21. Fejezet

Sziasztok!
Elérkezett az Újév... Bepillantást nyerhettek, hogy bulizott együtt a "nagy csapat". Már előre szeretnék elnézést kérni, a Kellan pártiaktól. Természetesen nem ezt a formáját mutatja és reméljük, hogy eztán sem fogja! :)
Jó olvasást kíván: Ivcsi és Csillu!

21. Fejezet

Hamar teltek egymás után a napok, és én ennek felettébb örültem. Mióta Robert megkért, hogy költözzek hozzá – persze csak azután, hogy leérettségiztem – folyton ezen gondolkodtam. A fellegekben jártam a boldogságtól. Csupán annyi lombozta le a kedvem, hogy mindez majd júniusban fog bekövetkezni. Ma pedig csütörtök van. De nem akármilyen csütörtök, hanem december 31-e. A szilvesztert Roberttel fogom tölteni, és egy koncertre megyünk. Viszont arról fogalmam sincs, hogy milyen együttes, mert Rob nem árult el semmit. A szekrényem előtt álltam és vagy már egy fél órája azon töprengtem, mit vegyek fel… végül egy hosszú, piros felső mellett döntöttem és egy enyhén bővülő szárú farmert választottam ki a fekete magas sarkú cipőmhöz. Feltettem egy enyhe sminket, majd megszárítottam a frissen mosott hajam. Úgy éreztem teljesen kész vagyok. Már csak annyi volt hátra, hogy bepakoljam a táskámat.
Lementem a földszintre és egyből az előszobába indultam volna, ha apu nem állít meg:
- Tia, gyönyörű vagy! – mosolygott.
- Köszönöm! – pusziltam meg az arcát, majd egy egyszerű mozdulattal kikerülve, leakasztottam a fogasról a táskám.
Rövid leltárt tartottam, közben átgondoltam mire lehet szükségem az este folyamán. A táska tartalma eléggé hiányos volt, úgyhogy a fürdőbe mentem feltölteni a készletet. Éppen végeztem, mikor megszólalt a csengő. Gyorsan az ajtó felé indultam, bár egy erős sejtésem volt arról, hogy ki érkezett. Mégis nevetséges mohósággal téptem fel az ajtót.
- Szia! – köszöntem, de közben olyan mérhetetlen boldogságot éreztem, amit ezzel az egyszerű szóval nem tudtam kifejezni.
- Szia. – viszonozta az üdvözlést, majd megcsókolt.
Becsuktam az ajtót, míg Rob beljebb ment a lakásba. Még mielőtt elindultunk volna, koccintottunk egy-egy pohár pezsgővel. Aztán elbúcsúztunk egymástól, és mindenki mehetett a maga „útjára”. Anyuék egy étteremben foglaltattak asztalt. A kocsihoz érve Robert udvariasan kinyitotta nekem az ajtót. Én egy apró mosollyal jutalmaztam a gesztust, majd beültem az autóba.
Mihelyst elindultunk, több kérdés merült fel bennem.
- Hogy vagy? – érdeklődött, és én remek alkalomnak éreztem, hogy most választ kapjak a kérdéseimre.
- Egész jól, de még mindig semmi konkrétat nem tudok a ma estével kapcsolatban.
- Ne aggódj, biztosítalak róla, hogy élvezni fogod. – jelent meg egy önelégült vigyor az arcán.
Csak remélni tudtam, hogy ez tényleg így lesz. Bár már elég jól ismertem Robertet, és bíztam a programszervezésében. Ott volt például a Karibi utazás. Remekül éreztem magam, hiszen akkor a legnagyobb álmomat váltotta valóra. Ahogy ezt végiggondoltam, rájöttem, nem az a fontos, hogy hol, csak hogy Vele legyek…
Elfojtottam magamban a kitörni készülő kérdéseket. Csak az estére fogok koncentrálni és megpróbálom kiélvezni minden percét.
Az út további részében nem beszélgettünk. Robert a vezetéssel volt elfoglalva, én pedig elmerültem a gondolataimban…
Csak arra eszméltem fel, hogy a kocsi megáll, aztán kinyílik az ajtóm. Ahogy kiszálltam, egyből alaposan körbenéztem, hátha találok valami utaló jelet arra, mégis merre lehetünk. De egyáltalán nem volt ismerős a környék.
Ám egy óriási épület igen szembeötlő volt. Mivel Roberttel épp afelé tartottunk, feltételezem, hogy majd az lesz a „buli” helyszíne.
Hosszú folyosón mentünk végig. Félhomály volt, de azért – ha nem is tökéletesen – emberi alakokat véltem felfedezni. Ahogy előre haladtunk, egyre sűrűbben álltak ezek a nagydarab erős férfiak. Aztán egy ajtón léptünk be, és előttünk egy nagy terem nyílt meg, ami engem leginkább egy discora emlékeztetett, csak éppen a táncparkett hiányzott. Mindenhol kényelmesnek tűnő fotelek az asztalok körül. Gondoltam, hogy nem csak céltalanul keringünk a teremben, hanem egy konkrét asztal felé tartunk.
Nem is tévedtem, odaérve egyből megpillantottam Ashleyt – mondjuk elég könnyen észrevehető volt, már messziről integetett – majd Nikkit, Kellant, Kristent és Taylort. Egy gyors üdvözlés után a lányok saját kis körükbe vontak be, Kellan pedig elrángatta Robertet. A csajokkal sok mindenről beszélgettünk, mindent tudni akartak Robertről és rólam.
Mihelyst volt egy szusszanásnyi pihenőm, körbenéztem a társaságon és feltűnt, hogy Jackson nincs itt. De még mielőtt ezt szóvá tehettem volna, teljes sötétség lett a teremben. A színpadon megjelent négy alak, s az összes reflektor rájuk irányult.
Robert a kezem után nyúlt – vagy legalábbis feltételezem, hogy Ő az, mert az érintése nagy is ismerős volt, bár azt nem tudom, mikor ült le mellém – majd viszonozva, belekulcsoltam a kezem az övébe.
A zene elkezdődött, én pedig kényelembe helyezve magam, hallgattam a számomra még teljesen ismeretlen ütemeket.
Mikor az első számnak vége lett, Rob felé fordultam.
- Az ott Jackson? – kérdeztem kihasználva a pár perc csöndet.
- Igen. – bólintott. – Tetszik?
- Nagyon is! Viszont, arról sejtelmem sem volt, hogy van zenekara! – néztem vádlón rá, mire Ő csak nevetett.
Megjátszva a sértődöttet, elfordultam tőle. Épp egy újabb szám kezdődött, és bennem kérdések fogalmazódtak meg. Ezekre pedig minél előbb választ akartam kapni. Félretéve az előző rossz kedvemet, egy hirtelen mozdulattal megcsókoltam Robertet.
A körülbelül egy órás koncert hátralevő részében rendesen kifaggattam mindenről. Közben a lányok – na meg hát persze Kellan – folyamatosan gondoskodtak arról, hogy mindig teli legyen a poharam. Viszont most én is figyeltem magamra. Semmi kedvem nem volt, még egyszer eljátszani, ami Los Angelesben történt…
Hamarosan Jackson is megérkezett az asztalunkhoz. Most már mindent tudtam az együttesről, de azért kicsit rosszul esett, hogy nem avattak be. Megismerkedtem a 100 Monkeys tagjaival – mert, hogy ez a nevük. Egy kis időt töltöttek az asztalunknál, aztán már csak Jacksonnal kellett beérnünk, ám a továbbiakban is remekül szórakoztunk. A zenét már nem ők szolgáltatták, de a jó hangulatunk egy percre sem hagyott alább – Kellan és Jackson gondoskodott róla… Mindnyájan hozták a formájukat! :)
Az idő rohamosan haladt előre. Már csak öt perc van hátra és egy új évhez érkezünk.
A jövőben két nagyon fontos dolgot szeretnék véghez vinni. Először is, ezt a félévet a tanulásra kell fordítanom, mivel vészesen közeledik az érettségi időpontja. És aztán ebből következik, a második vágyott célom. Nem akarok egyetlenegy percet sem Robert nélkül tölteni, ami valóra válhat azzal, hogy sikeres érettségit teszek.
Gondolataimból hangos kiáltások, - egybefüggő hangmasszává olvadva össze - a pezsgők durrogása és a poharak csilingelése térített ki. Valószínűleg éjfél van - tudatosult bennem. Ekkor Rob lépett oda hozzám, két pohárral a kezében. Az egyiket felém, nyújtotta.
- Boldog Új Évet! - mondtuk egyszerre, koccintás közben. Aztán sorra jöttek a többiek is: sikeres évet kívánni, és pezsgőt inni.
A társaságban, nagyjából már csak Rob és én maradtuk még mindig józanok. Bár ennek volt, aki nem igazán örült: Kellan folyamatosan arra játszott, hogy Robertet leitassa. Sorra hozta neki a tömény szeszes italokat.
- Gyerünk! Igyál má’ velem! – ült le közénk. Szerintem belefáradhatott a sok mászkálásba, és hát szegénykém nem volt épp a legjobb passzban.
Robert találomra az egyik pohár után nyúlt, - nem értettem, miért választotta pont azt: gusztustalan kék színe volt, és valószínűleg az íze se nyűgözne le. – felemelte, s Kellanéhoz tartva koccintottak.
Míg Kellan leküzdötte az utolsó cseppig, Rob egy hatalmas mosoly kíséretében szépen, lassan visszatette a poharat az asztalra.
Úgy láttam sikerült a terve, mert Kellan – egy időre legalábbis biztosan – magunkra hagyott minket.
A teremben szinte semmilyen szabad hely nem állt rendelkezésre, de lehet, hogy ezt csak én gondoltam így. A srácok minden akadályt leküzdve táncra perdültek… Roberttel remekül mulattunk rajtuk.
Nem sokkal később úgy döntöttünk, ideje lenne hazamenni. Felajánlottuk Kellannak, hogy esetleg eljöhetne velünk. Ám ő még nem nagyon akaródzott indulni. Végül jó kezekben hagytuk ott: Ashley vette pártfogásba, és remélem épségben haza is szállította.
Amint Robert leparkolt, én egyből a ház felé vettem az irányt. Elkészültem a lefekvéshez, aztán bedőltem az ágyba. Úgy éreztem, akár napokat is át tudnék aludni…