20. Fejezet

- Hova mész? – kérdezte értetlenül, mikor hirtelen felálltam mellőle.
- Amikor beléd botlottam a telefonomért igyekeztem, mert csörgött. De akkor nem néztem meg ki hívott. Most jöttem rá, hogy anyuék nem lehettek, hiszen akkor te már rég beszéltél velük. – magyaráztam az előszobába menet.
- Értem. – mondta, mikor visszahuppantam mellé.
Jessica keresett. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhatott tőlem. A filmbemutató óta nem hallottam felőlük semmit… úgy döntöttem visszahívom.
- Szia Jess! Miért kerestél?
- Szia! – köszönt csendesen. Éreztem, hogy ez nem egy bájcsevely lesz. Nem szokott ő ilyen lenni.
- Mi történt? Megijeszt a hangod!
- Csak azért hívlak, mert…
- Igen?
- Gondoltam, jogod van tudni… - feszült figyelemmel hallgattam. - … Tomnak balesete volt.
- Úristen! Jól van?
- Nem igazán… most műtik.
- Odamegyek! – jelentettem ki.
- Úgysem tudnál mit csinálni, inkább maradj! Ha megtudok valamit, ígérem hívlak!
- Rendben, köszönöm! De mégis mi történt?
- Én sem tudok még semmi konkrétat… csupán annyit, hogy autóbalesete volt. Most mennem kell, talán mondanak valami bíztatót.
- Mindenképpen hívj! Szia. – feleltem, de már csak a megszakadt telefonvonal búgását hallottam.
Azt reméltem, hogy tényleg vissza fog hívni.
Pár perc után sem voltam képes teljesen felfogni, hogy mi is történt… még mindig késztetést éreztem, hogy odautazzak. Nem számít, hogy már nem vagyunk együtt, mint barátot szerettem és aggódtam érte.
- Kicsim! Mi a baj? Miért sírsz? – észre sem vettem, hogy a könnyeim kicsordultak.
- Tomnak… balesete volt… Jess hívott. – borultam a nyakába.
- Nem lesz semmi baja, nyugodj meg! – ölelt át szorosan.
- Remélem! Azt hiszem jobb lesz, ha most hazamegyek. – mondtam kicsit később.
- Elvigyelek? – ajánlotta fel.
- Köszi, de inkább ne. Szeretném kiszellőztetni a fejem.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte aggodalmasan.
- Igen. – feleltem már nyugodtabban. – És a szüleid?
- Ők a parkban vannak, de azért jó, hogy szóltál! – jelent meg egy halvány mosoly az arcán.
Gondolataimba merülve lassan sétáltam hazafelé. Ezt már igazából meg is szokhatnám… ha valami rendbe jön, akkor más kezd el aggasztani.
Jelen esetben Tom. A késztetés, hogy odautazzak egyre erősebb lett. Ami persze leginkább annak volt betudható, hogy még mindig nem hívtak.
Belépve a lakásba nem kaptam túl kedves üdvözlést:
- Tia! Ezt mégis hogy képzelted?! Reggel hagytál egy levelet, az isten tudja milyen korán. A telefont nem vetted fel, még szerencse, hogy Robertet utolértük. És most keveredsz haza… - támadott le anya.
- Sajnálom! – mondtam, mikor felé fordultam.
- Mi történt? – kérdezte apa ijedten. Gondolom, meglátta az arcomat. Nem nyújthattam valami kellemes látványt…
- Tomnak autóbalesete volt, és ezt Jessicától tudom. – próbáltam minden fontosabb információt egy mondatba sűríteni, hogy ne legyen mire rákérdezniük.
- Szívem, bocsánat. Mi nem tudtuk.
- Nem, igazad van. Legalább felhívhattalak volna titeket!
- Esetleg eszel valamit… vagy egyedül szeretnél lenni?
- Ha nem gond, akkor inkább az utóbbit választanám. – indultam el az emeletre.
Jól esett most egy kis magány. Lefeküdtem az ágyra és elmerültem a gondolataimban. Valószínűleg el is aludtam volna, ha nem szólal meg a telefonom.
- Szia! Mi a helyzet? – kérdeztem idegesen.
- Nyugalom, Tia. Minden rendben!
- Azért ezt ne mond, az előbb arról volt szó, hogy műtik…
- Igen, tényleg meg kellett operálni. De most már sokkal jobban van. Hamarosan magához fog térni.
- Mégis mi történt, tudsz már valamit?
- Várj csak! Kérdezd meg inkább Tom-ot!
A belsőm erősen tiltakozott ellene, igazából féltem ettől a beszélgetéstől.
- Tia? – hallottam egy ismerős hangot. Teli volt nyugalommal.
- Szia Tom! – köszöntem kissé félénken
Elmesélte, hogy mi történt vele. A térdszalagjai elszakadtak, ezért kellett megműteni.
A hangjából úgy éreztem, már egész jól lehet. Nem igazán hallottam, hogy tényleg nagy bajnak fogná fel, ami történt vele. Ez egy kissé engem is megnyugtatott, de az érzések össze-vissza kavarogtak bennem. Aggódtam Tomért, nagyon is. Ugyanakkor sajnáltam Robertet. El sem tudtam képzelni, vajon belőle mit válthatott ki ez az egész. Ő miként fogja fel ezt a dolgot, azt, hogy én erre az egészre milyen formában reagáltam.
Még mindig nyugtalan voltam, de azért összeszedtem magam. Lementem anyuékhoz, közöltem velük a történteket, hogy miket tudtam meg Tomról, aztán visszamentem a szobámba.
Hanyatt dőltem az ágyon, és próbáltam kikapcsolni. Megfogadtam, hogy egyhamar nem megyek vissza Los Angelesbe, most mégis azon gondolkoztam, mikor tudnám meglátogatni Tomot. Azért annyit megígértettem vele, hogy mindenről tájékoztat. Újra elálmosodtam, csak most engedtem is a kísértésnek, és az öntudatlanságba merültem. Álmomban a Stanley parkban sétáltunk Roberttel. Nagyon sokat beszélgettünk, és épp kérdezni akart valamit, amikor hirtelen felébredtem.
Morcosan nyitottam ki a szemem, ám amint oldalra fordultam Robert mosolygott rám.
A pillanatnyi rosszkedvem egyből elillant, mikor megcsókolt.
- Hallom, minden rendben van. – kezdte. – Vagyis, hogy nincs komoly baj.
- Igen, szerencsére. – válaszoltam, mihelyst megértettem, Tomról beszélgetünk.
- Kicsim, kérdezhetek valamit? – szólalt meg pár perccel később.
- Persze. – néztem rá gyanakvóan.
- Mit álmodtál?
Megijedtem. Vajon mit műveltem már megint?! De mielőtt még visszakérdezhettem volna, Rob folytatta:
- Tudod, egy ideje itt vagyok. Figyeltem, ahogy alszol… és többször is mosolyogtál. Aztán, mikor felébredtél, mintha mérges lettél volna… csak kíváncsi vagyok. – nevetett.
- Veled álmodtam. – sütöttem le a szemem. – Gondolom, érdekel, hogy mit. Szóval, együtt sétáltunk és beszélgettünk. Ne kérdezd, hogy miről, mert fogalmam sincs. – néztem fel rá.
- De hát akkor, miért voltál dühös?
- Mert felébredtem… a lényegnél. Elkezdtél kérdezni valamit, de hogy mi volt az pontosan, nem tudom. – szontyolodtam el. Viszont Robert arca felderült, és mosolyra húzódott a szája.
- Mi az? – nem bírtam a kíváncsiságommal.
- Azt hiszem, tudom mi lehetett az a kérdés.
Teljes csend telepedett a szobára. Egyikünk sem szólalt meg.
- Emlékszel, hogy reggel akartam kérdezni valamit, de a szüleim megzavartak? – kezdte végül Robert.
- Persze, hogy emlékszem. – és akkor beugrott, hogy az álmomban pontosan ugyanúgy zajlott minden, mint a reggeli közben, csak épp a helyszín volt más.
- Akkor belekezdek, immár másodszor… Szóval, mit szólnál hozzá, ha esetleg érettségi után hozzám költöznél? – hát ez váratlanul ért… megszólalni sem tudtam.
Egy percig csak mozdulatlanul ültem, majd miután felfogtam a szavait, a nyakába borultam.
- Akkor ez most? – kezdte bizonytalanul.
- Igen! – suttogtam a fülébe.
- Szeretlek! – mélyen a szemembe nézett. – Mindennél jobban! – mondta, majd megcsókolt.