31. fejezet

Sziasztok!

Na meghoztam az Ivcsi által beígért fejezetet, hiszen ismét heti két friss van :) Felraktam volna előbb is, csak hát az időjárás kicsit közbeszólt :) na mindegy!

Remélem tetszeni fog... a véleményetekre nagyon kíváncsi vagyok ezzel és a következő fejezettel kapcsolatosan is meg az összessel ami csak felkerül szóval kommentre fel!!:)
Jó olvasást, sziasztok! :)

31. Fejezet

A napok hihetetlenül gyorsan teltek, ha Roberttel voltam. Nem akartam egy percet se nélküle tölteni és egyre feszültebb lettem, ahogy közeledett az utazás.
Ma csütörtök van és azt terveztem, hogy délután vásárolni megyek Katevel, de sajnos ő nem tud eljönni velem. Így arra gondoltam, esetleg megpróbálom rávenni Robertet:
- Szia! – ültem be mellé a kocsiba.
- Szia! Milyen napod volt?
- Szörnyű! Tudod ma még meg sem csókoltál!
- Ó, hát ezen könnyen segíthetünk… - közelebb húzódott hozzám és egy hosszú percre birtokba vette az ajkaimat. – Mit szeretnél csinálni ma délután?
- Arra gondoltam, elmehetnénk vásárolni. De csak ha van kedved!
- Persze, menjünk.
Robnak nem kellett segítség, egyenesen a Plazába mentünk. Mintha olvasott volna a gondolataimban. A kocsit leraktuk a parkolóházban, majd Rob a csomagtartóból előhalászott egy vékony pulóvert és egy napszemüveget.
Erre nem is figyeltem, mekkora felfordulást tud okozni, ha egy híresség beteszi a lábát egy nyilvános helyre. Egy apró puszit adtam a szájára, aztán Robert a fejére húzta a pulcsija kapucniját, majd az épület felé indultunk.
Sorra jártuk az üzleteket, de inkább a ruházati részlegre koncentráltunk. Szükségem volt néhány nyáriasabb darabra, mivel Los Angelesben elég jó idő ígérkezik a hétvégére. Ahogy észrevettem Robertet egyáltalán nem zavarta a sok ruhapróba, vagy csak nagyon jól leplezte az érzelmeit. Körülbelül, egy órát tölthettünk a vásárlással, aminek eredménye az lett, hogy gazdagítottam a ruhatáramat két felsővel, egy nadrággal és egy farmerszoknyával – ami mellesleg igazán elnyerte Robert tetszését.
Szerencsésen megúsztuk a vásárlási körutunkat, mert senkinek sem tűnt fel, hogy Robert Pattinson a Plazában járt volna. Gyorsan beültünk az autóba, majd hazafelé vettük az irányt.
Otthon nekiálltam tanulni és bepakolni a holnapi útra. Még én a leckémmel foglalkoztam, Rob az ágyamon feküdt és egy könyvet olvasott. Szerencsére elég hamar végeztem, a tanulnivalóval.
A szekrényből elővettem a bőröndömet és elkezdtem összepakolni a ruháimat. Mire elkészültem, Rob már nem volt az ágyamnál, hanem az ablaknál állt.
Jó szorosan odabújtam hozzá. Hosszú percekig csak figyeltem, hogy változik meg az égbolt színe, és hogy tűnik el a nap a látóterünkből, majd végül én törtem meg a csendet:
- Mi az? Történt valami?
- Nem, csak tudod, van egy dolog, ami nem hagy nyugodni.
Kibújtam az öleléséből, hogy a szemébe tudjak nézni. Még jobban erőt vett rajtam az idegesség.
- Micsoda? – kérdeztem feszülten.
- Azon gondolkodtam, mi lesz, ha Peter egy hosszabb munkát kap majd… Los Angelesben, és hogy esetleg visszaköltöztök.
- Ez kizárt! Biztosan nem megyünk sehova, ez csak egy hétvégi utazás! – de már én is kezdtem kételkedni.
- Igen, de mi van, ha…
- Nincs „ha”! Rob, én itt maradok, bármi is lesz! És ha esetleg tényleg erre készülnének apámék, én nem tartanék velük!
Hosszú ideig, csak csendben álltunk, aztán Rob megcsókolt és közelebb húzott magához.
- Sajnálom, ha megijesztettelek! Valószínűleg semmi alapja nincs ennek a költözés dolognak. – mélázott Robert, miközben az ablakon nézett kifelé.
- Igen, szerintem se, főleg, hogy közeledik az érettségi és ezt apuék is jól tudják! Amúgy meg, hozzád is költözhetek… Persze csak, ha még mindig áll az ajánlatod.
- Természetesen, de hiszen ezt már megbeszéltük. – mosolygott.
Mivel mindketten eléggé megéheztünk, valami vacsora reményében lementünk a konyhába. Anyu és apu épp nekikezdtek az evésnek, mikor megérkeztünk. Csatlakoztunk hozzájuk, aztán Roberttől fájdalmas búcsút vettem három/négy napra.
Úgy egyeztünk meg, hogy ha nem szeretnénk magunkra szabadítani egy csapat újságírót és paparazzit, akkor Rob nem kísér ki holnap a reptérre.
Az ajtóban állva, hosszan néztem az egyre távolodó Volvo körvonalait, majd visszamentem a házba, mert eléggé hideg volt az idő.
- Tia! Összepakoltál már? – szólt ki anyu a konyhából, mikor a lépcsőhöz értem.
- Igen. De most, ha nem gond lefeküdnék. Nagyon fáradt vagyok. Jó éjt!
- Rendben, szívem. Jó éjszakát!
Nagyon gyorsan elnyomott az álom és teljesen nyugodtan aludtam.
A pénteki napom, igen eseménytelennek ígérkezett. Az óráim hamar véget értek és én a suli után egyből, hazafelé vettem az irányt. Anyuék már csak rám vártak.
Lehoztam az emeletről a táskámat, beraktuk az autóba és indultunk is ki a reptérre.
Kisebb bonyodalmat okozott apu jelenléte, mert a jól informált újságírók és fényképészek megszállták a repülőteret. Szerencsére nem voltak sokan és mi egyáltalán nem tulajdonítottam feléjük nagy figyelmet.
Anyu megvette a jegyeket, majd kis várakozás után egy gépi hang felszólította a Los Angelesi járat utasait, hogy fáradjanak a termináljukhoz és kezdjék meg a beszállást.
Elfoglaltuk az első osztályon lévő helyeinket, aztán a gép hamarosan fel is szállt. Nem sokra emlékszem az útból, gondolataimba merülve néztem kifelé, a picike ablakon, ami mellett ültem. Nem aludtam, kivételesen nem voltam álmos.
Azon töprengtem, vajon Tom örülne-e, annak, ha meglátogatnám. Rég nem hallottam felőle, annak ellenére, hogy megígérte gyakran fel fog hívni, a balesete óta. Ám mégsem beszéltünk túl sűrűn. Kíváncsi voltam, mi lehet vele, hogy hogy van… Elhatároztam, mindenképpen meg fogom látogatni.
Az út zökkenőmentesen alakult. A repülő megkezdte a leszállást, majd az utasok sorban hagyták el a gépet.
A Los angelesi reptér sokkalta zsúfoltabb volt, mint a vancouveri, viszont itt nem láttam egyetlen paparazzit sem.
Fogtunk egy taxit és egy hotel felé indultunk, miközben én felhívtam Robertet, hogy tájékoztassam a szerencsés érkezésünkről.
A hotelban, már le volt foglalva a szobánk. Lepakoltunk és elkezdtünk kicsomagolni. Apuék sokkal hamarabb végeztek, mint én. Kicsit elszöszmötöltem a ruháimmal, minden nagyon alaposan összehajtogattam, egy apró hibát sem lehettet volna találni. Mikor kész lettem, felhívtam Tomot, hogy leszervezzem a holnap délelőtti programot:
- Szia Tia! De jó hallani a hangod!
- Szia, Tom! Akkor esetleg, beszélhetnénk gyakrabban. – tettem neki szemrehányást, de nem igazán törődött vele.
- Igen, talán. Amúgy, miért hívtál?
- Hát tudod, most itt vagyok, Los Angelesben… és arra gondoltam, esetleg összefuthatnánk.
- Az remek lenne!
- Örülök, akkor holnap délelőtt olyan 10-óra körül, a tengerparti bárnál.
- Rendben, ott találkozunk. Szia.
- Szia, Tom! – azzal a vonal megszakadt.
Apu éppen akkor lépett a szobába, mikor leraktam a telefont.
- Kész vagy? Mert, indulnánk vacsorázni.
- Persze, csak egy pillanat.
Zsebre raktam a mobilamat, felvettem az ágyról a dzsekimet, majd apu után indultam. Fogalmam sem volt, hogy miért, de nem a hotel éttermébe mentünk, hanem egy közelben lévő, csendes kis vendéglőbe. Miután a pincér felvette a rendelésünket, anyu faggatózni kezdett:
- Mi lesz a program, holnap?
- Egyáltalán honnan veszed, hogy terveztem valamit? – incselkedtem.
- Ó, hát mi igazán nem akartuk kihallgatni a beszélgetést, csak ezek a szobák, olyan közel vannak egymáshoz… - mentegetőzött.
- Oké, semmi baj. Tommal megyek a tengerpartra. Ugye nincs ellene kifogásotok?
- Nem, dehogy! – szólalt meg apu is.
Közben megérkezett az étel, és mint a jól nevelt kisgyerekek csendben fogyasztottuk el. Aztán apu fizettet, és visszamentünk a hotelba.
Már elég fáradt voltam, teljesen kikészített a hosszú út, így mihelyst visszaértünk birtokba vettem a fürdőt, majd pedig kinyúltam az ágyamon és hamar át is adtam magam az öntudatlanságnak.
Reggel, korán ébredtem, de egyáltalán nem bántam. Gondolataim Tom körül jártak. A hangjában volt valami… furcsa. Mintha nem is vele beszéltem volna, nem azzal az életvidám fiúval, akivé lényegében én tettem. Már nagyon hiányzott és majd kiugrottam a bőrömből, hogy újra láthatom.
Valószínűleg anyuék is ennek tulajdonították a felettébb jó kedvemet. Együtt megreggeliztünk, aztán ők indultak a „munkába”, hiszen nem véletlenül jöttünk ide. Mindkettejüknek fontos elintéznivalójuk volt. Én sokkalta lassabban készültem él. Úgy éreztem magam mintha egy nyaraláson lennék. Teljes nyugalommal, szépen komótosan felöltöztem: az egyik Robbal vásárolt topot és egy rövid sortot választottam ki.
Aztán lassan elindultam a partra, ami szerencsére egyáltalán nem volt messze.
- Szia! - köszöntem, mikor odaértem hozzá.
- Szia. - húzott közel magához, majd megölelt.
- Örülök, hogy látlak! Nagyon jól nézel ki! - mondta, miközben elengedett.
- Köszönöm, de azért te sem panaszkodhatsz! Azért biztosan megviselt az a baleset.
- Á! Semmiség. - legyintett.
- Na azért én nem nevezném, semmiségnek, kórházban is voltál!
- Igen, ez igaz. De csak kicsit fel lett fújva a dolog.
- Ahogy gondolod, inkább beszéljünk másról! - javasoltam, miközben elindultunk a part mentén. - Mi van a suliban, hogy megy a tanulás?
- Minden rendben, velem és a többiekkel is. Kicsit talán feszültek vagyunk, ahogy közeledik az érettségi, de majd ezen is túl leszünk. - mosolygott.
- Bizonyára, én elég ideges vagyok, azt hiszem, kissé félek az egésztől.
- Csak nyugi! - karolta át a vállam, és közelebb húzott magához.
Egy rövid ideig kellemetlennek éreztem ezt a túlzott közelséget, de beláttam, hogy semmi rosszat nem csinálok azzal, ha egy jó barátommal beszélgetek.
Hosszan sétáltunk a vízpart mentén, miközben mindenféle dologról folytattunk eszmecserét. Aztán visszafelé indultunk, és egy-egy üdítőt fogyasztottunk a tengerparti bárban. Észre sem vettem milyen "késő" van.
- Azt hiszem, ideje lenne visszamennem a hotelba, anyuék már biztos hiányolnak.
- Rendben, akkor elkísérlek.
- Komolyan mondod, az nagyon jó lenne!
Együtt indultunk el a szállodába és még mindig tudtunk miről beszélgetni. Úgy látszik kimeríthetetlenek voltunk a különféle témákban. A hotel előtt ácsorogtunk és épp búcsúzkodni készültem:
- Remekül éreztem magam, jó, hogy újra láttalak!
- Én is nagyon élveztem, ezt a mai napot!
- Hát akkor, szia, Tom. - öleltem meg.
- Szia, remélem, még látjuk egymást.
- Ebben biztos lehetsz! - bújtam ki a karjai szorításából és indultam volna a főbejárat felé, ám hirtelen megragadta a kezem.
- Várj! Van kedved eljönni velem, Ben bulijába. Ma este lesz, biztosan örülne Neked!
Bennel tényleg, mindig is jó volt a kapcsolatom.
- Hát, nem tudom…
- Tia! Kérlek!
- Legyen. Elmegyek a buliba.
- Érted jövök nyolc órára.
Újabb búcsúzkodásba kezdtünk, aztán végre sikeresen feljutottam a szobánkba, de anyuékat sehol sem találtam. Kénytelen voltam felhívni egyiküket, hogy tudjanak az esti programomról.
- Szia, apu! Zavarhatlak egy kicsit?
- Persze, mond csak!
- Tommal este elmennénk egy buliba. Szerettem volna engedélyt kapni rá.
- Jól van, menj nyugodtan. Köszönöm, hogy szóltál. De ne gyere túl későn!
- Rendben, amúgy is a közelben leszünk, Ben-ék házában.
- Most mennem kell! Szia, Kicsim!
- Szia. – köszöntem, a már süket telefonba.
Nekiláttam a készülődésnek. Vettem egy jó forró fürdőt, majd kiválasztottam egy megfelelő ruhát. Nem sok időm maradt, így elindultam a szálloda földszintjére, Tom elé.