22. fejezet

Már február közepe van... Meglepően gyorsan telt el ez a másfél hónap. A hétköznapjaimat monotonitás jellemezi: délelőtt suli, s amint hazaérek, nekiállok tanulni. Mikor Rob végez, a munkával átjön, vagy én megyek át hozzá...
Robertnek újra elkezdődtek a forgatások, és ezzel együtt apunak is. Sokkal több energiájukat veszi igénybe, mint az első rész, bár most sokkal kevesebb időt tölt a színfalak mögött. Elmondása szerint ennek ő felettébb örül, legalább több időt tud velem lenni.
Sokszor van úgy, hogy én még a könyvek fölött görnyedek, ő pedig engem néz. Persze ilyenkor jóval nehezebb az anyagra összpontosítanom, de nem hajlandó addig is valami értelmeset csinálni. És a folytonos kifogása az, hogy ez igenis értelmes elfoglaltság.
- Kicsim! Kellj fel, el fogsz késni! - rázogatott Robert szerda reggel.
- Csak egy kicsit hadd pihenjek még... - nyafogtam, s a fejemre húztam a takarót.
- Nem, erre most nincs idő. Tényleg késésben vagyunk! - mondta, miközben lerántotta rólam a fedezékem.
- Jól van. - adtam meg magam végül. Tehetek én arról, hogy egy hosszúra és jóra sikerült éjszaka után, ilyen nehéz felkelni?! A válasz igen... De nem bánom!
Mire végeztem Robert már lent várt indulásra készen. Gyorsan vezetett, így épp időben értem a sulihoz. Elköszöntem tőle és rohantam az első órámra.
- Sziasztok! - köszöntem Katenek és Danielnek, miközben leültem a helyemre.
- Mi az? Talán üldöz valaki? - mosolygott Dan.
- Dehogy, csak egy kicsit elaludtunk...
- Oh, már értem! - nevetett Kate. Nagyon jól tudta, többes számot csak akkor szoktam használni, ha Roberttel töltöm az éjszakát. Nem firtatták tovább a dolgot.
Az órák nagyon gyorsan elteltek. Együtt mentünk a menza felé.
Danielen eddig sosem látott izgalomra figyeltem fel. De nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam, mi ennek a nagy jókedvnek az oka. Amint leültünk az asztalhoz, egyből belekezdett:
- Lányok, van kedvetek eljönni a holnapi kosármeccsre?
- Persze! - vágta rá Kate azonnal.
- Holnap délután? - húztam az időt, mivel fogalmam sem volt, van-e hozzá hangulatom.
Engem egyáltalán nem dobott fel annyira az ötlet, mint Katet.
- Igen! Kérlek, Tia. Mondd, hogy ráérsz!
- Rendben, ott leszek! - adtam meg magam végül.
- Akkor én most megyek, majd találkozunk! - de azt hiszem, ez nem nekem szólt.
Ebéd után, rögtön haza indultam. Gyorsan nekiálltam a tanulásnak, hogy minél előbb kész legyek. Szerencsére tényleg nem kellet túl sok időt a tanulásra fordítanom.
Éppen lefelé indultam az emeletről, amikor megszólalt a csengő. Csak vártam a lépcsőfordulóban, hogy vajon ki lehet az… aztán meghallottam Robert hangját, amint épp aput üdvözli. Nem is számítottam ilyen kellemes meglepetése, ma este.
Lefutottam a földszintre, és Rob nyakába ugrottam.
Anyu még nem igazán készült el a vacsorával, úgyhogy addig mi birtokba vettük a nappalit- szegény apu, kiszorult a konyhába. Leheveredtünk a kanapéra. Én Rob ölében feküdtem, ő pedig a hajammal játszott.
- Holnap kosármeccsre vagyok hivatalos. – avattam be a programomba.
- Valami sulis dolog, igaz?
- Igen. – mondtam, de még én is meglepődtem hangom közömbösségén.
- Ha jól látom, nem rajongsz túlzottan az ötletért. – vonta le a következtetést, és be kell, lássam teljesen igaza volt.
- Nem nagyon! De legalább a barátaimmal leszek! – mosolyodtam el.
- Ezt támogatom! Úgyis kezdtem már magam bűnösnek érezni, hogy elhanyagolod miattam őket!
- Ez butaság! – ültem fel, hogy a szemébe nézhessek. – Nem hanyagolok el senkit!
- Rendben! Ezt biztosan állíthatom, de csak az én részemről! – mosolygott, majd megcsókolt.
A konyhából finom illattok szálltak kifelé, úgyhogy felálltam a kanapéról, Robertet is magammal húzva. Jóízűen fogyasztottuk el a vacsoránkat, közben pedig anyuékat is beavattam a holnap délutáni eseményekbe.
Nevetséges, hogy ők is mennyire lelkesednek azért, hogy a barátaimmal leszek. Tudtam nagyon jól, egyáltalán nem töltök kevés időt velük. Az, hogy az iskola után nem találkozunk, nem azt jelenti, hogy elhanyagolom őket… Mindenkivel ugyan olyan jó a kapcsolatom, mint év elején. Szerencsére, már hozzászoktak ahhoz is, hogy Robert a barátom, ha előfordul, hogy cikkeznek rólunk, már nem úgy kezelik, mint decemberben. És ennek én kimondottan örültem.
Vacsora után Robbal elbúcsúztunk egymástól. Megpróbáltam maradásra bírni, de semmi esélyem nem volt „egy reggeli korán keléssel” szemben, úgyhogy ha nehezen is, de ki kell bírnom nélküle, minimum 24 óráig.
Reggel nagy nehézségek árán, de azért leküzdöttem az álmosságom, és szépen komótosan felöltöztem, megreggeliztem, majd elindultam az iskolába.
A mai nap talán pontosan az ellenkezője volt a tegnapinak… az óráim iszonyatosan lassan teltek el. A szerencsésebbek, vagyis a kosarasok – köztük Daniel is – az utolsó két óráról elmehettek.
Az egész suli a mai meccsről beszélt. Először nem értettem mire ez a nagy felhajtás, de aztán drága barátnőm felvilágosított: ha ma nyer a csapat, akkor bejutnak a Bajnoki Döntőbe.
Nem rajongok túlzottan a labdajátékokért, de mivel már megígértem, hogy ott leszek, nem hagyhatom ki. Igazából Daniel vett rá, hogy elmenjek.
Együtt fogyasztottuk el az ebédünket Kate-vel, aztán a sportcsarnok felé vettük az irányt. Dan már messziről kiszúrt minket és heves integetésbe kezdett.
Kate csak úgy sugárzott a boldogságtól. Majd kiugrott a bőréből, hogy végre láthassa őt. Bár szerintem elég sokszor végignézett már egypár kosáredzést, de ezt most teljesen más volt-számára biztosan. Nekem csak egy egyszerű gimis meccs.
Közben én is leértem a pályára, ahol már türelmetlenül vártak rám.
Úgy vettem észre igazán jól megvannak, és fülig szerelmesek egymásba. Legalábbis Kate biztosan. A szemében folyamatos csillogást fedeztem fel, ha Daniel közelében van. Viszont ugyanez nem mondható el Danről. Rajta ezek a jelek nem olyan nyilvánvalóak. De az egésznek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, csak pasiból van - zártam le magamban a dolgot, mert odaértem hozzájuk.
- Szia - köszöntem, egy mosolyt erőltetve az arcomra.
- Hello!! - ölelt meg.
Dan megmutatta, hol fogunk ülni - természetesen az első sorban kaptunk helyet, hogy mindent tökéletesen lássunk. Sok sikert kívántunk az egész csapatnak, aztán Daniel magunkra hagyott minket. Olyan gyorsan viharzott el, mintha ott sem lett volna.
Kate egyfolytában szóval tartott, így esélyem sem volt elkalandozni. Mindenféléről csacsogott.
Aztán úgy éreztem, megmenekültem, mert a játék elkezdődött. Nem is tévedtem, mintha Katet megbabonázták volna. Feszült figyelemmel nézte végig az egész meccset.
Be kell látnom, nem is volt unalmas, sőt még élveztem is. Az eredmény végig nagyon szoros volt, a győzelmet végül az iskolánk aratta, egy utolsó hárompontos dobással.
A meccs után a csapat tagjai és az összes fiú barátnője egy kávézóba mentek, megünnepelni a győzelmet. Engem is hívtak, de valahogy ahhoz már tényleg nem volt kedvem. Csak arra vágytam, hogy végre viszontláthassam Robertet.
Lehet, hogy pont erről beszéltek anyuék. Talán tényleg kissé mellőzöm a barátaimat. De ha egyszerűen nem bírok meglenni Rob közelsége nélkül! Hiányzik, és ezt sosem fogom letagadni, vagy elfojtani magamban.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy majdnem lekéstem a buszt. Elég hamar hazaértem, pedig sokkal későbbre számítottam.
- Sziasztok! – léptem be a konyhába. – Oh, szia! Nem is gondoltam, hogy már itt vagy! – közöltem Roberttel.
Rendesen kifaggattak a meccsről, minden egyes részletét tudni akarták. Elég szép élménybeszámolót tartottam, miközben elfogyasztottam egy meleg szendvicset, amit anyu készített vacsora gyanánt. Aztán végre befejezték, és én megszabadultam a „vallatóimtól”.
Magunkra hagytak minket, de mihelyst végeztem a mosogatással, a szobám felé vettük az irányt.
- És ma? Itt maradsz?
- Csak, hogyha szeretnéd! – kaján vigyor terült szét az arcán.
- Persze! – mondtam és nyomatékosan megcsókoltam.
Ő is beszámolt nekem a mai napjáról. Kölcsön kenyér visszajár - gondoltam. Ha már ő is kifaggatott engem, ez vele sem lehet másképp. De úgy vettem észre, mintha direkt kerülné a témát, talán nem igazán volt túl jó ötlet.
- Tudom, hogy valamit el akarsz mondani! – közöltem vele, de közben bíztatásként mosolyogtam.
- Igen, igazad van. – a hangja nagyon feszült volt.
Ez egy kissé megrémített. Nagyon kíváncsi lettem.
- Gyerünk, ki vele! – bátorítottam, de én sem voltam túlzottam jó állapotban.
- Szóval… a mai újságok. Azt írják, hogy összejöttem Kristennel.
Talán nem a legtökéletesebben reagáltam a dologra: kisebb nevetőgörcsöt kaptam. Robert értetlenül meredt rám. Kissé összeszedtem magam, aztán végre megbírtam szólalni:
- Tudod, hogy nem hiszem el, amit azok a pletykalapok írnak. Jobban hiszek neked, mint akármelyik cikknek! – húztam közelebb magamhoz, és apró puszit nyomtam a szájára.
- Köszönöm! Ez igazán jó hallani, de ugye tudod, hogy én is így érzek! – mondta, mikor véget vetett, egyre követelődzőbb csókjaimnak.
Csak bólintottam egyet, aztán újra birtokba vettem az ajkait. Viszont Rob nem hagyta, hogy pár csóknál messzebbre menjünk. Végül beláttam, hogy igaza van, mégiscsak vannak rajtunk kívül a házban.
Aztán elkezdtünk a lefekvéshez készülődni. Nem tudom mennyi idő lehetett, mikor elnyomott az álom, de Robert akkor már biztosan aludt.
Reggel kivételesen sikerült időben felkelnünk. Anyu és apu már elég jól hozzászoktak, hogy néha együtt töltjük az éjszakát, vagy itthon, vagy pedig Robertnél.
Reggeli után elvitt a suliba. Aztán, gyorsan elsietett a forgatásra.