28. Fejezet

Sziasztok!

Jelentjük épségben hazaértünk :) örömmel láttuk, hogy voltak akik vették a fáradtságot és írtak nekünk pár kedves sort. Amint Ivcsinek ideje engedi válaszol is a kommentekre :)

Szóval, úgy döntöttünk, meglepünk titeket egy újabb fejezettel... A következőt viszont csak csütörtökön hozzuk. Utána pedig valószínűleg a megszokott rend szerint kerülnek fel.
Nem is szaporítom tovább a szót, reméljük tetszeni fog :)
Jó olvasást! : Csillu & Ivcsi

Hosszasan töprengtem a felfedezésemen a konyhában. Nem zavart meg senki, valószínűleg észre sem vették, hogy eljöttem, a nappaliból és nincs is kedvem visszamenni, úgyhogy inkább a szobám felé vettem az irányt.

A gondolataim apu körül forogtak és valami változáson agyaltam a kettőnk kapcsolatát illetően, hogy találhatnám meg a helyes utat közte és Rob között. Mindkettőjüket nagyon szeretem - persze különböző érzelmeket táplálva feléjük - és ezen soha nem is akartam változtatni.
Bűntudat kezdett hatalmába keríteni és teljesen kétségbe estem, hogy ezt nem voltam képes betartani. Elhanyagoltam szüleimet, sőt még talán meg is bántottam őket azzal, hogy újra előtérbe került a rosszabbik énem: lógás a suliból a haverokkal, még Los Angelesből; és most lógás a suliból viszont nem a barátaimmal, hanem pont miattuk; és ezen nincs mit szépíteni…
Próbáltam elfojtani magamban a múltat, de úgy látszik nem sok sikerrel. Mióta Vancouverben élünk, teljesen megváltoztam, legalábbis látszólag biztosan. De nem akartam, hogy újjá éledjen a múltam. Egyáltalán nem voltam rá büszke, és azt hittem ezen majd változtatni tudok, ha elköltöztünk. Talán ezért éreztem olyan könnyűnek az elválást Los Angelestől, a barátaimtól, az iskolától…
Kopogtak az ajtómon. Biztos voltam benne, hogy Robert az, hiszen már egy jó ideje "eltűntem" - bár sejtelmem sem volt, mennyi lehetett ez pontosan.
- Tessék… - szóltam, de a hangom elcsuklott. Eddig észre sem vettem, hogy könnycseppek borítják el a szemem és gurulnak végig az arcomon. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, de elkéstem, mert Robert észrevette:
- Tia, miért sírtál?
- Semmi… Nem szeretnék róla beszélni! - mondtam, de nem néztem a szemébe, inkább lehajtottam a fejem.
Rob valószínűleg beérte a válaszommal, mert nem faggatott tovább. Odaült mellém az ágyra és az ölébe húzott. Én készségesen engedtem az unszolásnak. Vágytam erre a közelségre, nagyon megnyugtató volt. Sokáig mindketten hallgattunk… Aztán Rob megtörte ezt a csendet:
- Elmeséled részletesen mi volt a szüleiddel?
Ezen eltöprengtem egy darabig, vajon milyen részlet maradhatott ki, amiről még nem tudott. Visszaemlékeztem a telefonbeszélgetésünkre és rájöttem, csak nagyon felületesen avattam be. Megnyugtatásként megemlítettem a büntetésem, de semmi mást.
- Hát mikor hazaértem igen jó jelnek számított, hogy nem támadtak egyből le, hanem szépen végighallgatták az egész storyt, elejétől a végéig. Kicsit furcsálltam, hogy ennyire nyugodtak, mivel általában nem ez volt jellemző… - gyorsan elhallgattam. Észre sem vettem mi csúszott ki a számon az imént. Tudtam, hogy nem fogok egykönnyen túllépni a múltamon, de erre még nem készültem fel, hogy Robert is tudjon róla.
Már csak abban reménykedtem, hogy nem veszi észre a nagyon is nyilvánvaló jeleket, és gyorsan folytattam:
- Aztán kiszabták a büntetésem, de innentől már te is tudod!
Rob nem szólt semmit, viszont az arckifejezése elárulta, hogy nagyon gondolkodik valamin. Bíztam benne, hogy nem az elszólásom van a dolog mögött…
- Hogy értetted azt, hogy általában nem ez volt a jellemző? - kérdezte.
Minden reményem szertefoszlott. Tudtam, hogy nincs értelme hazudnom, de valahogy semmi kedvem nem volt erről beszélni. Pedig Rob igazán megérdemelte, hogy mindent tudjon rólam, de féltem, nagyon féltem a reakciójától… Fogalmam sem volt mit fog ezután gondolni rólam.
- Rob! Én nem mindig voltam jó kislány… - kezdtem, de össze kellett szednem minden erőmet, hogy meg bírjak szólalni. - Mikor még Tommal jártam - nehezemre esett kimondani a nevét - nem mindig töltöttük az iskolán belül a napjainkat. Akkoriban elég sok hülyeséget csináltam. És hát, anyuék emiatt bekeményítettek… szobafogság, ergo nem találkozhattam Tommal és senki mással sem. Beláttam, hogy ez így nem mehet tovább és változtatni akartam.
- Eddig nem is meséltél erről. - hangja nyugodt volt.
Semmi szemrehányást nem tesz nekem…
Egyáltalán nem gondol rólam semmi rosszat, csupán az érdekli, hogy nem beszéltem még erről?!
Borzasztóan kíváncsi voltam mi a véleménye igazából, milyennek lát most!
- Nem vagyok rá túl büszke! - közöltem ridegen. - Viszont arra kíváncsi lennék, mit gondolsz most! De őszintén!
- Szerintem, mindenki hibázhat… de ugye nem az jutott eszedbe, hogy ettől most lekicsinyűltél volna a szememben! Inkább, köszönöm az őszinteségedet. Aztán többet, meg se forduljon a fejedben, hogy ilyeneket csinálj! - nevetett, majd megcsókolt.
Minden félelmem hirtelen elszállt. Tudtam, hogy bízhatok Robertben.
- Ugye itt maradsz? - néztem rá "kiskutya szemekkel".
- Persze. Reméltem, hogy megkérdezed! - incselkedett.
Gyorsan birtokba vettem a fürdőszobát, majd mielőtt még visszamentem volna a szobámba, lenéztem a földszintre. Apu még mindig tévézett, ez igen meglepő volt, mert ilyen ritkán fordult elő.
- Mi ennyire érdekes? - huppantam le mellé a kanapéra.
- Ó… Tia! Hát te még fent vagy? - lepődött meg.
- Igen, és Robert itt alszik… Ugye nem gond?
- Nem dehogy! - láttam rajta, hogy komolyan is gondolja. Talán apa nem úgy fogta fel ezt a kapcsolatot, mint én. Őt nem bántotta, hogy kissé elhanyagoltam? Úgy látszik nem… Ő csak egyszerűen örült annak, hogy a lánya boldog.
Ezt meg akartam köszönni Neki, de még semmilyen konkrét tervem nem volt és most Rob is vár…
- Figyelj! Gondolom, mindent elmondasz anyunak. - méláztam.
- Igen szívem, ezt jól látod! Sajnálom, majd megpróbálom kevésbé megijeszteni és akkor nem lesz Veled, olyan kemény.
Tudtam, hogy minden szava teljesen komoly. Ismertem anyámat, és ha valami nem tetszik neki, akkor eléggé kijön a sodrából.
- És most hol van? - érdeklődtem, mivel egész nap nem láttam Őt.
- Délután fotózásra ment és úgy látszik, egy kissé elhúzódik.
- Értem. Akkor jó éjt, apu! - adtam egy puszit az arcára.
- Jó éjt! - köszönt Ö is.
Felrohantam a lépcsőn, de a szobámba már sokkal csendesebben léptem be, bár őszintén reméltem, hogy Rob még nem aludt el. Bebújtam mellé az ágyba, mire Ő felém fordult és kaptam egy csókot. Széles mosollyal jutalmaztam, majd lehunytam a szemem és csak élveztem Robert közelségét.

Másnap reggel kelletlenül vettem tudomásul, hogy egy újabb nap veszi kezdetét és iskolába kell mennem, pedig legszívesebben itt feküdtem volna egész nap, Roberttel. Lassan, nagyon fáradtan kikászálódtam az ágyból, ezzel persze Robertet is felébresztve.
- Jó reggelt! Sajná…
- Ne mentegetőzz! Mindkettőnknek vannak kötelezettségei, szóval egyáltalán nem baj, hogy felkeltem. - szakított félbe. - Amúgy, jó reggelt! - rántott vissza maga mellé és apró csókokkal halmozott el.
Mikor végre sikerült elszakadnunk egymástól, már eléggé nagy késésben voltunk - legalábbis én biztosan. Gyors öltözés, és a fürdőszobai teendők után, lerobogtunk a földszintre. Apu épp reggelizett, anyu pedig még az igazak álmát aludta.
- Mi ez a nagy sietség? - érdeklődött apu, de én még csak válaszra sem méltattam.
- Kicsit késésben vagyunk! - vázolta a helyzetet Rob.
Elvettem két almát a konyhapultról, elköszöntem apámtól. Felkaptam a kabátom és a csizmám, magamhoz vettem a táskám, indulásra készen álltam, ahogy Robert is. A kocsi felé menet, odaadtam az egyik gyümölcsöt reggeli gyanánt, de majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy úgyis be fog menni valahova egy kávéért.
Épp időben érkeztem az iskolába, Rob vezetési stílusának köszönhetően. :)

A suliban minden a már megszokott módon zajlott: Kate és Dan remekül érezték magukat, engem semmibe véve. Komolyan, mintha én lennék a hibás!
Elmélkedésemet a telefonom csörgése zavarta meg:
- Tessék? - szóltam bele kissé durván, az utóbbi gondolataim miatt.
- Szia! Úgy látszik tegnap feleslegesen fáradoztam… Nincs valami jó kedved!
- Sajnálom! De tudod, pont az a baj, hogy semmi változás nincs. Viszont tegnap remekül éreztem magam, úgyhogy nem volt az olyan felesleges!
- Ennek igazán örülök!
- Egyébként miért hívtál? Csak nemrég váltunk el egymástól.
- Igen, de hiányzol… Amúgy meg azért, hogy megtudjam, mit terveztél ma estére.
- Tanulás, házimunka… és remélhetőleg látogatom is lesz.
- Ki az? Ismerem?
- Igen ismered! - kuncogtam. - Szóval, akkor este.
- Redben, akkor este! Szeretlek!
- Szia! - búcsúztam, majd megszakítottam a vonalat, mert éppen belépett az osztályba a tanár.
Teljesen úgy éreztem, mintha az idő az átlagosnál sokkalta lassabban telt volna. Még fél óra vissza volt az utolsó óránkból.
Kate rosszul lett, így kiengedték. Fel akartam ajánlani a segítségem, de Daniel megelőzött és én ráeszméltem, hogy talán nem is fogatta volna el.
Daniel visszajött és közölte, hogy Kate inkább hazamegy. Pedig már azt terveztem, hogy suli után beszélek vele…
Végre kicsöngettek és én már csak arra vártam, hogy véget érjen ez a szörnyű nap! Gondolataimba merülve sétáltam kifelé az iskolából, amikor megpillantottam az utca túloldalán egy fekete Volvót… Ez önmagában nem is jelent semmit, csakhogy a suliban senkinek nincs ilyen kocsija. Nagyon jól tudtam ki a gazdája. De hát mit kereshet itt? Közelebb érve feltűnt, hogy nem is ül benne senki, de még a környékén sincs.
Ismerős hang ütötte meg a fülem, a hátam mögül. Gyorsan megfordultam és meglepődve vettem tudomásul, hogy Kate és Rob közeledik felém.
- Sajnálom, sajnálom, sajnálom! - Hajtogatta Kate. - Robertnek teljesen igaza van. - mondta, miközben a nyakamba borult.
- Mégis miben? - értetlenül néztem, az említett személy felé.
- Abban, hogy nem rád kéne haragudnom, hanem Danre. Te nem tehetsz semmiről! Nagyon haragszol?
- Nem! - újra megöleltük egymást. - Hogy érzed magad? Jobban vagy már?
- Nem, nem igazán. Kicsit még szédülök.
- Szeretnéd, hogy hazavigyünk? - érdeklődött Robert.
- Nagyon örülnék neki! Persze, csak ha nem gond.
Miután Kate-t épségben hazaszállítottuk, Rob engem is hazavitt. Amint kiszálltunk a kocsiból, egyből megöleltem.
- Köszön! - csókoltam meg.
- Mit is? - incselkedett.
- Egyrészt azt, hogy vagy nekem és nagyon szeretlek, másrészt azt, hogy beszéltél Katevel.
- Nincs mit! Nem szeretem, ha szomorú vagy…
Végre ismét boldognak, igazán boldognak éreztem magam. Úgy néz ki, minden rendeződött.
Belépve a házba anyuval találtam szemben magamat, akinek cseppet sem volt jó kedve.
- Örvendek kisasszony! Épp ideje volt!
Elindult a nappali felé és ebből én arra következtettem, nekem is követnem kéne.
- Szerintem jobb lenne, ha hazamennél. - suttogtam Robertnek.
- Csak nem gondolod, hogy most egyedül hagylak! - megszorította a kezem, majd együtt mentünk be a nappaliba, ahol anyu már türelmetlenül várt.
Rob jelenléte erőt adott nekem, örültem, hogy itt van velem.
- Tia! Azt hiszem, éppen a büntetésedet töltöd! Attól, hogy nem kaptál szobafogságot, nem jogosít fel arra, hogy egy szó nélkül eltűnj, és apád halálra izgulja magát. Magyarázatot várok!
- Én… Bocsánat! - nem volt semmi, ami mentségemre lett volna. Nem kenhetem az egészet Robertre. Ugyanannyira hibás voltam én is.
- Lauren, én tehetek az egészről! Én vittem el Tiát tegnap délután és esélye sem volt Titeket értesítenie. Meglepetésnek szántam.
Tudtam, hogy anyát sokkal nehezebb lesz meggyőzni, mint apát. Nem is reménykedtem benne, hogy ennyivel megúszom.
- Rendben. De többet elő nem forduljon!
Micsoda?! Csak ennyi a hozzáfűzni valója? Ennyivel megúsznám az egészet?
Nem tudtam mire vélni a történteket. Anyámat egyáltalán nem ilyenek ismertem.
Vajon Robert van ilyen jó hatással az emberekre?