27. Fejezet

27. Fejezet

Vártam a reakciójukat a kérésemre… De semmi. Olyan volt, mintha én ott sem lennék a szobában. Beszéltek, de nagyon halkan. Legalábbis én biztosan nem értettem belőle semmit. Erre is csak abból jöttem rá, mert mozgott a szájuk.
Aztán anya felém fordult.
- Rendben, legyen. Két hétig minden házimunkát Te végzel!
- Köszönöm! - tátogtam.
Eddig észre sem vettem mennyi idegesség gyülemlett fel bennem, de most hatalmas megkönnyebbülés vette át a helyét.
- Jó éjt, Tia! - mondta apu és felállt a kanapéról, amiben anya is követte.
Észre sem vettem, hogy már ilyen későre jár.
- Szívem, a mosogatás még rád vár! - szólt vissza anyu, majd kiment a nappaliból.
Kelletlenül tápászkodtam fel a fotelből és a konyha felé indultam. Elmostam az edényeket, és már csak egy puha ágyra vágytam…
A fürdőben gyorsan végeztem aztán beérve a szobámba, egyenesen bedőltem az ágyba. Lehunytam a szemem, de nem tudtam elaludni. Éreztem, hogy valamit elfelejtettem. Minden fáradtságom hirtelen elpárolgott. A telefonom után kaptam, és megdöbbenve láttam, hogy öt nem fogadott hívásom érkezett Roberttől.
Gyorsan betárcsáztam a számot - az idővel egyáltalán nem törődve - és türelmetlenül vártam…
- Haló? - vette fel végre.
- Szia! Sajnálom, hogy nem hívtalak előbb, de…
- Hé, hé! Lassíts egy kicsit, rendben? - kérte, kissé még álmosan.
- Inkább hagyjuk, majd reggel beszélünk… - tettem volna le.
- Állj! Ha már úgyis felébresztettél, legalább legyen értelme!
- Oké… Szóval, kaptam büntetés. Két hétig minden itthoni munkát nekem kell elvégeznem. - vázoltam a helyzetet.
- Értem. Akkor nem is volt annyira vészes! - merengett.
- Fogjuk rá! - zártam le és készültem egy másik témát felhozni, de Robert közbevágott:
- Holnap érted megyek a sulihoz. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Rendben, de miért?
- Az legyen meglepetés! Viszont most már ideje lenne aludni!
- Jó éjt! - búcsúztunk el egymástól.
Visszadőltem az ágyra és nagyon hamar öntudatlanságba zuhantam.
Reggel igazán kipihenten ébredtem. Úgy láttam anyuéknak is remekül indult a nap. Jó hangulatban megreggeliztünk, aztán én egyetlen zokszó nélkül elpakoltam magam után.
Iskolába menet, sokszor elképzeltem, mit fogok mondani Katenek, de ahogy az osztályba értem minden, amit előre elterveztem szertefoszlott.
Daniel és Kate jóízűen beszélgettek, és úgy tettek, mintha én ott sem lennék - bár Dan az ajtó felé fordult, mikor én beléptem rajta.
Az egész nap így telt el. Egyáltalán nem szóltunk egymáshoz. Kezdtem magam feszéjezve érezni a jelenlétükben, és egyre kevésbé éreztem a reggeli jó kedvem hatását.
Végre kicsöngettek az utolsó órámról is. Lassan ballagtam kifelé a teremből, végigmentem a folyosón, majd a kijárat felé indultam. A földet fixíroztam, nem néztem fel. Beleütköztem valakibe…
- Bocsánat! - mondtam reflexből, majd egy nagy ívet véve kikerültem. A karom után kapott és visszahúzott maga elé.
- Tia, mi a baj? - kérdezte ijedten.
Meglepetten néztem fel Robertre. Ö állt előttem, és egy hosszú percbe telt mire rájöttem, hogy miért is van itt. Az egész napomat az önmarcangolásom töltötte ki, teljesen elfeledkeztem a délutáni programomról Robbal.
- Semmi, inkább menjünk! Jó? - indultam el a parkoló felé, ahol vélhetőleg a kocsija lesz.
Küzdöttem a könnyeimmel, mikor már a kocsiban ültünk. Valószínű, hogy ezt Robert is észrevette, mégsem faggatott. Egy darabig csak figyeltem öt és úgy éreztem az lenne a leghelyesebb, ha mindent elmondanék neki.
- Tudod - kezdtem bele - szörnyen érzem magam. Sem Kate, sem Daniel nem szóltak hozzám. Fogalmam sincs mit kéne tennem…
- A legjobb lenne, ha őszintén beszélnél velük.
- Mondani könnyű! - fakadtam ki. - Kérlek, tereld el a gondolataimat, hogy ne gyötörjem tovább magam! - váltottam sokkal kedvesebb hangnemre.
- Ne aggódj! Mindjárt jobb kedved lesz.
Ez egyáltalán nem nyugtatott meg, hanem inkább izgatott lettem. Eszembe jutott, amit tegnap a telefonba mondott tegnap: "Az legyen meglepetés!"
- Hová viszel? - kérdeztem kíváncsian.
- Meg fogod látni! - incselkedett.
Nem faggattam tovább, mert éppen leparkolt, de mivel nem nagyon figyeltem az utat, nem tudtam hová érkeztünk.
Kiszállt a kocsiból, majd én is követtem. Körbenéztem, és ledöbbenve vártam mi fog történni. Robert a kezem után nyúlt és a főépület felé indultunk.
Megvette a jegyeket, aztán bementünk a vidámparkba. Még sosem jártam itt. Kicsit csodálkoztam, hogy miért pont ide jöttünk, hiszen még kint nagyon hűvös az idő: tél révén. A kabátunkat leadtuk egy ruhatárban, ebből én arra következtettem, hogy valószínűleg nem kültéren töltjük el az időnket.
Egy nagy terembe léptünk, ahol egy csomó érdekes tárgy volt a legszembetűnőbb. Kíváncsian fürkésztem Robert arcát, vajon miért pont ide hozott?
- Arra gondoltam, Neked most szükséged van egy kis kikapcsolódásra… és ez a hely tűnt erre a legalkalmasabbnak. - mosolygott rám a legangyalibban, amit valaha is láttam.
- Köszönöm! - de ezzel most nem csak erre a napra akartam célozni, hanem mindent meg akartam köszönni, amit értem tett.
Hatalmas volt a kíváncsiságom. Mindent ki akartam próbálni, szemügyre venni. Robert ebben nagyon jó partnernek bizonyult. Teljesen felszabadultam. Igaza volt: már nem is érdekelt, mennyi gond vár rám a "valóságban".
Órákat töltöttünk el a különféle érdekesebbnél-érdekesebb tárgyak vizsgálatával. Fantasztikus élmény volt…
A telefonom csörgése térített vissza a jelenbe.
- Igen? - szóltam bele félénken, de tudtam kinek a hangját fogom hallani.
- Tia! Ezt mégis hogy képzelted?! Hol vagy?
Uram Isten… Anyáékról teljesen megfeledkeztem. Még csak fel sem hívtam őket és reggel sem említettem a délutánt.
- Roberttel vagyok… - gondoltam ennyi talán éppen elég lesz.
- Kislányom, egyáltalán mikor akartál nekünk erről szólni? És ha jól emlékszem éppen büntetésben vagy! - folytatta és a hangja cseppet sem volt kedves.
- Sajnálom, most azonnal indulok!
Erre már nem kaptam választ, apa leraktam a telefont.
- Haza kell mennem! - mondtam Robertnek, bár pontosan tudtam, tisztában van a helyzettel.
A kocsiig menet, egyikünk sem szólt semmit. Út közben sem beszéltünk. Túl ideges voltam, ahhoz, hogy bármit is mondjak.
- Én kevertelek bajba, ebből én is foglak kihúzni! - mondta, mikor leállította a motort a házunk előtt.
- Én is pont ugyanolyan hibás vagyok! - néztem mélyen a szemeibe.
Együtt indultunk be a házba, ahol apa már türelmetlenül várt ránk. Azt sem tudtam, mit mondhatnék. Egyetlen elfogadható érvet sem találtam… De Rob megelőzött és Ö kezdett beszélni:
- Peter! Én tehetek az egészről. Csak egy kicsit fel akartam vidítani Tiát. Annyi rossz történt vele mostanában. Iskola után egyből elvittem, így esélye sem volt Titeket értesítenie. Nekem pedig teljesen kiment a fejemből! - rám nézett, én pedig lesütöttem a szemem, mielőtt még valami olyan is kicsúszik a számon, ami csak tovább rontaná a helyzetemet.
Tudtam, hogy lett volna alkalmam, hogy szóljak apunak… az esti telefonbeszélgetés világossá tette, hogy a délutánom foglalt lesz. Reggel szóba hozhattam volna a terveinket, habár én sem tudtam túl sok konkrétumot.
Apa csak állt, és egy szót sem szólt, pedig Rob elég hatásos védőbeszédet tartott. Talán arra várt, hogy én is hozzáfűzzek valamit a dologhoz.
- Sajnálom! - nyögtem ki végül.
- Rendben, most az egyszer elnézem, - mondta még mindig ridegen. Aztán felém lépett és szorosan magához ölelt. - persze csak akkor, ha soha többé nem csinálsz ilyen butaságot. Aggódtam érted! - bújt ki az öleléséből és nézett a szemembe.
Valószínűleg nem volt valami megnyugtató látvány, mert éreztem, hogy a könnycseppek legördülnek az arcomon.
- Szeretlek. - borultam újra a nyakába és hosszú percekig meg sem mozdultam.
Rájöttem, milyen régen voltam ennyire közel apához. Régen mindent megbeszéltünk egymással, de mióta Vancouverbe költöztünk, ez teljesen megváltozott.
Beljebb mentünk a házba, pontosabban a nappali felé vettük az irányt. Leültünk a kanapéra. Apu és Rob a munkával kapcsolatban kezdtek beszélgetni, én pedig elmerültem a gondolataimban…
Csak most vettem észre, mennyire hiányzik az életemből ez a szoros apa-lánya kapocs, ami mióta ideköltöztünk teljesen megváltozott. Apának a sok munka, nekem az iskola, Rob…
És ekkor - a felfedezés villámcsapásként ért - minden világossá vált. Ez a változás nem akkor következett be, mikor más városba költöztünk, hanem mikor Rob és égy pár lettünk.
Ez elgondolkoztatott. Vajon ezt apa is észrevette?
Hirtelen felpattantam a kanapéról és a konyhába indultam. Ittam egy pohár vizet - reménykedtem benne, hogy ettől talán lenyugszom. Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, mind megválaszolatlanul.
Mikor kissé lehiggadtam, csodálkozva vettem észre, hogy egyikük sem jött utánam. Valószínűleg nagyon elmerültek a beszélgetésben, még csak fel sem tűnt nekik, hogy nem vagyok a szobában. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Most örültem csak igazán, hogy egyedül lehettem.
Elhatároztam, hogy mindenképpen változtatni fogok a mostani helyzeten. Több időt szeretnék tölteni a szüleimmel, és nem elhanyagolni őket, ahogy azt az utóbbi időben tettem.
Valamilyen köztes utat kell találnom Robert és apuék között.