30. Fejezet

30. fejezet

Szombat reggel nagyon frissen és kipihenten ébredtem. Hirtelen nem tudtam magam elhelyezni térben és időben, de aztán kezdett derengeni miért vagyok most Robert ágyában. Átfordultam a másik oldalamra, de senki nem feküdt mellettem. Ezek szerint, Rob már felébredt. Én is gyorsan összeszedelőzködtem és lementem a földszintre. Robertet nem találtam sehol, így elvonultam, hogy egy alapos fürdőt vegyek, majd kiválasztottam a farmeremhez egy pólót.
A konyhából zajok szűrődtek ki és én kíváncsian léptem az ajtóba. Robert háttal állt nekem és a hűtőben kutatott, miközben épp elkészült a kávé. Csészéket vett le a szekrényből és kitöltött egy-egy adagot. Az asztal már meg volt terítve: két tányér, kenyereskosár, amiben friss péksütemények díszelegtek. Rob nem vette észre, hogy figyelem Őt és én sem lepleztem le magam. Olyan jó volt nézni, ahogy a kedvemben akar járni és sürög-forog a konyhában.
- Jó reggelt! – karoltam át hátulról.
- Szia. – csókolt meg. – Épp jókor! Gyere. – húzott az asztal felé.
Jóízűen megreggeliztünk, aztán elmosogattam. Még mindig nem békéltem meg a dologgal, hogy Rob ennyire semmibe veszi a történteket, nem tartja be az orvos előírását, hogy pihennie kéne. Persze örültem neki, hogy már jobban van, de aggódtam érte…
A délelőtt további részében, nem is engedtem, hogy túlzottan megerőltesse magát. Betelepültünk a nappaliba és egy darabig csak ültünk a kanapén, aztán Rob egyszer csak felpattant mellőlem és átült a zongorához. Egy ismeretlen darabot kezdett játszani. Csendben hallgattam és figyeltem, ám hirtelen véget ért a dallam.
- Ez gyönyörű!
- Köszönöm, csak még nincs befejezve… - egy pillanatig csend lett, aztán végül Robert újra megszólalt: - Most született meg a fejemben, rólad.
Próbáltam leplezni a meghatódottságomat, immár másodszor. Ez volt a második alkalom, hogy komponált nekem egy zongoradarabot. Boldogság töltött el, de most nem ugyanazt éreztem, mint mikor az első zenémet megírta, ez most más volt.
Robert még mindig engem nézett, valami reakcióra várt Tőlem. Mégsem tettem semmit. Kicsit játszani akartam az idegeivel.
- Játszd el újra! – kértem és leültem mellé.
Az idő csak úgy rohant előre. Fogalmam sem volt mennyi ideje ülhettünk a hangszernél, de nagyon élveztem. Majd ráeszméltem, miért volt most más ez az érzés, miért vagyok felhőtlenül boldog: Rob és köztem, van egy igen erő kötelék, a zene iránti szeretetünk.
Miután a zene elhalkult - befejezettnek tekintettük a darabot, vagyis a darabomat – Robert egy hirtelen mozdulattal szájon csókolt. Annyira nem lepett meg a dolog, mert rögtön viszonoztam is. Heves csókcsatába bonyolódtunk, és egyre sűrűbben kapkodtam levegőért. A szívem egyre gyorsabban kezdett verni és a vérem dübörgött az adrenalintól. Vágytam Robertre, most… megszólalt a csengő. Nem törődtünk vele, de akárki is volt nagyon be akart jutni.
Eltoltam magam Robertől, mire Ő fájdalmas pillantást vetett rám. Én sem éreztem, kellemesnek, hogy el kellett válnom Tőle. Felálltam – a csengő még mindig eszeveszettül szólt – és a bejárat felé indultam. Volt egy sejtésem, hogy ki lehet az, így nem ért túl nagy meglepetés, mikor kitártam az ajtót Kellan előtt.
- Szia! – üdvözöltem és próbáltam kedvesnek látszani.
- Hello! Látogatóba jöttem.
- Gyere csak, Robert a nappaliban van.
Kellan már nagyon otthonosan mozgott a lakásban, mire becsuktam mögötte az ajtót Ő már el is tűnt a szemem elől. Gyorsan utána mentem, de Rob és Ő már nagyon belemelegedtek a beszélgetésbe.
Átmentem a konyhába, hogy vigyek valami nassolni valót, és üdítőt a fiúknak. Hálás pillantásokkal jutalmazták a gondoskodásomat. Leültem az egyik fotelbe, és próbáltam bekapcsolódni az eszmecseréjükbe.
- Kellan! Egyet árulj el nekem, miért feküdtél rá a csengőre? – szóltam közbe.
- Hát… gondoltam Rob éppen alszik. Nem tudhattam, hogy Te is itt vagy! Bocsi! – de semmi jelét nem mutatta a megbánásnak, inkább nagyon jól szórakozott.
- De Tia, mégis itt van, és vigyázz rám. – konstatálta Rob.
- Oh, szóval Tia ápol, mi… - jelent meg egy széles mosoly az arcán.
- Nem mindenkinek vannak ilyen sötét gondolatai, mint Neked! – korholta le Robert a barátját, de nem szánta túl komolynak, mert mindketten hangos nevetésben törtek ki.
A délután folyamán nem volt alkalmunk, hogy egyáltalán az unalomra csak egy percig is gondoljuk. Kellan gondoskodott a jó hangulatról, mint mindig… Az egész napot a lakásban töltöttük, de nagyon jól szórakoztunk. Kellan olyan kilenc körül mehetett el, én pedig épp eltakarítottam a konyhai romokat, ami a vacsora következményeképp alakult ki.
Robert, kezeit a derekam köré kulcsolta, én pedig ijedtemben kiejtettem a kezemből egy tányért, melynek következménye az lett, hogy minket teljesen elborított a mosogatóból kifröccsent habos víz.
- Mit szólnál, ha folytatnánk, amit a délután elkezdtünk? – búgta a fülembe.
Elzártam a vizet, aztán megfordultam Robert karjai között, és mélyen a szemébe néztem.
- Hát… esetleg… - de nem tudtam befejezni, mert egy csókkal belém fojtotta a szót.
Apró csókokkal ajándékoztuk meg egymást, miközben a szoba felé araszoltunk. Robert az ágyra döntött, én pedig hagytam, hogy újra átvegye az irányítást felettem… Ujjai a pólóm alatt kalandoztak, a nadrágomtól egy gyors mozdulattal megszabadított. Nem éreztem túlságosan egyenlőnek a helyzetet, mert rajta valamivel több ruha volt, így nem tétlenkedtem, és kezdeményezni kezdtem a nadrágja eltávolítását.
Az ujjai elidőzetek a derekamon, miközben forró csókokat lehelt a vállamba. Aztán a kezei lejjebb csúsztak a csípőmhöz, mígnem megtalálták az alsó fehér neműmet. A csókjai egyre hevesebbek lettek és egyre sűrűbben vettünk levegőt, szinte egyszerre. Annyira vágytam Robertre, hogy az már fájt… a szívem majd kiugrott a helyéről, de én csak arra bírtam koncentrálni, hogy akarom Őt, most azonnal!
Az események felgyorsultak és bár fogalmam sincs mikor, de mindkettőnkről lekerült az alsónemű. Majd Rob birtokba vette a testem. Óvatosan, nem akart nekem fájdalmat okozni. A beteljesülés csodálatos volt… Abban a pillanatban egy halk sóhaj szökött ki az ajkaimon. Egy hosszú csókkal véget vetett az együttlétünknek és a hátára feküdt, jó szorosan a testemhez simulva. A fejemet a mellkasára hajtottam és hallgattam az egyre csillapodó szívverését, közben én is kezdtem megnyugodni. Majd visszadőltem a párnámra, mire Rob felém fordult. Nem aludt, ahogy én sem. Csak a szemeit néztem, elvesztem abban a gyönyörű kék tekintetben…
Reggel egy csók ébresztett. Felé fordultam, és egy széles mosollyal találkoztam.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem, igazán aggódtam a testi épségéért.
- Remekül. Már egyáltalán nem fáj a fejem. És Te?
- Én is nagyon jól. Van kedved ma egy családi ebédhez?
- Úgy érted, hogy a szüleiddel?!
- Igen, hiszen vasárnap van.
- Tudom, én inkább a „családi” szón merengtem.
- Miért, számomra már családtagnak számítasz! És ez ellen szerintem apáéknak sincs semmilyen kifogásuk!
- Köszönöm. – csókolt meg.
Mikor végre sikerült összeszednünk magunkat, már elég késő volt… Gyorsan felöltöztünk és nemsokára úton voltunk anyuékhoz.
Csendben mentünk be a házba. Az előszobában lepakoltunk, majd a szüleim keresésére indultunk. Anyu a konyhában sürgött-forgott, nagyon el volt foglalva az ebéd készítésével.
- Szia. – köszöntem neki.
- Ó… sziasztok! – nézett felénk, kissé meglepődött, hogy itt talál minket. – Nem számítottam rátok, de nagyon örülök nektek!
- Akkor ügye nem gond, hogy itt vagyunk? Gondoltam együtt ebédelhetnénk.
- Persze szívem, úgyis beszélni szeretnénk veled!
Ez váratlanul ért, de nem foglalkoztam túlzottan vele, majd elmondják…
Roberttel segítettünk megteríteni az asztalt, közben apu is megérkezett és nekiláttunk az ebédnek.
- Szívem, szeretnénk kérdezni Tőled valamit… - kezdte apa.
- Igen? - a hangom kíváncsian csengett.
- Jövő héten, pénteken Los Angelesbe kell utaznom munka miatt és anyád is elvállalt egy fotózást. Arra gondoltunk, hogy eljöhetnél velünk. - az arcomat fürkészte, miközben beszélt.
- Persze nem kötelező. - tette hozzá anya, s Robertre sandított.
- Hát… még meggondolom, jó?
- Rendben. - mondták egyszerre.
Apu és Robert a nappaliba vonultak, én pedig segítettem elpakolni a konyhában. Teljesen belemerültem a gondolataimba. Egy részem menni akart, a másik viszont maradt volna Roberttel. Ha itthon maradok, akkor az eddigi igyekezetem, hogy minél több időt töltsek a szüleimmel, majdhogynem hiábavalónak érezném. Viszont, ha elmegyek, végig Robertre fogok gondolni, és vagy ezerszer megbánom, hogy elutaztam. A legjobb megoldáson agyaltam, mikor Robert átölelt hátulról. Felmentünk a szobámba, ö az ágyamra ült, én pedig az íróasztalomhoz.
- Gondolom, már alig várod a jövő hétvégét. - mosolygott rám.
- Nem tudom, hogy elmegyek-e… - feleltem csendesen.
- De hát miért? Azt ne mondd, hogy nem hiányzik Los Angeles!
- Hát… csak egy kicsit. Szívesebben vagyok veled! - felálltam, s odabújtam hozzá. - Különben is, ki vigyáz rád, ha én nem?!
- Nem kell rám felügyelni, már jól vagyok. Nekem is hiányozni fogsz, de menj, csak érezd jól magad!
- Jó, majd még meglátom…
Sokáig gondolkodtam, míg végül sikerült eldöntenem, mitévő legyek. Kikísértem Robertet a kocsiáig.
- Akkor? - kérdezte.
- Mi akkor? - nem értettem mire céloz.
- Mész hétvégén? - érdeklődött mosolyogva.
- Igen, azt hiszem.
- Örülök. Holnap találkozunk.
- Rendben, szeretlek!
- Én is szeretlek! - kaptam még egy búcsúcsókot, aztán beszállt a kocsiba és elment.
Még egy pár percig kint álltam, jól esett a friss levegő. Végül bementem, hogy beszéljek anyuékkal. A konyhában voltak, vacsorához készülődtek.
- Tia, eszel te is? - kérdezte anya, mikor megjelentem az ajtóban.
- Nem, nem vagyok éhes.
Leültem az asztalhoz és csendben figyeltem Őket.
- Azt hiszem, elmegyek veletek! - szólaltam meg pár perc, hallgatás után.
- Nagyszerű! - mosolyogtak rám.
- Mikor indulunk?
- Pénteken, egyből a suli után és vasárnap este jövünk. - mondta apa a következő kérdésemet is megválaszolva.