25. Fejezet

- Jössz? Megveszem a jegyet. - álltam fel pár perc múlva. 

- Te… Tényleg velem akarsz jönni?

- Igen.

- Ne érts félre, én örülnék a legjobban, ha mellettem lennél… De most nem hagyhatod ott napokra a sulit!

- De, Te fontosabb vagy, mint az iskola! Veled szeretnék menni.

- Talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom…

Hát jó, ha tényleg ezt szeretnéd! - adtam meg magam végül. - Ugye majd felhívsz, ha megérkeztél és lesz egy kis időd?

- Persze.

Megvártam, amíg felszáll a gépre, hívtam magamnak egy taxit, s hazamentem. Belépve az ajtón, anyuék értetlenül meredtek rám.

- Lebeszélt… Azt mondta, majd felhív! - közöltem, miközben levettem a kabátom. Mivel nem szóltak semmit, felmentem a szobámba.

A telefonom felhangosítottam, hogy halljam, ha Robert hív. Elkezdtem pakolászni… Tudtam, hogy legalább három óra, mire leszáll a gépe. A tanulásra is sort kerítettem, aztán időközben elnyomott az álom.

Reggel az órám ébresztett. Egyből a mobilom után nyúltam, ám csak egyetlen egy nem fogadott hívásom volt… Az is Katetől. Nem vettem a fáradtságot, hogy visszahívjam, mondván úgyis találkozunk egy órán belül…

Egész nap próbáltam elérni Robertet, de hiába. Egyre jobban úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet az oka annak, hogy Rob nem keresett…

Végső elkeseredésemben felhívtam Ashleyt.

- Szia. Zavarok?

- Szia Tia! Nem, dehogy! Mi újság?

- Igazság szerint…

- Igen? - szakított félbe.

- Robert megígérte, hogy felhív, amint leszállt a gépről, de mióta elválltunk nem hallottam róla... Aggódok, hogy nem-e történt valami baj…

- Nyugi! Én nemrég beszéltem vele.

- Tényleg? - döbbentem le.

- Igen.

- És mit mondott?

- Hát… Hogy körülbelül öt napig marad ott. Lizzynek volt balesete, legalább három hétig a kórházban kell lennie.

- Köszi. Szia. - azzal megszakítottam a vonalat.

Ezt aztán tényleg nem tudtam mire vélni. Két napig még próbáltam elérni, mind hiába…

Csütörtökön suli után nem hazafelé vettem az irányt, hanem Robert lakásához. Iszonyatosan hiányzik… Hétfő este óta még a hangját sem hallottam.

Amint beléptem az ajtón, akarva-akaratlanul is, de a szemem könnybe lábadt. Lepakoltam, majd felmentem a hálóba, s lefeküdtem az ágyra. Az ágynemű mélyen átvette az illatát… Még jobban hiányzott.

Nem tudom, mióta feküdhettem ott, mikor elhatározásra jutottam. Nem fogom hívogatni, akármennyire is nehéz, ki kell bírnom…

Lementem, mikor a konyhaasztalon megpillantottam egy tollat. Kivettem egy füzetet a táskámból, s kitéptem egy lapot. Úgy döntöttem, írok neki.

 "Szia!

Nem tudom, hogy mikor olvasod ezt, de nem is érdekes.

Sejtettem, valahol legbelül, hogy nem tudtál nekem teljesen megbocsátani… De mint már mondtam nem én csókoltam meg, és próbáltam szabadulni, de nem tudtam.

Amikor hazaértem és elkezdtem sírni, az amiatt volt, mert kétségbe estem.

Tudtam, hogy el kell mondanom neked, de féltem, hogy fogsz majd reagálni. Eddig is mindent elmondtam. Még ha fáj is… Érzem, helyesen cselekedtem.

Viszont tőled egyáltalán nem erre számítottam. Úgy gondoltam a reptéren kibékültünk, mindent megbeszéltünk…

Megígértem, hogy felhívsz, amint leszálltál a gépről, és ha lesz egy pár perced.

" Remek " érzés volt Ashleytől megtudni, hogy megérkeztél és legalább öt napig, ott maradsz.

Megértem, mellettük a helyed… De azt hittem, vagyok annyira fontos számodra, hogy egyszer legalább felvedd azt az átkozott telefont, vagy visszahívj!

Őszinte leszek: csalódtam Benned… Bármire csak erre nem számítottam! Nem tudom, mit gondoljak…

Ha fontos vagyok még egy kicsit is számodra, akkor tudod, hogy hol találsz.

Még két mondat Tőled…

Az egyiket két nappal azelőtt mondtad, hogy összevesztünk, mikor a cikk megjelent. Gondolom, emlékszel: te is bízol bennem…

A másikat a reptéren: " Soha, de soha nem akarlak elveszíteni!"

Csak hogy tudd, én még mindig nagyon szeretlek!!!

Tia."

 

Otthagytam a konyhaasztalon, összeszedtem a cuccomat és elindultam haza. Amint beértem a lakásba felvonultam, s senkivel és semmivel nem foglalkozva ledőltem. Az öntudatlanság szépen lassan utolért.

Péntek reggel pocsék hangulatban ébredtem… Amit csak tetézett, hogy mikor az osztályba értem Kate és Dan jókedvűen beszélgettek egymással.

- Szia! - köszöntek.

- Hali. - mondtam Katenek. Daniellel azóta sem beszélek.

- Tia, ne csináld már!

- Mit? - kérdeztem értetlenül.

- Miattam, nem kell bunkózni vele… Már túltettem magam ezen… Tényleg!

- Ez nem csak a… Szakításotok miatt van. - nyögtem ki csendesen.

- Hanem? - érdeklődött.

Elmeséltem neki mindent… Bár ne tettem volna! Megdöbbent, s a rossz az volt, hogy utána nem is szólt hozzám. Pedig első órákon általában sokat szoktunk dumálni.

Hamar elegem lett… A második óra után fogtam magam, összepakoltam és elmentem a suliból. Úgy éreztem az egész világ összeesküdött ellenem.

Hazamentem és legnagyobb szerencsémre nem találtam otthon senkit. Anyu gondolom vásárolni volt, apu pedig forgatáson.

Összepakoltam egy táskába pár ruhát, aztán felhívtam Kellant, hogy találkozzunk egy fél óra múlva a parkban. Micsoda mázli, hogy ö most nem dolgozik.

- Szia! - köszöntem neki, mikor megláttam.

- Hugi! Mi újság? - ölelt meg.

- Semmi.

- Nem kéne neked suliba lenned? - kérdezte rögtön.

- De, kéne…

- Mi a baj?

- Ez egy kicsit bonyolult…

- Na, ki vele!

- Nálad aludhatnék a hétvégén? - néztem rá könnyes szemekkel.

- Persze, gyere! - belém karolt, s elmentünk a kocsijához, majd hozzá.

Útközben azon gondolkodtam, hogy mit és hogyan mondjak el neki. Amint beértünk a lakásba, a nappaliba vezetett. Leült velem szemben és kérdőn nézet rám.

- Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek, hogy itt vagyok!

- Rendben. De Tia, mire jó ez?

- Szükségem van egy kis nyugira… Rendeznem kell a gondolataimat… Az pedig úgy nem megy, ha anyuék óránként benéznek, élek-e még.

- Összevesztetek Roberttel?

- Ezt ne tőlem kérdezd… Amióta Londonba ment nem hallottam róla…

- Azért telefonon csak beszéltek!

- Bárcsak… Hiába hívtam, nem vette fel. Amit tudok róla, azt is Ash mesélte…

- Tudtam én, hogy Rob nem normális! - horkant fel.

- Beszéltél vele?

- Nem. Elmeséled, hogy mi történt?

A mai napomig bezárólag mindent elmondtam részletesen. Most már legalább nem én voltam az egyetlen, aki nem értette Robert viselkedését… Aztán csak csendben ültünk, nekem pont erre volt szükségem. Ő közben készített nekem- és természetesen magának- pár szendvicset, majd visszahuppant mellém.

- Tudom, hogy nem vagyok a legjobb társaság. Biztos terveztél mára mást, menj csak nyugodtan, én elleszek.

- Igazság szerint, egy kiadós alvást terveztem, semmi mást. - ásított egyet.

- Akkor aludj! - mosolyogtam rá.

Felállt, de csak a mosdóba ment. A telefonja a dohányzóasztalon rezgett párat. Akarva-akaratlanul is rápillantottam és megláttam, hogy sms-e jött… aputól. Vajon mit akarhat Kellantól?! Kíváncsiságom úrrá lett rajtam és megnyitottam az üzenetet:

" Rendben. Köszönöm, hogy szóltál! Tia jó kezekben lesz. Üdv, Peter."

Teljesen ledöbbentem, azon, amit a kijelzőn láttam.

Hát Kellan mégsem bírta tartani a szájat! Sikerült nagyon felhúznom ezen az egészen magam. Mikor végre meg tudtam nyugodni, már tisztán láttam a helyzetet. Lehet, hogy pont Kellan cselekedett helyesen. Valószínűleg apuék iszonyatosan aggódtak volna értem… Már csak abban reménykedtem, hogy nem jönnek ide.

Miután megmutatta a vendégszobát, elvonult egy kicsit pihenni. Én addig jobban körülnéztem. Az egész lakás az ö stílusát tükrözte. Azért be kell, valljam, kicsit csalódtam, persze pozitív irányba. Mindenhol rend volt, amit Kellanból nemigen néznék ki…

A konyhába indultam, megnézni ott mi a helyzet. Gondoltam meghálálom a vendéglátását valami finommal, amit nagyon szeret. Hirtelen csak a palacsinta jutott eszembe… "drága bátyám" legnagyobb szerencséjére, minden hozzávaló megvolt.  Így hát neki is láttam elkészíteni. Már épp végeztem, mikor hallottam, hogy nagyokat ásítva jön a konyha felé.

- Épp időben… - mondtam neki mosolyogva. – már azt hittem, fel sem kelsz!

- Nem is állt szándékomban, de ez az illat…

- Gyere, egyél!

Nem kellett kétszer mondanom. Máris az asztalnál ült és neki esett a palacsintának.

- Hugi, ez nagyon finom lett! – bólogatott elismerően, pár perc múlva. – Azt hiszem, fel vagy véve! – vigyorgott.

- Oh, micsoda megtiszteltetés! - nevettem vele.

- Te nem eszel?

- Nem. Nincs étvágyam. – komorodtam el.

- Pedig kéne! Még a végén valami bajod lesz… - mondta immár teljesen komolyan.

Vacsi után, a nappaliba mentünk tévézni. Üveges tekintettel meredtem a képernyőre, de nem is figyeltem arra, ami éppen ment. Megint Roberten gondolkodtam, mint oly sokszor… A reptéren elhangzott szavai csengtek a fülemben: nem akar elveszíteni… Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém, mi ez az egész. Ashleyvel hajlandó beszélni, velem nem.

Aztán ott van még Kate is… szinte biztosra vettem, hogy utál. Danielre most túlságosan haragudtam. Amíg a dolgok nem rendeződnek – mert én ebben bíztam – addig képtelen vagyok megbocsátani neki. 

Kezdtem úgy érezni, teljesen egyedül maradtam… Egyetlen egy, számomra jelentéktelen dolog, ennyire felforgatta az életemet, ilyen rövid idő alatt. Nem akartam elhinni! Az egész egy rémálomnak tűnt, azt vártam, mikor ébredek fel végre.

Sokáig gondolkodtam, aztán éreztem, hogy a szemhéjaim elnehezednek, és én készségesen adtam át magam az öntudatlanságnak. Félig feleszméltem, mikor Kellan az ölébe vett és felvitt a szobába, de nem volt erőm kinyitni a szemem. Gondosan betakart, majd elindult kifelé.

- Köszönök mindent! – mondtam csendesen, mielőtt még kiment volna.

- Szép álmokat, Tia! – felelte, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. 

Az egész hétvégét Kellannal töltöttem, jó hangulatban. 

Hétfőn valamivel jobb kedvem volt, mikor kiszálltam a kocsijából, ezt meg is jegyezte.

Az órák nagyon rövidnek tűntek. Amint az utolsóról is kicsengettek, érdekes hang ütötte meg a fülem. A folyosóról sikítozást hallottam, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az egésznek. Szépen lassan összepakoltam, s megindultam kifelé.

A terem előtt megdöbbenve láttam, hogy ki áll velem szemben. A nagy felhajtás közepén ott állt Ő, rám várva…