4. Fejezet

Éjjel többször is felébredtem, nem tudtam nyugodtan aludni… Másnap reggel pocsékul voltam.
- Anyu! Azt hiszem én nem megyek sehova.
- Jesszusom! Alig van hangod.
- Nem tudok mit csinálni vele.
- Nyomás vissza az ágyba! Mindjárt viszem a lázmérőt. – Szuper, megint teletöm mindenféle gyógyszerrel… alig várom!
- Hoztam teát, itt a lázmérő és a lázcsillapító.
- Köszi. Légyszi hívd fel Katet, hogy nem megyek suliba…
- Rendben, te csak pihenj!
Egész nap az ágyba feküdtem. Legalább jól kipihenhettem magam. Reméltem, hogy holnap mehetek suliba. Na nem azért, mert annyira szeretnék tanulni, de itthon halálra unom magam. Reményeim csütörtök reggel szertefoszlottak, hogy nem kell itthon rostokolnom, mert semmi hangom nem volt. Még annyit se, mint előző nap, pluszba meg ugye láz és hányinger. És ez így ment egész héten…
Hétvégén Kate és Lilly is benézett. Na meg a srácok: Rob, Jackson és Kellan. Tény, hogy amikor ők itt voltak nem unatkoztam, de különben iszonyatosan.
- De mikor fáztál meg? – kérdezte Rob.
- Valószínűleg múltkor, mikor szakadó esőbe jöttem haza a parkból.
- Nem volt esernyőd?
- Nem. De nem gondoltam volna, hogy ez lesz a következménye.
- Tia, Tia! – rázta a fejét Kellan.
- Na, te csak ne szólj semmit! – mondta neki Jackson, majd elkezdett nevetni.
- Igazad van – helyeselt Rob.
- Tia, újabb látogató – jött be anya.
- Szia, Daniel! – hurrá, most nem azért, de azt hittem legalább nyugtom lesz tőle, amíg beteg vagyok…
- Szia! Hogy vagy?
- Szerinted? – förmedt rá Rob.
- Hogy lehet valaki 39 0C-os lázzal? – kérdezte Kellan és Jackson egyszerre.
- Nyugi srácok! Köszi, egész tűrhetően. De nem ismered még a fiúkat. Daniel ő itt Robert, Kellan és Jackson, a barátaim. Srácok ő pedig Daniel.
- Szia!
- Sziasztok!
- Apa itthon van? – néztem kérdőn a srácokra.
- Nem, azt hiszem, forgat. Miért? – kérdezte Rob.
- Hát csak, mert ma még nem láttam.
- Itt bent volt, csak akkor még aludtál – mondta Jackson.
- Jut eszembe: forgatás. Nektek nincs?
- Majd később lesz. – vágta rá egyből Kellan.
- Mikor?
- Egy óra múlva körülbelül.
- És ti még itt vagytok? Ez aranyos, de nem ajánlom, hogy elkéssetek!
- Igenis! Akkor jobb lesz, ha indulunk… – mosolygott Jackson.
- Helyes. Aztán nézzetek majd be, ha unatkoztok!
- Okés! – indult el Kellan és Jackson kifelé.
- Hát te? Azt ne mondd, hogy neked nem kell menni… - mondtam Robnak.
- De, megyek. Te pedig gyógyulgass, rendben?
- Persze, azon vagyok.
- Ajánlom is. – adott egy puszit a homlokomra. – Amint tudok jövök. Légy jó, szia!
- Szia!
Daniel persze itt maradt. Esze ágában sem volt mozdulni.
- Na, mesélj! Mi van a suliban?
- Semmi különös.
- Az nem sok. Bár biztos nem olyan unalmas, mint itthon.
- Azt azért nem hiszem, hogy unatkoznál.
- Pedig igen!
- Hát nem úgy néztél ki, mikor bejöttem…
- Ja, hát, ha a srácok itt vannak, az tök jó. Akkor persze nem is lehet unatkozni, csak akkor, mikor egyedül vagyok. Annyi energiám nincs, hogy lefoglaljam magam valamivel, mondjuk olvassak. Úgyhogy leginkább nem csinálok semmit.
- Nagyon jóba vagy velük. – jegyezte meg.
- Igen, nagyon jófejek.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze!
- Aki utoljára kiment… szóval ő a pasid?
- Robertre gondolsz?
- Igen.
- Nem, nem az. Csak nagyon jóba vagyunk. Miért?
- Csak mert teljesen máshogy viselkedett veled, mint a másik két srác.
- Igazából Kellan és Jackson olyanok nekem, mintha a bátyáim lennének.
- És… Robert?
- Ő annál sokkal több. Rengeteget segített nekem már a kezdetektől fogva. Benne tényleg megbízhatok. Ha ő nem lett volna mellettem, ki tudja, hogy viselkednék most…
- Értem.
- Na, mi az, csak nem féltékeny vagy? – nevettem.
- Őszintén? De! Tudod… lennék a helyébe.
- De hát veled is jóban vagyok!
- Persze, csak nem látod magad, hogy milyen vagy, amikor rá nézel, meg milyen, amikor rám.
- Ezt meg hogy érted?
- Elég jól ismerem az embereket.
- És? – fakadtam ki.
- Ha ránézel Robertre, vagy csak beszélsz róla, szinte mindig mosolyogsz és csillog a szemed.
- Te pedig azt szeretnéd, ha rád néznék így. Igaz? – találgattam.
- Hát valahogy úgy…
- Figyelj, én szeretlek, de csak, mint a barátomat! Ennyi és nem több! Sajnálom! – komorodtam el… mégiscsak az legjobb barátom.
- Gondoltam…
- De attól még barátok maradunk, remélem!
- Persze. De most már mennem kéne, neked meg pihenni.
- Oké, és kösz hogy benéztél.
- Szia, jobbulást!
- Szia.
Azt reméltem, hogy a hétvégén valamelyest javul a helyzet és meggyógyulok. De nem igazán, már alig tudtam éjszaka aludni…
- Szia Tia! – jött be apa hétfő reggel.
- Szia, apu!
- Na hogy vagy?
- Rémesen, egész éjjel forgolódtam.
- Hozzak esetleg valamit?
- Nem kell, köszi.
- Rendben. – ült le az ágyam szélére.
- Jut eszembe, felhívtad Kellant?
- Igen. Miért?
- Tudod, írtam, hogy keresett telefonon és azt mondta, hogy mindenképpen hívd vissza!
- Ja, igen… De szívem, annak vagy már egy hete…
- Igen, tudom, csak eszembe jutott.
- Jól van rendben, de ami azt illeti, pont emiatt vagyok most itt.
Na, szép… mit csinálhattam már megint?!
- Igen? – kérdeztem kíváncsian.
- Kellan mesélt valami nagyon érdekeset… - az „érdekes” szó hallatán, több gondolat is kavargott bennem.
- Mégis mit? – tettem fel a kérdést, a kelleténél kicsit ingerültebben.
- Beszélgettek Robertel, és ő elmondta neki, hogy érez valaki iránt valamit. Azt mondta, hogy még ennyire nem nyílt meg egy lány előtt sem – ismerős… – Nagyon jól érzi magát a lány társaságában. – ez is J - és a lényeg, hogy Rob azt mondta: szerelmes a lányba, - úristen! – de fél, hogy a lány nem szereti. – mosolygott rám apa.
- És Kellan egyből rám gondolt?
- Igen, és ami azt illeti, én is…
- Na szép, mondhatom. – mosolyogtam, de még mindig azon az egy szón járt az agyam, hogy szerelmes.
- Mert talán nem rád kéne?
- Hát… de, talán. – mondtam bizonytalanul.
- Nem vagy benne biztos?
- Mondott nekem olyat, hogy én az igazi énjét ismerem, meg hogy nagyon jól érzi magát velem. Csak hát nem tudhatom, hogy nincs-e más lány az életében…
- Tia, gondolkozz már! Ha ilyet mondott neked, akkor szerinted érdekli más?
- Nem.
- Na látod! És te mit érzel iránta? – kíváncsiskodott tovább.
- Én… azt érzem, már amióta megismerkedtünk, hogy ő több számomra, mint egy barát. Sokat segített, hogy mellettem állt, amikor ideköltöztünk. Úgy érzem, hogy már most jobban ismerem, mint a többi barátomat. Már egy jó ideje vele álmodok és rengeteget gondolok rá. Uhh… azt hiszem, hogy belezúgtam…
- Hát akkor már csak egymással kell ezt megbeszélnetek.
- Igen. Csak az nem lesz annyira egyszerű…
- Dehogyis nem!
- Átjön ma? Nem tudod?
- Biztos lehetsz benne, hogy jönni fog.
- Remélem.
Apa elment, azt mondta, majd ha megjött benéz.
Olyan jó, hogy vele mindent meg tudok beszélni. Néha teljesen úgy viselkedik, mint egy jó barát.
Aztán eszembe jutott, mit is mondott. Ez hihetetlen! Már ha Rob tényleg rám gondolt… egész délelőtt ezen rágódtam, amíg el nem aludtam.
Álmomban Rob és én kézen fogva sétáltunk egy hangulatosan kivilágított utcán. Végre boldogok voltunk együtt… nagyon jó érzés volt. Aztán szinte a semmiből került elő egy fura külsejű pasas. Elindult felénk, majd úgy öt méterre tőlünk megállt. Előhúzott egy fegyvert és rám szegezte. Ekkor Rob elém állt, a fegyver elsült. Rob összeesett előttem… én pedig elkezdtem sikítani, ahogy a torkomon kifért…
És akkor felébredtem. Nem mertem kinyitni a szemem, de meghallottam azt a hangot, amit több ezer közül is felismernék bármikor. Kezdtem megnyugodni a hang hallatán, és kinyitottam a szememet.
- Tia! Hallasz? Kellj fel! Hallod? – mondta kétségbeesetten.
- Igen, hallak. – nyöszörögtem.
- Rosszat álmodtál? – kérdezte Robert.
- Igen. De ezt meg honnan veszed?
- Mert iszonyatos hangerővel sikítottál, ha nem keltelek fel, még most sem hagytad volna abba…
- Köszönöm! – mondtam és elkezdtem zokogni.
- Ugyan már. Nincs semmi baj, az csak egy álom volt! – az ölébe húzott, próbált megnyugtatni.
- Tudom, de akkor is…
- El akarod mondani?
- Nem. – ráztam meg gondolkodás nélkül a fejem.
- Biztos?
- Igen. – bólogattam.
- Jobban éreznéd magad, ha elmesélnéd.
- Nem hiszem, és te sem lennél boldog…
- De hát miért?
- Mert nem. Tudom!
- Kérlek szépen, meséld el! – könyörgött.
- Tényleg ezt szeretnéd?
- Igen! – vágta rá egyből.
- Hát jó. Ha annyira akarod…
- Köszönöm. – szólt közbe teljes nyugalommal.
- Az eleje annyira jó volt. Te meg én – kicsit elmosolyodtam – kettesben sétáltunk egy üres utcában. Aztán egyszer csak előkerült egy fura pasas. Úgy öt méterre tőlünk megállt. Előrántott egy fegyvert és rám szegezte. Te elém álltál és a fegyver elsült… – a hangom elcsuklott –…és te összeestél előttem, én meg elkezdtem sikítani, itt keltettél fel. – félve néztem rá. Ő csak ült nézett, aztán megölelt.
- Látod mondtam, hogy jobb, ha nem tudod!
- Nem, jó hogy elmondtad. Ez csak egy álom! Különben sem a végén gondolkoztam… - mondta mosolyogva.
- Igen, ha már itt tartunk, beszélni szeretnék veled… – belém fojtotta a szót, azzal hogy az ujját a számra tette. Vártam, hogy mit akar mondani, de ő nem szólt semmit… hanem megcsókolt.
- Szeretlek – mondta.
- Én is szeretlek!! – s most én csókoltam meg.
- Annyira jó, amikor veled lehetek. – mosolygott rám.
- Engem pedig megnyugtat, ha velem vagy. Olyankor semmi más nem számít… kérdezhetek valamit?
- Persze kicsim! - annyira jó érzés volt tőle ezt hallanom :)
- Miből gondoltad azt, hogy én nem szeretlek? – néztem rá kérdőn.
- Ezt meg honnan… Kellan, tudhattam volna…
- Nem közvetlen tőle – mondtam a földet fixírozva.
- Hanem? – az állam alá nyúlt, majd megemelte, hogy a szemembe nézhessen.
- Apu mondta délelőtt.
- De, Kellan említette neki, igaz?
- Igen.
- Meg tudnám fojtani…
- Inkább ne!
- Nem Petert!
- Én sem rá gondoltam. Ha Kellan nem hívja fel aput, azt hiszem, mi még mindig csak barátok lennénk… - húzódott mosolyra a szám.
- Akkor azt hiszem, inkább jobb lesz, ha megköszönöm nekik.
- Nem szükséges. De örülhetsz, hogy ilyen nagyszájú haverod van. – mondtam és elkezdtem nevetni. – Tudod, ennyire boldog még nem voltam, mint most.
- Én sem!
Valaki kopogott. Rob fel akart kelni és az ágy szélére ülni, mert még mindig az ölében voltam.
- Maradj! – suttogtam. –Tessék! – mondtam és rákacsintottam.
- Szia Tia! – jött be apa. – Áh… szia Robert!
- Szia apu.
- Hello Peter! – érezni lehetett a hangján, hogy kínosnak érzi a helyzetet.
- Látom már jobban vagy! – jegyezte meg apu mosolyogva.
- A lehető legjobban. – helyeseltem.
- Én pedig szeretném megköszönni, hogy beszéltél Tiaval. – szólt Rob teljes nyugodtságban.
- Ugyan már, nincs mit! Én csak azt szeretném, hogy a lányom boldog legyen.
- Én is! – nevetett.
- Jól van, – mondtam – akkor közös a célotok. – Nem hozna nekem valaki valami finomat enni? – mosolyogtam, mint egy angyal.
- Már készül a vacsorád, - mondta apa – mindjárt felhozom.
- Szuper, köszi!
Hál’ isten kedden már mehettem suliba.