Ez a pillanat is eljött…

De addig ezt nem ér elolvasni, amíg az Epilógus 2. részét ki nem végezted és leírtad a véleményedet egy kommentben! :)

Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy nemcsak nekünk – az íróknak – hanem az olvasóinknak is hiányozni fog ez a történet.

Amikor Csilla megmutatta nekem az 1. fejezetet, én már egyből kritikus szemmel néztem, és olvastam minden egyes sorát. Akkor még fogalmam sem volt, mihez vezet, majd az a pár oldal… De ma már tudjuk, hogy 53 fejezet születettet!

Úgy gondolom – mindketten – sokat tanultunk a történetből, és ez még szorosabban összefűzte barátságunk szálait!

Egyszer már olvashattátok Tőlem ezt a sort, de nem győzöm eleget hangoztatni!
„Köszönöm Csilla, hogy a részese lehettem ennek a Csodának!”

Bár magát a történetet, már májusban késznek nyilvánítottuk, Ti csak ma (augusztus 13-án) olvashattátok.
Remélem, hogy így az utolsó rész elolvasásában sem csalódtatok és sok-sok kommenttel megajándékoztok… :)

Köszönjük, hogy olvastatok minket!!! Ivett & Csilla



Van egy pár elmaradásunk, amiket most szeretnénk pótolni!

1. Díjak: Mostanában újabb díjözön „zúdult ránk”! :P
Ezeket, nagyon köszönjük: Minä, Szasza és Shelby!!!
Amiket kaptunk: Érdekfeszítő Love Story, Robert Pattinson Fanfiction,Kiváló Szerkesztői Díj, Kimagasló Tehetségek Díja

Köszönjük!!!


2. Szeretnék még köszönetet mondani, az összes olvasónknak, akiktől a sok támogatást kaptuk!!!
Senkit nem akarok megbántani, de van pár ember, aki olyat tett a blogért, hogy külön említést érdemel! Ők pedig:

Melinda - aki a barátságával támogatott, és egy videóval is meglepett minket!
Olcsi – aki a fejlécünket készítette és Chat-et varázsolt az oldalra!
Shelby – akinek így látatlanba is köszönjük a videót, a sok támogatást, a közös blogot és nem utolsó sorban a díjat! (A videót, a bejegyzés alján találjátok!!!) 
Minä – aki díjakkal halmozott el minket!
Hanna – aki töretlenül minden fejezethez megírta a véleményét!
Chrisssy – aki nagyon sok kommentben fejtette ki véleményét egy-egy fejezettel kapcsolatban!
Brigi – díjat kaptunk Tőle!
Szasza – egy díjat kaptunk Tőle!



És akkor most jöjjön egy jó hír azoknak, akik nem tudnak élni a mi írásunk nélkül!
A 46. fejezet kommentjeiben érkezett egy javaslat, miszerint szülessen meg egy új történet, amit ugyanez a páros alkot!
Megfogadtuk a tanácsot és belevágtunk egy újabb történetbe, amelynek címe: Szerelem a végzetem!
A blogot a címre kattintva elérhetitek!

Reméljük sok örömöt leltek benne és mi még annál is több támogatást fogunk kapni Tőletek!

Shelby videója - Az Igaz szerelem történethez:

Epilógus 2. rész

Sziasztok!

Ez most már tényleg a legeslegutolsó rész. Bár befejezhettük volna az esküvővel és sokan írtátok, hogy elég nagyot ugrottunk az időben, de mindennek az volt a célja, hogy bebizonyítsuk, igen is létezik „Igaz szerelem”, ami öröké tart!

Engedjétek meg, hogy most egy kis személyes élmény osszunk meg veletek, a történethez kapcsolódóan…
Amikor az Epilógust írtuk, szó sem volt arról, hogy két rész lesz belőle! De mivel, most már köztudott, hogy az 1. rész elég drámaian ért véget, ezért arra gondoltunk, hogy egy kicsit csigázzuk az idegeiteket és így két rész született.

A mai részben viszont fény derül már egy régóta titkolt tárgy hollétére.
És mivel ma péntek 13-a van, nem tudhatjuk, miként végződik a történet. Mit tartogat a jövő?

Nagyon várjuk a kommenteket, nem csak a mai rész, hanem az egész történettel kapcsolatban! :D

Jó olvasást kíván a két szerző: Csilla & Ivett



2. rész


Robert állt előttem. Az arckifejezése egyből elárulta, tökéletesen tisztában van vele, miért viselkedem így.
- Megmagyarázom!
Leült mellém az ágyra, majd a kezem után nyúl, amit én egy határozott mozdulattal elrántottam előle.
- Hallgatlak. – szűrtem a fogaim közt, még mindig a könnyeimmel kűzködve.
Lassan visszahúzta maga mellé a kezét, miközben én a háttámlának támaszkodva vártam, hogy beszélni kezdjen.
- Júliusban, mikor Te már egy hónapja kómában feküdtél, elmentem hozzátok. Kibírhatatlannak éreztem a hiányod és szükségem volt valamire belőled… A szobádban, az ágy alatt találtam a naplót… beleolvastam. Tudtam mit teszek és azt is, hogy nem helyes, de azokban a napokban elképesztően sokat segített. Mindent sokkal könnyebbnek éreztem, mintha ott lettél volna velem! Aztán elvesztetted az emlékeidet és nekem abban az időben megint nagy szükségem lett rá. És… az utóbbi években teljesen megfeledkeztem róla. Tia, sajnálom! Tudom, mennyit jelenthet ez a könyv Neked. Remélem, azért meg fogod bocsájtani ezt Nekem!
Nem válaszoltam. Egyre csak az előbb kimondott szavai jártak az eszemben. Nagyon meghatott az, amit mondott és igazából egyáltalán nem haragudtam rá. Mégsem bírtam megszólalni…
Hatalmas fájdalom nyilallt belém, mikor Lilly belerúgott a hasamba. A rúgások egyre sűrűbben követték egymást, majd a fájdalom is kezdett elviselhetetlen lenni. Aztán erős összehúzódások társultak hozzá.
Mély levegőt vettem, majd hosszan kifújtam. Rob rám emelte a tekintetét, én pedig végre megszólaltam:
- Be… kell mennünk… a kórházba! – mondtam szaggatottan, az egyre gyorsabbodó légzés miatt.
Rob felsegített az ágyról, lassan le a lépcsőn, aztán leültettet a konyhában, amíg Ő lehozta az emeletről a bőröndöt, amit már napokkal ezelőtt összekészítettem. Tudtam, hogy hamarosan sor kerül erre, reggel mégsem gondoltam volna, hogy pont ma fogok szülni. Valószínűleg az iménti idegesség is felgyorsította a folyamatot.
Robert végigszáguldott az utcákon, hogy minél előbb a kórházba lehessünk.
A fájások egyre erősebé váltak és néha elhagyta a számat egy-egy „Aú!” felkiáltás. Rob fogta a kezem és engedte, hogy ilyenkor megszorítsam az övét. Lilly rúgási nem csillapodtak… a fájdalom átjárta az egész testem és én elvesztettem az eszméletem.


***

Rob szemszöge

A tekintetemet az útra szegeztem. Gyorsan vezettem, hogy a lehető leghamarabb a kórházba érjünk. Fájt arra gondolnom, hogy Tiának most mennyire rossz lehet! A zihálása és a fájdalmas kiáltásai, csak megerősítettek ebben.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szorítása elernyed és alig hallom a levegővételét. Épp leállítottam a kocsit a parkolóban, mikor rájöttem, Tia nincs magánál.
Gyorsan kerítettem egy nővért. Elmondtam, hogy mi történt. Azonnal kerestek egy orvost és Tiát egy hordágyon a vizsgálóba vitték. A szoba előtti helységben járkáltam fel s alá, és türelmetlenül vártam, hogy valaki biztosítson a felől: Tia és a lányom jól van.
Talán egy óra is eltelhetett, mire egy orvos lépett ki az ajtón.
- Mr. Pattinson?
- Igen? – néztem kérdőn a doktorra.
- A feleségénél komplikációk léptek fel. Azonnal meg kell műtenünk!
- De ugye mindketten jól vannak?
- Egyelőre csak annyit mondhatok, mindent meg fogunk tenni értük! – azzal elfordult tőlem és a műtő felé indult, ahová az imént tolták át Tiát.
Órákig ültem magam elé meredve a váróteremben. Féltem. Féltem attól, hogy mi lesz Tiával és mi lesz Lillyvel. Egyiküket sem akarom elveszíteni! Egyszerűen nem tudom elképzelni nélkülük az életemet. Bár Lillyt még nem ismerem, biztos vagyok benne, hogy csodálatos ember válik belőle.
Míg várakoztam, felhívtam Laurent. Értesítettem a történtekről és megkértem, hogy vigye el magukhoz Adamet, míg mi a kórházban vagyunk.
Amint leraktam a telefont, az orvos állt meg előttem.
- Hogy vannak? – kérdeztem idegesen.
- Egészséges kislánya született. Hamarosan láthatja is! A felesége viszont még mindig nem tért magához és ez most már kezd aggasztóvá válni.
- Láthatom?
- Még nem! Ígérem szólni, fogok, ha már többet tudunk. – indult el.
- Várjon! Nem tudja, mi okozhatta az eszméletvesztést?
- Tudja, a szülés előbb indult el, mint kellett volna. Ezt elősegíthette valamilyen sokkhatás… ennél többet én sem tudok! Most viszont mennem kell!
Nem sokkal később egy nővér jelent meg mellettem, kezében egy kisbabával. Megkért, hogy kövessem. Egy szobába vezetett, ami eddig még teljesen üresen állt.
- Ez lesz a felesége kórterme. Addig itt megvárhatja! – mondta, miközben közelebb lépett hozzám. - Ő, itt a kislánya! Fogja csak meg!
Lassan átvettem a kezembe a lányom. Óvatosan megtámasztottam a fejét a karommal. Annyira kicsi volt… és gyönyörű
- Mi a neve? – kérdezte a nővér.
- Lillyan Pattinson. – válaszoltam meghatottan.
A tekintetemet újra Lillyre szegeztem, és alaposan megnéztem minden egyes részletét. Az arca hihetetlenül selymesnek és puhának tűnt. Nagy szürkéskék szemeivel olyan volt, mintha engem nézne. Apró teste, még apróbb kezekben és lábakban végződött. Elképesztően pici volt. Ő a legcsodálatosabb kislány, akit valaha láttam… és ekkor egy szörnyű gondolat futott át az agyamon: mi van, ha Tia nem lehet része ennek a csodának?
Az egészről csakis én tehetek! Minden azzal az átkozott naplóval kezdődött!
Miért, miért, miért?
Az ajtó nyitódása rántott vissza a valóságba. Tiát hozták be a szobába, még mindig eszméletlenül.
Mikor már csak hárman maradtunk, leültem az ágy mellé, és a kezét az enyémbe kulcsoltam…
Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el… Talán elszundíthattam, mert kinyitva a szemem egyből Tiával találtam szemben magam. A karjai közt Lillyt tartotta és az arca olyan boldogságot tükrözött, amit eddig sosem láttam.
- Szia! – szóltam egyszerűen, holott tudtam, nem ez a legmegfelelőbb szó, amit mondhatnék.
- Szia! – viszonozta, egy mosoly kíséretében.
- Tia, én annyira sajnálom…
- Sss! – rakta a számra az egyik ujját. – Semmi baj, megértelek! Már elmagyaráztad, miért csináltad és nekem ez éppen elég! Most csak az a fontos, hogy mindannyian jól vagyunk! Minden tökéletes lesz, és mi leszünk a legboldogabb család a világon…

The End



Lillyan Pattinson :)

Epilógus 1. rész

Sziasztok!

Itt van az utolsó előtti rész, amit a történetből olvashattok!

Az Epilógus 1. részében már úton van egy kis jövevény, de Tia és Rob életét merőben felfogatta egy négy évvel ezelőtt történt eset…
De hogy mi is ez? A fejezet választ ad rá! :P

És aki figyelmesen követte minden egyes fejezet cselekményét, az tudhatja, hogy marad egy elvarratlan szálunk! Miként derül erre fény?
Hamarosan kiderül! :D

Nagyon jó olvasást, kívánok!



Epilógus - 5 évvel később

1. rész

- Tia, kérlek! – vette elő a legmeggyőzőbb hangnemét és a legédesebb mosolyát.
- Nem Rob! Most az egyszer nem fogok engedni!
Felálltam és a konyhába indultam. Biztos voltam benne, hogy Robert nem fogja ennyiben hagyni a dolgot, így nem ért meglepetésként, mikor a konyha ajtajához dőlve megpillantottam.
- Nagyon szeretnéd, igaz? – kérdeztem, miközben leültem az asztalhoz.
- Igen. De nem értem, Te miért ellenzed ennyire! – mellém telepedett, majd a kezét a hasamra csúsztatva, nézett mélyen a szemembe.
- Egyszerűen csak nem tetszik. Nem szeretem a második nevemet és semmiképp se szeretném, ha neki is rossz lenne! – fogtam meg Rob kezét.
Hosszas csönd következett. Én nem akartam, hogy a hamarosan születendő lányunk, megkapja azt a nevet, amit én is viselek. Rob viszont valamiért nagyon ragaszkodott hozzá.
- Rendben. Hagyjuk a két nevet! Mit szólsz a Lillyanhez? – szólalt meg végül.
- Összevontad? – mosolyodtam el.
- Hát…
- Nekem nagyon tetszik! – bújtam hozzá közelebb, Ő pedig megpuszilta a hajamat.
Percekig tartott az ölelésében. Annyira jól esett ez a közelség. De sajnos nem élvezhettem sokáig, mert az emeleten Adam hangos sírásba kezdett. Elváltam Roberttől és már épp menni készültem, mikor Ő hirtelen felpattant.
- Maradj, majd én!
- Köszönöm. – mondtam. Most éreztem csak igazán, mennyire elfáradtam.
Tudtam, hogy Robert maximum fél óra múlva szabadul, úgyhogy én addig birtokba vettem a fürdőszobát.
Halkan osontam be a szobába, hogy egyikük se vegyen észre. Adam már az ágyban feküdt, de biztos voltam benne, nem alszik. Rob az ágy szélén ült, és egy mesekönyvből olvasott.
Gyakran figyeltem Őket, így esténként és ilyenkor mérhetetlen boldogság töltött el. Robertnél jobb apukát elképzelni sem tudtam!
Négy évvel ezelőtt, mikor Adam megszületett, bár az idegeimre ment a folyamatos aggodalmaskodásával, ennek ellenére nagyon örültem a törődésének. Figyelte minden egyes mozdulatom, rezdülésem, leste az összes kívánságom. És most, hogy van egy fiúnk, egyszerűen le sem lehet állítani. Az egész napot csak vele töltené… Imádják egymást, ahogy én is Őket.
Észre sem vettem, mikor aludt el Adam. Csak arra eszméltem föl, hogy Rob megfogta a kezem, majd óvatosan felhúzott az ágyról.
- Minden rendben?
- Persze, csak fáradt vagyok! Nekünk is aludni kéne.
Hamarosan már az igazak álmát aludtuk mindketten.

A reggeli napfény már utat tört magának a függönyön keresztül, aminek hatására gyorsan magamhoz tértem.
Egy halk szuszogásra lettem figyelmes. Átfordultam a másik oldalamra és már meg sem lepődve vettem tudomásul, hogy Adam alszik mellettem.
A szája szegletében egy apró mosoly bujkált. Szerettem nézni, ahogy alszik, ugyanis mostanában minden reggel erre ébredtem.
Lassan végigsimítottam az arcán, mire kinyitotta nagy, kék szemeit.
- Szia, anyu! – bújt közelebb hozzám, egy hatalmas ásítás kíséretében.
- Jó reggel, kincsem! Éhes vagy?
- Igen! – jelentette ki és lerúgva magáról a takarót, már ki is pattant az ágyból.
- Én is. – mosolyogtam rá. – Gyere! – megfogtam a kezét és együtt indultunk le a konyhába.
- Apu! – rohant oda Adam Roberthez.
Rob épp a tűzhelynél állt, majd mikor Adam megölelte gyorsan kirakta a kezéből a serpenyőt és az ölébe vette a fiát.
Robert nagyon sokat változott, mióta apuka lett. Meg tanult főzni és minden nap meglepett minket valami finom reggelivel. :)
- Palacsinta! – kiáltotta Adam, mihelyst újra talaj volt a lába alatt.
Én még mindig az ajtófélfának dőlve figyeltem őket. Az asztal már meg volt terítve: három tányér és mindenkinek a szokásos itala. Robert elmaradhatatlan kávéja, nekem egy pohár tej, Adamnek pedig egy bögre kakaó.
Adam elfoglalta a helyét az asztalnál és türelmetlenül várta, hogy a reggelije megérkezzen. Én Robert felé indultam.
- Szia. – nyomtam egy apró puszit az ajkaira.
- Szia. Hogy vagytok? – rakta kezét a hasamra.
A lányunk egy rúgással válaszolt, mielőtt én még bármit is mondhattam volna.
- Remekül! – mosolyodtunk el mindketten.
Jóízűen megreggeliztünk, majd Adammel visszamentünk a szobába, hogy felöltözzünk. Rob készségesen magára vállalta a pakolást és a mosogatást, végül Ő is vitte el Adamet az óvodába.
Egy tál müzli kíséretében, kényelmesen befészkeltem magam a tévé elé. Ám semmi érdekeset nem találtam és őszintén szólva ezt a tétlenséget sem bírtam már.
Hirtelen elhatározásból, a hálószoba felé vettem az irányt. Beágyaztam, majd összeszedtem Rob itt-ott heverő cuccait és szépen beakasztottam mindent a szekrénybe. Az egyik ing leesett a földre és mikor lehajoltam érte, a tekintetem megakadt egy sötétzöldborítós könyvön. Kíváncsian nyúltam utána, és amint a kezemben tartottam, rögtön felismertem. A naplóm volt, az én naplóm! De mit keres Robertnél?!
Már több éve azt hittem, hogy elvesztettem és most itt van! De miért? – csak ez a kérdés zakatolt bennem…
Leroskadtam az ágyra és magam elé meredve bámultam a legbensőbb titkaimat tartalmazó könyvet. Hirtelen sok ellentétes érzés kerített hatalmába: egyrészt örültem, hogy újra a kezeim közt foghatom, másrészt mérhetetlen dühöt és fájdalmat éreztem!
Dühös voltam Robertre, de legfőképp csalódott… Képes volt ennyi éven át rejtegetni előlem és végig becsapott…
Ekkor, a felismerés villámcsapásként hasított belém: tudja az összes titkomat, minden egyes ki nem mondott érzést, ami vele kapcsolatos!
A szememben gyülemlő könny, elhomályosította a tekintetemet. Sírtam. Fogalmam sem volt, hogy miért, egyszerűen csak sírnom kellett!
A naplót elhajítottam, mely egy hangos puffanással ért földet, a szoba egyik sarkában. A fejemet a hang irányába fordítottam és ennyi épp elég volt, ahhoz, hogy rájöjjek, nem vagyok egyedül.



Thomas Adam Pattinson

53. Fejezet

Sziasztok!

Vagyis mondhatnánk azt is, hogy utolsó fejezet! Mert hogy egy a színtiszta igazság...Egyszer minden jónak vége szakad! Ilyen ez a történet is.

Most elkezhetnék egy hosszú listát arról, mi mindent köszönünk Nektek, de gondolom a fejezet most sokkal jobban érdekel Titeket, mint az én monológom!

Szóval, nagyon jó szórakozást kívánok és mivel ide nem írtam túl sok infót (mert nem akartam előre lelőni a poént) a fejezet végén egy Utószóban olvashatjátok: hogyan tovább!

u.i.: De nem ér most megnézni!!! Majd ha a rész végére értél! ;)

A fejezethez szeretnék ajánlani egy zenét... a lejátszóban megtalájátok!!! (a legelső)


53. fejezet

A gondolataim pár pillanat erejéig elkalandoztak, majd észbe kaptam és gyorsan nekiálltam készülődni. Miután felöltöztem átmentem Jesshez. Épp akkor kelt fel. Én csak leültem az ágy szélére. Akartam mondani valamit, de nem tudtam megfogalmazni…
- Hogy van a leendő Mrs. Pattinson? – mosolygott rám.
Eldőltem az ágyon és a fejemre fogtam a párnát.
- Csak nem izgulsz? – érdeklődött.
- Ez az egész annyira… hihetetlen. Álmomban sem gondoltam volna, hogy 18 évesen férjhez megyek… és tessék, pontosan erre készülök! – nevettem el magam.
- Engem is megleptél vele, de látom, mennyire szeretitek egymást. – mondta egy őszinte mosollyal, amivel sikeresen meggyőzött. Aztán megöleltük egymást.
- Menjünk enni, majd irány a fodrász! – kezdtem, mikor elváltunk a másiktól.
- Igaz, siessünk! – felpattant az ágyról, megragadta a kezem és maga után húzva mentünk le a konyhába.
- Jó reggelt lányok! – köszöntek apuék.
- Sziasztok! – viszonoztuk.
- Kész a reggeli. – tette le elénk anya a két tányér rántottát. Jess egyből neki esett, én viszont csak turkáltam benne… Úgy éreztem, egyetlen falat sem menne le a torkomon, annyira izgatott voltam. Mindössze a teámat ittam meg.
Miután „végeztünk”, mindketten elmentünk letusolni. Tökéletesen felfrissültem, ebben a pár percben. Gyorsan összeszedelőzködtünk, majd Kate és Ash társaságában elindultunk a fodrászhoz.
Ashley kész ötletekkel bombázott minket. A két koszorúslánynak nagy loknikat készítetek, amely mindkettőjük szőke hajában nagyon jól mutatott. Ashnek lazán fel lett tűzve, a csodaszép barna fürtjei. Az enyém valamivel bonyolultabbra sikeredett: kontyba lett fogva s a fonat szélét átszőtte, több fehér virág.
A következő utunk a sminkeshez vezetett. A lányok, a bordó ruhájukhoz illően, sötétebb sminket választottak. Én egy igazán szolid, mégis elegáns sminket kaptam. Minden tökéletes összhangban állt a ruhámmal.
Már csak a szalon volt hátra, ahonnan elhoztuk a koszorúslány -, és az én menyecskeruhámat is. Ám még így is elég hamar végeztünk, túl sok idő volt még hátra az esküvő kezdetéig, nekem pedig, már most iszonyatosan hiányzott Robert…
Hazaérve, azonban már nem is tűnt olyan korainak az idő. Anyu és apu épp az utolsó simításokat végezték, hogy minden rendben legyen.
Felmentünk a szobába, hogy mi is nekikezdjünk a készülődésnek. Ekkor megszólalt a csengő.
Őrölt tempójában rohantam le az ajtóhoz, és kitártam.
- Szia Tia! – mosolygott Jackson.
- Oh, szia! – a hangomon valószínűleg érezhető volt a csalódottság.
- Talán nem rám számítottal? Bocsi, de most be kell érned velem! – nyomott egy puszit az arcomra, majd kikerülve engem beljebb ment a lakásba. – Igazából Peterhez jöttem. Kéne a terem kulcsa, hogy be tudjunk pakolni.
- Rendben. Mindjárt előkerítem.
- Kit vártál ennyire? – kérdezte, mikor a kezébe adtam a kulcsot.
- Tudod, egész nap ne láttam Robertet, és… hiányzik! Frusztrál, hogy fogalmam sincs, mit csinál…
- Tia, Tia! Nyugi, minden a legnagyobb rendben van. Tisztában vagyok vele, hogy izgatottak vagytok, de ez a Ti napotok és senki nem ronthatja el!
- Köszönöm. – suttogtam a fülébe, miközben magamhoz öleltem.
A szavai tényleg megnyugtattak. Már semmi jele nem mutatkozott, az iménti izgalmamnak, sőt már csak azt vártam, hogy végre két óra legyen…
Visszamentem a szobámba, ahol nagyban folytak az előkészültek. Először Jess, Kate és Ash öltöztek fel, amiben én is nagy segítség voltam. Végül én következtem…
Percekig néztem magam a tükörben, és most éreztem igazán, hogy ez tényleg a valóság. Itt állok mennyasszonyi ruhában és nemsokára Robert felesége leszek. Tudtam, hogy minden tökéletes lesz és úgy éreztem én vagyok a világ legboldogabb embere.
A koszorúslányok és Ashley, anyuval mentek a templomba, én pedig apuval. A többiek már mind elindultak, mikor leértem a földszintre. Apa a lépcső alján várt Rám.
- Gyönyörű vagy! – fogta meg a kezem.
- Köszönöm. Mehetünk?
- Persze.
Apu lassan vezetet, és bár kicsit késésben voltunk, egyáltalán nem aggódtam emiatt.
A templom elé érve, a szívem egyre hevesebben kezdett verni. Apu kisegített a kocsiból. Belékaroltam, majd együtt indultunk a nagykapu felé.
Mielőtt azonban bementünk volna, szorosan megöleltem Őt. Annyi mindent szerettem volna mondani Neki, mégsem bírtam megszólalni. Hosszú percekig tartott az ölelésében, aztán felcsendült a nászinduló és mi lassan sétáltunk végig az oltárig vezető úton. Én viszont semmi másra nem tudtam koncentrálni, csupán egyetlen ember kötötte le a figyelmemet.
Fehér öltönyt viselt, a haja pedig ugyanúgy az égbe meredezett, mint általában, most mégis minden annyira csodálatos és tökéletes volt! A lehengerlő mosolyával végig engem figyelt, ahogy lassan közelítettem felé.
Apu „átadott” Robertnek, miután egy gyors puszit váltottunk egymással.
- El sem hiszed, mennyire vártam már ezt a pillanatot. – súgta a fülembe, miközben a kezembe fonta a sajátját.
Én csak mosolyogtam Rá, egyszerűen nem találtam a hangom. Úgy éreztem, a fellegekben járok a boldogságtól.
A pap elkezdte a szertartást…
A legfontosabb kérdésre mindketten egy határozott „Igen”-nel feleltünk. Majd az eskük következtek.
Robert vett egy nagy levegőt, aztán mélyen a szemembe nézve, belekezdett:
- Ha alszom, rólad álmodom, ha ébren vagyok, arra vágyom, hogy a karjaimban tarthassalak. Minden egyes együtt töltött perc, csak megerősített abban, hogy az éjszakáimat melletted, a nappalaimat a szíved-lelked társaként akarom megélni. Lehet, hogy csak egy ember vagy ezen a világon, de valakinek Te jelented magát a világot. És ez az ember Én vagyok… Szeretlek! – megcsókolta a gyűrűt, majd észveszejtő lassúsággal az ujjamra húzta.
A világ legcsodálatosabb érzése volt. Teljesen elkalandoztam Robert gyönyörű szemeiben. Ám mielőtt végleg elvesztettem volna a józanságom, Ashley visszatérített a valóságba. A kezembe nyomta a gyűrűt, ezzel ráébresztve, hogy most én következem:
- Azt mondják, amikor meglátjuk életünk szerelmét, megáll az idő. Ez igaz. De azt nem mondják, hogy amikor ismét elindul, rettenetesen felgyorsul, hogy utolérje önmagát.
Pontosan egy éve ismertelek meg, de úgy érzem, mintha csak pár napja lennék veled. Ezért kötöm most hozzád életem, hogy együtt élvezzük ki az együtt töltött napokat, hogy örökké Veled legyek… Szeretlek. – azzal én is az ujjára húztam az ékszert.
A kezeinket összekulcsolva fordultunk vissza a pap felé.
- Ezennel házastársakká nyilvánítalak Titeket! – mondta, majd Robertre nézve, folytatta: - Megcsókolhatod a mennyasszonyt!
Rob az állam alá nyúlva húzott közel magához, rabul ejtve a tekintetemet. Ám nem csókolt meg. Húzni akarta az idegeimet, holott a vérnyomásom, már így is az egekbe szökött. Végül gyengéden vette birtokba az ajkaimat. Életem legelső, ám leggyönyörűbb csókja volt, amit már Robert feleségeként kaptam.
Éreztem, hogy megtaláltam az életem értelmét, aki mellett boldog lehetek. Megtaláltam az igaz szerelmet…

Utószó

Sziasztok újra!

Hát igen! Nem is lehetett volna más, mint 'Happy End'!! Azt hiszem ebben mindenképpen egyet értünk... :)

De aki szemfüles volt, az láthatta - akár a fejezet olvsása közben is - hogy az előzetes modul nincs letörölve az oldalról, sőt mitöbb még csak nem is üres!
Talán így már sokatokat nem lepem meg azzal, hogy a történethez készült egy Epilógus (Utószó), ami 2 részből fog állni!
Tehát látogassátok továbbra is az oldalt, főleg az eddig megszokott frissétési napokat követve!

2010. 08. 10. (kedd) -> Epilógus 1. rész
2010. 08. 13. (péntek) -> Epilógus 2. rész

És itt van pár kép az esküvőröl...

A menyasszonyi ruha, ha esetleg valaki elfelejtette hogy is néz ki...





A templom, ahol elhangoztak az eskük: (elnézést a link miatt)






A kerthelység, ahol a polgári esküvőt tartották:







A jegygyűrűk:






Tia kontya:



Menyecske ruha:

52. fejezet

Sziasztok!

A megszokottól eltérően hozom én a fejezetet. Ivcsi technikai okok miatt sajnos nem tud frisselni, pedig szeretett volna. Egy lehetőség lett volna, hogy csütörtökön rakja fel, csak hát akkor azt hiszem mi lennénk a "gonosz nőszemélyek" :)

Most így hirtelenjébe nem is nagyon tudom mit írhatnék a fejezettel kapcsolatban. Mint tudjátok ez már az utolsó előtti. Szóval lesz itt is minden :) utazás, szervezés, buli és még sorolhatnám.

A fejezethez kapcsolódó képeket illetően annyit még szeretnék megjegyezni, hogy csütörtökig előfordulhat, hogy az egyik le lesz cserélve, de ez még egyáltalán nem biztos. Majd chatet nézzétek, ha változás lesz kiírjuk.

Kellemes olvasást ehhez a részhez is!

Sziasztok!

52. fejezet

A következő pár napban minden szabadidőmet az esküvő szervezése kötötte le. Rengeteget gondolkodtam azon, miként közöljem a hírt Jessel és Tommal. Abban biztos voltam, hogy ez nem telefontéma. Viszont nem sok esélyt láttam, hogy mostanában eljussak Los Angelesbe. A nappaliban ültem, ölemben a gépemmel egy megfelelő menyecskeruha után kutatva. Hirtelen megjelent Rob és lehuppant mellém, én pedig egy gyors és határozott mozdulattal elfordítottam előle a laptopot.
- Mi jót csinálsz?
- Semmit. – pislogtam rá zavartan. – Igazából nem szeretném, ha meglátnád… amúgy is a menyasszonyi ruhám tudod, hogy néz ki, pedig nem lenne szabad. – kezdtem magyarázkodni.
- Renden, ahogy gondolod… - majd az arckifejezése hirtelen megváltozott.
- Mi a baj?
- Holnap el kell utaznom egy fotózásra.
- Hova? – érdeklődtem könnyed hangnemben.
- Los Angeles.
- Szuper! – mosolyodtam el. Rob értetlenül meredt rám, ezért folytattam: - Veled megyek! Jess még nem is tudja, hogy koszorúslány lesz… nem is beszélve az esküvőről.
- Már biztos megkapta a meghívót!
- Nem, nem küldtem el. Személyesen kell közölnöm velük, látni akarom az arcukat… - kuncogtam.
- Értem. – mosolygott végre ő is. – Akkor felhívom Sthepet, hogy foglaljon egy jegyet neked is. – azzal fel is állt és a telefonja keresésére indult.
Én pedig Happy kíséretében felvonultam a hálóba és nekiláttam pakolni. Az utazásig hátralévő idő pillanatok alatt elrepült, azon kaptam magam, hogy már a reptéren vagyunk. Kivételesen Happy is jött velünk… másfél óra múlva landoltunk is a LAX-on. Fogtunk egy taxit és a hotel felé vettük az irányt. Hatalmas mosoly terült el az arcomon az ismerős környék láttán.
- Most érzem csak igazán, mennyire hiányzott minden… otthon alig gondoltam rá… - jegyeztem meg.
Rob nem szólt semmit csak magához ölelt. Pár perc múlva a taxi megállt és mi az épület felé indultunk.
A szállodában gyorsan lepakoltunk, majd közös megegyezés alapján elmentünk ebédelni. Aztán visszamentünk a hotelba.
Amíg Rob készülődött, én felhívtam Jesst. Ki akartam deríteni, otthon lesz-e, hogy teljes meglepetésként érje a megjelenésem.
- Nekem mennem kell. Vigyázz magadra! – csókolt meg Rob.
Összeszedte a cuccait, és pár perc múlva már egyedül voltam a szobában. Én megkerestem Happy pórázát, felvettem a cipőm, majd elindultam Jesshez. Az ismerős környék, sok régi emléket idézett fel bennem…
Azon kaptam magam, hogy már a házuk elé értem. Bekopogtam, és vártam, majd az ajtó kinyílt.
- Szia. Meglepi! – mosolyogtam rá.
- Tia? De… Te… Hogy kerülsz ide?
- Mi az, nem is örülsz nekem?
- Dehogy nem! Csak nem számítottam Rád! – ölelt meg. – Vagyis rátok! Nagyon édes. Mi a neve?
- Happy.
- Aranyos! Na de most már gyertek be. És amúgy, mi járatban erre felénk?
- Hát egyrészt, Robertnek fotózása van és én eljöttem Vele, bár ez így nem a teljes igazság… Mesélni szeretnék valamit, aztán kérni is, és ez nem éppen telefontéma.
- Kíváncsivá tettél, ki vele!
- Robert megkérte a kezem…
Okulva már az ilyen fajta bejelentésekből, vártam, hogy Jess miként reagál majd. Ám nagyon is nyugodt maradt, sőt látszott rajta, csak arra vár, hogy folytassam.
- Az esküvő október 4-én lesz. Örülnék, ha Te lennél az egyik koszorúslányom!
- Ez fantasztikus! Tia, én annyira örülök. Gratulálok Nektek és nagyon szívesen vállalom a koszorúslány szerepét! – borult a nyakamba.
Sokáig beszélgettünk. Természetesen mindenre kíváncsi volt, a legapróbb részletekig…
- Most már ideje lenne indulnom! Majd még hívlak, a pontosabb infók végett.
- Rendben Tia! Szia. – adott két puszit, majd én is elköszönve, Tom-ék felé vettem az irányt.
Tudtam, hogy semmitől nem kéne tartanom, mégis kicsit féltem attól, miként fog reagálni Tom. Bátortalanul ugyan, de végül bekopogtam hozzájuk.
- Üdv Mr. Curter! Tom itthon van?
- Tia, micsoda meglepetés! Gyere beljebb! Tom! – kiáltott fel az emeletre. – Hogy vagy? – fordult újra felém.
- Köszönöm, remekül. Jobban nem is lehetnék! – mosolyogtam.
- Tia!! – rohant le a lépcsőn Tom, majd szorosan megölelt.
- Szia! – üdvözöltem, miközben a nappaliban helyet foglaltunk.
- Minek köszönhetem a látogatásod? – kérdezte, őszinte kíváncsisággal.
Nem válaszoltam, csak benyúltam a táskámba a meghívóért. Tom türelmesen várt, legalábbis nem sürgetett a válaszadással. Mikor visszafordultam hozzá, épp Happyvel ismerkedett.
- Szóval… Van itt Neked valami, amit én szerettem volna odaadni, személyesen! Ezért jöttem el. – nyújtottam felé a borítékot.
Elvette a kezemből, majd észveszejtő lassúsággal olvasni kezdte. Mindvégig figyeltem az arcát, ám semmilyen érzést nem tudtam rajta felfedezni. Hosszú percek teltek el, mígnem felnézett a meghívóból. Türelmetlenül vártam, hogy mondjon valamit.
- Nagyon örülök Nektek, de főleg annak, hogy boldognak látlak!
- Köszönöm…
Nagyon meglepett az, amit az imént mondott. Fogalmam sincs mire számítottam, de egyáltalán nem egy ilyes fajta reakcióra!
- És ugye eljössz? – kérdeztem, még magamat is meglepve a bizonytalanságommal.
- Persze, Tia! El nem mulasztanám, életed legboldogabb napját! – mosolygott Rám, miközben mellém ült, majd megölelt…

Az esküvőig hátralevő idő rohamosan csökkent. Egy pár nehézségtől eltekintve minden zökkenőmentesen alakult. A koszorúslányruhák kérdését sikeresen eldöntöttük, Kate és Jess is beleegyezett a bordó színbe. A torta három emeletes oroszkrém ízesítésű lesz. Vancouver egyik leggyönyörűbb éttermét foglaltattuk le. Rob rokonait és az én barátaimat egy közeli hotelban szállásoljuk el. A templom kiválasztása okozott kisebb nehézséget, ám ezen is hamar túllendültünk. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy a polgári esküvőt is megtartjuk. Méghozzá a kibérelt étteremhez tartozó kerthelyiségben. A zenészeket Jackson szerezte, de megígértettem vele, hogy a 100 Monkey’s is fog játszani. Robert pedig felkérte vőfélynek.

Ashley ragaszkodott a lánybúcsúhoz és gondoskodott arról, hogy Rob se unatkozzon az utolsó agglegényként eltöltött éjszakáján. Ugyanis mozgósította Kellant, aki biztosított, hogy felejthetetlenné teszi ezt a napot számára… Amitől én egyértelműen nem nyugodtam meg. Jessel együtt már kora délután átmentünk anyuékhoz, hogy rendesen fel tudjunk készülődni az estére. Később Ash és Kate is csatlakoztak hozzánk. Fogalmam sem volt arról, hol töltjük az estét, minden esetre eléggé ki lettünk csinosítva. Én fekete legginget és hozzá egy korallpiros felsőt vettem fel. Indulás előtt még gyorsan magamra kaptam a fekete bőrdzsekimet. A taxink épp ekkor ért a ház elé. Az egyik szórakozóhely felé vettük az irányt…
Reggel a telefonom csörgése ébresztett. Bár még elég fáradt voltam, biztosan tudtam, hogy ez nem az ébresztőm, ezért kíváncsian nyúltam utána. Roberttől kaptam üzenetet:
„Még hat óra ötvennyolc perc. Szeretlek!”
Ennek a pár sornak köszönhetően hatalmas izgalom lett úrrá rajtam. Most tudatosult bennem igazán, hogy kevesebb, mint hat óra ötvennyolc perc múlva Robert felesége leszek…

A koszorúslány -, és Ashley (középen-narancs) ruhája!

A torta:

Tia, a lánybúcsúztatón viselt ruhája :)