Epilógus 1. rész

Sziasztok!

Itt van az utolsó előtti rész, amit a történetből olvashattok!

Az Epilógus 1. részében már úton van egy kis jövevény, de Tia és Rob életét merőben felfogatta egy négy évvel ezelőtt történt eset…
De hogy mi is ez? A fejezet választ ad rá! :P

És aki figyelmesen követte minden egyes fejezet cselekményét, az tudhatja, hogy marad egy elvarratlan szálunk! Miként derül erre fény?
Hamarosan kiderül! :D

Nagyon jó olvasást, kívánok!



Epilógus - 5 évvel később

1. rész

- Tia, kérlek! – vette elő a legmeggyőzőbb hangnemét és a legédesebb mosolyát.
- Nem Rob! Most az egyszer nem fogok engedni!
Felálltam és a konyhába indultam. Biztos voltam benne, hogy Robert nem fogja ennyiben hagyni a dolgot, így nem ért meglepetésként, mikor a konyha ajtajához dőlve megpillantottam.
- Nagyon szeretnéd, igaz? – kérdeztem, miközben leültem az asztalhoz.
- Igen. De nem értem, Te miért ellenzed ennyire! – mellém telepedett, majd a kezét a hasamra csúsztatva, nézett mélyen a szemembe.
- Egyszerűen csak nem tetszik. Nem szeretem a második nevemet és semmiképp se szeretném, ha neki is rossz lenne! – fogtam meg Rob kezét.
Hosszas csönd következett. Én nem akartam, hogy a hamarosan születendő lányunk, megkapja azt a nevet, amit én is viselek. Rob viszont valamiért nagyon ragaszkodott hozzá.
- Rendben. Hagyjuk a két nevet! Mit szólsz a Lillyanhez? – szólalt meg végül.
- Összevontad? – mosolyodtam el.
- Hát…
- Nekem nagyon tetszik! – bújtam hozzá közelebb, Ő pedig megpuszilta a hajamat.
Percekig tartott az ölelésében. Annyira jól esett ez a közelség. De sajnos nem élvezhettem sokáig, mert az emeleten Adam hangos sírásba kezdett. Elváltam Roberttől és már épp menni készültem, mikor Ő hirtelen felpattant.
- Maradj, majd én!
- Köszönöm. – mondtam. Most éreztem csak igazán, mennyire elfáradtam.
Tudtam, hogy Robert maximum fél óra múlva szabadul, úgyhogy én addig birtokba vettem a fürdőszobát.
Halkan osontam be a szobába, hogy egyikük se vegyen észre. Adam már az ágyban feküdt, de biztos voltam benne, nem alszik. Rob az ágy szélén ült, és egy mesekönyvből olvasott.
Gyakran figyeltem Őket, így esténként és ilyenkor mérhetetlen boldogság töltött el. Robertnél jobb apukát elképzelni sem tudtam!
Négy évvel ezelőtt, mikor Adam megszületett, bár az idegeimre ment a folyamatos aggodalmaskodásával, ennek ellenére nagyon örültem a törődésének. Figyelte minden egyes mozdulatom, rezdülésem, leste az összes kívánságom. És most, hogy van egy fiúnk, egyszerűen le sem lehet állítani. Az egész napot csak vele töltené… Imádják egymást, ahogy én is Őket.
Észre sem vettem, mikor aludt el Adam. Csak arra eszméltem föl, hogy Rob megfogta a kezem, majd óvatosan felhúzott az ágyról.
- Minden rendben?
- Persze, csak fáradt vagyok! Nekünk is aludni kéne.
Hamarosan már az igazak álmát aludtuk mindketten.

A reggeli napfény már utat tört magának a függönyön keresztül, aminek hatására gyorsan magamhoz tértem.
Egy halk szuszogásra lettem figyelmes. Átfordultam a másik oldalamra és már meg sem lepődve vettem tudomásul, hogy Adam alszik mellettem.
A szája szegletében egy apró mosoly bujkált. Szerettem nézni, ahogy alszik, ugyanis mostanában minden reggel erre ébredtem.
Lassan végigsimítottam az arcán, mire kinyitotta nagy, kék szemeit.
- Szia, anyu! – bújt közelebb hozzám, egy hatalmas ásítás kíséretében.
- Jó reggel, kincsem! Éhes vagy?
- Igen! – jelentette ki és lerúgva magáról a takarót, már ki is pattant az ágyból.
- Én is. – mosolyogtam rá. – Gyere! – megfogtam a kezét és együtt indultunk le a konyhába.
- Apu! – rohant oda Adam Roberthez.
Rob épp a tűzhelynél állt, majd mikor Adam megölelte gyorsan kirakta a kezéből a serpenyőt és az ölébe vette a fiát.
Robert nagyon sokat változott, mióta apuka lett. Meg tanult főzni és minden nap meglepett minket valami finom reggelivel. :)
- Palacsinta! – kiáltotta Adam, mihelyst újra talaj volt a lába alatt.
Én még mindig az ajtófélfának dőlve figyeltem őket. Az asztal már meg volt terítve: három tányér és mindenkinek a szokásos itala. Robert elmaradhatatlan kávéja, nekem egy pohár tej, Adamnek pedig egy bögre kakaó.
Adam elfoglalta a helyét az asztalnál és türelmetlenül várta, hogy a reggelije megérkezzen. Én Robert felé indultam.
- Szia. – nyomtam egy apró puszit az ajkaira.
- Szia. Hogy vagytok? – rakta kezét a hasamra.
A lányunk egy rúgással válaszolt, mielőtt én még bármit is mondhattam volna.
- Remekül! – mosolyodtunk el mindketten.
Jóízűen megreggeliztünk, majd Adammel visszamentünk a szobába, hogy felöltözzünk. Rob készségesen magára vállalta a pakolást és a mosogatást, végül Ő is vitte el Adamet az óvodába.
Egy tál müzli kíséretében, kényelmesen befészkeltem magam a tévé elé. Ám semmi érdekeset nem találtam és őszintén szólva ezt a tétlenséget sem bírtam már.
Hirtelen elhatározásból, a hálószoba felé vettem az irányt. Beágyaztam, majd összeszedtem Rob itt-ott heverő cuccait és szépen beakasztottam mindent a szekrénybe. Az egyik ing leesett a földre és mikor lehajoltam érte, a tekintetem megakadt egy sötétzöldborítós könyvön. Kíváncsian nyúltam utána, és amint a kezemben tartottam, rögtön felismertem. A naplóm volt, az én naplóm! De mit keres Robertnél?!
Már több éve azt hittem, hogy elvesztettem és most itt van! De miért? – csak ez a kérdés zakatolt bennem…
Leroskadtam az ágyra és magam elé meredve bámultam a legbensőbb titkaimat tartalmazó könyvet. Hirtelen sok ellentétes érzés kerített hatalmába: egyrészt örültem, hogy újra a kezeim közt foghatom, másrészt mérhetetlen dühöt és fájdalmat éreztem!
Dühös voltam Robertre, de legfőképp csalódott… Képes volt ennyi éven át rejtegetni előlem és végig becsapott…
Ekkor, a felismerés villámcsapásként hasított belém: tudja az összes titkomat, minden egyes ki nem mondott érzést, ami vele kapcsolatos!
A szememben gyülemlő könny, elhomályosította a tekintetemet. Sírtam. Fogalmam sem volt, hogy miért, egyszerűen csak sírnom kellett!
A naplót elhajítottam, mely egy hangos puffanással ért földet, a szoba egyik sarkában. A fejemet a hang irányába fordítottam és ennyi épp elég volt, ahhoz, hogy rájöjjek, nem vagyok egyedül.



Thomas Adam Pattinson