A körülbelül egy órás koncert hátralevő részében rendesen kifaggattam mindenről. Közben a lányok – na meg hát persze Kellan – folyamatosan gondoskodtak arról, hogy mindig teli legyen a poharam. Viszont most én is figyeltem magamra. Semmi kedvem nem volt, még egyszer eljátszani, ami Los Angelesben történt…
Hamarosan Jackson is megérkezett az asztalunkhoz. Most már mindent tudtam az együttesről, de azért kicsit rosszul esett, hogy nem avattak be. Megismerkedtem a 100 Monkeys tagjaival – mert, hogy ez a nevük. Egy kis időt töltöttek az asztalunknál, aztán már csak Jacksonnal kellett beérnünk, ám a továbbiakban is remekül szórakoztunk. A zenét már nem ők szolgáltatták, de a jó hangulatunk egy percre sem hagyott alább – Kellan és Jackson gondoskodott róla… Mindnyájan hozták a formájukat! :)
Az idő rohamosan haladt előre. Már csak öt perc van hátra és egy új évhez érkezünk.
A jövőben két nagyon fontos dolgot szeretnék véghez vinni. Először is, ezt a félévet a tanulásra kell fordítanom, mivel vészesen közeledik az érettségi időpontja. És aztán ebből következik, a második vágyott célom. Nem akarok egyetlenegy percet sem Robert nélkül tölteni, ami valóra válhat azzal, hogy sikeres érettségit teszek.
Gondolataimból hangos kiáltások, - egybefüggő hangmasszává olvadva össze - a pezsgők durrogása és a poharak csilingelése térített ki. Valószínűleg éjfél van - tudatosult bennem. Ekkor Rob lépett oda hozzám, két pohárral a kezében. Az egyiket felém, nyújtotta.
- Boldog Új Évet! - mondtuk egyszerre, koccintás közben. Aztán sorra jöttek a többiek is: sikeres évet kívánni, és pezsgőt inni.
A társaságban, nagyjából már csak Rob és én maradtuk még mindig józanok. Bár ennek volt, aki nem igazán örült: Kellan folyamatosan arra játszott, hogy Robertet leitassa. Sorra hozta neki a tömény szeszes italokat.
- Gyerünk! Igyál má’ velem! – ült le közénk. Szerintem belefáradhatott a sok mászkálásba, és hát szegénykém nem volt épp a legjobb passzban.
Robert találomra az egyik pohár után nyúlt, - nem értettem, miért választotta pont azt: gusztustalan kék színe volt, és valószínűleg az íze se nyűgözne le. – felemelte, s Kellanéhoz tartva koccintottak.
Míg Kellan leküzdötte az utolsó cseppig, Rob egy hatalmas mosoly kíséretében szépen, lassan visszatette a poharat az asztalra.
Úgy láttam sikerült a terve, mert Kellan – egy időre legalábbis biztosan – magunkra hagyott minket.
A teremben szinte semmilyen szabad hely nem állt rendelkezésre, de lehet, hogy ezt csak én gondoltam így. A srácok minden akadályt leküzdve táncra perdültek… Roberttel remekül mulattunk rajtuk.
Nem sokkal később úgy döntöttünk, ideje lenne hazamenni. Felajánlottuk Kellannak, hogy esetleg eljöhetne velünk. Ám ő még nem nagyon akaródzott indulni. Végül jó kezekben hagytuk ott: Ashley vette pártfogásba, és remélem épségben haza is szállította.
Amint Robert leparkolt, én egyből a ház felé vettem az irányt. Elkészültem a lefekvéshez, aztán bedőltem az ágyba. Úgy éreztem, akár napokat is át tudnék aludni…
2010. április 2., péntek
20. Fejezet
- Hova mész? – kérdezte értetlenül, mikor hirtelen felálltam mellőle.
- Amikor beléd botlottam a telefonomért igyekeztem, mert csörgött. De akkor nem néztem meg ki hívott. Most jöttem rá, hogy anyuék nem lehettek, hiszen akkor te már rég beszéltél velük. – magyaráztam az előszobába menet.
- Értem. – mondta, mikor visszahuppantam mellé.
Jessica keresett. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhatott tőlem. A filmbemutató óta nem hallottam felőlük semmit… úgy döntöttem visszahívom.
- Szia Jess! Miért kerestél?
- Szia! – köszönt csendesen. Éreztem, hogy ez nem egy bájcsevely lesz. Nem szokott ő ilyen lenni.
- Mi történt? Megijeszt a hangod!
- Csak azért hívlak, mert…
- Igen?
- Gondoltam, jogod van tudni… - feszült figyelemmel hallgattam. - … Tomnak balesete volt.
- Úristen! Jól van?
- Nem igazán… most műtik.
- Odamegyek! – jelentettem ki.
- Úgysem tudnál mit csinálni, inkább maradj! Ha megtudok valamit, ígérem hívlak!
- Rendben, köszönöm! De mégis mi történt?
- Én sem tudok még semmi konkrétat… csupán annyit, hogy autóbalesete volt. Most mennem kell, talán mondanak valami bíztatót.
- Mindenképpen hívj! Szia. – feleltem, de már csak a megszakadt telefonvonal búgását hallottam.
Azt reméltem, hogy tényleg vissza fog hívni.
Pár perc után sem voltam képes teljesen felfogni, hogy mi is történt… még mindig késztetést éreztem, hogy odautazzak. Nem számít, hogy már nem vagyunk együtt, mint barátot szerettem és aggódtam érte.
- Kicsim! Mi a baj? Miért sírsz? – észre sem vettem, hogy a könnyeim kicsordultak.
- Tomnak… balesete volt… Jess hívott. – borultam a nyakába.
- Nem lesz semmi baja, nyugodj meg! – ölelt át szorosan.
- Remélem! Azt hiszem jobb lesz, ha most hazamegyek. – mondtam kicsit később.
- Elvigyelek? – ajánlotta fel.
- Köszi, de inkább ne. Szeretném kiszellőztetni a fejem.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte aggodalmasan.
- Igen. – feleltem már nyugodtabban. – És a szüleid?
- Ők a parkban vannak, de azért jó, hogy szóltál! – jelent meg egy halvány mosoly az arcán.
Gondolataimba merülve lassan sétáltam hazafelé. Ezt már igazából meg is szokhatnám… ha valami rendbe jön, akkor más kezd el aggasztani.
Jelen esetben Tom. A késztetés, hogy odautazzak egyre erősebb lett. Ami persze leginkább annak volt betudható, hogy még mindig nem hívtak.
Belépve a lakásba nem kaptam túl kedves üdvözlést:
- Tia! Ezt mégis hogy képzelted?! Reggel hagytál egy levelet, az isten tudja milyen korán. A telefont nem vetted fel, még szerencse, hogy Robertet utolértük. És most keveredsz haza… - támadott le anya.
- Sajnálom! – mondtam, mikor felé fordultam.
- Mi történt? – kérdezte apa ijedten. Gondolom, meglátta az arcomat. Nem nyújthattam valami kellemes látványt…
- Tomnak autóbalesete volt, és ezt Jessicától tudom. – próbáltam minden fontosabb információt egy mondatba sűríteni, hogy ne legyen mire rákérdezniük.
- Szívem, bocsánat. Mi nem tudtuk.
- Nem, igazad van. Legalább felhívhattalak volna titeket!
- Esetleg eszel valamit… vagy egyedül szeretnél lenni?
- Ha nem gond, akkor inkább az utóbbit választanám. – indultam el az emeletre.
Jól esett most egy kis magány. Lefeküdtem az ágyra és elmerültem a gondolataimban. Valószínűleg el is aludtam volna, ha nem szólal meg a telefonom.
- Szia! Mi a helyzet? – kérdeztem idegesen.
- Nyugalom, Tia. Minden rendben!
- Azért ezt ne mond, az előbb arról volt szó, hogy műtik…
- Igen, tényleg meg kellett operálni. De most már sokkal jobban van. Hamarosan magához fog térni.
- Mégis mi történt, tudsz már valamit?
- Várj csak! Kérdezd meg inkább Tom-ot!
A belsőm erősen tiltakozott ellene, igazából féltem ettől a beszélgetéstől.
- Tia? – hallottam egy ismerős hangot. Teli volt nyugalommal.
- Szia Tom! – köszöntem kissé félénken
Elmesélte, hogy mi történt vele. A térdszalagjai elszakadtak, ezért kellett megműteni.
A hangjából úgy éreztem, már egész jól lehet. Nem igazán hallottam, hogy tényleg nagy bajnak fogná fel, ami történt vele. Ez egy kissé engem is megnyugtatott, de az érzések össze-vissza kavarogtak bennem. Aggódtam Tomért, nagyon is. Ugyanakkor sajnáltam Robertet. El sem tudtam képzelni, vajon belőle mit válthatott ki ez az egész. Ő miként fogja fel ezt a dolgot, azt, hogy én erre az egészre milyen formában reagáltam.
Még mindig nyugtalan voltam, de azért összeszedtem magam. Lementem anyuékhoz, közöltem velük a történteket, hogy miket tudtam meg Tomról, aztán visszamentem a szobámba.
Hanyatt dőltem az ágyon, és próbáltam kikapcsolni. Megfogadtam, hogy egyhamar nem megyek vissza Los Angelesbe, most mégis azon gondolkoztam, mikor tudnám meglátogatni Tomot. Azért annyit megígértettem vele, hogy mindenről tájékoztat. Újra elálmosodtam, csak most engedtem is a kísértésnek, és az öntudatlanságba merültem. Álmomban a Stanley parkban sétáltunk Roberttel. Nagyon sokat beszélgettünk, és épp kérdezni akart valamit, amikor hirtelen felébredtem.
Morcosan nyitottam ki a szemem, ám amint oldalra fordultam Robert mosolygott rám.
A pillanatnyi rosszkedvem egyből elillant, mikor megcsókolt.
- Hallom, minden rendben van. – kezdte. – Vagyis, hogy nincs komoly baj.
- Igen, szerencsére. – válaszoltam, mihelyst megértettem, Tomról beszélgetünk.
- Kicsim, kérdezhetek valamit? – szólalt meg pár perccel később.
- Persze. – néztem rá gyanakvóan.
- Mit álmodtál?
Megijedtem. Vajon mit műveltem már megint?! De mielőtt még visszakérdezhettem volna, Rob folytatta:
- Tudod, egy ideje itt vagyok. Figyeltem, ahogy alszol… és többször is mosolyogtál. Aztán, mikor felébredtél, mintha mérges lettél volna… csak kíváncsi vagyok. – nevetett.
- Veled álmodtam. – sütöttem le a szemem. – Gondolom, érdekel, hogy mit. Szóval, együtt sétáltunk és beszélgettünk. Ne kérdezd, hogy miről, mert fogalmam sincs. – néztem fel rá.
- De hát akkor, miért voltál dühös?
- Mert felébredtem… a lényegnél. Elkezdtél kérdezni valamit, de hogy mi volt az pontosan, nem tudom. – szontyolodtam el. Viszont Robert arca felderült, és mosolyra húzódott a szája.
- Mi az? – nem bírtam a kíváncsiságommal.
- Azt hiszem, tudom mi lehetett az a kérdés.
Teljes csend telepedett a szobára. Egyikünk sem szólalt meg.
- Emlékszel, hogy reggel akartam kérdezni valamit, de a szüleim megzavartak? – kezdte végül Robert.
- Persze, hogy emlékszem. – és akkor beugrott, hogy az álmomban pontosan ugyanúgy zajlott minden, mint a reggeli közben, csak épp a helyszín volt más.
- Akkor belekezdek, immár másodszor… Szóval, mit szólnál hozzá, ha esetleg érettségi után hozzám költöznél? – hát ez váratlanul ért… megszólalni sem tudtam.
Egy percig csak mozdulatlanul ültem, majd miután felfogtam a szavait, a nyakába borultam.
- Akkor ez most? – kezdte bizonytalanul.
- Igen! – suttogtam a fülébe.
- Szeretlek! – mélyen a szemembe nézett. – Mindennél jobban! – mondta, majd megcsókolt.
- Amikor beléd botlottam a telefonomért igyekeztem, mert csörgött. De akkor nem néztem meg ki hívott. Most jöttem rá, hogy anyuék nem lehettek, hiszen akkor te már rég beszéltél velük. – magyaráztam az előszobába menet.
- Értem. – mondta, mikor visszahuppantam mellé.
Jessica keresett. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhatott tőlem. A filmbemutató óta nem hallottam felőlük semmit… úgy döntöttem visszahívom.
- Szia Jess! Miért kerestél?
- Szia! – köszönt csendesen. Éreztem, hogy ez nem egy bájcsevely lesz. Nem szokott ő ilyen lenni.
- Mi történt? Megijeszt a hangod!
- Csak azért hívlak, mert…
- Igen?
- Gondoltam, jogod van tudni… - feszült figyelemmel hallgattam. - … Tomnak balesete volt.
- Úristen! Jól van?
- Nem igazán… most műtik.
- Odamegyek! – jelentettem ki.
- Úgysem tudnál mit csinálni, inkább maradj! Ha megtudok valamit, ígérem hívlak!
- Rendben, köszönöm! De mégis mi történt?
- Én sem tudok még semmi konkrétat… csupán annyit, hogy autóbalesete volt. Most mennem kell, talán mondanak valami bíztatót.
- Mindenképpen hívj! Szia. – feleltem, de már csak a megszakadt telefonvonal búgását hallottam.
Azt reméltem, hogy tényleg vissza fog hívni.
Pár perc után sem voltam képes teljesen felfogni, hogy mi is történt… még mindig késztetést éreztem, hogy odautazzak. Nem számít, hogy már nem vagyunk együtt, mint barátot szerettem és aggódtam érte.
- Kicsim! Mi a baj? Miért sírsz? – észre sem vettem, hogy a könnyeim kicsordultak.
- Tomnak… balesete volt… Jess hívott. – borultam a nyakába.
- Nem lesz semmi baja, nyugodj meg! – ölelt át szorosan.
- Remélem! Azt hiszem jobb lesz, ha most hazamegyek. – mondtam kicsit később.
- Elvigyelek? – ajánlotta fel.
- Köszi, de inkább ne. Szeretném kiszellőztetni a fejem.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte aggodalmasan.
- Igen. – feleltem már nyugodtabban. – És a szüleid?
- Ők a parkban vannak, de azért jó, hogy szóltál! – jelent meg egy halvány mosoly az arcán.
Gondolataimba merülve lassan sétáltam hazafelé. Ezt már igazából meg is szokhatnám… ha valami rendbe jön, akkor más kezd el aggasztani.
Jelen esetben Tom. A késztetés, hogy odautazzak egyre erősebb lett. Ami persze leginkább annak volt betudható, hogy még mindig nem hívtak.
Belépve a lakásba nem kaptam túl kedves üdvözlést:
- Tia! Ezt mégis hogy képzelted?! Reggel hagytál egy levelet, az isten tudja milyen korán. A telefont nem vetted fel, még szerencse, hogy Robertet utolértük. És most keveredsz haza… - támadott le anya.
- Sajnálom! – mondtam, mikor felé fordultam.
- Mi történt? – kérdezte apa ijedten. Gondolom, meglátta az arcomat. Nem nyújthattam valami kellemes látványt…
- Tomnak autóbalesete volt, és ezt Jessicától tudom. – próbáltam minden fontosabb információt egy mondatba sűríteni, hogy ne legyen mire rákérdezniük.
- Szívem, bocsánat. Mi nem tudtuk.
- Nem, igazad van. Legalább felhívhattalak volna titeket!
- Esetleg eszel valamit… vagy egyedül szeretnél lenni?
- Ha nem gond, akkor inkább az utóbbit választanám. – indultam el az emeletre.
Jól esett most egy kis magány. Lefeküdtem az ágyra és elmerültem a gondolataimban. Valószínűleg el is aludtam volna, ha nem szólal meg a telefonom.
- Szia! Mi a helyzet? – kérdeztem idegesen.
- Nyugalom, Tia. Minden rendben!
- Azért ezt ne mond, az előbb arról volt szó, hogy műtik…
- Igen, tényleg meg kellett operálni. De most már sokkal jobban van. Hamarosan magához fog térni.
- Mégis mi történt, tudsz már valamit?
- Várj csak! Kérdezd meg inkább Tom-ot!
A belsőm erősen tiltakozott ellene, igazából féltem ettől a beszélgetéstől.
- Tia? – hallottam egy ismerős hangot. Teli volt nyugalommal.
- Szia Tom! – köszöntem kissé félénken
Elmesélte, hogy mi történt vele. A térdszalagjai elszakadtak, ezért kellett megműteni.
A hangjából úgy éreztem, már egész jól lehet. Nem igazán hallottam, hogy tényleg nagy bajnak fogná fel, ami történt vele. Ez egy kissé engem is megnyugtatott, de az érzések össze-vissza kavarogtak bennem. Aggódtam Tomért, nagyon is. Ugyanakkor sajnáltam Robertet. El sem tudtam képzelni, vajon belőle mit válthatott ki ez az egész. Ő miként fogja fel ezt a dolgot, azt, hogy én erre az egészre milyen formában reagáltam.
Még mindig nyugtalan voltam, de azért összeszedtem magam. Lementem anyuékhoz, közöltem velük a történteket, hogy miket tudtam meg Tomról, aztán visszamentem a szobámba.
Hanyatt dőltem az ágyon, és próbáltam kikapcsolni. Megfogadtam, hogy egyhamar nem megyek vissza Los Angelesbe, most mégis azon gondolkoztam, mikor tudnám meglátogatni Tomot. Azért annyit megígértettem vele, hogy mindenről tájékoztat. Újra elálmosodtam, csak most engedtem is a kísértésnek, és az öntudatlanságba merültem. Álmomban a Stanley parkban sétáltunk Roberttel. Nagyon sokat beszélgettünk, és épp kérdezni akart valamit, amikor hirtelen felébredtem.
Morcosan nyitottam ki a szemem, ám amint oldalra fordultam Robert mosolygott rám.
A pillanatnyi rosszkedvem egyből elillant, mikor megcsókolt.
- Hallom, minden rendben van. – kezdte. – Vagyis, hogy nincs komoly baj.
- Igen, szerencsére. – válaszoltam, mihelyst megértettem, Tomról beszélgetünk.
- Kicsim, kérdezhetek valamit? – szólalt meg pár perccel később.
- Persze. – néztem rá gyanakvóan.
- Mit álmodtál?
Megijedtem. Vajon mit műveltem már megint?! De mielőtt még visszakérdezhettem volna, Rob folytatta:
- Tudod, egy ideje itt vagyok. Figyeltem, ahogy alszol… és többször is mosolyogtál. Aztán, mikor felébredtél, mintha mérges lettél volna… csak kíváncsi vagyok. – nevetett.
- Veled álmodtam. – sütöttem le a szemem. – Gondolom, érdekel, hogy mit. Szóval, együtt sétáltunk és beszélgettünk. Ne kérdezd, hogy miről, mert fogalmam sincs. – néztem fel rá.
- De hát akkor, miért voltál dühös?
- Mert felébredtem… a lényegnél. Elkezdtél kérdezni valamit, de hogy mi volt az pontosan, nem tudom. – szontyolodtam el. Viszont Robert arca felderült, és mosolyra húzódott a szája.
- Mi az? – nem bírtam a kíváncsiságommal.
- Azt hiszem, tudom mi lehetett az a kérdés.
Teljes csend telepedett a szobára. Egyikünk sem szólalt meg.
- Emlékszel, hogy reggel akartam kérdezni valamit, de a szüleim megzavartak? – kezdte végül Robert.
- Persze, hogy emlékszem. – és akkor beugrott, hogy az álmomban pontosan ugyanúgy zajlott minden, mint a reggeli közben, csak épp a helyszín volt más.
- Akkor belekezdek, immár másodszor… Szóval, mit szólnál hozzá, ha esetleg érettségi után hozzám költöznél? – hát ez váratlanul ért… megszólalni sem tudtam.
Egy percig csak mozdulatlanul ültem, majd miután felfogtam a szavait, a nyakába borultam.
- Akkor ez most? – kezdte bizonytalanul.
- Igen! – suttogtam a fülébe.
- Szeretlek! – mélyen a szemembe nézett. – Mindennél jobban! – mondta, majd megcsókolt.
2010. április 1., csütörtök
DÍJ
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd ellinkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
- Köszönjük a díjat Minänak, a
http://regvartboldogsag.blogspot.com/ írójának!!!!
- 7 dolog rólunk és a blogról:
- Mindkettőnk kedvenc elfoglaltsága az olvasás… és most már az írás is!
- A blogot ketten vezetjük, ám a kisebb összezörrenésektől eltekintve, a barátságunk töretlen! :D
- Mindkettőnk számára nagyon fontosak a barátaink. És nem mellékesen a legjobb barátnőnk, a blog első számú rajongója és támogatója.
- Kedvenceink: A BLOG; MKB Veszprém KC; Forma-1 (ez konkrétan csak Ivettnek :); Robert Pattinson; Chad Michael Murray; 90210; a Twilight Saga…
- Külön kell említést tennünk arról, hogy szerettük meg (egyik oldalról) a kézit, (másik oldalról) a Twilight sorozatot!
Ivett: én a kézit csak mostanában, Csilla hatására kezdtem megszeretni…
Csilla: Eleinte ki nem állhatta a Twilight-ot, amit végül kitartó barátnői hatására elolvasott… azóta a kedvenc könyvei közé tartozik! :)
- Csillu: „Ha Ivcsi nem lenne, a blog sem lenne!”
- Ivett: „Köszönöm Csillunak, hogy a történet részesévé válhattam!”
- A "Kiválasztottak" fogadják nagyon, nagyon, nagyon... sok szeretettel Tőlünk a díjat! :D
Réka: http://soholoveforever.blogspot.com/
Baby Angel: http://karnyujtasnyiratoled.blogspot.com/
Szasza: http://rpattinsonfanfiction.blogspot.com/
Candy: http://robpattinsonfiction.blogspot.com/
Zazi: http://eberalom.blogspot.com/
Brigi: http://titkokarnyekaban.blogspot.com/
NYC_Girl: http://iloveyounewyorkcity.blogspot.com/
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
.jpg)
