26. Fejezet

26. Fejezet

- Tia! - lépett közelebb hozzám.
Szólni akartam, de Ő gyengéden a számra helyezte az ujját.
- Kérlek, hadd mondjam végig.
Bólintottam, de közben borzasztóan frusztrált az egyre több körénk gyűlt diák. Robertet viszont, látszólag hidegen hagyta. Egyre csak közeledett felém… majd megcsókolt.
Körülöttem megszűnt a külvilág. Már egyáltalán nem érdekeltek a "szemtanúk". Kizárólag Robertre figyeltem és azt kívántam, bár soha ne érne véget ez a pillanat. De mihelyst erre gondoltam, Rob ajkai elváltak az enyémektől.
Lassan kinyitottam a szemem. Ahogy óvatosan felnéztem, egy gyönyörű, kék szempár ejtett rabul.
- Szeretlek! Sosem akartalak megbántani. Borzalmas alak vagyok… Fogalmam sincs, hogy tehettem ezt a legeslegcsodálatosabb növel, akit valaha is ismertem. Nagyon sajnálom! Remélem, meg fogsz tudni bocsájtani nekem! Nem tudom, mihez kezdenék nélküled! - nem folytatta.
Gondolom valamiféle reakcióra várt tőlem, de a meghatódottságtól meg sem bírtam szólalni.
- És még valamit tudnod kell… - mondta pár perc szünet után. - Te vagy nekem a legfontosabb a világon!
Oh. - jött ki egy hang a torkomon, amin még én is meglepődtem. A vallomása nagyon megérintett. Csodálatos dolgokat mondott nekem az imént. A gondolataim össze-vissza kavarogtak a fejemben, egyetlen értelmes mondatot sem sikerült hangosan kimondanom.
Hirtelen elhatároztam magam: szavak helyett inkább beszéljenek a tettek.
Csak egyszerűen megöleltem, mégis úgy éreztem ennyi éppen elég volt. Hosszú percekig, bújtam hozzá egyre szorosabban. Aztán kissé eltoltam magam Tőle és a fülébe suttogtam:
- Én is szeretlek! - azzal kibújtam az öleléséből.
Végignéztem a közönségünkön. A lányokon a meghatódottság apró jeleit véltem felfedezni, a fiúk pedig elismerően néztek fel Robertre.
Végül a tekintetem Robert arcára tévedt, ahonnan egy hatalmas mosoly köszönt vissza rám. Belekulcsoltam a kezem az övébe, majd átvágva a körülöttünk felgyülemlett tömegen, a kijárat felé indultunk.

Csendben sétáltunk egymás mellett a kocsiig. Robert - mint mindig - most is kinyitotta nekem az ajtót. Mikor már mindketten benn ültünk, úgy éreztem most már illene valamit mondanom, mégsem jött ki egyetlen hang se a torkomon. Az egész úton hallgatásba burkolództam. És Rob sem szólalt meg… Csak arra eszméltem fel, hogy a motor leáll. Nagyon ráérősen kikászálódtam az autóból, és csak ezután vettem észre hová érkeztünk meg, de igazából egyáltalán nem bántam, hogy Robert ide hozott.
Lassan követtem öt a lakásába. Beljebb lépve, megpillantottam a konyhaasztalon heverő papírt, mely feltehet en a levelemet tartalmazta.
Tudtam, hogy mi áll benne. Pontosan emlékeztem minden egyes szóra. Úgy éreztem hiba volt ennyire hirtelen mindent Rob nyakába zúdítani.
Egy kezet éreztem a vállamon… Felvettem az irományom az asztalról, majd Robert felé fordultam.
- Sajnálom, de tudnod kell, hogy mindent teljesen komolyan gondoltam. Sajnálom, hogy ilyen hirtelen mindent a nyakadba zúdítottam, de… - mutattam a papírra.
- Nem, Tia! Teljesen igazad volt, sőt inkább meg kéne, hogy köszönjem Neked. Ez térített észhez. Csak miután elolvastam, akkor döbbentem rá, hogy akár el is veszíthetlek.
Ehhez nem fűztem semmit. Robert ajkai vészesen közeledtek az enyémek felé… ám én az utolsó pillanatban elfordítottam a fejem.
- Sajnálom, de ezen én nem tudok ilyen könnyen túllépni! - néztem mélyen a szemeibe. - Úgy gondolom, lenne miről beszélgetnünk. - húztam a nappali felé.
Leültünk a kanapéra, de egyikünk sem szólalt meg.
- Jól van… De mielőtt belekezdek, szeretném, ha végighallgatnál, mármint, hogy nem vágunk egymás szavába. - kezdtem bele, Robert pedig bólintott. - Van fogalmad róla, mit éltem át, mikor nem hívtál? Borzasztóan féltem. Már azt hittem valami bajod esett! - felnéztem rá, bár éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel. - Aztán végső elkeseredésemben felhívtam Ashleyt… megkönnyebbültem, hogy jól vagy… De teljesen összezavarodtam. - a hangom a mondat közben többször is elcsuklott. Vártam, de Rob nem szólt, ezért folytattam:
- Miközben a levelet írtam, megfogadtam, hogy nem kereslek többet. Bárhogy is lesz… elfogadom. - zártam le a mondanivalóm.
Robert újfent nem fűzött hozzá semmit és ez kezdett túlságosan is idegesíteni.
- Mégis mire volt jó ez az egész? - kérdeztem, esélyt adva, hogy végre egy értelmes magyarázatot mutasson fel.
- Igazából fogalmam sincs. - mondta, pár perc gondolkodás után.
Kérdőn figyeltem öt. Teljesen össze voltam zavarodva.
- Talán túl sokat töprengtem az út során a történteken… Teljesen elbizonytalanodtam! - miközben beszélt, nem nézett rám. Üveges tekintettel meredt maga elé. - Napokig csak Lizzy mellett voltam a kórházban és néha alig észleltem az idő múlását. Tudtam, hogy fel kéne hívnom Téged… de féltem. - tekintete az enyémet kereste.
- Mitől? - kérdeztem alig hallhatóan.
- Legfőképp attól, hogy szóba sem fogsz állni velem, mert nem vettem fel a telefont és még csak vissza sem hívtalak. De aztán, végül arra jutottam, ha ennyiszer kerestél, valószínűleg van még esélyem, hogy megbocsáss. Borzasztóan önző voltam, sajnálom! Szóval, meg tudsz nekem bocsájtani? - kérdezte, egy angyali mosoly kíséretében.
- Szeretlek, és ezen soha, semmi nem fog változtatni!
- Szeretlek! - búgta a fülembe, majd megcsókolt és most hagytam. :)
- Hol voltál a hétvégén? - érdeklődött, miután az ajkaink elváltak egymástól.
- Ez most, hogy jön ide? - értetlenkedtem.
- Mikor leszálltam a gépről, egyből ide jöttem. Aztán, mikor elolvastam a leveledet, rögvest hozzátok indultam. De nem voltál ott… sőt anyukád sokat sejtetően arra utalt, mintha már rég jártál volna otthon. Tehát, mi volt ez az egész?
- Jól van. Én tényleg nem töltöttem otthon a hétvégét. Kellannal voltam… - vártam a reakcióját, ám az arckifejezése semmit sem változott. - Pénteken már nem bírtam tovább. Egyszerűen csak egyedül akartam lenni. Nem voltam kíváncsi a faggatózásokra, az állandó sajnálkozásra a szüleim részéről, sem pedig Kate ellenszenvére. Kellan volt a legalkalmasabb személy erre a célra.
- Értem. De hát, akkor miért dühös ennyire Lauren? Egyáltalán tudják, hogy hol voltál?
- Először is, valószínűleg azért mérgesek rám, mert pénteken ellógtam az iskolából. Másodszor pedig, tudják, hogy merre jártam, mert bár kértem Kellant ne szóljon senkinek, Ö mégis tudatta apuval a hollétemet.
Úgy vettem észre, Robert nagyon eltöprengett a hallottakon. Nem tudtam mi okozta a szótlanságát, de minden esetre eléggé zavart a dolog.
- Mi az? - kerestem a pillantását, de Ő nem nézett rám.
- Azon gondolkodtam, mi köze az egésznek Katehez?
- Ó… Hát, pénteken mindent elmondtam neki. - Robert felém fordult és látszott rajta, hogy nem nagyon érti, mire akarok kilyukadni. - Beavattam, mit művelt Daniel... - céloztam óvatosan.
- Rendben, most már világos. - a hangja rideg volt, semmi érzelmet nem fedeztem fel benne, és még a szemeiből sem tudtam kiolvasni az érzéseit, mert egyfolytában a földre szegezte a tekintetét.
- Mit szeretnél csinálni? - kérdezte pár perc múlva.
Mintha kicserélték volna. A szemei ragyogtak, egy halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. Boldognak tűnt.
A kezem után nyúlt, én pedig készségesen belekulcsoltam az övébe. Vágytam az érintésére... talán túlságosan is.
- Szeretném, ha hazavinnél. - mondtam lassan.
Robert arckifejezése erős csalódottságot sugárzott. Éreztem, hogy az én arcomra is kiül ez az érzés. Nem akartam - még egy percre sem - elválni Tőle.
- Én sem akarok menni, de muszáj. Nem halogathatom tovább a dolgot. Minél előbb túlesek rajta, annál könnyebb lesz. - de ezt csak Rob megnyugtatására fűztem hozzá. Tudtam mi vár rám otthon, és az nem lesz habos torta.
- Rendben, akkor menjünk!
Robert nagyon gyorsan vezetett. Hamar hazaértem… talán túl hamar. úgy éreztem, még nem készültem fel teljesen.
- Bekísérjelek? - zökkentett ki a gondolataimból.
- Nem, azt hiszem, ezt magamnak kell megoldanom. Majd hívlak, jó? - azzal egy puszit adtam az arcára és kiszálltam a kocsiból.
Robert intett, aztán elindult. Figyeltem, ahogy eltűnik, a szemem elöl, majd - végre erőt gyűjtve - én is megindultam a házunk felé.
Csendben levettem a kabátom és a csizmám az előszobában, aztán a nappali felé vettem az irányt. Anya és apa a kanapén ülve meredtek a tévére. Valami film ment és látszólag nagyon lekötötte őket. Hosszú percekig néztem őket.
- Sziasztok! - köszöntem közömbös hangon.
Erre egyből felkapták a fejüket, de a kanapéról nem mozdultak.
- Tia. Gyere, ülj le! - mondta apa, a fotel felé mutatva.
Ez nem is volt annyira vészes. Be kell, valljam, rosszabbra számítottam. Kényelembe helyeztem magam és csak vártam, mikor robban a bomba… De nem, apa nagyon is nyugodtnak látszott.
- Most pedig szeretnénk elfogadható érveket hallani, arról miért hiányoztál az iskolából és miért nem jöttél haza!
Csend… nem tudtam mit mondani. Még mindig ott tartottam, miért nem kapnak dührohamot, - ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, merthogy nem ez volt az első alkalom - de ennek semmi jele nem mutatkozott.
Összeszedtem a gondolataimat és elkezdtem mindent a legelejéről: elmeséltem, hogy mik voltak az előzmények: Daniel csókja, Rob viselkedése, Kate kiborulása.
Ezzel kipipáltnak tekintettem az első pontot a listán. Aztán áttértem a hétvégémre. Ez nehezebb volt, mint gondoltam… csak annyi érvem volt, hogy nyugalomra vágytam, semmi más.
Rájöttem, hogy egyáltalán nem volt értelme magamat erre a kényszerű magányra ítélni. Talán csak meg kellett volna beszélnem ezt valakivel…
Most, hogy mindent kiadtam magamból, teljesen felszabadultam.
- Szívem, köszönjük, hogy őszinte voltál. De azért ne gondold, hogy megtorlás nélkül marad a tetted! - ezzel valószínűleg a lógásra célzott.
- Igazából nem tudom eldönteni, hogy szobafogság vagy házimunka. - töprengett anya.
- Házimunka! - vágtam rá, gondolkodás nélkül.
- Mi ez a lelkesedés a takarítás iránt? - incselkedett.
- Kérlek! - vettem elő a legmeggyőzőbb hangnemet, de mivel mindketten értetlenül meredtek rám, magyarázni kezdtem: - Ha szobafogságra ítéltek, akkor az, magába foglalja azt is, hogy hozzám sem jöhet senki…
Láttam az arcukon a felfedezést. Rájöttek, hogy mi miatt, vagyis inkább ki miatt nem akarom vállalni a "fogságot".