1. Fejezet

A nevem Tia Facinelli, 17 éves vagyok és egy Los Angeles-i gimibe járok. Imádom a szüleimet, a barátnőimet, és a barátomat. Szerencsés vagyok, hogy ilyen életem van. Egy nap azonban minden megváltozott. Suliból hazaérve megdöbbentő hírrel fogadtak.
- Sziasztok! Megjöttem - már indultam fel a lépcsőn, amikor anya utánam szólt.
- Tia! Gyere kérlek, apáddal beszélnünk kell veled!
- Nem csináltam semmi rosszat!
- Tudjuk, ne aggódj.
- De hát akkor meg miről van szó? - kérdeztem értetlenül.
- Az a helyzet - kezdett bele apu -, hogy nemsokára el fogunk költözni.
- De mégis mikor? Hová? Miért? - fakadtak ki belőlem a kérdések.
- Szerepet kaptam egy új filmbe. Vancouverbe fogunk költözni még ezen a héten.
- És meddig maradunk? - pár hónapot csak kibírok...
- Nem fogunk ide visszajönni.
- De hát mi lesz velem a barátnőim és Tom nélkül? - Tom a barátom, már fél éve együtt vagyunk, és nagyon szeretjük egymást. - Nem! Nem kérhetitek ezt tőlem - azzal felrohantam a szobámba és bevágtam magam mögött az ajtót. Valaki kopogott. - Hagyjatok békén!
- Tia szívem! - jött be apa - Én megértem, hogy mit érzel most. Sajnálom, de nincs más lehetőségünk és remélem, hogy megérted miért nem utasítottam vissza a szerepet.
- Persze, örülök annak, hogy kaptál egy jó munkát. Viszont azt is sejtheted miért akadtam ki ennyire. Végre van egy barátom, akivel boldog vagyok, ti pedig azt kéritek tőlem, hogy hagyjak magam mögött mindent. - a sírás kerülgetett.
- Sajnálom! Hidd el, ott is hamar találsz barátokat.
- Aha, persze, majd meglátjuk... De legalább jó a szerep?
- Az nem kifejezés! Egy világhírű könyvsorozat filmes adaptációja. Nem mindennapi történet... Ha sikere lesz a filmnek, leforgatják a többi három könyv történetét is.
- Szuper. Na és mi a címe?
- Twilight - mondta apa.
- Ez most komoly? - kérdeztem elképedve.
- Igen.
- Na és kit fogsz alakítani?
- Dr. Carlise Cullen, azt hiszem ez a neve.
- Ezt el sem hiszem... De jó, gratulálok apa!
- Köszönöm szívem! Most megyek, majd később beszélünk.
Be kell, hogy valljam, erre nem számítottam. Nagyon nem tetszik ez a költözéses dolog, de hát úgyse tudok tenni ellene semmit. Iszonyatosan fog hiányozni minden és mindenki, főleg Tom... De, hogy apu játssza Carlise-t, ez hihetetlen...
- Anya! - futottam le a lépcsőn.
- A konyhában vagyok.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze kicsim, mondjad.
- Mikor költözünk?
- Szerdán kiiratunk a suliból és valószínűleg pénteken.
- Akkor már csak két napom van? - kérdeztem és megint a sírás
- Igen szívem. Sajnálom!
- Azt hiszem, jobb lesz, ha most beszélek Tommal. Majd jövök, szia.
- Rendben.
Nem okoltam anyuékat, biztos szuper lesz Vancouverben... Viszont azt nem, értem miért nem mondták el előbb.
- Jó napot Mrs. Curter! Tommal szeretnék beszélni. Itthon van?
- Szia Tia! Persze, gyere be!
- Köszönöm - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, többé-kevésbé sikerült is.
- Fent van a szobájában, menjél csak.
- Köszönöm - elindultam a szobája felé, ám az ajtóban megtorpantam. Aztán mégis erőt vettem magamon és bekopogtam.
- Tessék. - szólt Tom
- Szia! - nyitottam be. Tom az ágyán feküdt és könyvet olvasott.
- Szia kicsim! Hát te? Nem mondtad, hogy ma átjössz.
- Tudom, de beszélnünk kell - elcsuklott a hangom, bármennyire is próbáltam erős lenni, nem igazán ment.
- Mi a baj? - jött oda hozzám és leültetett az ágyra.
- Szeretlek! Én nem akarlak elveszíteni - mondtam könnyes szemekkel.
- Én is szeretlek! Ugyan miért veszítenél el? Ez butaság!
- Nem, nem az! Azért jöttem, mert mondanom kell valamit. Pénteken el kell költöznöm anyuékkal Vancouverbe, és azt mondták, hogy valószínűleg nem is jövünk vissza...
- De hát miért?
- Mert apu munkát kapott...
- És nektek muszáj vele menni?
- Igen.
- Miért nem mondja vissza?
- Azért, mert ez egy nagy lehetőség számára. A helyébe én sem utasítanám el... A legjobban az fáj, hogy nem láthatlak többé. - Nem bírtam tovább, a könnyeim csak úgy ömlöttek, mint a patak. Az ölébe húzott és szorosan ölelt.
- Nagyon nagy szeretlek, nem tudom, hogy fogom bírni nélküled.
- Hát azt én sem tudom. - erőt vettem magamon - Viszont van még pár napunk, azt próbáljuk meg élvezni - mondtam és próbáltam mosolyogni.
- Igaz. Nem maradnál itt? – kérdezte
- De, örömmel. Írok anyunak, hogy itt alszom.
- Oké - miután elküldtem az sms-t nem igazán csináltunk semmit, csak egymást néztük. Ennyi épp elég volt. Nem éreztem a késztetést, hogy valamit is tennem kéne. - Gyere menjünk vacsizni!
- Rendben. - bólintottam.
- Anya, jöttünk enni - mondta Tom mosolyogva.
- Mindjárt kész van a vacsora, pár perc. - Tom szülei nagyon kedvesek velem. Vacsora után beszélgettünk még egy kicsit velük.
- Szüleid jól vannak? - kérdezte Mr. Curter.
- Igen, köszönöm.
- Egyszer átjöhetnének ők is, grilleznénk a kertben és jót beszélgetnénk. Most hétvégén esetleg? - gyenge pontra tapintott, kezdtem küszködni a könnyeimmel.
- Sajnos az nem jó. Akkor költözünk. - mondtam csüggedten.
- De hát hova? Miért? - kérdezte Mrs. Curter
- Vancouverben fogunk lakni. Apu kapott egy jó szerepet. Nem valószínű, hogy visszaköltözünk.
- Sajnálom Tia! - jött oda Tom anyukája.
- Gyere menjünk - mondta Tom és megragadta a kezem. - Jó éjt! - mondta a szüleinek.
- Jó éjszakát Mr és Mrs Curter!
- Jó éjt gyerekek - mondták egyszerre. Késő estig beszélgettünk. Reggel korábban keltünk, mert suli előtt még haza kellett ugranom a cuccaimért.
Tommal együtt mentünk suliba. Egész nap szinte elválaszthatatlanok voltunk. De azért küszködtem a könnyeimmel. Kérdezték is, hogy van-e valami baj, én persze letagadtam.
- Kicsim ők a barátaid. Előbb-utóbb el kell mondanod nekik. - mondta Tom bioszra menet, mikor csak ketten voltunk.
- Tudom, de nem most. Még nem...majd holnap.
- Tia! A te barátaid, joguk van tudni és nem az utolsó pillanatban. Ígérd meg, hogy ma a menzán elmondod nekik!
- Jól van! - hamar eltelt az a pár óra.
- Srácok Tia mondani akar nektek valamit...
- Köszi Tom! Nagyon köszi...
- Megígérted, nem? Hát akkor meg... nincs értelme tovább húzni az időt.
- Elmondanátok végre, hogy miről beszéltek? - szólalt meg végül Becky.
- Jól van. Valami fontosat kell mondanom nektek - kezdtem bele a mondókámba, Tom megfogta a kezem bátorításul- szóval az a helyzet, hogy szerdán jövök utoljára suliba... - a hangom megint elcsuklott, mint sokszor mostanában.
- De hát miért? - kérdezte Liz.
- Azért, mert el fogunk költözni...
- Hova? Miért? - faggatott Seth
- Vancouverbe, mert apu állást kapott. Nagy valószínűséggel nem is fogunk visszaköltözni, sajnos...
- Tia, úgy fogsz nekünk hiányozni - mondta Jess
- Ti is nekem, de muszáj mennem, nem maradhatok.
- Sajnáljuk - mondták.
- Figyeljetek! Van még majdnem másfél napom a suliban... elő fog fordulni, hogy elsírom magam, de nem ez az első számú célom. Szeretném jól érezni magam ebben a rövid időben. Úgyhogy fel a fejjel, tegyétek emlékezetessé számomra ezt az időt. - mosolyogtam.
- Rendben! Akkor ma este grill party nálunk - mondta Ben.
- Benne vagyok! És holnap?
- Az legyen meglepi - mondta Tom és a többiek is bólogattak.
Este nagyon jól éreztem magam, remek volt a buli. Bárcsak sűrűbben csináltunk volna ilyet. Másnap reggel az igazgatónőnél kezdtem anyuékkal. Nagyon kedves volt és megértő. Sok szerencsét kívánt az új sulihoz, apunak meg a munkájához. Szóval ennyi volt, hivatalosan már NEM vagyok ennek az iskolának a diákja. De azért a mai nap még bejöttem az órákra. Döbbenetes látvány fogadott, mikor beértem az osztályba. Egy hatalmas transzparens volt kifeszítve a tábla fölé, melyen ez állt: „Hiányozni fogsz Tia! Sok szerencsét!” Ezen kívül rengeteg kép különböző alkalmakról, amin az osztálytársaimmal vagyok, még a tegnapi buli képei is kiragasztva mindenfelé. A lámpákról lufik lógtak lefelé, és az asztal mellett egy hifi állt.
- Úristen! Srácok, ezt el sem hiszem! Nagyon kedvesek vagytok. Köszönöm!
- Ugyan már, nincs mit.
- Ez még csak a kezdet! - jegyezte meg Tyler.
- Miért is? – kérdeztem
- Egy óránk lesz ma megtartva, az osztályfőnöki, a többi tanár maximum beköszön. – mondta Jess.
- Hogy-hogy? Mármint úgy értem, hogy sikerült ezt elintéznetek?
- Ugyan már... hisz ismersz minket.
- Igaz – ha valamit a fejünkbe vettünk, nem volt akadály előttünk.
Az osztályfőnök az óra végén mondta, hogy sajnálja, hogy el kell költöznöm, meg sok szerencsét kívánt. A nap folyamán mi csak buliztunk. Órák alatt persze szépen halkan, szünetekben pedig maximum hangerőn.
Minden osztály minket irigyelt. Aztán megszólalt a jelző csengő az utolsó „óránkon”.
- Figyeljetek! Szeretnék még pár szót mondani. Nagyon örülök annak, hogy ebbe az osztályba járhattam, annak kevésbé, hogy idő előtt búcsúznom kell tőletek. Legyetek majd ezután is olyanok amilyenek vagytok. Én ezért szeretlek titeket. Iszonyatosan fogtok hiányozni, de tartjuk a kapcsolatot, ígérem! Aztán rosszat ne halljak!
- Tényleg nagyon sajnáljuk, hogy elmész. Holnaptól ez az osztály nem lesz már olyan, mint volt. Mi is szeretnénk sok szerencsét kívánni, aztán légy jó. Hiányozni fogsz csajszi! – mondta Liz az osztály nevében.
- Sziasztok!
- Szia Tia!
Gondolataimba merülve ballagtam kifelé Tom mellett. Egy ideig ő is hallgatott, de aztán megtörte a csendet.
- Akarod, hogy ma átmenjek? – kérdezte mosolyogva.
- Hát, hogyha nem terveztél mást mára, akkor igen.
- Nem terveztem semmit, csak azt, hogy veled leszek.
- Örülök neki.
Tegnap este átgondoltam ezt az egészet. El kell engednem őt, akármennyire is fog fájni. Azt szeretném, hogy boldog legyen!
- Anya, megjöttünk.
- Gyertek enni! – szólt az étkezőből.
Vacsi után felmentünk a szobámba. Leültem az ágyra, Tom odaült mellém és átölelt. Jó érzés, olyan megnyugtató.
- Figyelj, Tom! Gondolkodtam és arra jutottam, hogy... – nem bírtam folytatni, elvesztem a tekintetében.
- Igen? – kérdezte
- Szóval arra jutottam, hogy bármennyire is fáj ez, de el kell, hogy engedjelek. Azt szeretném, ha boldog lennél.
- De én veled vagyok boldog!
- Most még így gondolod. De én pénteken elmegyek, egy idő után nem fogod ezt érezni. Remélem, hogy boldog leszel majd. Szóval ez olyan lesz, mintha mi szakítottunk volna. Ugyanúgy tartjuk a kapcsolatot, ígérem és azt is, hogy soha nem foglak elfelejteni. Életem legszebb hat hónapja volt, amit veled töltöttem és minden egyes percét köszönöm.
- Én is nagyon boldog vagyok veled és szeretlek. Ha tényleg ezt szeretnéd akkor, legyen. De ma még szerda van, élvezzük azt a kevés időt, amit együtt tölthetünk...
Szinte repült az idő. Rengeteg cuccot kellett bepakolni a dobozokba. Suli után Tom átjött és segített. Aztán még péntek reggel is beugrott elköszönni.
- Szia kicsim! Ígérd meg, hogy majd hívsz!
- Szia Tom! Ígérem.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. – még egyszer, utoljára megcsókolt...- menj, mert a végén még elkésel!
- Okés.
- Üdvözlöm a többieket is!
- Átadom – mosolygott
- Szia! Szeretlek!
- Szia! – amint elment csak úgy ömlöttek a könnyeim.
- Tia gyere, lassan indulunk!
- Megyek apu. – még egyszer benéztem a szobámba, végignéztem minden helyiséget, aztán kiléptem a házból.
Út közben azon gondolkoztam, milyen lesz Vancouverben. Próbáltam pozitívan állni a dolgokhoz...