32. Fejezet

Sziasztok!
Ahogy azt a kommentekben olvastam, már nagyon vártátok a frisst! Örömmel jelentem, hogy most meg is érkezet! :D Jó olvasást... végülis nincs ennél konkrétabb hozzáfűzni valóm.
Vagy mégis! Ebben a fejezetben (és majd a későbbiekben is) nagyobb szerepet kap, Tia egyik volt osztálytársa és barátnője. Tehát felkerül egy kép róla! :)
Akkor mégegyszer: nagyon jó szórakozást a fejezethez!!!

u.i.: Senki ne haragudjon Tomra, mert Csillu még a szívére veszi... :)


32. Fejezet

Nem kellett sokat várnom, Tom hamar ideért. Beszálltam az autóba és már indultunk is a házibuliba.
- Csinos vagy! – jegyezte meg Tom, mikor kiszálltam a kocsiból.
- Köszönöm. – kissé elpirultam.
A ház felé vettük az irányt, ahol magas hangerőn szólt a zene. Az ajtóban majdnem összeütköztem Bennel, aki tényleg nagyon örült nekem!
- Tia! De jó, hogy itt vagy! – ölelt magához.
- Boldog születésnapot! – adtam neki két puszit. – Köszönöm, hogy itt lehetek.
- Érezzétek jól magatokat!
Tom megfogta a kezem és beljebb húzott a lakásban. Nem voltak túl sokan és a legtöbbjüket ismertem, hiszen főleg csak a volt osztálytársaim voltak itt.
Jessica egyből el is rabolt Tom mellől és egy csendes helyre vitt – valamelyik szobába – hogy alaposan ki tudjon faggatni.
- Mesélj már, Tia! Mi van veled? – nógatott.
- Elképesztően boldog vagyok, Robert mellett. Nagyon szeretem őt.
- Ez látszik, csak úgy ragyogsz!
- Tényleg?! Na és veled mi van? Olyan rég nem beszéltünk.
- Igen, ez igaz… hát, tudod nem sok minden történt az utóbbi időben, bár…
- Mond, mi az új téma a suliban! – vágtam a szavába.
- Jaj, Tia! Milyen jó lenne, ha egyszerű pletykáról lenne szó!
- Jess, megijesztesz, mi történt?
- Hát, Tom mostanában nincs a toppon. Elhanyagolja a tanulást, már nem járunk össze úgy, mint régen. Van, hogy még a suliból is lóg.
- De hát, miért?
- Ne érts félre, de szerintem miattad van.
- Miattam?! – de mire kimondtam, már tudtam, miért gondolja így.
Talán Tom, még mindig nem heverte ki a szakításunkat?
- Úgy érted, hogy még mindig nem lépett túl rajtam, igaz?
- Valahogy úgy! Én annyira sajnálom…
Teljesen összezavarodtam. A délelőtti apró jelek, most értelmet nyertek és már tisztán láttam. Tomnak még mindig többet jelentettem egy egyszerű barátnál. Én viszont, már csak barátként tekintettem rá. Arra jutottam ezt, azonnal tisztáznom kell vele.
Faképnél hagytam Jessicát és Tom keresésére indultam. Az egész házat tűvé tettem érte, de sehol sem találtam. Az utolsó reményem, már csak az udvar volt. Kiléptem az ajtón és egyből megláttam az alakját, amit egy autó fényszórója világított meg. Egy számomra ismeretlen fiú, épp odaadott neki valamit, mire Tom a zsebébe nyúlt és mintha pénzt vett volna ki onnan, amit átnyújtott a fiúnak. Aztán a srác gyorsan az autóvezető oldali üléséhez sietett és elhajtott, majd Tom a ház felé indult.
A felfedezést nagyon hirtelen ért, kellett hozzá egy pár pillanat mire rájöttem, Tom épp drogot vett… Gyorsan cselekedtem: - szerencsére a kabátom nálam volt, így semmi akadályát nem láttam, hogy elmenjek innen – megindultam Tom alakja felé. Egy szúrós pillantást vetettem felé, majd egy szó nélkül elmentem mellette.
- Hé! Hova, hova? – ragadta meg a karom.
Nem válaszoltam, csak rángatni kezdtem a kezem, mire a szorítása egy re erősebb lett.
- Tom, engedj el! – ordítottam. – Ez fáj!
- Nem mész sehova! – mondta, majd a kocsija felé kezdett húzni.
Bármennyire is erőlködtem, nem bírtam szabadulni. Be kellett látnom, hogy sokkal erősebb nálam. Szó szerint belökött a kocsi hátsó ülésére, és lezárta a gombokat. Villámgyorsan beült ő is, majd elindultunk. Biztosra vettem, hogy többször is áthágta a közlekedési szabályokat.
- Tom, miért? – kérdeztem, de a hangom elcsuklott az elfojtott sírástól.
- Mert szeretlek, Tia! Hát nem vetted észre?
Nem kellett volna, hogy ezen meglepődjek, mégis váratlanul ért ez a nyílt vallomás. Sejtelmem sem volt mit felelhetnék, ezért inkább hallgattam.
Egy darabig még haladtunk az autóval – bár szerintem, csak céltalanul keringtünk.
- Miért kell neked a drog?
- Csak!
- Tom, ez nem válasz! Miért szeded?
- Nem tudom… egyszerűen segít kikapcsolni. Tudod, nagyon nehéz egy szakítás után helyreállni. - De hát, az már legalább fél éve volt!
- Igen, de én még mindig nem tudtalak elfelejteni! Tia, nyisd már ki a szemed, tudom, hogy te is így érzel!
- Sajnálom, de nem. Nekem már csak egy jó barát vagy.
- Nem!
- Hova viszel?
- El innen!
- Apuék tutira keresni fognak, mit fogsz nekik mondani? Tudják, hogy veled vagyok! – próbáltam fenyegetőbb hangot megütni.
Ebben a pillanatban az autó leállt. Tom kiszállt és nekem is kinyitotta az ajtót. Újra megragadta a karomat és egy ház felé kezdett vonszolni. Nagyon ismerős volt a környék, és mikor közelebb értünk a házhoz, rájöttem, hogy ez Tom-ék otthona.
A lakásban teljes sötétség volt és ezen egyikünk sem változtatott. Egyből az emeletre „cipelt”, majd a szobájába érve bezárta mögöttünk az ajtót.
- Tom, nyugi! Oké, beszéljük meg!
Nem törődött a kérésemmel, csak a szememet nézte és egyre közelebb jött hozzám.
- Én ezt nem…
Nem adott esélyt, hogy befejezzem, mert megcsókolt. Bárhogy küzdöttem ellene, egyszerűen nem tudtam szabadulni a kezei közül. Mozdulatlanul vártam, mi fog történni… De semmi! Tom egyszer csak elengedett és hátrább lépett tőlem.
- Komolyan, nem érzel már semmit irántam?
- Komolyan. – válaszoltam csendesen.
Tom egy szó nélkül kiviharzott a szobából, de visszazárta az ajtót. Én egyből a zsebemben kezdtem kutatni, hogy megtaláljam a telefonomat. Gyorsan tárcsázni kezdtem azt a számot, ami ebben a helyzetben eszembe jutott:
- Jess, Jess! Segítened kell! Hívd fel anyámékat… - Tom visszajött – mond meg, hogy Tom… - ekkor kikapta a kezemből a mobilt és megnyomta a „Befejez” gombot.
- Nem kell félned! Nem foglak bántani. – a kezem után nyúlt, de én gyorsan a hátam mögé rejtettem. – Rendben. Állhatsz ott is, akár egész éjjel.
Elindult az ágya felé, majd kényelembe helyezte magát. Percekig lefagyva vártam a dührohamot, de nagyon nyugodtnak tűnt. Aztán én is letelepedtem vele szemben az ágyra.
- Miért? – kérdeztem és nagyon reméltem, hogy választ is kapok.
- Sajnálom… őszintén. Ha a közelemben vagy, teljesen megváltozok. De nem akartalak megbántani!
- Ugye nem vettél be semmit?
- De… - mondta és lehajtotta a fejét.
Feltérdeltem az ágyon és szorosan magamhoz öleltem.
- Sajnálom – suttogtam, mikor elhúzódtam tőle.
- Te, micsodát?
- Hogy, már nem érzek úgy irántad…
Tom már semmi jelét nem mutatta az előbbi agresszív viselkedésének. Nyugodtan megbeszéltük a dolgokat és belátta, hogy nálam már nincs esélye.
A csengő hangja zavart meg minket.
- Ezek a szüleid lesznek. – mondta Tom és felállt.
- Honnan veszed?
- Én, felhívtam őket, hogy itt vagy.
- Ó… - felpattantam az ágyról és az ajtó felé indultam.
- Várj! – szólt Tom, mire visszafordultam felé. – Örülnék, ha erről az egészről nem beszélnél senkinek.
Biztos voltam benne, hogy Robert előtt nem fogom tudni titokban tartani és a szüleimnek sem szeretnék hazudni, de azért beleegyeztem.
- Rendben. Megpróbálom.
- Köszönöm.
Elindultam a földszintre, és kinyitottam a bejárati ajtót, apu előtt. Egy szó nélkül odabújtam hozzá, és olyan boldog voltam, hogy újra a közelemben tudhattam. Mikor elváltunk egymástól, Tom épp leért a lépcsőn.
- Tia, a telefonod! – nyújtotta felém.
- Kösz.
- Hello Tom.
- Mr. Facinelli! – kezet fogtak.
- Tehát, akkor mi is történt pontosan?
Hirtelen nem tudtam válaszolni, teljesen kiment a fejemből, hogy majd magyarázatot kell, adjak.
- Tia, nem érezte túl jól magát, ezért elhoztam ide. Aztán felhívtam, Önt, hogy jöjjön érte.
- Aha. Hát, akkor nagyon köszönjük Tom. További jó éjszakát! Szia.
- Szia. – búcsúztam én is.
Az autó felé menet azon töprengtem, vajon apu mennyire hitte el „mesét”. Örültem, hogy Tom ilyen kreatív és én elfogadtam, hogy végül is engem állított be a probléma okozójának.
Apu nem faggatott és elég gyorsan visszaértünk a hotelba.
Gyors zuhanyozás után, bebújtam az ágyba és nagy meglepetésemre igen könnyen elaludtam… Viszont az ébredés már nem volt ilyen kellemes. Anyu keltett fel, amit én nagyon nem díjaztam. Hiába, azért észrevehető volt rajtam tegnap esti buli hatása, főleg, hogy másnaposnak kéne lennem – legalábbis apu ezt a verziót hallotta. De egyáltalán nem voltam az, csak nagyon fáradt. Egy szerény reggeli után, összepakoltam a ruháimat – most elég gyorsan csináltam, úgy éreztem minél előbb szabadulni akarok Los Angelestől.
Nem sokkal később, már a reptéren vártuk a járatunkat, hogy hazautazzunk Vancouverbe.
Útközben anyu alaposan kikérdezett a tegnapi buliról, én pedig szépen beadtam ugyan azt a történetet, amit már apu is hallott. Egyáltalán nem volt jó érzés elhallgatni a történteket a szüleim elől, de nem akartam, hogy Tomot esetleg bajba sodorjam.
Miután a gép leszállt, egyből felhívtam Robertet, de nem vette fel. A nap további részében elég sűrűn próbálkoztam, de egyik hívásomra sem válaszolt. Folyamatosan a hangpostája vette fel.
El nem tudtam képzelni mi lehet vele, de egyre idegesebb lettem, így úgy döntöttem átmegyek hozzá…



Egy kép a buliról... xD