24. Fejezet

Hétfőn Katenek láthatóan javult a kedve. Mikor hazaértem a suliból, késztetést éreztem, hogy sétálni menjek a parkba.
Ragyogó idő volt, élveztem a nap sugarait.
- Tia! – szólt utánam valaki. Megfordultam s láttam, hogy Daniel az. Gyorsítottam a lépteimen. – Várj már meg, kérlek! – fogta meg a karom.
- Mit akarsz? – kérdeztem ingerülten.
- Kérlek, csak hallgass meg!
Semmi kedvem nem volt hozzá, de azért kíváncsi lettem a kifogásaira.
- Rendben. – adtam meg magam.
- Köszönöm! – mondta, miközben egy pad felé húzott. – Miért viselkedsz így? – szegezte nekem a kérdést, miután leültünk.
- Tudni akarod? Nagyot csalódtam benned, ezt nem gondoltam volna rólad… nem hiszem el, hogy két hónap kellett, hogy rájöjj, neked ez nem megy. Nem csak akkor, hanem most is azt gondolom rólad, hogy egy idióta vagy. Kate tényleg szeretett téged… nem látod, milyen állapotban van még most is?
- Nem akartam sem őt, sem magamat tovább becsapni. Ha hallgattam volna, akkor most még rosszabb lenne… - mentegetőzött.
- Becsapni? Magad? Mivel? – értetlenkedtem.
- Azzal, hogy jobban szeretem Katet, mint… - hirtelen elhallgatott.
- Mint kit? – kérdeztem ridegen, de egyre idegesebb lettem.
- Téged. – nyögte ki. Egyre csak közeledett felém… próbáltam leállítani, de nem sikerült… megcsókolt.
Amint észhez tértem a döbbenetből, a kezem hatalmasat csattant az arcán és magamból teljesen kikelve ordítottam vele:
- Ezt mégis hogy képzelted?
- Tia, én szeretlek, és ha kell, harcolni fogok érted!
- Daniel, térj már észhez! Nekem barátom van, akit nagyon szeretek, és soha nem akarok elveszíteni. Különben meg most szakítottál Katevel, erre megcsókolsz, és ilyeneket mondasz… akkor ez, most mégis hogy van? – kérdeztem dühösen.
- Már mondtam, őt soha nem szerettem annyira, mint téged…
- Akkor meg minek jártál vele? Miért mondtad azt nekem, hogy szereted? – faggattam felháborodva
- Azt reméltem, hogy majd féltékeny leszel, vagy valami ilyesmi… de nem, te nagyon is örültél annak, hogy mi összejöttünk
- Már hogy nem örültem volna a barátaim boldogságának?! Tudod ezt tényleg nem gondoltam volna rólad… egy perccel sem maradok itt tovább!
- Tia, várj! – kapott a kezem után. Bármennyire is szerettem volna szabadulni, nem bírtam.
- Engedd el! – szólt rá valaki.
- Ne szólj bele! – vágott vissza Daniel.
- Nem mondom még egyszer! – hallottam ismét, de már közelebbről. Sürgős léptekkel közeledett felém, s már csak pár lépésnyire volt, mikor felismertem.
- Tia, ha nem éreznél irántam semmit, akkor nem hagytad volna! – érvelt tovább.
- Dan, térj már észhez! Én nem szeretlek! Legalábbis nem úgy, ahogy te azt reméled.
- De…
- Kérlek, engedj el! – néztem rá könnyes szemekkel. Hallgatott rám, s hátrább lépett pár lépést.
- Tia, minden rendben? – kérdezte Taylor, amint odaért.
- Nem igazán…
- Bántottak? – érdeklődött mérgesen, miközben Dan távolodó alakja felé nézett.
- Hát… azt nem mondhatnám. Megkérhetlek valamire?
- Persze.
- Hazakísérnél?
- Természetesen.
- Köszönöm.
Amint hazaértem felmentem a szobámba, s nekidőlve az ajtónak lerogytam a földre, s hangos zokogásba kezdtem.
Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Tudtam, hogy el kell mondanom Robertnek, de féltem miként reagál majd…
Ekkor valaki kopogott az ajtómon. De még csak ügyet sem vetettem rá, viszont a kívülálló… egyre követelődzőbben akart bejutni a szobámba.
Végül engedtem a csábításnak – kíváncsivá tett, ki lehet az. Lassan felálltam és kitártam az ajtót. - Kicsim, mi a baj? – lépett közelebb hozzám Robert.
- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem döbbenten.
- Hozzád jöttem, de Te nem voltál itthon. Gondoltam megvárlak. Aztán mikor, mint egy őrült felrohantál az emeletre… most pedig itt vagyok. De mégis mi történt? Miért sírsz?
- Valamit tudnod kell! – néztem rá könnyes szemekkel.
- Igen?
- Csak… félek, hogy fogsz reagálni rá.
- Meséld el, mi történt! – szólított fel.
- Elmentem sétálni a parkba. Találkoztam Daniellel… amióta Kate elmesélt mindent, nem álltam szóba vele. Most vitatkozni kezdtünk…
- Ugye nem bántott? – faggatott, miközben az ágy felé húzott.
- Nem, dehogy! Azt mondta, hogy azért szakított Katevel, mert valaki mást jobban szeret… majd megcsókolt… én pedig megpofoztam. Indultam volna haza, de nem engedett. Szerencsére Taylor segített. – félve néztem fel rá. Szótlanul ült és bámult maga elé. – Robert?! Mond valamit!
Láttam az arcán, hogy eltorzul a fájdalomtól.
- Ez… ez igaz, amit mondtál?
- Igen, igaz hogy megcsókolt, de számomra nem jelentett semmit!
- Aha… most mennem kell. – állt fel hirtelen.
- Mégis hova?!
Nem válaszolt. Csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Hallottam, ahogy lassan lesétál a lépcsőn, elköszön anyáéktól, majd elmegy…
Az első gondolat, ami bevillant: lehet, hogy mégsem kellett volna elmondanom Neki! Pontosan ettől tartottam, hogy ez lesz, ez a reakció. Tudtam, legbelül éreztem, jó hogy elmeséltem Neki, hiszen mindig is őszinték voltunk egymással.
De mégis, a legrosszabb az volt, hogy nem szólt semmit, nem is kiabált. Nem vádaskodott… talán még az is jobb lett volna!
A másik: én feltétel nélkül megbíztam benne. Tűrtem az összes cikket, ami megjelent róla és Kristenről. Egyetlen rossz szót sem szóltam!
Elmondtam Neki őszintén, hogy mi történt és Ő most kételkedik bennem?! Megfordult a fejében, hogy Dan és én… Ennyire ismer?! Tényleg képes lenne elhinni rólam?!
Nem bírtam, muszáj volt beszélnem valakivel. Katere most nem számíthattam, hiszen Ő is, részben érintett fél. Így felhívtam Ashleyt:
- Szia Tia! Mi újság?
- Szia. Bocsi, hogy ha zavarok, de valakivel beszélnem kell… mielőtt megőrülök!
- Miért?
- Nagyon nagy baj van… - kezdtem bele, elcsukló hangon.
- Mesélj el mindent!
- A parkban voltam, összefutottam Daniellel. Először vitatkoztam vele, azért amit Katevel tett. Azzal jött, hogy ő nem akarta sem magát, sem Katet becsapni, mert valaki mást jobban szeret. Aztán megcsókolt… és megpofoztam, majd hazarohantam. Amint beértem a szobámba, zokogni kezdtem… nem tudtam mi tévő legyek! Egy dologban biztos voltam, el kell mondanom Robertnek. Nem is vettem észre, hogy nálunk van, mikor felrohantam. Utánam jött és addig kopogott, amíg be nem engedtem. Majd mikor meglátta, milyen állapotban vagyok, kérdezgetni kezdett, hogy mi bajom. Elmeséltem Neki mindent, azt is, hogy ez nem számított semmit. Csak azt mondta, hogy mennie kell… Ash, mit csináljak? Nem akarom elveszíteni, abba belebolondulnék! – hadartam végig. Kételkedni kezdtem, hogy Ash értette-e mit mondtam, mert egy percig nem szólt semmit.
- Először is nyugodj meg!
- De azt sem tudom, hol van most és mit csinál!
- Semmi baja. Ami azt illeti… itt van nálam. – nyögte ki.
- Kérlek szépen, beszélj vele!
- Rendben. Minden tőlem telhetőt megteszek.
- Köszönöm! Hívsz majd?
- Persze, nyugi! Szia.
- Szia.
Azt már jó jelnek véltem, hogy hozzá ment és nem egy kocsmába… Őszintén reméltem, hogy Ash tud rá hatni…
Türelmetlenül vártam, hogy megszólaljon a telefonom, de csak nem akart csörögni. Az őrület határán voltam! Már legalább egy órája beszéltem Ashleyvel. Ha ennyi idő kell, hogy meggyőzze! Úgy éreztem a jövőm veszni látszik.
Aztán jött egy sms-em: „Szia! Minden rendbe fog jönni! De most Londonba kell utaznia, a testvérének autóbalesete volt. Most viszem ki a reptérre. Majd jelentkezem! Puszi: Ash”
Kerestem egy utazótáskát, s elkezdtem bepakolni pár ruhát. Szüksége volt a támogatásomra, mennem kell…
- Tia! Hová rohansz? – állított meg apa.
- El kell mennem…
- Addig sehova, amíg el nem mondod, mi történt!
- Összevesztünk Roberttel, de ez most nem számít. A testvérének autóbalesete volt, Londonba fog utazni. Ott kell lennem vele!
- Nem. Itthon maradsz! – szóltak rám, időközben anyu is megérkezett.
- Nem értitek?! Én most nem engedélyt kértem. Megyek és kész! Ha tetszik, ha nem! – jelentettem ki határozottan.
Elindultam kifelé, de apa a kezem után kapott.
- Várj! – könnyes szemekkel néztem rá. – Elviszlek! – adta meg magát végül.
- Köszönöm! – öleltem meg, aztán egyből a kocsi felé indultam.
Gyorsan felhívtam Ashleyt, megkérdeztem mikor indul a gép. Volt még egy órám, hogy megtaláljam Robertet.
Amint a terminálhoz értem, megpillantottam őt egy padon, teljesen magába roskadva. Leültem mellé, de még csak oldalra sem nézett. Jobb karomat az övé köré kulcsoltam, a fejemet pedig a vállára döntöttem.
- Nem lesz semmi baj, hidd el!
- Tia?! Hát Te? – kérdezte döbbenten.
- Én… gondoltam jobb, ha nem egyedül mész… - bizonytalanodtam el.
- Figyelj, én annyira sajnálom! Totál idiótán viselkedtem… soha nem akarlak elveszíteni! – nem hagytam, hogy tovább folytassa az önmarcangolást. Az ujjam a szájára tettem, majd megcsókoltam.
Minden kételyem, minden kérdés, ami felvetődött bennem az utóbbi pár órában, már nem számított… Neki most támogatásra van szüksége, nekem pedig Rá!
- Nagyon haragszol? – kérdezte.
- Nem! – ráztam meg a fejem.
- Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled…