23. Fejezet

Sziasztok!!!
Itt az újabb fejezet. Reméljük tetszeni fog és most sem fukarkodtok odabiggyeszteni egy-két megjegyzést! :)
Ehhez a részhez is van egy újabb zene, amit örömmel vennénk, ha meghallgatnátok! (Megtalálod a zenelejátszóban is!)

Jó időtöltést kívánunk! Ivett&Csilla

23. fejezet

A pénteki napom szélsebes gyorsassággal ért véget. Voltak órák mikor a túlélésért küzdöttünk, de végül szerencsésen átvészeltük ezt is. És most előreláthatólag, egy remek hétvégének nézek elébe. Az iskola után rögvest haza indultam. Úgy döntöttem, nem halasztom a tanulást szombatra, hanem inkább nekiállok még ma, de alig hogy elkezdtem, megszólalt a telefonom.
- Szia Kate! Mi újság? - kérdeztem könnyedén.
- Szia. - szipogta.
- Mi a baj? - kissé megrémültem, vajon mi történhetett?!
- Tia! Muszáj veled beszélnem... Gyere át, kérlek!
- Rendben. Egy fél órán belül ott leszek.
- Köszönöm - mondta csendesen, majd a vonal megszakadt.
Felpattantam a székről, villámgyorsan összeszedtem pár cuccot - arra az esetre, ha éjszakába nyúló beszélgetésbe burkolódznánk - aztán lerobogtam a lépcsőn. Csak anyut találtam otthon, de szerencsére volt olyan kedves, hogy elvigyem engem Katehez. Útközben mindent elmondtam neki - ám, mivel én sem tudtam túl sok konkrétumot - ez csak nagyvonalakban sikerült.
- Annyira jó, hogy itt vagy! - borult a nyakamba, Kate az ajtóban.
- És addig nem is megyek sehova, míg meg nem tudom, mi ez az egész. Miért sírtál?
Magával húzott az emeletre. Bementünk a szobájába, és letelepedtünk az ágyra. Csendben figyeltem, mi az oka a hirtelen hangulatváltozásnak.
- Daniellel suli után a parkba mentünk... sétálni, legalábbis akkor még így gondoltam. Aztán
leültünk egy padra, és bár elég nehezen, de végül kinyögte, hogy szakítani akar... - a szemében könnycseppek csillantak meg.
- De hát miért? - érdeklődtem, mikor magamhoz tértem az ámulattól.
- Azt mondta neki ez nem megy... Ne okoljam magam, ez egyedül az ő hibája. Nem akar megbántani, és őszintén reméli, hogy barátok maradunk.
- Már hogy ne lenne az ő hibája! - akadtam ki. - És egyáltalán mi az, hogy neki ez nem
megy?!
- Majd túl leszek rajta! Szerintem ne is foglalkozz vele. Inkább felejtsük el! – jelent meg egy
halvány mosoly az arcán, de nem győzött meg túlzottan.
- Annyira sajnálom! - öleltem meg.
- Itt maradsz? – kérdezte, mikor kibontakozott az ölelésünkből.
- Ha szeretnéd!
Elkészültünk a lefekvéshez. Kate elég hamar elaludt, legalábbis én úgy vettem észre. Nekem ez már nem ment olyan könnyen. Folyton azon agyaltam, hogy miért csinálta ezt Daniel. Ha rájuk néztem, tényleg elhittem: fülig szerelmesek egymásba. Nem igaz, hogy két hónapra volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, mégsem működik a dolog…
Szombaton, reggel együtt megreggeliztünk. Úgy látszott, Kate egy cseppet megnyugodott, de még mindig nem volt teljesen önmaga. Sosem láttam még, ilyen csöndesnek.
Közben birtokba vettük a nappalit, és valami filmet kezdtünk nézni. Viszont sejtelmem sem volt mi a címe, vagy egyáltalán miről szól. Teljesen másfelé kalandoztam.
Rengeteget agyaltam azon, hogy mivel tudnám jobb kedvre deríteni. Logikusan végiggondoltam… mi volt az, ami nekem, annak idején segített. Első sorban volt akivel, meg tudtam beszélni, aki ment már hasonlón keresztül. Na meg aztán a távolság, ami ebben az esetben kilátástalan helyzetet idézett elő: nap mint nap találkozni fog Daniellel. Nem találtam semmilyen értelmes megoldást, úgyhogy egy kicsit mellőztem a témát.
Az egész hétvégét Katevel töltöttem. Egy percre sem hagytam magára.

A suliban, aztán sokkal rosszabbra fordultak a dolgok. Látszott rajta, egyre nehezebben viseli és ez így ment egy héten keresztül. Fogalmam sem volt, mivel téríthetném ki az önmarcangolásból. Péntek délután van, vajon mit lehetne csinálni egy olyan napon, amikor végre nem kell a tanulással foglalkozni.
És végül beugrott: a jó társaság. Tudtam is hogy kit, vagy inkább kiket kell megkérnem. Egyből megvolt a terv: egy délutáni mozi Kellannel és Jacksonnal.
- Tia? Minden oké? – zavarta meg Kate a gondolatmenetemet.
- Persze, miért ne lenne… Csak egy kicsit elmerengtem.
- Igen, azt észrevettem! – mosolygott. – Kicsöngettek!
- Oh, oké! Figyi, adj nekem öt percet! – álltam fel az asztalunktól, és a kabátom zsebében
kezdtem kutatni, a telefonom után.
Kate, érdeklődve figyelt engem. Végig szem és fültanúja volt a beszélgetésnek, ezért mindent megtudott a remek ötletemből.
- Moziba megyünk. – nyugtázta, mikor leraktam a telefont.
- Igen, de nem akármilyen társassággal ám, hanem Kellannel és Jacksonnal.
- Rendben, benne vagyok. – de azért nem volt túlságosan boldog.
- Nem is fogattam volna el, nemleges választ! Most hazamegyek, de akkor a mozi előtt
érted jövünk. – akaratlanul is többes számot használtam, mert már belül tervezgettem, ráveszem Robertet is a programra.
- Rendben, akkor majd később találkozunk! – búcsúztunk el egymástól.
Elég hamar hazaértem. Beavattam apuékat a délutáni programba, aztán felhívtam Robertet, hogy mi a terve mára. Mivel nem volt semmi konkrét, áthívtam hozzánk, majd személyesen elújságolom a tervemet. A srácokkal úgy beszéltem meg, hogy majd a mozinál találkozunk.
Roberttel minden zökkenőmentesen zajlott. Egyből belement, és semmi kifogása nem volt a mozi ellen. Gyorsan összeszedtem magam, bepakoltam pár cuccot – mert úgy terveztem, ma nála töltöm az éjszakát. Felvettük Katet, és egy remek délután elébe néztünk…
Kellan és Jackson már vártak minket. Mihelyst lezavartuk az illemszabályokat, azaz mindenki üdvözölt mindenkit, kisebb vita alakult ki, hogy milyen filmet nézzünk meg: akciófilm kontra vígjáték. Végül az utóbbi mellett döntöttünk.
A srácok most is kitettek magukért… Kate végig nevetett. Öröm volt nézni. Úgy látszott, Kate egy csö akati előtt érted jövünk. - akataott a remek ötletemből.
m után.
reménytelen helyzet sen önmaga.
- Na és most, mit csinálunk? – érdeklődtem, mikor kijöttünk a teremből.
- Menjünk a parkba! – vágta rá Jackson.
- Nem, nem! Szakad a hó és hideg is van! – korholta le őt Kate.
- Mit szólnátok egy kávéhoz? – kérdezte Rob.
- Akkor inkább egy cukrászda, úgyis éhes vagyok. – szólt közbe Kellan. – Különben meg
ott is tudsz kávét inni! – érvelt az ötlete mellett és a hasát simogatta.
Ezzel mindenki teljesen egyet értett, úgyhogy a legközelebbi cukrászda felé vettük az irányt. A hangulat itt is remek volt, de sajnos az idő rohamosan haladt előre, és a mi kis bulink a végéhez közeledett. Elbúcsúztunk, de megbeszéltük, hogy biztosan lesz még ilyen alkalom, mivel mindenki nagyon jól érezte magát.
Hazavittük Katet, aki megállás nélkül csak hálálkodott nekünk, ezért a remek estéért. Rég érezte magát ennyire jól.
Robert automatikusan, a saját háza felé vette az irányt. Még csak meg sem kérdezte, hogy egyáltalán tényleg nála alszom- e. De egyáltalán nem bántam, sőt még jól is esett, hogy teljesen egyre gondoltunk. Nem sokkal később már a konyhában voltunk, és azon agyaltam mi legyen a vacsora.
- Mit szólnál, ha inkább rendelnék egy pizzát? – vettette fel Rob.
- Rendben! – adtam meg magam, mivel a hűtője csak úgy tátongott az ürességtől.
Míg a vacsoránkra vártunk, kényelembe helyeztük magunkat a nappali egyik kanapéján. Sokáig egyikünk sem szólt…
- Sajnálom! – törtem meg végül a csendet.
- Mégis mit? – érdeklődött, és a hangja teli volt kíváncsisággal.
Felültem az öléből, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Hogy az utóbbi egy hétben, kevés idő töltöttünk együtt. Muszáj Katet pátyolgatnom,
nehogy teljesen magába roskadjon.
- Tia! Én ezt teljesen megértem. – mosolygott.
- De ez engem akkor is bánt, mi lenne, ha… kárpótolnálak valamivel?
- Ez egészen jól hangzik! Hadd gondolkodjam… - pár perc csönd, míg ő törte a fejét. –
Kezdetnek megteszi egy csók. – szólalt meg végül.
Nekem sem kellett több, egyből birtokba vettem az ajkait.
- Várj! – tolt el magától. – Azt mondtam kezdetnek. – vigyorgott kajánul, majd a tekintete
másfelé kalandozott. Követtem a pillantását, és a szemem megakadt a zongorán. Egyből tudtam, mi lesz a kérése, amivel kárpótolhatom.
- Mit szeretnél, mit csináljak? – tettem úgy, mint aki mit sem sejt.
- Játssz nekem! – mutatott rá a kiszemelt tárgyra.
- De…
- Kérlek! – nézett rám angyalian.
Ennek nem tudtam ellenállni. Felálltam és a zongorához mentem. Ugyanazt a darabot játszottam le, amit már minden bizonnyal hallhatott, mikor titokban végig jelen volt a „gyakorlásomkor”. Biztos voltam benne, hogy emlékszik rá, mégis teljes áhítattal figyelt engem.
- Köszönöm! – kulcsolta át a derekamat, mihelyst véget ért a darab. Észre sem vettem
mikor jött oda hozzám, de kellemes érzés volt a karjai közt lenni. Mégsem élvezhettem sokáig a közellétét, mert megszólalt a csengő.
Az ajtó felé indult, én pedig a konyhába mentem, hogy megterítsek a vacsorához. Csendben ettünk, míg Robert meg nem törte azt:
- Min mosolyogsz? – kérdezte.
Észre sem vettem, hogy a gondolataim, kirajzolódtak az arcomra.
- Azon méláztam, hogy nekem az első verzió, sokkal jobban tetszett.
- Mégis miben?
- Hát a kárpótlásban!
- Oh, vagy úgy! Hát ezen könnyen segíthetünk. – Felhúzott az asztaltól, és egy hirtelen
csókot kaptam a számra. Már nem is érdekelt a vacsorám, pedig még csak nem is ettem belőle túl sokat. A lépcső felé indultunk, de közben egy percre sem váltunk el egymástól…